ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Bethesda és a Magas Tanács

    " Van pedig Jeruzsálemben a Juhkapunál egy tó, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Öt tornáca van. Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását" (Jn 5:2-3).
  Ennek a tónak a vize időnként megmozdult. Az általános hit szerint ez természetfeletti erő műve volt, s aki először lépett a felzavart vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is. Nyomorultak százai látogatták ezt a helyet. A tömeg olyan nagy volt amikor a víz felzavarodott, hogy rohanás közben letaposták az előttük levő férfiakat, nőket és gyermekeket, a náluk gyengébbeket. Sokan a tó közelébe sem juthattak. Többen odaértek, és a parton haltak meg. Menedékhelyeket készítettek a tó körül, hogy a betegeket megvédjék a nap hevétől és az éj hűvösétől. Némelyek az éjszakát ezeken a tornácokon töltötték, s onnan másztak a tóhoz nap mint nap, a gyógyulás hiú reményében.
  Jézus újra Jeruzsálemben volt. Egyedül sétált, láthatólag elmélkedett, imádkozott, és eközben a tóhoz ért. Látta a nyomorult szenvedőket, akik gyógyulásuk egyetlen feltételezett helyét figyelik. Vágyott arra, hogy gyakorolja gyógyító hatalmát, és minden szenvedőt meggyógyítson, de szombatnap volt. Tömegek mentek a templomba istentiszteletre, és Jézus tudta, hogy egy ilyen gyógyítás annyira felszítaná a zsidók előítéleteit, hogy rövidesen véget vetnének munkájának.
  A Megváltó mégis látott valakit, akinek állapota mindenkinél nyomorúságosabb volt. Ez az ember harmincnyolc éve gyógyíthatatlanul béna volt. Betegsége jórészt saját bűneinek következménye volt, amit Isten ítéletének tekintettek. Egyedül, barátok nélkül tengette életét ez a szenvedő a nyomorúság hosszú évein át, és már úgy érezte, hogy kivettetett Isten kegyelméből. Amikor a víz felzavarodása közeledett, várta, hogy valakinek megesik a szíve rajta, és a tornáchoz viszi. De
  
  a kellő pillanatban mégsem volt, aki segítsen neki. Látta a víz fodrozódását, de sohasem tudott a víz szélénél tovább jutni. Mások vetették magukat a vízbe, nála erősebbek. Nem tudta felvenni a versenyt az önző, tülekedő tömeggel. Folytonos erőfeszítései az egyetlen cél felé, igyekezete és állandó csalódása teljesen felőrölték maradék erejét.
  A beteg gyékényen feküdt, néha felemelte fejét és a tóra tekintett, s ekkor egy kedves, együttérző arc hajolt fölé, és szavai: "Akarsz-é meggyógyulni?" (Jn 5:6) felkeltették érdeklődését. Remény költözött a szívébe. Úgy érezte, valahonnan segítséget kap. De a reménysugár hamar elhomályosult. Eszébe jutott, milyen sokszor próbálta elérni a tavat, és most is milyen rosszak a kilátásai, míg a víz legközelebb felzavarodik. Letörten elfordult, és így szólt: " Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én odaérek, más lép be előttem" (Jn 5:7).
  Jézus nem kérte ezt a szenvedőt, hogy higgyen benne. Egyszerűen így szólt: "Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!" (Jn 5: 8) Ám a férfi hite belekapaszkodik ebbe a mondatba. Minden idegét és izmát átjárja az új élet, bénult tagjai egészségesen kezdenek működni. Kérdés nélkül aláveti akaratát Krisztus parancsának, és összes izmai engedelmeskednek akaratának. Felszökken, és újra tud mozogni.
  Jézus nem biztosította isteni segítségről. A férfi egy percre kételkedhetett volna, de akkor elveszíti egyetlen gyógyulási lehetőségét. Ám hitt Krisztus szavának, aszerint cselekedett, és visszanyerte erejét.
  Ugyanígy nyerhetünk lelki gyógyulást. A bűn elválasztott az isteni élettől. Lelkünk megbénult. Nem vagyunk képesek szent életet élni, ugyanúgy, mint a magatehetetlen férfi sem tudott járni. Sokan ismerik fel gyámoltalanságukat, sóvárognak a lelki élet után, amely összhangba hozza őket Istennel, és hiába küzdenek, hogy elnyerjék. Kétségbeesetten kiáltanak fel: "Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?" (Róm 7:24) Ezek a csüggedők, küszködők nézzenek fel! A Megváltó a vérén megváltottak fölé hajol, és kifejezhetetlen szelídséggel, szánalommal így szól: "Akarsz-é meggyógyulni?" (Jn 5: 6) Megparancsolja, hogy kelj fel egészségesen, békében. Ne várj, amíg érzed, hogy meggyógyultál! Higgy szavának és teljesül! Állj akaratoddal Krisztus oldalára! Szolgálj neki, cselekedj szava szerint, és erőt fogsz kapni! Bármilyen bűnös szokásba, uralkodó szenvedélybe merül is bele az ember
  
  hosszú időn át, amely parancsol testnek és léleknek, Krisztus meg tud és meg is kíván szabadítani attól. Életet ad lelketeknek, melyek "holtak a ti vétkeitek miatt" (Ef 2:1). Megszabadítja a gyengeség, szerencsétlenség és a bűn láncai által megkötözött foglyot.
  A meggyógyított béna lehajolt nyoszolyájáért, amely csak egy szőnyegből és egy takaróból állt, és amint örömmel újra felegyenesedett, kereste tekintetével a Szabadítót, de Jézus eltűnt a tömegben. A férfi megrémült, hogy nem fogja felismerni, ha legközelebb látja. Amint útjára sietett, határozottan, szabadon lépdelve Istent dicsérté, és örvendezett újonnan kapott erejének, közben találkozott néhány farizeussal, s azonnal elmondta nekik gyógyulását. Meglepődött, milyen hűvösen hallgatták történetét.
  Borús arccal szakították félbe, és kérdőre vonták, miért hordja az ágyát szombatnapon. Szigorúan emlékeztették, hogy törvénytelen dolog terhet cipelni az Úr napján. A férfi örömében elfelejtette, hogy szombat van, mégsem érzett bűnbánatot, amiért engedelmeskedett Annak a parancsának, Akinek ilyen isteni ereje van. Bátran válaszolt: "Aki meggyógyított engem, az mondá nékem: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj" (Jn 5:11). Kérdezték, ki tette ezt, de nem tudta megmondani. Ezek a vének jól tudták, hogy csak Egyvalaki képes véghezvinni ezt a csodát, de közvetlen bizonyítékot akartak Jézus személyére nézve. El akarták ítélni, mint szombatrontót. Ítéletük szerint nemcsak áthágta a törvényt a beteg szombati meggyógyításával, hanem szentségtörést is követett el azzal, hogy megparancsolta neki, vigye el nyoszolyáját.
  A zsidók annyira kiforgatták a törvényt, hogy igává, kötelékké tették. Értelmetlen kívánalmaik közmondásosakká váltak más népek körében. Különösen a szombatot kerítették be mindenféle értelmetlen korlátozással. Így ez nem volt számukra sem öröm, sem tiszteletreméltó, az Úrnak szentelt idő. Zsidó nem gyújthatott tüzet, sőt még mécsest sem szombaton. Következésképp az emberek a pogányokra voltak utalva sok olyan dologban, amelyeket maguk nem tehettek meg törvényeik szerint. Nem vették észre, hogy ha ezek a cselekedetek bűnösek, akkor éppoly bűnösek azok, akik másokat bíznak meg végrehajtásukkal, mintha maguk tették volna meg. Azt hitték, hogy az üdvösség csak a zsidókra korlátozódik, és az összes többiek amúgy is reménytelen állapota már nem lehet rosszabb. De Isten nem adott olyan parancsolatokat, amelyeknek
  
  ne engedelmeskedhetne mindenki. Törvényei nem szentesítenek ésszerűtlen vagy önző megszorításokat.
  A templomban Jézus találkozott a meggyógyított emberrel. Ez bűnért való és hálaáldozatot hozott a nagy kegyelemért, melyben részesült. Jézus megtalálta őt az imádkozók között, és e figyelmeztető szavakkal fedte fel kilétét: "Ímé, meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!" (Jn 5 :14).
  A gyógyult ember túlcsorduló örömmel találkozott Szabadítójával. Nem volt tudomása a Jézussal szembeni ellenségeskedésről, és megmondta az őt faggató farizeusoknak, hogy Ő gyógyította meg. "Emiatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust, és meg akarák Őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton" (Jn 5 :16).
  Jézust a Magas Tanács elé vitték, hogy feleljen a szombatrontás vádjára. Ha a zsidóság ekkoriban független nemzet lett volna, akkor egy ilyen váddal céljukat elérhetik, és Jézust halálra ítélik. Ezt megakadályozta az, hogy Róma alá rendelt nemzet volt. A zsidóknak nem állt jogukban halálbüntetést kiróni, és a Krisztus ellen felhozott vádaknak nem volt súlyuk a római bíróságon. Voltak viszont más kifogások, melyekkel sikerre akartak jutni. A munkáját akadályozó erőfeszítések ellenére Krisztusnak nagyobb befolyása volt az emberekre még Jeruzsálemben is, mint nekik. Olyan tömegeket is vonzott Jézus tanítása, akiket a rabbik szónoklatai nem érdekeltek. Megértették az Ő szavait, szívüket melengette, vigasztalta. Jézus Istenről nem mint bosszúálló bíróról, hanem mint szelíd atyáról beszélt. Isten képmását látták benne tükröződni. Igéi balzsamként hatottak a megsebzett lélekre. Szavai és irgalmas cselekedetei által összetörte a régi hagyományok és ember alkotta parancsolatok elnyomó hatalmát, és Isten szeretetét annak kimeríthetetlen teljességében jelenítette meg.
  Az egyik legrégebbi krisztusi próféciában ezt olvashatjuk: "Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló, és a népek néki engednek" (lMóz 49:10). Az emberek Krisztus köré gyűltek. Együttérző szívük a szeretet és jótékonyság leckéit a papok által megkívánt merev ceremóniák fölé helyezte. Ha a papok és vének nem avatkoznak közbe, Jézus tanításai olyan reformáló munkát vittek volna véghez, amilyet még nem látott a világ. Csakhogy saját hatalmuk fenntartása érdekében ezek a vezetők elhatározták, hogy megszüntetik Jézus befolyását.
  
  Bevádolása a Magas Tanács előtt, tanításainak nyílt elítélése segített ennek végrehajtásában, mivel az emberek még mindig igen-igen tisztelték vallási vezetőiket. Aki el merészelte ítélni a rabbinikus követelményeket, vagy könnyíteni próbált az emberekre rakott terheken, azt bűnössé nyilvánították nemcsak istenkáromlásért, hanem hazaárulásért is. A rabbik remélték, hogy ezen az alapon gyanúba keverhetik Krisztust. Úgy mutatták be, mint aki megpróbálja megdönteni a bevett szokásokat, széthúzást kelt a nép között, és így előkészíti a talajt a teljes római leigázás számára.
  Ám ezek a tervek - melyek végrehajtásán olyan buzgón dolgoztak a rabbik - nem a Magas Tanácstól, hanem egy másik testülettől származtak. Miután Sátán nem tudta Krisztust legyőzni a pusztában, egyesítette erőit, hogy szolgálatában gátolja, ha csak lehet keresztezze munkáját. Amit közvetlen, személyes erőfeszítéssel nem tudott elérni, úgy döntött, hogy azt haditerv segítségével hajtja végre. Alig vonult vissza a pusztai küzdelemből, szövetséges angyalaival tanácskozva máris terveket szőtt a zsidók elméjének további elvakítására, hogy ne ismerjék fel Megmentőjüket. Emberi ügynökök által szándékozott dolgozni a vallásos világban, átitatta őket saját ellenségeskedésével az igazság bajnoka ellen. Úgy irányította az embereket, hogy utasítsák el Krisztust, és életét tegyék a lehető legkeserűbbé. Remélte, hogy így elriaszthatja Őt küldetésétől. Izrael vezetői Sátán eszközeivé váltak a Megváltó elleni háborúskodásban.
  Jézus "a törvényt naggyá teszi és dicsőségessé" (Ésa 42:21). Nem kisebbíteni akarta annak magasztosságát, hanem dicsőíteni. Az Írás így szól: "Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít" (Ésa 42: 4). Azért jött, hogy felszabadítsa a szombatot azok alól a megterhelő követelmények alól, amelyek áldás helyett átokká tették.
  Ezért választotta a szombatot Bethesdában gyógyításának véghezvitelére. Meggyógyíthatta volna a beteget a hét bármely más napján is, vagy egyszerűen csak orvosolhatta volna baját anélkül, hogy megparancsolja: hordozza nyoszolyáját. Ezzel viszont Jézus nem kapta volna meg a kívánt lehetőséget. Bölcs szándékon alapul Krisztus földi életének minden cselekedete. Minden amit tett, fontos önmagában és tanulságában is. A tónál a szerencsétlenek közül a legnyomorultabbat választotta, akin megmutatta gyógyító hatalmát, s megparancsolta az embernek, hogy
  
  hordozza nyoszolyáját a városon keresztül, így mutassa meg mindenkinek a rajta véghezvitt nagy művet. Felmerül a kérdés, törvényes volt-e ezt tenni szombatnapon, megnyitja ez az utat Jézus számára az Úr napjára vonatkozó zsidó korlátozások megtagadása felé, és afelé, hogy érvénytelennek nyilvánítsa hagyományaikat.
  Jézus azt állította, hogy a nyomorultak megszabadításának munkája összhangban van a szombat-parancsolattal. Összhangban van Isten angyalainak munkájával, akik örökké fel- és alászállanak a menny és a föld között, hogy segítsenek a szenvedő emberiségen. Jézus kijelentette: "Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom" (Jn 5 :17). Minden nap Istené, amikor véghez lehet vinni terveit az emberiségért. Ha a zsidók értelmezik helyesen a törvényt, akkor Isten téved, akinek munkája megelevenít és fenntart minden élőlényt, amióta először lefektette a föld alapjait. Azután az Úrnak - aki kijelentette, hogy munkája jó, s a szombatot létrehozta műve befejezésének emlékére - meghatározott időszakokhoz kellene kötnie munkálkodását, és meg kellene állítania a világegyetem soha véget nem érő körforgását.
  Megtiltaná Isten a Napnak, hogy feladatát elvégezze szombaton, megakadályozná langyos sugarait abban, hogy melegítsék a földet és táplálják növényeit? Nyugodnia kell a világok rendszerének is ama szent napon? Megparancsolná a patakoknak, hogy ne öntözzék a mezőket és erdőket, meghagyná a tenger hullámainak, hogy csendesítsék le szüntelen apadásukat és áradásukat? Álljon meg a búza, a gabona növekedése, halassza el az érlelődő fürt bíbor virágzását? Ne hajtsanak a fák, virágok rügyet, bimbót szombaton?
  Ebben az esetben az ember nélkülözné a föld gyümölcseit, s az áldásokat, amelyek kívánatossá teszik az életet. A természet folyásának változatlanul haladnia kell. Isten a pillanat kedvéért nem állíthatja meg kezét, különben az ember elerőtlenedne és meghalna. Az embernek is van elvégezni való munkája ezen a napon. Az életszükségleteket ki kell elégíteni, a beteget kezelni kell, a szűkölködőt el kell látni. Nem fogják bűntelennek tartani, aki megtagadja, hogy könnyítsen a szenvedőn szombatnapon. Isten szent pihenőnapja az emberért rendeltetett, az irgalmasság cselekedetei tökéletes összhangban vannak ezzel a szándékkal. Isten nem kívánja, hogy teremtményei akár csak egy órát is szenvedjenek olyan fájdalom miatt, amit szombaton vagy bármely más napon enyhíteni lehet.
  
  Mégis, Isten magasabb követelményeket állít szombaton, mint más napokon. Népe felhagy szokásos tevékenységével, és imádkozással, elmélkedéssel tölti az időt. Nagyobb kegyet kérhetnek Tőle szombaton, mint a többi napon. Isten különös figyelmét igénylik. Áldásának legjaváért könyörögnek. Isten nem várja meg a szombat elmúltát e kérések teljesítésével. A menny munkája sohasem szűnik meg, és az embernek sem kell megpihennie a jó cselekedetek munkálásában. A szombat nem a haszontalan semmittevés idejéül rendeltetett. A törvény megtiltja a világi munkát az Úr pihenőnapján; a megélhetés érdekében végzett mindennapi tevékenységet szüneteltetni kell, a világi örömökért vagy haszonért való munka sem törvényes e napon - de ahogyan Isten megszűnt teremtő munkájától, megpihent szombaton és megáldotta azt, úgy kell az embernek is elhagynia napi elfoglaltságát, és az egészséges pihenésnek, az imádásnak és a szent cselekedeteknek szentelnie e szent órákat. Krisztus munkája, a beteg meggyógyítása tökéletes összhangban volt a törvénnyel, megtisztelte a szombatot.
  Jézus állítása szerint jogai Istenével egyenlők, amennyiben ugyanolyan szent, ugyanolyan jellegű munkát végezhet, mint amivel az Atya foglalatoskodik a mennyben. A farizeusok viszont még jobban felháborodtak. Jézus nemcsak hogy áthágta a törvényt, ahogyan ők értelmezték, hanem azzal, hogy "Atyjának" (Jn 5:18) nevezte Istent, egyenlőnek jelentette ki magát Vele.
  Az egész zsidó nemzet Atyjának nevezte Istent; akkor nem bőszültek volna fel annyira, ha Krisztus Istennel ugyanilyen viszonyban állónak mutatkozik be. A zsidók felismerték, hogy Jézus a legmagasabb értelemben jelentette ki ezt az igényét, ezért istenkáromlással vádolták Őt.
  Krisztus ellenfeleinek nem voltak olyan érveik, amelyek felérhetnének az Ő általa hirdetett igazsággal. Csak szokásaikra és hagyományaikra tudtak hivatkozni, ezek pedig Jézus érveivel összehasonlítva - melyeket Isten szavából és a természet szüntelen körforgásából szűrt le - gyengének, üresnek tűntek. Ha a rabbik csak egy kicsit is vágyakoztak volna a világosságra, meggyőződhettek volna arról, hogy Jézus igazat beszél. Kikerülték azokat a dolgokat, amelyeket Jézus a szombatról mondott, fel akarták korbácsolni a kedélyeket ellene, mert Istennel egyenlőnek jelentette ki magát. A vezetők dühe nem ismert határokat. Ha nem féltek volna a néptől, a papok és rabbik Jézust a helyszínen lemészárolják.
  
  Azonban az emberek érzelmileg határozottan Őmellette álltak. Sokan barátjukat ismerték fel Jézusban, aki meggyógyította betegségüket, enyhítette bánatukat, s indokoltnak látták a bethesdai szenvedő meggyógyítását. Ezért egy időre a vezetők kénytelenek voltak gátat szabni gyűlöletüknek.
  Jézus visszautasította az istenkáromlás vádját. Az én hatalmam - mondta - a munkavégzés, amivel vádoltok engem az, hogy Isten Fia vagyok, egy vagyok Vele természetemben, akaratomban, célomban. Minden munkájában, a teremtésben és a gondviselésben együttműködött Istennel. "A Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát" (Jn 5:19). A papok és rabbik éppen azért a munkáért tettek szemrehányást Isten Fiának, amiért a világra küldetett. Bűneik elválasztották őket Istentől, és büszkeségükben Tőle függetlenül cselekedtek. Mindenre megfelelőnek tartották magukat, nem ismerték fel, hogy szükségük lenne magasabb szintű bölcsességre tetteik irányításához. Isten Fia viszont alávetette magát az Atya akaratának, az Ő hatalmától függött. Így Krisztus tökéletesen megüresítette magát, semmit sem tervezett a maga számára. Elfogadta Isten reá vonatkozó terveit, s az Atya napról napra tárta fel azokat. Bárcsak annyira Istentől függenénk, hogy életünk egyszerűen akaratának átvitele volna!
  Amikor Mózes a szentélyt, Isten lakóhelyét készült megépíteni, utasítást kapott, hogy mindent a hegyen látott minta szerint készítsen el. Mózes telve volt buzgósággal Isten műve iránt; mellette álltak a legtehetségesebb, legképzettebb emberek, hogy javaslatait véghezvigyék. Mégsem az ő elgondolása szerint kellett elkészíteni egyetlen csengettyűt, gránátalmát, rojtot, bojtot, függönyt, sem a szentély bármely edényét, hanem a néki bemutatott minta szerint. Isten hívta a hegyre, s kinyilatkoztatta neki a mennyei dolgokat. Az Úr beborította őt dicsőségével, hogy láthassa a mintát, és mindent aszerint készíttessen. Ezáltal Izraelnek - amelyet az Úr saját lakhelyévé kívánt tenni - tárta fel a jellem dicsőséges eszményképét. A mintát az Úr akkor mutatta meg, amikor a törvényt adta a Sinai hegyen, és elvonult Mózes előtt, ezzel a szózattal: "Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt" (2Móz 34:6-'7).
  Izrael a maga útját választotta. Nem a minta szerint építkeztek. Krisztus
  
  az igazi templom, amelyben Isten lakozik, földi életének minden részletét az isteni ideállal összhangban formálta. Így szólt: "Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:9). Így épül jellemünk "Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2: 22). "És mindeneket azon minta szerint készíts" (Zsid 8 : 5); "hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek" (1Pt 2:21).
  Krisztus szavai arra tanítanak, hogy úgy kell tekintenünk magunkat, mint akik mennyei Atyánkkal elszakíthatatlan kötelékben vagyunk. Bármilyen helyzetben is legyünk, Istentől függünk, Ő tartja kézben mindenki sorsát. Ő jelöli ki teendőnket, felruház képességekkel, ellát eszközökkel a munkához. Amíg akaratunkat Isten alá rendeljük, bízunk erejében, bölcsességében, Ő biztos ösvényeken vezet, hogy betölthessük a nagy tervéből ránk eső részt. Ám aki a maga erejére vagy bölcsességére alapoz, az elválasztja magát Istentől. Ahelyett, hogy Krisztussal összhangban munkálkodna, Isten és ember ellenségének szándékát viszi véghez.
  A Megváltó folytatta: "Mert amiket az (Atya) cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. [...] Amint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is akiket akar, megelevenít" (Jn 5:19.21). A szadduceusok nem hittek a test feltámadásában, Jézus viszont azt mondja nekik, hogy Atyjának egyik legnagyobb műve a holtak feltámasztása, és néki magának is van hatalma ugyanezt megtenni. "Eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek" (Jn 5:25). A farizeusok hittek a halottak feltámadásában. Krisztus kijelenti, hogy már most közöttük van a holtaknak életet adó erő, látniuk kell megnyilatkozását. Ugyanez a feltámasztó erő ad életet a "vétkeiben és bűneiben holt" (Ef 2:1) léleknek. A Krisztus Jézusban való élet ama lelke "az Ő feltámadásának ereje" (Fil 3:10), megszabadítja az embert "a bűn és a halál törvényétől" (Róm 8:2). A gonosz hatalma megtört, s hit által az ember oltalomban részesül a bűn ellen. Aki megnyitja szívét Krisztus Lelkének, az hatalmas erejének részesévé lesz, amely kihozza testét a sírból.
  A szerény Názáreti kijelenti igazi méltóságát. Az emberiség fölé emelkedik, eldobja a bűn és gyalázat leplét, s láthatóvá válik, mint az angyalok Dicsőítettje, Isten Fia, aki egy a világmindenség Teremtőjével. Hallgatói
  
  elbűvölten álltak. Soha ember még nem mondott ilyesmit, mint Ő, nem viselkedett ilyen királyian, fenségesen. Jézus kifejezései világosak, egyszerűek, tökéletesen ismertetik az Ő küldetését, s a világ kötelességét. "Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta; Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki elküldte őt. [...] Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában; És hatalmat ada néki az ítélet-tételre is, mivelhogy embernek fia" (Jn 5 : 22-23.26-27).
  A papok és írástudók bírákká nyilvánították magukat, hogy Krisztus munkáját elítéljék, Ő viszont az előbbiek bírájának jelentette ki magát, valamint az egész föld bírájának. A világ Krisztusnak adatott, s Rajta keresztül jő minden áldás Istentől az elbukott emberiséghez. Ő Üdvözítő testté-létele előtt is, után is. Amióta bűn létezik, azóta van Megváltó is. Ő ad világosságot és életet mindeneknek, s a kapott világosság szerint fog megítélni. És Ő aki a világosságot adta, Ő, aki a legszelídebb kérleléssel kísér minden embert, s keresi, hogyan nyerje meg a bűntől a szentségnek, Ő egyben a védelmező és bíró is. Amióta elkezdődött a nagy küzdelem a mennyben, Sátán csalással tartja fenn ügyét, Krisztus pedig azon fáradozik, hogy leleplezze a gonosz terveit és megtörje hatalmát. Ő az, aki találkozott a csalóval; aki minden időben igyekezett elragadni a foglyokat karmaiból; s aki ítéletet fog mondani minden lélek fölött.
  És Isten "hatalmat ada néki az ítélet-tételre is, mivelhogy embernek fia" (Jn 5:27). Mivel mindenestől megízlelte az emberi szenvedést és kísértéseket, megérti az emberi gyengeségeket és bűnöket, mert érdekünkben győzelmesen ellenállt Sátán kísértéseinek, s igazságosan, szelíden bánik a lelkekkel, akiknek megmentéséért tulajdon vére folyt - emiatt az Emberfia hivatott az ítélet végrehajtására.
  Azonban Krisztus küldetése nem az ítélet, hanem a megváltás volt. "Nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa (Jn 3:17). A Magas Tanács előtt Jézus kijelentette: "Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre" (Jn 5:24).
  Krisztus meghagyta tanítványainak, hogy ne csodálkozzanak, s a jövő rejtélyét még szélesebb távlatokban nyitotta meg előttük. "Eljő az óra, -
  
  mondotta - amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására" (Jn 5:28-29).
  A jövendő életnek ez a bizonysága volt az, amelyre Izrael oly sokáig várt, s amelyről remélték, hogy a Messiás adventjekor megkapják. Az egyetlen világosság, amely beragyoghatja a sír sötétjét, rájuk ragyogott. Ám az önfejűség vak. Jézus áthágta az írástudók hagyományait, semmibe vette hatalmukat, s ők nem hittek.
  Az idő, a hely, az alkalom, az egybegyűlteket átjáró érzések intenzitása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy Jézus szavainak még mélyebb hatásuk legyen a Magas Tanács előtt. A nemzet legnagyobb vallási tekintélyei mind annak életére törtek, Aki Izrael helyreállítójának mondotta magát. A szombat Urát földi törvényszék elé hurcolták, hogy a szombattörvény megrontásának vádjára feleljen. Amikor Ő félelem nélkül jelentette ki küldetését, bírái döbbenten, fogcsikorgatva tekintettek Reá, ám szavai megválaszolhatatlanok voltak. Nem tudták elítélni. Tagadta, hogy a papoknak és írástudóknak jogában állna kikérdezni Őt, vagy beleavatkozni munkájába. Senki sem ruházta fel őket ilyen hatalommal. Ezen igényük saját gőgjükön és önteltségükön alapult. Jézus nem volt hajlandó beismerni bűnösségét, sem nem hagyta, hogy kikérdezzék.
  Ahelyett, hogy mentegetőzött volna a néki felrótt cselekedetek miatt, vagy megmagyarázta volna, miért tette, Jézus a vezetőkhöz fordult, és a vádlottból vádló lett. Megfeddte őket szívük keménységéért, és az Írásokban való járatlanságukért. Kijelentette, hogy éppúgy visszautasították Isten szavát, mint ahogy elutasították Isten küldöttét is. "Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam" (Jn 5 :39).
  Az Ótestamentumi Írások minden lapjáról - a történelemből, törvényekből, jövendölésekből egyaránt - Isten Fiának dicsősége sugárzik. Mivel isteni intézmény volt, a judaizmus egész rendszere egy összeszerkesztett evangéliumi próféciát alkotott. Krisztusról "a próféták mind bizonyságot tesznek" (Acs 10:43). Az Ádámnak adott ígérettől a pátriárkákon és a törvényes gazdasági rendszeren át a dicsőséges égi fény mind felismerhetőbbé tette az Üdvözítő lábnyomait. Látók szemlélték Bethlehem csillagát, az eljövendő Silót, az eljövendő dolgok titokzatos menetben
  
  vonultak el előttük. Minden áldozat Krisztus áldozatára mutatott. A tömjénfelhőben mindig az Ő igazságossága szállt fel. Minden jubileumi trombita az Ő nevét zengte. A Szentek Szentjének félelmetes titokzatosságában az Ő dicsősége lakozott.
  A zsidóknak birtokukban volt a Szentírás, s feltételezték, hogy a szavak puszta, felszínes ismerete alapján örök életre jogosultak. Azonban Jézus így szólt: "Az ő igéje sincs maradandóan bennetek" (Jn 5:38). Miután szavakkal elutasították Krisztust, személyesen is elvetették. "Nem akartok hozzám jőni, - mondta Jézus - hogy életetek legyen" (Jn 5 : 40).
  A zsidó vezetők tanulmányozták a Messiás királyságára vonatkozó prófétai tanításokat, de ezt nem az igazság megismerése iránti őszinte vágyból tették, hanem azért, hogy bizonyítékot találjanak nagyravágyó reményeik fenntartására. Amikor Krisztus várakozásaikkal ellentétes módon jött el, nem fogadták be Őt, és saját igazolásukra csalónak próbálták beállítani. Amikor már rátették lábukat erre az ösvényre, Sátánnak könnyű volt Krisztussal szembeni ellenállásukban megerősíteni őket. Ugyanazokat a szavakat, melyeket Istensége bizonyítékának foghattak volna föl, ellene magyarázták. Így Isten igazságát hazugsággá változtatták, s minél közvetlenebbül szólt hozzájuk a Megváltó irgalmasságának cselekedetei által, annál csökönyösebben álltak ellent a világosságnak.
  Jézus így szólt: "Én nem embertől nyerem a bizonyságtételt" (Jn 5:34). Nem a Magas Tanács befolyására vagy szentesítésére vágyott. Jóváhagyásuk nem jelentett volna megtiszteltetést számára. A menny ruházta fel méltósággal és hatalommal. Ha kívánja, az Atya újra tanúsította volna Istenségét. Őmiattuk, a nemzet érdekében, amelynek vezetői voltak, várta azt, hogy a zsidó főemberek felismerjék jellemét, s elfogadják az általa hozott áldásokat.
  "Én az én Atyám nevében jöttem, és nem, fogadtatok be engem; ha más jőve a maga nevében, azt befogadnátok" (Jn 5:43). Jézus isteni hatalommal jött el, az Ő képmását hordozta, betöltötte igéjét, az Ő dicsőségét kereste - mégsem fogadták el Izrael vezetői. Ám amikor mások jönnek, Krisztus jellemével ruházzák fel magukat, s közben saját akaratukból cselekszenek és a saját dicsőségüket keresik - őket elfogadják. És miért? Azért, mert aki a saját dicsőségét keresi, az másokban is felkelti a nagyratörési vágyat. Az ilyen felhívásra valóban reagáltak a zsidók. Elfogadták a hamis
  
  tanítót, mert szentesítette becsben tartott véleményüket és hagyományaikat, így hízelgett büszkeségüknek. Krisztus tanítása viszont nem egyezett meg az ő elgondolásaikkal. Ő lelki természetű volt, önfeláldozást követelt, ezért nem fogadták el. Nem ismerték Istent, s mikor Krisztus által szólt, hangja idegennek tűnt.
  Nem ismétlődik-e meg ugyanez napjainkban? Nincs-e sok ember, még vallási vezető is, aki megkeményíti szívét a Szentlélekkel szemben, s így lehetetlenné teszi Isten hangjának felismerését? Nem utasítják-e el Isten igéjét, hogy ragaszkodhassanak saját hagyományaikhoz?
  "Ha hinnétek Mózesnek, - mondta Jézus - nékem is hinnétek; mert énrólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, mi módon hisztek az én beszédeimnek?" (Jn 5:46-4"7) Krisztus szólt Mózesen keresztül Izraelhez. Ha hallgattak volna az isteni hangra, mely nagy vezetőjük által szólt, ezt ismerték volna fel Krisztus tanításaiban. Ha hittek volna Mózesnek, neki is hittek volna, Akiről Mózes írt.
  Jézus tudta: a papok és írástudók elhatározták, hogy elveszítik Őt, mégis világosan elmagyarázta az Atyával alkotott egységét, s a világhoz fűződő viszonyát. Azok is látták, hogy ellenszegülésükre nincsen ürügy, öldöklő gyűlöletük mégsem csillapodott. Félelem szállta meg őket a Jézus szolgálatát kísérő meggyőző erő láttán, mégis ellenálltak hívásának, és sötétségbe burkolóztak.
  Egyáltalán nem sikerült aláásniuk Jézus tekintélyét, vagy elfordítaniuk a nép tiszteletét és figyelmét Tőle. Sok embert meggyőztek Krisztus szavai. Maguk a vezetők is mélyen kárhoztatták magukat, amikor bűneiket emlékezetükbe idézte, azonban ez csak még több keserűséget szült Vele szemben. Elhatározták, hogy kioltják életét. Hírvivőket küldtek szerte az országba, hogy figyelmeztessék az embereket: Jézus csaló. Nyomába küldött kémek figyelték és jelentették, mit mondott, mit tett. A drága Megváltó most még inkább a kereszt árnyékába került.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ