ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Megtaláltuk a Messiást"

    Keresztelő János most Béthabarában, a Jordánon túl prédikált. Nem messze volt innen az a hely, ahol Isten megállította a folyó sodrát, amíg Izrael áthaladt. Közel volt a jerikói erőd, amelyet a mennyei seregek romboltak le. Ebben az időben a nép felelevenítette az itt történt események emlékét, és ez fokozott érdeklődést adott Keresztelő János üzenetének. Vajon Ő, Aki olyan csodálatosan munkálkodott az elmúlt korokban, kinyilvánítja-e erejét Izrael szabadulásáért is? Ilyen gondolatok kavarogtak nap mint nap a Jordán partjaihoz gyülekező emberek szívében.
  János prédikálása éppolyan mélyen megragadta a népet, mint amennyire magára vonta a vallási hatóságok figyelmét. A felkeléstől való félelem miatt a rómaiak minden népi megmozdulásra gyanakvással tekintettek, és minden, ami lázadásra utalt félelmet keltett a zsidó uralkodókban. János nem ismerte el a Magas Tanács tekintélyét, és nem kérte, hogy támogassák munkáját. Egyformán dorgálta az uralkodókat és a népet, a farizeusokat és a szadduceusokat. Az emberek mégis buzgón követték. A munkája iránti érdeklődés folyton-folyvást nőtt. Bár nem alkalmazkodott hozzájuk, a Magas Tanács Jánost a maga hatáskörébe tartozónak tekintette, mint nyilvános tanítót.
  Ez a testület a papság közül választott tagokból, valamint a nemzet fő vezetőiből és tanítóiból állt. Rendszerint a főpap volt az elnök. A tagoknak javakorabelinek, de nem öregnek és tanult embereknek kellett lenniük, akik nemcsak a zsidó vallásban és történelemben járatosak, hanem általános műveltségük is magas szintű. Nem lehettek testi fogyatékosak. Házasoknak és apáknak kellett lenniük, mivel ők másoknál emberségesebbek és megfontoltabbak. Gyűléseiket a templom egyik külső helyiségében tartották. A zsidó függetlenség idején a Magas Tanács volt a nemzet
  
  legfőbb bírósága, amely nemcsak egyházi, hanem világi hatalommal is rendelkezett. Bár most alá volt rendelve a római kormányzónak, de még mindig erős befolyása volt mind a polgári, mind a vallási ügyekben. A Magas Tanács nem halogathatta János munkájának kivizsgálását. Voltak, akik hivatkoztak Zakariásnak a templomban adott kinyilatkoztatására, és emlékeztek arra a jövendölésre, amelyben Jánost a Messiás előfutárának nevezte. Az elmúlt harminc év változó és nyugtalan időszakában ezekről a próféciákról szinte megfeledkeztek. Most azonban Keresztelő János prédikációi felébresztették a nép érdeklődését.
  Régen volt Izraelnek prófétája, régen volt szemtanúja olyan reformációnak, amilyen most bontakozott ki. A bűnbánat követelménye újnak és meglepőnek tűnt. Sok vezető nem ment el János kéréseit és vádjait meghallgatni, még kevésbé tárták volna föl saját életük titkait. Mindamellett János nyíltan a Messiásról prédikált. Az emberek tudták, hogy a Dániel próféciájában leírt hetven hét, amelynek végén a Messiás megjelenik, majdnem lejárt. Mindenki arra vágyott, hogy részese legyen a nemzeti dicsőség akkorra várt korszakának. A népi lelkesedés hamarosan arra kényszerítette a Magas Tanácsot, hogy szentesítse vagy vesse el János munkáját. A nép feletti hatalmuk máris hanyatlott. Nehéz kérdéssé vált, hogyan tartsák fenn helyzetüket. Abban a reményben, hogy döntést hozhatnak, elküldtek a Jordánhoz egy papokból és lévitákból álló küldöttséget, hogy tárgyaljanak az új tanítóval. Amikor a küldöttek megérkeztek, sokan gyűltek össze, hogy János szavait meghallgassák. A hatalom légkörével akarták a népet befolyásolni, a prófétát pedig engedékenységre bírni - így jöttek a gőgös rabbik. A tömeg tisztelettel, szinte félve mozdult meg, és engedett nekik utat. A nagy emberek díszes köntösükben, a rang és hatalom büszkeségével álltak meg a puszta prófétája előtt.
  "Kicsoda vagy te?" - kérdezték.
  János ismerte gondolataikat, és így felelt: "Nem én vagyok a Krisztus". "Micsoda tehát? Illyés vagy-e te?"
  "Nem vagyok. "
  "A próféta vagy-e te?" "Nem. "
  "Ki vagy? Hogy megfelelhessünk azoknak, akik minket elküldöttek. Mit mondasz magad felől?"
  
  "Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját, amint megmondotta Ésaiás próféta" (Jn 1:10:23).
  Az ige, amelyre János hivatkozott, Ésaiás gyönyörű próféciája: "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott. [...] Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt" (Ésa 40:1-5).
  A régi időkben, ha egy király országának gyérebben lakott vidékein utazott, embereket küldtek a királyi fogat elé, hogy kiegyenesítsék a meredek részeket, feltöltsék a mélyedéseket, és a király akadálytalanul, biztonságban utazhasson. Ezt a szokást használta föl a próféta az evangélium munkájának illusztrálására: "Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon" (Ésa 40:4). Amikor Isten Lelke érinti a szívet csodálatos serkentő erejével, megalázza az emberi büszkeséget. A világi örömök, rang és hatalom értéktelennek tűnnek. "Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak" (2Kor 10:5). Akkor az alázatosságot és az önfeláldozó szeretetet, amit az emberek oly kevéssé értékelnek, egyedüli értékké emelik. Ez az evangélium munkája, amely János üzenetének egy része volt.
  A rabbik folytatták a kérdezősködést: "Miért keresztelsz tehát, ha te nem vagy a Krisztus, sem Illyés, sem a próféta?" (Jn 1:25) "A próféta" - ez Mózesre vonatkozott. A zsidók készek voltak azt hinni, hogy Mózes feltámad a halálból és a mennybe vitetik. Nem tudták, hogy ez már megtörtént. Amikor Keresztelő János megkezdte szolgálatát, sokan azt gondolták, hogy ő lehet Mózes, aki feltámadt a halálból, mivel jól ismerte a próféciákat és Izrael történetét.
  Azt is hitték, hogy a Messiás adventje előtt Illés személyesen meg fog jelenni. Ezt a várakozást János cáfolta, de szavainak mélyebb értelme volt. Jézus később Jánossal kapcsolatosan azt mondta: "És, ha be akarjátok venni, Illyés ő, aki eljövendő vala" (Mt 11:14). János Illés lelkével és erejével jött, hogy elvégezze azt a munkát, amit annak idején Illés. Ha a zsidók elfogadják őt, elvégezhette volna feladatát. De nem fogadták el üzenetét.
  
  Számukra ő nem Illés volt. Nem teljesíthette azt a küldetést, amelynek elvégzéséért eljött.
  A Jordánnál gyülekezők közül sokan jelen voltak Jézus keresztségénél, de az égi jelet csak kevesen látták.
  Keresztelő János szolgálatának ezt megelőző hónapjaiban sokan nem törődtek a bűnbánatra való felhívással. Megkeményítették szívüket, értelmük elhomályosult. Amikor Jézus keresztségekor a menny bizonyságot tett a Megváltóról, észre sem vették. Azok a szemek, amelyek sohasem fordultak hittel felé, aki láthatatlan, nem vették észre Isten dicsőségének megnyilatkozását; azok a fülek, amelyek sohasem figyeltek az Ő hangjára, nem hallották a bizonyságtevő igéket. Így van ez most is. Krisztus és a szolgáló angyalok jelenléte sokszor megnyilvánul emberi összejöveteleken, sokan mégsem tudnak róla. Semmi szokatlant nem vesznek észre. Egyeseknek feltárul a Megváltó jelenléte. Béke és öröm járja át szívüket. Vigaszban, bátorításban, áldásban részesülnek.
  A jeruzsálemi küldöttek kérdőre vonták Jánost: "Miért keresztelsz hát?" (Jn 1:25) - és várták válaszát. János tekintete hirtelen végigsiklott a sokaságon, szemében láng gyúlt, arca sugárzott, egész lényét mély érzelmek kavarták fel. Kinyújtotta karját és így kiáltott: "Én vízzel keresztelek; de köztetek van, akit ti nem ismertek. Ő az, aki utánam jő, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam" (Jn 1:26-27).
  Az üzenet, amelyet a Magas Tanácshoz kellett vinniük, pontos volt és félreérthetetlen. János szavait senki másra nem lehetett alkalmazni, csak a régen megígért Messiásra. A Messiás köztük volt! A papok és a vezetők meglepetten néztek körül, remélték, hogy felfedezhetik, akiről János beszélt. Őt azonban nem lehetett észrevenni a tömegben.
  Amikor János Jézusra mutatott, mint Isten Bárányára, a Messiás munkája új megvilágításba került. A próféta gondolatai Ésaiás szavaira terelődtek: "Mint bárány, mely mészárszékre vitetik" (Ésa 53:7). A rákövetkező hetekben János újult érdeklődéssel tanulmányozta az áldozati szolgálattal kapcsolatos próféciákat és tanításokat. Nem tudta világosan megkülönböztetni Krisztus munkájának két szakaszát - a szenvedő áldozatot és a győztes királyt -, de tudta, hogy eljövetele mélyebb jelentőséggel bír, mint amit a papok vagy a nép felfoghatnak. Amikor megpillantotta Jézust a tömegben, - amint visszatért a pusztából -, bizalommal nézett rá, azt hitte, hogy jelt ad a népnek, kinyilvánítja igazi lényét.
  
  Szinte türelmetlenül várta, hogy hallhassa a Megváltót, amint bejelenti küldetését, de nem hangzott el szó, nem adatott jel. Jézus nem válaszolt Keresztelő János reá vonatkozó bejelentésére, hanem elvegyült János tanítványai között, nem adott külső bizonyítékot különleges munkájáról, és semmit sem tett, hogy észrevetesse magát.
  Másnap János látta Jézust közeledni, Isten dicsőségének fénye nyugodott meg rajta, a próféta kinyújtotta karját és kijelentette: "Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ez az, akiről én ezt mondám: Énutánam jő egy férfiú, aki előttem lett. [...] És én nem ismertem őt; de hogy megjelentessék Izraelnek, azért jöttem én, aki vízzel keresztelek. [...] Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot; és megnyugovék őrajta. És én nem ismertem őt; de aki elkülde engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondá nékem: Akire látod a Lelket leszállani és rajta megnyugodni, az az, aki keresztel Szentlélekkel. És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia" (Jn 1: 29-34).
  Ez-é a Krisztus? A nép félelemmel vegyes csodálkozással tekintett arra, akit az imént Isten Fiának neveztek. Mélyen megrendültek János szavain. Isten nevében szólt hozzájuk. Nap mint nap erősödött meggyőződésűk, hogy ő a menny küldötte. De ki az, aki nagyobb Keresztelő Jánosnál? Ruházatában, viselkedésében semmi sem utalt rangra. Látszólag egyszerű ember, hozzájuk hasonlóan a szegények egyszerű öltözetét hordja.
  Voltak a tömegben olyanok, akik Krisztus keresztségekor látták az isteni dicsfényt, hallották az Úr szózatát. De azóta a Megváltó külseje nagyon megváltozott. Keresztségekor arcát átváltoztatta a mennyei fény - most sápadt volt, elgyötört, lesoványodott, csak János, a próféta ismerte fel.
  Ám amint a nép rátekintett, olyan arcot látott, amelyen az isteni irgalom és a tudatos erő ötvöződött. Minden pillantása és arckifejezése alázatot és kimondhatatlan szeretetet tükrözött. Látszott, hogy egy magasabb szellemiség légköre veszi körül. Magatartása szelíd és szerény volt, olyan erővel töltötte el az embereket, amely ugyan rejtett volt, mégsem lehetett teljesen eltitkolni. Ő-e az, akit Izrael oly régóta vár?
  Jézus szegénységben és alázatosságban jött el, hogy Ő lehessen példaképünk és Üdvözítőnk is. Ha királyi pompában jelenik meg, hogyan tanulhatnánk tőle alázatot? Hogyan tárhatott volna fel olyan igazságokat,
  
  mint a Hegyibeszédben? Hová lett volna az alacsony sorsúak reménysége, ha Jézus királyként lakozik az emberek között?
  A sokaság szemében mégis lehetetlennek tűnt, hogy az, akit János kiválasztott, összekapcsolható legyen fennkölt várakozásaikkal. Ezért sokan csalódtak, összezavarodtak.
  Nem hangzottak el azok a szavak, amelyeket a papok és a rabbik annyira vágytak hallani: hogy Jézus most fogja helyreállítani Izrael országát. Ők ilyen királyra vártak, figyeltek. Ilyen királyt készségesen fogadtak volna. Olyat viszont, aki arra vágyik, hogy a szívükben alapítsa meg az igazság és a béke országát, nem fogadtak el.
  Másnap, amikor két tanítványa a közelben állt, János újra meglátta Jézust a nép között. A próféta arcát megint beragyogta a Láthatatlan dicsősége, és így kiáltott: "Ímé az Isten ama Báránya!" (Jn 1:36). E szavak izgalomba hozták a tanítványok szívét. Nem teljesen értették. Mit jelent a név, amelyet János adott neki: "Isten Báránya"? János ezt nem magyarázta meg.
  Otthagyták Jánost, és elindultak, hogy megkeressék Jézust. Egyik András volt, Simon testvére, a másik pedig János, az evangélista. Ők voltak Jézus első tanítványai. Ellenállhatatlan indítás késztette őket, hogy kövessék Jézust, alig várták, hogy beszélhessenek vele, mégis félve és csendben töprengtek: Ez a Messiás?
  Jézus tudta, hogy követik Őt a tanítványok. Ők voltak szolgálatának első zsengéi, és az isteni Tanító szíve megtelt örömmel, amikor ezek az emberek elfogadták kegyelmét. Mégis csak annyit kérdezett, ahogy megfordult: "Mit kerestek?" (Jn 1:39) Rájuk bízta, hogy visszafordulnak-e, vagy elmondják vágyukat. A tanítványok előtt egyetlen cél lebegett. Egyetlen személy jelenléte kötötte le gondolataikat. Felkiáltottak: "Mester, hol lakol?" (Jn 1:39) Egy rövid beszélgetés útközben nem nyújthatta azt, amire vágytak. Egyedül akartak lenni Jézussal, lábához ülni, és hallgatni szavait.
  "Monda nékik: Jöjjetek és lássátok meg. Elmenének és megláták, hol lakik; és nála maradának azon a napon" (Jn 1:40).
  Ha János és András magáévá teszi a papok és vezetők hitetlen lelkületét, nem kerültek volna Jézus lábához tanítványokként. Bírálóként jöttek volna hozzá, hogy szavait megítéljék. Sokan így elzárkóznak a legértékesebb lehetőségek elől. Nem így az első tanítványok. Elfogadták
  
  a Szentlélek hívását, amelyről Keresztelő János prédikált. Most felismerték a mennyei Tanító hangját. Számukra Jézus szavai üdeséget, igazságot és szépséget árasztottak. Isteni világosság sugározta be az Ószövetségi Írások tanításait. Az igazság sokoldalú tételei új fényben ragyogtak.
  A töredelem, a hit és a szeretet teszi képessé a lelket, hogy elfogadja a mennyei bölcsességet. A szeretet által munkálkodó hit az ismeretek kulcsa, és mindenki, aki szeret, "ismeri az Istent" (1Jn 4:7).
  János apostol őszintén, mélyen szerető, heves, de elmélkedő ember volt. Egyre inkább felismerte Krisztus dicsőségét - nem azt a világi pompát és hatalmat, amiben reménykedni tanították, hanem "az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). Elmerülten szemlélte ezt a csodálatos dolgot.
  András vágyakozott, hogy megossza a szívét betöltő örömöt. Testvére, Simon keresésére indult, és így kiáltott: "Megtaláltuk a Messiást" (Jn 1:42). Simont nem kellett kétszer hívni. Ő is hallotta Keresztelő János prédikálását, sietett tehát az Üdvözítőhöz. Krisztus tekintete megnyugodott rajta, olvasott jellemében, élettörténetében. Lobbanékony természetét, szerető, együttérző szívét, becsvágyát, önbizalmát, bukásának történetét, bűnbánatát, munkásságát, mártírhalálát - a Megváltó mindezt látta, és így szólt: "Te Simon vagy, a Jóna fia, te Kéfásnak fogsz hivatni, ami megmagyarázva: Kőszikla" (Jn 1:43).
  "A következő napon Galileába akart menni Jézus és találkozott Fileppel és monda neki: Kövess engem" (Jn 1:44). Filep engedelmeskedett a parancsnak, és azonnal Krisztus munkása lett.
  Filep hívta Nátánaelt, aki a tömegben volt, amikor Keresztelő János Jézusra, Isten Bárányára mutatott. Nátánael Jézusra tekintett, és csalódást érzett. Lehetséges, hogy ez az ember, aki a nehéz munka és szegénység jegyeit viseli magán, a Messiás? Nátánael mégsem tudta visszautasítani Jézust, mivel János üzenete meggyőződést ültetett szívébe.
  Amikor Filep hívta, Nátánael visszavonultan elmélkedett egy csendes ligetben János kijelentéseiről és a Messiásra vonatkozó próféciákról. Azért imádkozott, hogy ha a János által kijelentett személy a szabadító, felismerhesse ezt, és a Szentlélek nyugodjék meg rajta, és biztosítsa, hogy Isten meglátogatta népét, és felemelte értük az "üdvösség szarvát" (Lk 1:69). Filep tudta, hogy barátja kutatja a próféciákat, és míg Nátánael
  
  imádkozott a fügefa alatt, rátalált rejtekhelyére. Gyakran imádkoztak együtt ezen a lomboktól borított, magányos helyen.
  Az üzenet: "Megtaláltuk, aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták" (Vö. Jn 1:46); Nátánael számára közvetlen válasz volt ez imáira. Filep hite azonban még ingatag volt. Kétkedve tette hozzá: " . . . a názáreti Jézust, Józsefnek fiát" (Jn 1: 46). Az előítélet ismét feltámadt Nátánael szívében. Felkiáltott: "Názáretből származhat-e valami jó?" (Jn 1:47)
  Filep nem szállt vitába. Így szólt: "Jer és lásd meg! Látá Jézus Nátánaelt őhozzá menni és monda őfelőle: Ímé egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen" (Jn 1:47-48). Nátánael meglepetten kiáltott fel: "Honnan ismersz engem? Felele Jézus és monda néki: Mielőtt hívott téged Filep, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál" (Jn 1:49).
  Ez elég volt. Az isteni Lélek, aki bizonyságot tett Nátánaelnek, amint magányosan imádkozott a fügefa alatt, most Jézus szavaival szólt hozzá. Bár kétségek közt, valamelyest engedve az előítéleteknek, de az igazság utáni őszinte vággyal jött Nátánael Krisztushoz, és most vágya betelt. Hite fölülmúlta azét, aki Krisztushoz hozta. Ezt mondta: "Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izrael Királya!" (Jn 1: 50)
  Ha Nátánael a rabbik vezetésében bízott volna, nem találta volna meg Jézust. Amit maga látott és tapasztalt, az tette tanítvánnyá. Így van ez ma is, az előítélet sokakat tart vissza a helyes úttól. Milyen más eredményre jutnának a "jöjj és lásd meg" elv alapján!
  Amíg valaki az emberi tekintély vezetésében bízik, nem juthat el a megmentő igazság ismeretére. Nátánaelhez hasonlóan a magunk számára kell tanulmányoznunk Isten igéjét, és imádkoznunk a Szentlélek világosságáért. Ő, aki látta Nátánaelt a fügefa alatt, minket is látni fog az imádság titkos helyén. A világosság országának angyalai közel vannak azokhoz, akik alázatosan keresik az isteni vezetést. Krisztus egyházának megalapítása János, András, Simon, Filep és Nátánael elhívásával kezdődött. János két tanítványát irányította Krisztushoz. Egyikük, András, megtalálta testvérét, és a Megváltóhoz hívta. Ezután történt Filep elhívása, aki viszont elment Nátánaelt megkeresni. Szolgáljanak ezek a példák arra, hogy megtanuljuk a személyes erőfeszítések jelentőségét, hogy közvetlenül forduljunk rokonainkhoz, barátainkhoz, szomszédainkhoz. Vannak, akik egy életen át vallják, hogy ismerik Krisztust, de személyesen sohasem tettek erőfeszítést, hogy csak egyetlen lelket is hozzanak
  
  a Megváltóhoz. A munkát teljesen a prédikátorra hagyják, aki hivatása terén képzett lehet, mégsem végezheti el azt, amit Isten egyházának tagjaira bízott.
  Sokan rászorulnak a szerető keresztény szívek szolgálatára. Sokan tönkrementek, akiket meg lehetett volna menteni, ha szomszédaik - egyszerű férfiak és nők - személyesen munkálkodtak volna értük. Sokan személyes elhívásra várnak. Magában a családban, szomszédságban, a városban, ahol élünk, van misszionáriusi munkánk, amelyet Krisztusért végezhetünk. Ha keresztények vagyunk, ez a munka örömünkre fog szolgálni. Nem mondható el valakiről, hogy megtért, míg fel nem ébred benne a vágy, hogy másoknak is elmondja: milyen hű barátra talált Jézusban. A megmentő és megszentelő igazságot nem zárhatja szívébe.
  Mindazok, akik Istennek szentelték magukat, a világosság közvetítőivé válnak. Isten eszközeivé lesznek, kegyelmének gazdagságát átadják másoknak is. Ő megígérte: "Adok reájuk és az én magaslatom környékére áldást, és bocsátom az esőt idejében; áldott esők lesznek" (Ez 34:26).
  Fülöp azt mondta Nátánaelnek: "Jer és lásd meg!" (Jn 1:47) Nem kérte, hogy fogadja el mások meggyőződését, hanem arra buzdította, nézze meg ő maga Krisztust. Ma, amikor Jézus a mennyben van, tanítványai képviselik Őt az emberek között. A lélekmentés egyik leghatékonyabb módja, ha mindennapi életünkkel példázzuk jellemét. Másokra gyakorolt befolyásunk nem annyira attól függ, amit mondunk, inkább attól, amik vagyunk. Az emberek harcolhatnak vagy dacolhatnak érveinkkel, ellenállhatnak felhívásainknak, de az önzetlen szeretetet sugárzó élet olyan érv, amelynek nem tudnak ellentmondani. A Krisztus szelídségével jellemezhető következetes élet hatalom a világon.
  Krisztus tanítása a meggyőződés és tapasztalat szoros kapcsolatára épült. Akik tőle tanulnak, az isteni rendelés szerinti tanítókká válnak. Ha olyan ember szólja Isten igéjét, aki megszentelődött általa, akkor az Igének életadó ereje van, amely vonzóvá teszi a hallgatók számára, és meggyőzi őket élő valóságáról. Ha valaki szeretetből fogadta el az igazságot, ez megmutatkozik meggyőző modorában, hanghordozásában. Azt hozza az emberek tudomására, amit maga látott, hallott, átvett az élet Igéjéből, hogy mások is közösségben legyenek vele Krisztus ismerete által. Az Ő bizonysága - amely az oltárról vett eleven szénnel érintett
  
  ajkakról származik - igazság a fogékony szív számára, és a jellem megszenteléséért munkálkodik.
  Aki pedig vágyik másoknak világosságot nyújtani, az maga is áldásban részesül. "Aki mást felüdít, maga is üdül" (Féld 11:25). Isten a mi segítségünk nélkül is elérhette volna célját, a bűnösök megmentését, de azért, hogy mi Krisztuséhoz hasonló jellemet fejleszthessünk ki, osztoznunk kell munkájában. Azért, hogy beléphessünk örömébe, hogy áldozata árán üdvözült lelkeket láthassunk, részt kell vennünk a megmentésükért folyó munkában.
  Nátánael első hitvallása, amely teljes, komoly és őszinte volt, kedves zeneként hallatszott Jézus fülében. "Felele Jézus és monda néki: Hogy azt mondám neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél" (Jn 1:51). Az Üdvözítő örömmel tekintett a reá váró munkára: hogy a szegényeknek az örömhírt prédikálja, a töredelmes szíveket meggyógyítsa és Sátán rabjainak szabadulást hirdessen. Azokra a becses áldásokra gondolt, amelyeket az embernek hozott, és így folytatta: "Bizony, bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára" (Jn 1:52).
  Krisztus tulajdonképpen itt azt mondja: a Jordán partján megnyílt a menny, és a Szentlélek galambként reám szállott. Az a jelenet csupán jele volt annak, hogy én Isten Fia vagyok. Ha hisztek bennem, hitetek megelevenedik. Meglátjátok, hogy az ég megnyílik, és soha többé be nem zárul. Én nyitottam meg nektek. Isten angyalai felszállnak, felviszik az Atyához a szűkölködők, nyomorultak imáit, majd leszállnak az ember gyermekeihez, és áldást, reményt, bátorítást, segítséget és életet hoznak.
  Isten angyalai szüntelenül kapcsolatot tartanak a menny és a föld között. Krisztus, csodáit a betegekért és szenvedőkért Isten erejével, az angyalok szolgálata révén vitte véghez.
  Minden isteni áldás Krisztuson keresztül, mennyei követeinek szolgálata által árad ránk. Azzal, hogy Üdvözítőnk emberi természetet öltött magára, egyesítette a saját és Ádám bukott fiainak és leányainak érdekét, és képviseli őket a mennyei trón előtt. Ezáltal Krisztus közbenjáróvá vált Isten és ember között - közöttünk és mennyei Atyánk között.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ