ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Ha csodákat és jeleket nem láttok"

    A húsvéti ünnepekről visszatérő galileaiak hazavitték a híreket Jézus csodálatos tetteiről. A jeruzsálemi méltóságok elítélték Jézus cselekedeteit, és ez megnyitotta számára az utat Galileába. A nép közül sokan fájlalták a templomi túlkapásokat, a papok telhetetlenségét és gőgjét. Remélték, hogy ez a Férfiú, aki elől a vének menekülni kénytelenek, a várva várt Szabadító. A mostani hírek - úgy tűnt - megerősítik legragyogóbb várakozásaikat. A beszámolók szerint a próféta Messiásnak jelentette ki magát.
  A názáretiek azonban nem hittek benne. Ezért Jézus Kánába menet nem tért be Názáretbe. A Megváltó kijelentette tanítványainak, hogy egy prófétának sincs becsülete a saját hazájában. Az emberek aszerint értékelik a jellemet, amit maguk képesek észlelni. A szűklátókörűek, világias lelkületűek szerény születési körülményei, egyszerű öltözete és mindennapi munkája alapján ítélték meg Krisztust. Nem tudták érzékelni a bűn foltjától mentes lelkének tisztaságát.
  Krisztus kánai visszatérésének híre hamar elterjedt Galileában, és reményt hozott a szenvedőknek, nyomorultaknak. Kapernaumban a hírek megragadták egy zsidó nemesember figyelmét, aki tiszt volt a király szolgálatában. A tiszt fia gyógyíthatatlannak látszó betegségben szenvedett. Az orvosok lemondtak róla, de amikor az apa hallott Jézusról, elhatározta, hogy felkeresi és segítségül hívja. A gyermek igen rossz állapotba került, s félő volt, hogy mire az apa visszatér, már nem találja életben. A nemesember mégis úgy érezte, hogy személyesen kell előterjesztenie az ügyet. Remélte, hogy az apa imája felkeltheti a Nagy Orvos együttérzését.
  Kánába érve Jézust sokaság közepette találta. Elszorult szívvel igyekezett a Megváltó közelébe jutni. Hite megingott, amikor csupán egy egyszerűen
  
  öltözött, poros, utazástól megviselt férfit pillantott meg. Kétség fogta el: vajon ez az ember megteheti, amire kérni akarja? Mégis elbeszélgetett Jézussal, elmondta, miért jött, és kérte a Megváltót, kísérje el otthonába. Jézus azonban már tudott bánatáról. Mielőtt még a tiszt elindult otthonról, Jézus már látta gyötrelmét.
  Jézus azt is tudta, hogy az apa bizonyos feltételekhez kötötte a benne bízó hitét. Csak akkor fogadja el Jézust Megváltónak, ha kérését teljesíti. Mialatt a tiszt a bizonytalanság kínjai közt várakozott, Jézus így szólt: "Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek" (Jn 4:48).
  Az összes bizonyíték amellett szólt, hogy Jézus a Krisztus, a kérelmező mégis elhatározta, hogy hitét saját kérésének teljesítéséhez köti. A Megváltó szembeállította ezt a feltételes hitet a samaritánusok nyílt hitével, akik nem kértek csodát vagy jelet. Szava, istenségének örökké jelenvaló bizonysága olyan meggyőző erő volt, amely szívüket érintette. Krisztus fájlalta, hogy saját népe, amelyre a Szent Kinyilatkoztatásokat bízta, nem hallja Isten szavát, aki Fia által szól hozzájuk.
  Ennek a nemesembernek mégis volt valamennyi hite, mert olyasvalamit kért, ami számára minden áldás közül a legértékesebb volt. Jézus még nagyobb ajándékot akart neki nyújtani. Nemcsak a gyermeket akarta meggyógyítani, hanem az üdvösség áldásában óhajtotta részesíteni a tisztet és házanépét. Világosságot szándékozott gyújtani Kapernaumban, amely hamarosan munkaterülete lesz. De a nemesembernek előbb fel kell ismernie szükségletét, mielőtt Krisztus kegyelmére vágyakozhatna. Ez az udvari tiszt sokakat jelképezett népéből. Jézus iránt önző okokból érdeklődtek. Remélték, hogy valami különös hasznuk származhat ereje által, s hitük ezen időleges javak megszerzésére irányult; viszont mit sem tudtak lelki betegségükről, nem látták, hogy isteni kegyelemre van szükségük. Mint a villámlás, úgy mutatták meg a Megváltó szavai a nemesember igazi lelkületét. A tiszt megértette, hogy önző indítékból kereste Jézust. Ingadozó hite a maga valóságában lett világossá számára. Mélyen megrázta, hogy kétkedése fia életébe kerülhet. Tudta, hogy Ő van jelen, aki olvas a gondolatokban, Akinek minden lehetséges. Fájdalommal, könyörögve így kiáltott: "Uram, jöjj, mielőtt a gyermekem meghal" (Jn 4:49). Hite megragadta Krisztust, mint Jákób, aki az angyallal viaskodva így kiáltott: "Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet" (lMóz 32:26).
  
  Jákóbhoz hasonlóan ő is győzött. A Megváltó nem zárkózhat el a Hozzá ragaszkodó lélektől, segítenie kell rajta nagy szükségében. "Menj el, - mondta neki - a te fiad él" (Jn 4:50). A nemesember olyan békével és örömmel távozott a Megváltó jelenlétéből, amelyet azelőtt nem ismert. Nemcsak abban hitt, hogy fia meggyógyul, hanem mélységesen bízott Krisztusban, Megmentőjében is.
  Ugyanabban az órában a haldokló gyermek mellett állók a kapernaumi otthonban hirtelen és rejtélyes változást észleltek. A halál árnyéka eltűnt a szenvedő arcáról. A lázrózsák helyét a visszatérő egészség pírja foglalta el. A fénytelen szemekben az értelem csillogása jelent meg, visszatért az erő a gyönge, lefogyott tagokba. A betegségnek semmilyen jele sem maradt a gyermeken. Égő teste nyugodttá vált, és mély álomba merült. A nap legmelegebb időszakában hagyta el a láz. A család tagjai elcsodálkoztak, és szívük megtelt örömmel.
  Kána nem volt messze Kapernaumtól, a királyi ember hazaérhetett volna a Jézussal történt beszélgetés estéjén, de nem sietett. Csak másnap reggel ért Kapernaumba. Micsoda hazaérkezés volt! Amikor elindult, hogy megkeresse Jézust, szíve bánattól volt terhes. A nap kegyetlenül tűzött, a madarak éneke csúfolódásnak tűnt. Hogy megváltoztak most érzései! Az egész természet más ruhába öltözött, s ő más szemekkel nézte. Amint utazik a kora reggeli csendben, úgy tűnik, az egész természet Istent dicséri vele együtt. Még el sem érte lakóhelyét, szolgák sietnek elébe, hogy eloszlassák kétségeit, melyek bizonyára gyötrik. Nem lepődik meg a hír hallatán, érdeklődése középpontjában - amit a szolgák nem értenek - az az óra áll, amelyben a gyermek jobban lett. Így felelnek: "Tegnap hét órakor hagyta el őt a láz" (Jn 4: 52). Ugyanaz a perc volt, amelyben az apa hittel ragadta meg az ígéretet: "A te fiad él" (Jn 4:53). Ekkor érintette az isteni szeretet a haldokló gyermeket.
  Az apa siet, hogy fiát üdvözölje. Úgy vonja keblére, mint aki a halálból menekült meg, újra és újra hálát mond Istennek ezért a csodálatos gyógyulásért.
  A királyi ember vágyott rá, hogy többet tudjon Krisztusról. Amikor később meghallgatta tanítását, ő és egész házanépe tanítványaivá lettek. Szenvedésüket megszentelte az egész család megtérése. A csoda híre elterjedt, és Kapernaumban, ahol Krisztus oly hatalmasan munkálkodott, út nyílt személyes szolgálata számára.
  
  Ő, aki Kapernaumban megáldotta a királyi embert, éppúgy minket is meg akar áldani. A bánatos apához hasonlóan azonban mi is gyakran földi javakra vágyakozva keressük Jézust, s csak akkor vagyunk hajlandóak bízni szeretetében, ha kérésünket teljesíti. A Megváltó nagyobb áldásban szeretne részesíteni, mint kérhetnénk; késlekedik kérésünkre válaszolni, hogy megmutassa szívünk gonoszságát, és nagy szükségünket kegyelmére. Arra vágyik, hogy lemondjunk az önzésről, mert így Hozzá juthatunk. Valljuk meg tehetetlenségünket és nagy szükségünket, és bízzuk magunkat teljesen az Ő szeretetére.
  A királyi ember látni akarta imájának beteljesülését mielőtt hisz, de el kellett fogadnia Jézus szavát, hogy kérését meghallgatta és az áldásban részesítette. Ezt a leckét nekünk is meg kell tanulnunk. Bíznunk kell ígéreteiben. Ha hittel megyünk Hozzá, Isten minden kérést szívébe zár. Amikor áldását kérjük, higgyük, hogy megkapjuk, és köszönjük meg, hogy megkaptuk. Azután végezzük a dolgunkat és legyünk biztosak abban, hogy az áldás akkor teljesül, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ha ezt megtanultuk és tesszük is, tudni fogjuk, hogy imáink meghallgatásra találnak. Isten cselekedni fog érettünk "véghetetlen bőséggel ", "az Ő dicsősége gazdagságáért", és "az Ő hatalma erejének ama munkája szerint" (Ef 3:20, 16; 1:19).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ