ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

János bebörtönzése és halála

    Keresztelő János elsőként hirdette Krisztus országát, s első volt a szenvedésben is. A puszta friss levegője, az ajkán csüggő hatalmas tömegek után most be volt zárva egy pincebörtön falai közé. Fogoly lett Heródes Antipás erődjében. János szolgálatának legnagyobb részét a Jordántól keletre fekvő területeken töltötte, ami Antipás uralma alatt állt. Maga Heródes is hallgatta Keresztelő János prédikálását. Az erkölcstelen király megremegett a megtérésre intő felhívás hallatán: "Heródes fél vala Jánostól, igaz és szent embernek ismervén őt, [...] és ráhallgatván, sok dologban követi, és örömest hallgatja vala őt" (Mk 6:20). János hűségesen foglalkozott vele, leleplezte Heródiással, testvére feleségével fenntartott gonosz viszonyát. Egy darabig Heródes erőtlenül szabadulni próbált az őt fogva tartó testi vágy láncaitól, ám Heródiás még erősebben kötözte meg hálójában, s bosszút forralt Keresztelő János ellen. Rávette Heródest, hogy vesse börtönbe a prófétát.
  János élete aktív munkával telt, így börtönéletének sötétje, tehetetlensége súlyosan nehezedett rá. Amint egyik hét telt a másik után, s az idő nem hozott változást, csüggedés, kétség lett úrrá rajta. Tanítványai nem feledkeztek meg róla. Szabad bejárásuk volt a fogolyhoz, vitték neki a híreket Jézus munkálkodásáról, s elmondták, hogyan sereglenek köré az emberek. Azt is megkérdezték, hogy ha ez az új tanító a Messiás, akkor miért nem tesz valamit János kiszabadítása érdekében. Hogyan engedheti meg, hogy hűséges hírvivőjét megfosszák szabadságától, sőt talán életétől is?
  E kérdések nem maradtak hatástalanok. Olyan kétségeket sugalltak Jánosnak, melyek soha fel sem merültek volna benne. Sátán örömmel hallgatta e tanítványok szavait, s látta, hogyan kavarják föl az Úr követének lelkét. Ó milyen gyakran éppen azok bizonyulnak a legveszélyesebb
  
  ellenségnek, akik egy jó ember barátainak hiszik magukat, s vágyakoznak hűségük kimutatására! De ahelyett, hogy megerősítenék barátjuk hitét, szavaik hányszor letörnek és elbátortalanítanak!
  A Megváltó tanítványaihoz hasonlóan Keresztelő János sem értette meg Krisztus országának természetét. Várta, hogy Jézus elfoglalja Dávid trónját, s ahogy telt az idő, és a Megváltó nem igényelte a királyi hatalmat, János összezavarodott és aggódni kezdett. Annakidején kijelentette a népnek, hogy Ésaiás próféciájának be kell teljesednie az Úr útjának előkészítése érdekében: minden hegynek és halomnak alá kell szállnia, az egyenetlen egyenessé legyen és a bércek rónává. Arra várt, hogy az emberi büszkeség és hatalom leromboltassék. Úgy mutatta be a Messiást, mint akinek szórólapátja a kezében van, és mindenestül megtisztítja szérűjét, a gabonát csűrébe takarítja, a polyvát pedig olthatatlan tűzzel égeti meg. Illés prófétához hasonlóan, akinek lelkével és erejével jött el Izraelhez, várta, hogy az Úr kijelentse Önmagát, mint tűz által válaszoló Isten.
  Küldetése során Keresztelő János a gonoszság félelem nélküli dorgálójaként állt meg magas és alacsony helyeken egyaránt, Heródes király elé mert állni, s nyíltan megfeddte a bűnt. Életét sem tekintette drágának, csak hogy kijelölt munkáját elvégezhesse. Föld alatti börtönéből most Juda törzsének Oroszlánját figyelte: mikor töri meg az elnyomó büszkeségét, s szabadítja meg a szegényt, és őt, a kiáltót. Jézus azonban látszólag megelégedett azzal, hogy tanítványokat gyűjtött maga köré, gyógyította és tanította az embereket. A vámszedők asztalánál evett, mialatt a római iga naponta súlyosabban nehezedett Izraelre, s míg Heródes király és hitvány szeretője azt tette, amit akart, a szegények és szenvedők kiáltása az égig hatolt.
  A sivatagi próféta számára mindez megoldhatatlan rejtélynek tűnt. Időnként démonok sugallatai kínozták lelkét, s szörnyű félelem árnya borult rá. Lehetséges, hogy a rég várt Szabadító még nem jelent meg? Akkor mit jelent az üzenet, amelyet hordoznia kell? János keserűen csalódott munkájának eredményében. Azt várta, hogy Isten üzenetének ugyanolyan hatása lesz, mint amikor a törvényt felolvasták Jósiás és Ezsdrás idejében (Vö. 2Krón 34; Neh 8.9. fejezet). Mélységes megtérést és az Úr felé fordulást remélt. Küldetésének sikere érdekében feláldozta egész életét. Hiába lett volna?
  
  Jánosnak fájdalmat okozott, hogy iránta való szeretetből tanítványai hitetlenséget táplálnak Jézussal szemben. Gyümölcstelen lett volna érettük végzett munkája? Hűtlenül végezte volna küldetését, hogy most megfosztották a munkától? Ha a megígért Szabadító megjelent, s János igazán betöltötte misszióját, vajon Jézus nem törné-e meg az elnyomó hatalmát, s nem szabadítaná-e ki követét?
  Keresztelő János mégsem adta fel Krisztusba vetett hitét. A mennyei szózat és a leszálló galamb emléke, Jézus folttalan tisztasága, a Szentlélek ereje, amely megnyugodott Jánoson, amikor a Megváltó színe elé került, s a prófétai iratok tanúsága - mindez bizonyította, hogy a Názáreti Jézus a megígért Messiás.
  János nem osztotta meg kétségeit, aggodalmait társaival. Elhatározta, hogy megkérdezi Jézust, üzenetet küld neki. Ezt két tanítványára bízta, s azt remélte, hogy a Megváltóval történő beszélgetés megerősíti hitüket, s meggyőzi testvéreiket is. Vágyott néhány szóra, mellyel Krisztus közvetlenül igazolja magát.
  A tanítványok Jézushoz értek az üzenettel: " Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" (Mt 11:3)
  Milyen rövid idő telt el azóta, amióta Keresztelő János Jézusra mutatva kijelentette: "Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" "Ő az, aki utánam jő, aki előttem lett" (Jn 1:29.27). És most a kérdés: "Te vagy-é az, aki eljövendő?" (Mt 11:3) Milyen rendkívül keserű és kiábrándító ez az emberi természetre nézve! Ha János, a hűséges útkészítő nem látta meg Krisztus küldetését, akkor mit lehet várni a csak magára gondoló sokaságtól?
  A Megváltó nem válaszolt azonnal a tanítványok kérdésére. Amint ott álltak, s csodálkoztak hallgatásán, gyógyulást kereső szenvedők és betegek jöttek hozzá. A vakok utat tapogattak feléje a sokaságon át, minden rendű-rangú beteg - ki a saját lábán, ki barátainak karjain - buzgón igyekezett Jézus elé kerülni. A hatalmas Gyógyító szava behatolt a süket fülbe. Szava, kezének érintése megnyitotta a vaknak szemét, hogy láthassa a napvilágot, a természet tájait, a barátok arcát, a Szabadító ábrázatát. Jézus megdorgálta a betegséget és elűzte a lázat. Hangja a haldoklók fülébe hatolt, s azok egészségesen, erősen keltek föl. Béna megszállottak hallgattak szavára, őrültségük megszűnt, s imádták Őt. Gyógyítás közben tanította is az embereket. A szegény parasztok, munkások, akiket az
  
  írástudók elkerültek, mint tisztátalanokat, Köré tömörültek, Ő pedig az örök élet igéit szólta nékik.
  Így telt a nap, János tanítványai mindezt látták és hallották. Végül Jézus magához hívta őket, s megparancsolta, hogy menjenek el, és mondják el Jánosnak, aminek tanúi voltak. Hozzátette: "Boldog, valaki énbennem meg nem botránkozik" (Lk 7:23). Istenségének bizonyítéka abban rejlett, hogy törődött a szenvedő emberiség szükségleteivel. Dicsősége abban mutatkozott meg, hogy leereszkedett a mi alacsony szintünkre.
  A tanítványok elvitték az üzenetet, és ez elég volt. János visszaemlékezett a Messiásra vonatkozó próféciára: "Fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét" (Ésa 61:1 2). Krisztust nemcsak Messiásnak mutatták be munkái, hanem azt is megmutatták, hogyan fogja megalapítani országát. Jánosnak ugyanaz az igazság nyílt meg, amely Illésnek a pusztában, amikor "megyen vala nagy erős szél, amely a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jőve, de nem volt az Úr a tűzben sem." A tűz után pedig Isten egy "szelíd hang" által szólt a prófétához (lKir 19:11-12). Jézusnak így kellett végeznie munkáját, nem fegyvercsörgés, trónok, országok megdöntése közepette, hanem úgy, hogy az emberek szívéhez szóljon irgalmas és önfeláldozó élete által.
  Keresztelő János életelve, az önmegtagadás volt a Messiás országának alapelve is. János jól tudta, hogy Izrael vezetőinek elveitől és reményeitől milyen távol áll mindez. Ami számára Krisztus istenségének meggyőző bizonyítéka volt, az számukra nem jelentett bizonyítékot. Ők nem a megígért Messiásra vártak. János látta, hogy a Megváltó küldetése csak gyűlöletüket és ítéletüket váltja ki. Neki, az előfutárnak nem maradt más hátra, mint kiinni a poharat, melyet magának Krisztusnak is teljesen ki kell ürítenie.
  Az Üdvözítő szavai "Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik" (Mt 11:6), gyöngéd feddésként szóltak Jánoshoz. Nem is maradtak eredménytelenek. A próféta most világosabban megértette Krisztus küldetésének
  
  természetét, alávetette magát Istennek akár életre, akár halálra, ahogy a legjobban szolgálja a szeretett ügy érdekeit.
  A követek távozása után Jézus beszélt a népnek Keresztelő Jánosról. A Megváltó szívből jövő részvétet érzett a most Heródes pincebörtönében eltemetett hűséges tanúbizonyság iránt. Nem hagyhatta, hogy az emberek azt higgyék, Isten elfeledkezett Jánosról, vagy hite megfogyatkozott a próbák idején. "Mit látni mentetek ki a pusztába? -kérdezte - Nádszálat-e, amit a szél hajtogat?" (Mt 11: 7)
  A Jordán mellett növő magas nád, amely minden szellőre elhajlik, találóan jelképezi az írástudókat, akik Keresztelő János küldetésének bírálóiként és ítélőiként léptek föl. Ide-oda ingadoztak a nép véleményének szelétől. Nem akartak megalázkodni és elfogadni Keresztelő János szívhez szóló üzenetét, de mivel féltek a néptől, nem merték nyíltan ellenezni munkáját. Isten küldötte viszont nem volt ilyen gyáva lelkületű. A Jézust körülvevő sokaság tanúja volt János munkájának. Hallották, milyen rendületlenül feddi meg a bűnt. János ugyanolyan egyszerűen beszélt az önigazult farizeusoknak, a papi szadduceusoknak, Heródes királynak és udvarának, hercegeknek és katonáknak, vámszedőknek és parasztoknak. Ő nem ingadozó nád volt, amelyet az emberi dicséret vagy előítélet szele ide-oda hajlíthatott volna. Isten iránti hűsége, az igazságért való buzgalma ugyanolyan volt a börtönben is, mint amikor Isten üzenetét prédikálta a pusztában. Elvhűsége sziklaszilárd volt.
  Jézus folytatta: "Hát mit látni mentetek ki? Puha ruhába öltözött embert-é? Ímé akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak" (Mt 11:8). János azért hívatott el, hogy feddje korának bűneit és túlzásait; egyszerű ruhája, önmegtagadó élete összhangban állt küldetésének jellegével. Drága öltözék, fényűző élet nem Isten szolgáinak osztályrésze, hanem azoké, akik "királyok palotáiban vannak" (Mt 11:8), e világ uralkodóié, akik kezükben tartják a földi hatalmat és gazdagságot. Jézus fel akarta hívni a figyelmet a János, és a papok, vezetők által viselt ruhák közötti különbségre. Ezek a tisztviselők drága köntösöket, költséges díszeket hordtak. Szerették mutogatni magukat, remélték, hogy így elkápráztatják a népet, s nagyobb tiszteletet követelhetnek maguknak. Jobban igyekeztek megnyerni az emberek csodálatát, mint a szívbéli tisztasággal Isten jóváhagyását. Ezzel elárulták, hogy nem Istenhez hűek, hanem e világ királyságához.
  
  "Hát mit látni mentetek ki? - kérdezte Jézus - Prófétát-é? Bizony, mondom néktek, prófétánál is nagyobbat; Mert ő az, akiről meg van írva:
  Ímé én elküldöm az én követemet a te orcád előtt,
  aki megkészíti előtted a te utadat.
  Bizony mondom néktek: az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál" (Mt 11:9-11). Az angyal kijelentette Zakariásnak János születése előtt: "Nagy lészen az Úr előtt" (Lk 1:15). A menny értékelése szerint miből áll a nagyság? Nem abból, amit a világ annak tart: nem gazdagság, rang, nemesi származás vagy szellemi adottságok önmagukban. Ha a szellemi nagyság - minden magasabb szintű megfontolástól eltekintve - méltó a tiszteletre, akkor Sátánnak jár a megbecsülés, akinek intellektuális nagyságát egyetlen ember sem érheti el. Azonban minél nagyobb az adottság, annál nagyobb lesz az átok, ha az én szolgálata megrontja a képességeket. Isten az erkölcsi értéket becsüli. A szeretet és a tisztaság azok a vonások, amelyeket leginkább értékel. János nagy volt az Úr szemében, amikor a Magas Tanács küldöttei előtt, a nép előtt, saját tanítványai előtt lemondott a maga dicsőségének kereséséről, s csak Jézusra, a Megígérte mutatott. A Krisztus szolgálata felett érzett önzetlen öröme a legmagasabbrendű nemességet képviseli, mely valaha is megnyilvánult emberben.
  Halála után így tettek bizonyságot róla Jézusnak, akik hallották tanúságtételét: "János nem tett ugyan semmi csodát; de mindaz, amit János efelől mondott, igaz vala" (Jn 10:41). Jánosnak nem adatott meg, hogy tüzet hozzon le az égből, vagy halottat támasszon, mint Illés, vezéri pálcát sem hordhatott Isten nevében, mint Mózes. Azért küldetett, hogy hirdesse a Megváltó adventjét, és elhívja a népet: készüljenek föl jövetelére. Olyan hűségesen teljesítette misszióját, hogy amikor az emberek visszaemlékeztek, mit tanított Jézusról, elmondhatták: "Mindaz, amit János efelől mondott, igaz vala" (Jn 10:41). A Mester minden tanítványának ilyen bizonyságtételt kell hordoznia Krisztusról.
  A Messiás útkészítőjeként János "prófétánál is nagyobb" (Mt 11: 9) volt. Míg a próféták távolról szemlélték Krisztus eljövetelét, Jánosnak megadatott, hogy lássa Őt, hallja a menny bizonyságát Messiás-voltáról, és isten Küldötteként mutassa be Őt Izraelnek. Isten mégis azt mondta: .,Aki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál" (Mt 11:11).
  
  János, a próféta, összekötő kapocs a két korszak között. Isten képviselőjeként állt elő, hogy megmutassa a kapcsolatot a törvény és a próféták, valamint a keresztény korszak között. Ő volt a kisebb világosság, melyet a nagyobbnak kellett követnie. A Szentlélek megvilágosította János elméjét, hogy fényt áraszthasson népére, ám nem volt olyan világosság és nem is lesz, amely oly tisztán sugározna az elbukott emberiségre, mint a Jézus tanításából és példájából áradó fény. Krisztust és szolgálatát csak homályosan lehetett megérteni az árnyékszolgálat áldozataiban. Még maga János sem fogta fel teljesen a Megváltó által nyújtott jövendő halhatatlan életet.
  Eltekintve az örömtől, amit János a küldetése felett érzett, élete szomorú volt. Hangját a pusztán kívül ritkán hallották. Sorsa magányra ítélte. Nem adatott meg neki, hogy meglássa munkájának gyümölcsét. Nem kapta meg az előjogot, hogy Krisztussal lehessen, és lássa a nagyobb világosságot kísérő isteni erő megnyilatkozását. Nem láthatta, hogyan nyeri vissza látását a vak, gyógyul meg a beteg, támad föl a halott. Nem szemlélhette a Krisztus minden szaván átütő fényt, amely bearanyozta a próféciák ígéreteit. A legkisebb tanítvány, aki látta Krisztus hatalmas műveit és hallotta szavát, ilyen értelemben nagyobb kiváltságban részesült, mint Keresztelő János, ezért olvassuk, hogy nagyobb, mint ő.
  A beszédeit hallgató hatalmas tömegek révén János híre mindenfelé eljutott. Óriási érdeklődés kísérte bebörtönzésének kimenetelét. Szeplőtlen élete és a határozottan őt támogató közvélemény miatt úgy gondolták, hogy nem bánhatnak erőszakosan vele szemben.
  Heródes hitte, hogy János Isten prófétája, és mindenképpen szabadon akarta bocsátani. Azonban ezt a szándékát késleltette a Heródiástól való félelme.
  Heródiás tudta, hogy közvetlenül sohasem nyerheti el Heródes beleegyezését János halálához, ezért úgy döntött: célja elérése érdekében tervet sző. A király születésnapján mulatságot rendeztek az állami hivatalnokok és az udvari nemesek számára. Lakomázni fognak, lerészegednek. Heródes elveszíti éberségét, és az asszony saját akarata szerint befolyásolhatja.
  Amikor eljött a nagy nap, és a király evett-ivott az urakkal, Heródiás beküldte lányát a vacsorázóterembe, hogy táncával szórakoztassa a vendégeket.
  
  Salome ekkor volt női mivoltának első virágjában, érzéki szépsége megigézte a tivornyázó urakat. Nem volt szokás, hogy az udvarhölgyek megjelenjenek ezeken az ünnepségeken, s Heródes hízelgő bókokat kapott, amiért Izrael papjának, hercegének lánya táncolt a vendégek szórakoztatására.
  A király elbódult a bortól. A szenvedély került uralomra, az értelem trónfosztott lett. Csak az örömök termét látta, mulatozó vendégeivel, az ünnepi asztallal, a csillogó bort és a villódzó fényeket, s az előtte táncoló fiatal lányt. E pillanattól vakmerően arra vágyott, hogy olyasmit tegyen, ami dicsőíti őt az udvari főemberek előtt. Esküvel fogadta, hogy megadja Heródiás lányának, bármit kér, még ha a fele királyságát is.
  Salome anyjához szaladt, hogy megkérdezze, mit is kérjen. A válasz készen volt: Keresztelő János fejét. Salome mit sem tudott az anyja szívében forrongó bosszúszomjról, s elborzadt a kérés előterjesztésétől, de Heródiás akarata győzött. A lány visszatért a rettenetes kéréssel: "Akarom, hogy mindjárt add ide nekem Keresztelő János fejét egy tálban" (Mk 6:25).
  Heródes megdöbbent és összezavarodott. Elcsitult a mulatozás zaja, baljós csend ülte meg a dőzsölés színhelyét. A király megdermedt a rémülettől a gondolatra, hogy kioltsa János életét. Mindamellett szavát adta, s nem akart ingatagnak vagy hirtelenkedőnek látszani. Az esküt vendégei tiszteletére tette, s ha valamelyikük felajánlotta volna, hogy feloldja az ígéret alól, boldogan megkímélte volna a prófétát. Lehetőséget adott nekik, hogy beszéljenek a fogoly érdekében. Ezek az emberek nagy utakat tettek meg, hogy hallják János prédikálását, és bűntelen embernek, Isten szolgájának ismerték őt. Noha megrázta őket a lány kérése, a tiltakozáshoz túlságosan kábultak voltak. Senki sem emelte fel szavát, hogy megmentse az ég küldöttének életét. E férfiak magas állami, bizalmi állásokat töltöttek be; súlyos felelősség nyugodott rajtuk, mégis az evésnek, ivásnak adták magukat, míg végül érzékeik eltompultak. Elméjüket elbódította a szédítő zene és tánc látványa, lelkiismeretük elaludt. Hallgatásukkal Isten prófétájának halálos ítéletét mondták ki, s így kielégítették egy elhagyott asszony bosszúját.
  Heródes hiába várt, hogy feloldozzák esküje alól; azután vonakodva megparancsolta: végezzék ki a prófétát. Hamarosan a király és vendégei elé hozták János fejét. Örökre lezárultak az ajkak, melyek hűségesen
  
  figyelmeztették Heródest: hagyjon fel bűnös életmódjával. Egyetlen éjszakai mulatás az egyik legnagyobb próféta életébe került.
  Ó, hányszor esett áldozatul ártatlanok élete olyanok kicsapongásának, akik az igazság őreiként kellett volna, hogy álljanak! Aki a részegítő poharat ajkához emeli, az felelős mindazért az igazságtalanságért, amit ittas állapotban elkövethet. Mivel értelme eltompul, lehetetlen higgadtan ítélkeznie, vagy világosan látnia, mi a jó és mi a rossz. Ajtót nyit Sátánnak, aki rajta keresztül elnyomja és elpusztítja az ártatlanokat. "A bor csúfoló, a részegítő ital háborgó, és valaki abba beletéved, nem bölcs" (Péld 20:1). Ezért van, hogy "eltávozott a jogosság, [. . .) és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz" (Ésa 59:14-15). Akiknek hatalmuk van felebarátjuk élete felett, bűnt követhetnek el, ha részegeskedésre adják magukat. Aki törvénykezik, annak meg is kell tartania a törvényt! Önuralommal kell rendelkeznie! Tökéletesen uralnia kell testi, szellemi és erkölcsi erőit, hogy értelme élénk legyen, az igazságérzete pedig fejlett!
  Keresztelő János fejét átnyújtották Heródiásnak, aki ezt ördögi elégtétellel nyugtázta. Bosszúja diadalmaskodott, s azzal hízelgett magának, hogy Heródes lelkiismeretét többé semmi sem kavarja fel. Bűne mégsem tette boldoggá. Neve utálatosságként kelt közszájra, miközben Heródest mélyebben zaklatta a lelkiismeret, mint egykor a próféta figyelmeztetései. János tanításainak befolyása nem csökkent, hanem kiterjedt minden nemzedékre, egészen az idők végezetéig.
  Heródes szüntelenül maga előtt látta bűnét. Folyton kereste a megnyugvást bűnös lelkiismeretének vádjai elől. Rendületlenül bízott Jánosban. Visszaemlékezett önmegtagadó életére, komoly, ünnepélyes felhívásaira, józan ítéletről tanúskodó tanácsaira, és azután eszébe jutott, hogyan kellett mégis meghalnia; ezután Heródes nem tudott megnyugodni többé. Miközben az államügyeket intézte, az emberek tisztelgését fogadta, mosolygó arcot, méltóságteljes külsőt mutatott, ám nyugtalan szívet rejtegetett, s mindig nyomasztotta a félelem, hogy átok ül rajta.
  Heródest mélyen megindították János szavai, miszerint semmit sem lehet elrejteni Isten elől. Meg volt győződve arról, hogy Isten mindenütt jelen van, és tanúja volt a mulatozásnak is a díszvacsorán, hallotta a János lefejezésére adott parancsot, látta Heródiás diadalittasságát, és hogy mint gyalázta dorgálójának levágott fejét. Sok minden, amit Heródes egykor
  
  a próféta ajkáról hallott, most sokkal világosabban visszhangzott lelkiismeretében, mint valaha a pusztai prédikáció.
  Amikor Heródes Krisztus munkájáról hallott, rendkívül megijedt. Azt hitte, Isten feltámasztotta Jánost a halálból, s még nagyobb erővel küldte el, hogy elítélje a bűnt. Szüntelenül rettegett, hogy János megtorolja halálát: átkot mond rá és házanépére. Heródes azt aratta, amiről Isten megmondta, hogy a bűnök eredménye lesz: "rettegő szívet, epedő szemeket és sóvárgó lelket [. . . ) És a te életed kétséges lesz majd előtted; és rettegni fogsz éjjel és nappal, és nem bízol életedben. Reggel azt mondod: Bárcsak este volna! este pedig azt mondod: Bárcsak reggel volna! - a te szívednek rettegései miatt, amellyel rettegsz, és a te szemeidnek látása miatt, amelyet látsz" (5Móz 28:65-67). A vétkesnek saját gondolatai a vádlói; nincs fájóbb kínzás, mint a bűnös lelkiismeret fullánkja, amely nem hagy nyugodalmat sem éjjel, sem nappal.
  Sokak szemében mély titokzatosság lengi körül Keresztelő János sorsát. Azt kérdik, miért kellett börtönben sorvadnia és meghalnia? A gondviselés e sűrű rejtélyébe emberi szemünk nem tekinthet bele, ám sohasem ingathatja meg Istenbe vetett bizalmunkat, ha arra gondolunk, hogy János tulajdonképpen osztozott Krisztus szenvedéseiben. Akik Krisztust követik, mindannyian viselni fogják az áldozat koronáját. Bizonyára félreértik őket az önző emberek, és Sátán támadásainak is célpontjai lesznek. Az önfeláldozás ezen alapelvének megdöntéséért alapította Sátán országát, s harcolni fog ellene, bárhol nyilvánul is meg.
  János gyermek-, ifjú- és férfikorát szilárdság és erkölcsi erő jellemezte. Amikor hangja hallatszott a pusztában: "Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit" (Mt 3:3). Sátán féltette országának biztonságát. János úgy tárta fel a bűn gonoszságát, hogy az emberek megremegtek. Sátán hatalma sokak fölött megtört, akik azelőtt irányítása alatt voltak. Fáradhatatlanul igyekezett eltéríteni Keresztelő Jánost az Istennek maradéktalanul alárendelt élettől, ám kudarcot vallott. Nem sikerült legyőznie Jézust sem. A pusztai megkísértéskor Sátán vereséget szenvedett, s haragja óriási volt. Most elhatározta, hogy Jánost sújtja, így okoz bánatot Krisztusnak. Az egyetlen Emberre, akit nem vehet rá a bűnre, szenvedéseket zúdít.
  Jézus nem lépett közbe, hogy megszabadítsa szolgáját. Tudta: János kiállja a próbát. Örömmel eljött volna a Megváltó Jánoshoz, hogy jelenlétével
  
  világosítsa meg a pincebörtön homályát. Azonban nem adhatta magát az ellenség kezébe, nem kockáztathatta küldetését. Boldogan szabadította volna meg hűséges szolgáját. De azon ezrekért, akiknek évek múltán a börtönből a halálba kell menniük, Jánosnak ki kellett innia a vértanúság poharát. Amikor Jézus követői elhagyottan, cellákban sínylődnek, kard által, kínpadon vagy máglyán kell elpusztulniuk, látszólag elhagyatva Istentől és embertől egyaránt, micsoda támasz lehet számukra az a gondolat, hogy Keresztelő János, akinek hűségéről maga Krisztus tett bizonyságot, osztozott sorsukban!
  Sátán engedélyt kapott, hogy hamar véget vethessen az isteni küldött földi életének, ám azt az életet, amely "el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben" (Kol 3:3), nem érintheti a pusztító. Ujjongott, hogy sikerült megszomorítania Krisztust, de Jánost nem tudta legyőzni. A halál örökre kívülhelyezte őt a kísértés hatalmán. Ebben a küzdelemben Sátán kimutatta igazi jellemét. A tanúskodó világegyetem előtt vált nyilvánvalóvá ellenségeskedése Istennel és emberrel szemben.
  Bár János nem részesült csodálatos szabadításban, Isten nem feledte el. Állandóan mellette voltak a mennyei angyalok, feltárták előtte a Krisztusra vonatkozó próféciákat, és az Írás drága ígéreteit. Ez volt támasza, amiképpen ez segítette Isten népét is az eljövendő korokban. Keresztelő Jánosnak, és minden utána jövőnek adatott az ígéret: "Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20).
  Isten sohasem vezeti másként gyermekeit, mint ahogy ők is választanák, ha előre láthatnák a véget, és felismernék ama terv dicsőségét, amelyet, mint az Ő munkatársai, véghezvihetnek. Sem Énokh, aki felvitetett a mennybe, sem Illés, aki tüzes szekéren ragadtatott el, nem volt nagyobb vagy tiszteletreméltóbb Keresztelő Jánosnál, aki magányosan pusztult el a börtönben. "Néktek adatott a Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek Őbenne, hanem hogy szenvedjetek is Őérette " (Fil 1:29). A menny minden adománya között, amit csak nyújthat az embernek, a legmélyebb bizalom és a legnagyobb tisztesség: Krisztussal részesülni az Ő szenvedéseiben.
  
  "MERT AZ AZ ISTENNEK KENYERE, AMELY
  MENNYBŐL SZÁLL ALÁ, ÉS
  ÉLETET ÁD A VILÁGNAK " (Jn 6:33).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ