ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

A megkísértés

    Jézus pedig Szentlélekkel telve, visszatére a Jordántól és viteték a Lélek által a pusztába" (Lk 4:1). Márk leírása még többet mond. Így szól: "És a Lélek azonnal elragadá őt a pusztába. És ott volt a pusztában negyven napig kísértetve a Sátántól és a vad állatokkal vala együtt" (Mk 1:12-13). "És nem evék semmit azokban a napokban" (Lk 4:2).
  Jézust Isten Lelke vezette a pusztába, ahol Sátán megkísértette. Krisztus nem kereste a kísértést. Azért ment a pusztába, hogy egyedül legyen, és elmélkedhessen küldetéséről, munkájáról. Böjtöléssel, imával vértezte fel magát az előtte levő, vérrel hintett útra. De Sátán tudta, hogy a Megváltó a pusztába ment, és ezt az alkalmat találta a legalkalmasabbnak, hogy megközelítse.
  Hatalmas tét forgott kockán a világosság Fejedelme és a sötétség országának vezére közötti küzdelemben. Sátán - miután az embert bűnre csábította -, a földet sajátjának tekintette, és a világ fejedelmének tartotta magát. Mivel ősszüleinket önmagához hasonlóvá tette, úgy gondolta, hogy itt felállíthatja birodalmát. Kijelentette, hogy az ember választotta őt urává. Irányítása alatt tartotta az embereket, így uralkodott a földön. Krisztus azért jött, hogy Sátánnak ezt az állítását megcáfolja. Emberfiaként hűnek kellett maradnia Istenhez. Így mutathatta meg, hogy Sátán nem irányítja teljesen az emberi fajt, és a világra való igénye alaptalan. Mindazok, akik szabadulni vágynak hatalmából, szabadokká lesznek. Az uralmat, amit Ádám a bűn miatt elveszített, Krisztus visszaszerzi.
  Amióta elhangzott a kijelentés a kígyóhoz az Édenben: "Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között és az ő magva között" (lMóz 3:15), Sátán tudta, hogy nincs korlátlan hatalma a világ felett. Látta, hogy az emberekben olyan erő munkálkodik, amely ellenáll uralmának.
  
  Feszülten figyelte az Ádám és fiai által bemutatott áldozatokat. A föld és az ég közötti kapcsolat jelképét ismerte fel ezekben a ceremóniákban. Elhatározta, hogy ezt a kapcsolatot megzavarja. Hamis színben tüntette fel Istent, és félremagyarázta a Megváltóra mutató szertartásokat. Ezért az emberek féltek Istentől, mert azt hitték, gyönyörködik pusztulásukban. Csak azért hoztak áldozatokat, hogy haragját csillapítsák, holott azoknak Isten szeretetét kellett volna kinyilatkoztatniuk. Sátán gonosz szenvedélyeket szított az emberben, hogy megerősítse hatalmát felette. Amikor Isten írásba adta Igéjét, Sátán tanulmányozta a Megváltó eljöveteléről szóló próféciákat. Nemzedékről nemzedékre azon munkálkodott, hogy vakká tegye az embereket e jövendölések iránt, és visszautasítsák Krisztust, amikor megjelenik.
  Jézus születésekor Sátán tudta, hogy Az jött el, akinek megbízatása van uralmának megdöntésére. Reszketett az angyali üzenet hallatán, amely az újszülött Király hatalmáról tanúskodott. Sátán jól tudta, milyen helyet töltött be Krisztus a mennyben, mint az Atya szeretett Fia. Az, hogy Isten Fia emberként jő el a földre, csodálattal és balsejtelemmel töltötte el. Nem tudta megfejteni ennek a nagy áldozatnak a titkát. Önző lelke nem foghatott fel ekkora szeretetet a megcsalt emberiség iránt. Az embereknek csak halvány elképzelésük volt a menny dicsőségéről és békéjéről, az Istennel való közösség öröméről. Lucifer, az oltalmazó kérub viszont mindezt jól ismerte. Mivel elvesztette a mennyet, elhatározta, hogy másokat is bukásra késztet, így szerez elégtételt magának. Ezt csak úgy érheti el, hogy aláértékelteti velük a mennyei dolgokat, és szívüket a földiekhez köti.
  A menny Parancsnoka nem nyerhetett akadálytalanul lelkeket országa számára. Bethlehemi csecsemő korától fogva ostromolta Őt a gonosz. Isten képmása nyilvánvalóvá vált Krisztusban. A sátáni tanácsban elhatározták, hogy a Megváltót le kell győzni. Nem jött még olyan ember a világra, aki megmenekült volna a csaló hatalmából. A gonosz szövetség erői Jézus nyomába szegődtek, hogy felvegyék vele a harcot, és ha lehetséges, győzelmet arassanak.
  A Megváltó keresztségekor Sátán a szemtanúk között volt. Látta, amint az Atya dicsősége beragyogja Fiát. Hallotta, mint igazolja az Úr hangja Jézus istenségét. Ádám bűnbeesése óta megszakadt az Istennel való közvetlen kapcsolat; Krisztus közvetített a menny és a föld között.
  
  Most, amikor Jézus eljött "a bűn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3), maga az Atya szólt. Azelőtt Krisztus által érintkezett az emberiséggel, most pedig Krisztusban. Sátán remélte, hogy Istennek a bűnnel szembeni irtózata örökre elválasztja a mennyet a földtől. Most viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az Isten és ember közötti kapcsolat helyreállt.
  Sátán tudta, hogy vagy győz vagy legyőzik. A küzdelem tétje túl nagy volt ahhoz, hogy a szövetséges angyalokra bízza. Személyesen akarta vezetni a harcot. A bukottak összes energiáját latba vetette Isten Fia ellen. Krisztus a pokol minden fegyverének célpontjába került.
  Sokan úgy tekintik ezt a Krisztus és Sátán közötti küzdelmet, mintha ennek nem lenne különösebb kihatása az ő egyéni életükre, ezért kevésbé érdekli őket. Pedig ez a küzdelem minden emberi szívben lejátszódik. Soha nem léphet ki senki a gonosz soraiból, hogy Istennek szolgáljon, anélkül, hogy ne találkozzék Sátán támadásaival. Krisztus ellenállt azoknak a csábításoknak, amelyek legyőzését mi olyan nehéznek találjuk. Pedig a csábítások annyival jobban vonzották Őt, amennyivel jelleme a mienk fölött áll. Ránehezedett a világ bűneinek szörnyű súlya, így állta ki az étvágy, a világ szeretete és az elbizakodottsághoz vezető feltűnési vágy próbáját. Ezek voltak az Ádámot és Évát legyőző kísértések, ezek győznek le oly könnyen minket is.
  Sátán úgy mutatott Ádám bűnére, mint bizonyítékra: Isten törvénye igazságtalan, nem lehet megtartani. Krisztusnak emberként kellett jóvátennie Ádám bukását, aki még akkor a tökéletes ember erejével rendelkezett, testi-szellemi képességei teljében volt. Az Éden dicsősége vette körül, naponta közössége volt a mennyei lényekkel. Nem ez volt a helyzet Jézussal, amikor a pusztába ment, hogy Sátánnal viaskodjék. Az ember fizikai, szellemi ereje, erkölcsi értéke négyezer éve hanyatlott, és Krisztus az elkorcsosult emberiség gyengeségeit vette magára. Csakis így menthette meg az embert a romlás legmélyéből.
  Sokan azt állítják, hogy lehetetlen lett volna a Kísértőnek Krisztust legyőznie. Ez nem igaz, mert akkor hogyan képviselhette volna az Üdvözítő a bűnös embert? Nem szerezhette volna meg azt a győzelmet sem, amely Ádámnak nem sikerült. Ha bármilyen tekintetben súlyosabb próbával kellene megküzdenünk, akkor Ő nem tudna segíteni rajtunk. De Megváltónk emberi testet öltött, annak összes tehertételével együtt. Emberi természetet vett magára, azzal a lehetőséggel, hogy
  
  enged a kísértésnek. Semmi olyat nem kell elviselnünk, amit neki ne kellett volna elszenvednie.
  Krisztusnál- csakúgy, mint az első emberpárnál Édenben - az étvágy volt az első nagy kísértés. Ahol a romlás elkezdődött, pontosan ott kell a megváltás munkájának is elkezdődnie. Ahogyan Ádám az étvágy kielégítésével elbukott, úgy kellett annak megtagadásával Krisztusnak győznie. "És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezék. És hozzámenvén a kísértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké. Ő pedig felelvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4: 2-4).
  Ádámtól Krisztusig a kívánságoknak való hódolás szinte korlátlanul megnövelte az étvágy és a szenvedélyek hatalmát. Így az emberek lealacsonyodtak, betegek lettek, és maguktól képtelenek voltak győzni. Az emberért Krisztus kiállta a legkomolyabb próbát, és győzött. Érdekünkben olyan önuralmat gyakorolt, amely erősebb az éhségnél és a halálnál. Ebbe az első győzelembe tartoznak azok a problémák is, amelyekkel találkozunk a sötétség erőivel folytatott küzdelmeinkben.
  Amikor Jézus a pusztába ment, az Atya dicsősége övezte. Elmerült az Istennel való közösségben, az emberi gyengeség fölé emelkedett. De a dicsőség eltávozott, Ő pedig ott maradt, hogy megküzdjön a kísértéssel. Ez minden pillanatban nyomasztotta. Emberi természete visszariadt a rá váró küzdelemtől. Negyven napig böjtölt és imádkozott. Az éhségtől legyengülten, lesoványodva, a lelki gyötrelemtől megviselten és elkínzottan "rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié volt" (Ésa 52:14). Most jött el Sátán ideje. Azt remélte, hogy legyőzheti Krisztust.
  Mennyei angyalnak öltözve jött oda a Megváltóhoz - mintegy válaszként imáira. Állítása szerint isteni megbízatása van, hogy közölje: Krisztus böjtje véget ért. Ahogyan Isten angyalt küldött, hogy visszatartsa Ábrahám kezét Izsák feláldozásától, úgy az Atya is angyalt küld, hogy megszabadítsa Fiát, mivel elégségesnek tekinti Krisztus készségét, hogy rálépjen a vérrel szegélyezett útra. Ez volt az üzenet, amit Jézusnak hozott. A Megváltó kis híján elájult az éhségtől, sóvárgott az étel után, amikor Sátán hirtelen előtte termett. A kísértő rámutatott a sivatagban
  
  szétszórtan heverő, cipó alakú kövekre, és így szólt: "Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké" (Mt 4: 3).
  Bár a világosság angyalaként jelent meg, már első szavai elárulták jellemét: "Ha Isten fia vagy" (Mt 4: 3). Ezzel a ravasz fogással akart kétséget kelteni. Ha Jézus megteszi, amit Sátán ajánl, helyt ad a kétkedésnek. A kísértő ugyanazzal a módszerrel próbálta legyőzni Krisztust, amely oly sikeres volt kezdetben az embernél. Milyen ravaszul közelítette meg Sátán Évát az Édenben! "Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?" (lMóz 3:1). A kísértő eddig igazat mondott, de ahogyan mondta, abban rejtett megvetés volt Isten szavával szemben. Burkolt tagadás, az isteni szavahihetőség kétségbevonása. Sátán el akarta ültetni Évában a gondolatot, hogy Isten nem teszi meg, amit mondott. Egy ilyen gyönyörű gyümölcstől visszatartson - ez ellentmond szeretetének, és az ember iránti jószívűségének. Most tehát a kísértő Krisztusba saját véleményét akarta beplántálni: "Ha Isten fia vagy". Szavaiból keserűség áradt. Hanghordozása a legteljesebb kétkedést fejezte ki. Bánhatna így Isten a tulajdon Fiával? Otthagyná Őt a sivatagban a vadállatok között, élelem, társak, vigasz nélkül? Arra célzott, hogy Isten sohasem akarta Fiát ilyen állapotban látni. "Ha Isten fia vagy", mutasd meg hatalmadat, szabadítsd meg magad a gyötrő éhségtől! Parancsold, hogy ez a kő kenyér legyen!
  A mennyei szavak: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Mt 3:17) még Sátán fülében csengtek. De elhatározta, hogy rábírja Krisztust: ne higgyen ebben a bizonyságban. Isten szava volt Krisztus biztosítéka isteni küldetéséről. Isten Fia eljött, hogy emberként éljen az emberek között, és ez volt az a kijelentés, amely bizonyította összeköttetését a mennyel. Sátán célja az volt, hogy Krisztus ebben kételkedjék. Sátán tudta, hogy ha Krisztus bizalma megrendül Istenben, a küzdelemben ő győz. Legyőzheti Jézust. Arra számított, hogy a reménytelenség és a rendkívüli éhezés nyomására Krisztus elveszti Atyjában való hitét, és csodát tesz a maga javára. Ha megteszi, a megváltási terv meghiúsul.
  Amikor Sátán és Isten Fia először álltak egymással szemben, Krisztus a mennyei seregek parancsnoka volt, és Sátánt, az égi lázadás vezetőjét kivetették a mennyből. Most látszólag fordított helyzet volt, és Sátán a legjobban akarta kihasználni feltételezett előnyét. Az egyik leghatalmasabb
  
  angyalt - mondta - száműzték a mennyből. Jézus megjelenése arra utal, hogy Ő bukott angyal, akit Isten és ember egyaránt elhagyott. Egy isteni lény képes lenne arra, hogy állítását csodával támassza alá. "Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké" (Mt 4:3). A teremtő erő ilyen megnyilatkozása - vélte Sátán - az istenség döntő bizonyítéka lenne. Véget vetne a küzdelemnek.
  Jézus nem minden harc nélkül tudta csendben végighallgatni az őscsalót. De Isten Fiának nem volt szüksége arra, hogy isteni voltát bebizonyítsa Sátánnak, vagy megalázkodásának okát megmagyarázza. Ha enged a lázadó követeléseinek, nem szolgálja sem az ember javát, sem Isten dicsőségét. Ha Jézus elfogadja az ellenség javaslatát, Sátán így folytatta volna: Mutass egy jelt, hogy elhiggyem, Isten Fia vagy! A bizonyságok mit sem érnek, nem törték volna meg a lázadás hatalmát szívében. Krisztus nem akarta isteni erejét felhasználni saját érdekében. Azért jött, hogy úgy állja ki a próbát, ahogyan nekünk kell, s ezzel a hit és engedelmesség példáját adja. Sem ekkor, sem későbbi földi élete során nem tett csodát a maga javára. Csodálatos tettei mind mások javát szolgálták. Noha Jézus kezdettől felismerte Sátánt, nem engedett a kihívásnak, nem bocsátkozott vele vitába. Erőt merített, visszaemlékezve a mennyei szózatra és megnyugodott Atyja szeretetében. Nem egyezkedett a kísértővel.
  Jézus az Írás szavaival válaszolt Sátánnak: "Meg van írva" (Mt 4:4) - mondta. A küzdelemben Isten szava volt a fegyvere. Sátán csodát követelt Krisztustól istenségének jeleként. Ám a minden csodánál nagyobb, szilárd bizalom - az "Így szól az Úr" - volt az a jel, amelyet nem lehetett vitatni. Míg Krisztus ezt az álláspontot fenntartotta, a kísértő nem győzhette le.
  Amikor Krisztus a leggyengébb volt, akkor vették körül a legerősebb kísértések. Sátán azt remélte, hogy így felülkerekedhet. Ugyanígy aratott győzelmet az emberek felett, ha erejük fogytán volt, akaratuk meggyengült, hitük nem nyugodott Istenben. Akkor még azok is elbuktak, akik hosszú ideig és bátran kiálltak az igazság mellett. Mózes kifáradt Izrael negyvenéves vándorlása során, s hite egy pillanatra megingott a végtelen hatalomban. Éppen az Ígéret Földjének határán bukott el. Így járt Illés is, aki rettenthetetlenül állt Akháb király előtt, aki Izrael egész népével - élükön négyszázötven Baál prófétával - szembeszállt.
  
  A kármeli szörnyű nap után, amikor a hamis prófétákat megölték, és a nép szövetséget kötött Istennel, Illés a bálványimádó Jézabel előtt futva menekült az életéért. Így használja ki Sátán az emberi gyengeségeket. Ma is ugyanígy munkálkodik. Ha valakit fellegek vesznek körül, zavarba hoznak a körülmények, vagy szegénység, nyomor kínoz, Sátán azonnal ott van, hogy kísértsen, bántson. Jellemünk gyenge pontjait támadja meg. Arra törekszik, hogy megingassa Istenbe vetett bizalmunkat; ha ő egy jó Isten, akkor miért engedi meg mindezeket. Kísért, hogy ne higgyünk Istennek, és megkérdőjelezzük szeretetét. A kísértő gyakran úgy jön hozzánk, mint Krisztushoz, felsorakoztatja gyengeségeinket, hibáinkat. Reméli, hogy elcsüggesztheti a lelket, megingathatja az Istenbe vetett bizalmat. Ekkor biztos benne, hogy zsákmányát megszerzi. Ha a kísértőt úgy fogadnánk, ahogyan Jézus, akkor sok vereséget elkerülhetnénk. Ha szóba állunk az ellenséggel, előnyt adunk neki.
  Amikor Krisztus így szólt a kísértőhöz: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4), azokat a szavakat ismételte el, amelyeket több mint ezernégyszáz évvel azelőtt mondott Izraelnek: "Hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában [...] És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik" (5Móz 8:2-3). A pusztában, ahol mindaz hiányzott, ami a létfenntartáshoz szükséges, Isten mannát küldött népének az égből.
  E gondoskodásból meg kellett tanulniuk, hogy amíg Istenben bíznak, és az Ő útain járnak, nem feledkezik meg róluk. A Megváltó most azt élte át, amit Izraelnek tanított. Izrael népét Isten szava támogatta, és ugyanez az Ige segített Jézusnak is. Várta az enyhülés Isten által rendelt idejét. Isten iránti engedelmessége vezette a pusztába, s most nem akart Sátán tanácsai árán kenyérhez jutni. A világmindenség tanúinak jelenlétében bebizonyította, hogy kisebb baj az, ha szenvedünk az igazságért, mint az, ha bármilyen mértékben eltávolodunk Isten akaratától.
  "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik" (Mt 4:4). Krisztus követője gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy nem tudja egyszerre Istent is szolgálni, és evilági foglalatosságait is folytatni. Talán úgy tűnik, hogy az Isten egyszerű követelményei
  
  iránti engedelmesség egyidőben lehetetlenné teszi a megélhetés biztosítását. Sátán megpróbálja elhitetni, hogy fel kell áldozni az embernek meggyőződését. Azonban világunkban az egyetlen dolog, amelyben bízhatunk: Isten szava. "Keressétek először Isten országát, és az Ő igazságát és ezek mind megadatnak néktek" (Mt 6:33). Földi életünkben sem válik javunkra, ha eltávolodunk mennyei Atyánk akaratától. Ha megismerjük szavának hatalmát, akkor nem fogjuk követni Sátán sugallatait, hogy élelmet szerezzünk, vagy életünket megmentsük. Csak ezt fogjuk kérdezni: Mit kíván Isten? Mit ígér? Ennek tudatában engedelmeskedünk akaratának és bízunk ígéreteiben.
  A Sátánnal való küzdelem végső nagy összecsapásában azok, akik hűségesek Istenhez, minden földi ellátást nélkülözni fognak. Mivel nem hajlandók Isten törvényét áthágni, hogy engedelmeskedjenek a földi hatalmaknak, nem vehetnek és nem adhatnak. Végül halálra ítélik őket (lásd: Jel 13:11-17!). Ám az ígéret így szól az engedelmeseknek: "Az magasságban lakozik, kőszálak csúcsa a bástyája, kenyerét megkapja, vize el nem fogy" (Ésa 33:16). Ez az ígéret teljesedik Isten gyermekeinek életében.
  Amikor a földön éhség pusztít, ők eledelt fognak kapni. "Nem szégyenülnek meg a veszedelmes időben, és jóllaknak az éhség napjaiban" (Zsolt 37:19). Habakuk próféta a nyomorúságos időkre tekintett. Szavai kifejezik az egyház hitét: "Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban. De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben" (Hab 3:17 18).
  Urunk első nagy kísértéséből egyik tanulság sincs olyan fontos, mint az étvágy és a szenvedélyek féken tartása. Minden korban a testi természetet támadó kísértések voltak a leghatásosabbak az emberiség megrontásában és lealacsonyításában. Sátán a mértéktelenséggel rombolja az Istentől legdrágább ajándékként kapott szellemi és erkölcsi erőket. Így az ember számára lehetetlenné válik az örökbecsű dolgok értékelése. Sátán az élvezetek által igyekszik kiirtani a lélekből az Istenhez való hasonlatosság minden nyomát.
  A féktelen kicsapongás és a nyomában járó betegség, romlás, amely már Krisztus első adventjekor elterjedt volt, újra láthatóvá válik - megnövekedett mértékben - második eljövetele előtt. Krisztus elmondta,
  
  hogy a világ állapota azokban a napokban olyan lesz, mint az özönvíz idején, vagy Sodomában és Gomorában. Az emberi szív gondolatai, minden elképzelése állandóan gonosz. Ezeknek a félelmetes időknek a küszöbén élünk most, és jól meg kell jegyeznünk Megváltónk böjtjének tanulságait! Csak Krisztus kimondhatatlan szenvedése által mérhetjük fel a féktelen élvezethajhászásban rejlő gonoszt. Krisztus példája mutatja, hogy csak akkor reménykedhetünk az örök életben, ha étvágyunkat, szenvedélyeinket alárendeljük Isten akaratának.
  Saját erőnkből lehetetlen elbukott természetünk kívánságainak nemet mondani. Sátán ezen az úton kísért bennünket. Krisztus tudta, hogy az ellenség minden emberi lényt megkeres, kihasználja az öröklött gyengeségeket, és hamis hízelgéssel tőrbe csalja azokat, akik nem Istenben bíznak. Urunk azáltal, hogy végigjárta az utat, amelyen az embernek is haladnia kell, győzelmünket készítette elő. Nem akarja, hogy hátrányos helyzetbe jussunk a Sátánnal folytatott küzdelemben. Nem akarja, hogy a kígyó támadásai megijesszenek vagy elcsüggesszenek. "Bízzatok: - mondta - én meggyőztem a világot" (Jn 16 : 33).
  Ha valaki az étvágy hatalmával küzd, tekintsen az Üdvözítőre a megkísértés pusztájában! Nézze haláltusáját a kereszten, amint felkiált: "Szomjúhozom!" (Jn 19:28) Mindent elszenvedett, amit valaha is el kell viselnünk. Győzelme a mienk.
  Jézus mennyei Atyja bölcsességében és erejében bízott. Így szólt: "Az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, [. . . ) és tudtam, hogy szégyent nem vallok. [...] Ímé, az Úr Isten megsegít engem" (Ésa 50:7.9). Saját példájára hivatkozva mondta: "Ki féli közületek az Urat? [...] ő, aki sötétségben jár és nincs fényesség néki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez" (Ésa 50:10).
  "Jön a világ fejedelme: - mondta Jézus - és énbennem nincsen semmije" (Jn 14:30). Jézust nem befolyásolták Sátán mesterkedései. Nem egyezett bele a bűnbe. Még gondolatban sem hajlott a kísértésre. Ez történhet velünk is. Krisztus emberi természete egységben volt istenségével, a benne lakozó Szentlélek vértezte fel a küzdelemre. Azért jött, hogy az isteni természet részeseivé tegyen minket. Amíg hit által egyek vagyunk vele, a bűn nem uralkodhat rajtunk. Isten megfogja kezünket, és segít, hogy megragadjuk Krisztus istenségét, és tökéletes jellemet öltsünk magunkra.
  
  Hogy ezt miként érhetjük el, azt Krisztus megmutatta nekünk. Milyen eszközökkel győzött Jézus a Sátánnal szembeni küzdelemben? Isten szavával. Csak az Ige által tudott ellenállni a kísértésnek. "Meg van írva" (Mt 4:4) - mondta. Minket pedig megajándékozott "igen nagy és becses ígéretekkel; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon" (2Pt 1:4). Isten Igéjének minden ígérete a mienk. Élnünk kell minden egyes Igéből, amely Isten szájából származik. Ha kísértés ostromol, ne tekintsünk a körülményekre vagy saját gyengeségünkre, hanem az Ige hatalmára! Annak minden ereje a tiéd. "Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened" (Zsolt 119:11). "Az emberek cselekedeteinél a te ajkad igéjével vigyáztam az erőszakosnak ösvényeire" (Zsolt 17: 4).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ