ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Elhívás a tengernél

    Hajnalodott a galileai tenger felett. A tanítványok, kimerülten az egész éjszakai eredménytelen munkától, még halászhajóikon voltak a tavon. Jézus odajött, hogy egy csendes órát töltsön el a vízparton. Kora reggel lévén, egy kis nyugalomra vágyott a nap mint nap Őt követő sokaság elől. Ám az emberek hamarosan gyülekezni kezdtek körülötte. A tömeg rohamosan nőtt, s minden oldalról szorongatták Őt. Eközben a tanítványok partot értek. Jézus, hogy mentesüljön a sokaság nyomásától, belépett Péter csónakjába, s megparancsolta neki: egy kicsit húzzon kijjebb a parttól. Így mindenki jobban láthatta és hallhatta Jézust, aki a csónakból tanította a parton álló sokaságot.
  Micsoda képet szemlélhettek az angyalok! Dicső Parancsnokuk egy halászbárkában ül, amelyet ide-oda himbálnak a nyugtalan hullámok, s hirdeti az üdvösség örömüzenetét az Őt hallgató sokaságnak, amely a víz széléig nyomult! Ő akit a menny tisztelt, a szabad ég alatt ismerteti országának nagy dolgait - közönséges embereknek. Mégsem találhatott volna alkalmasabb helyet munkájához. A tó, a hegyek, az elterülő mezők, a napfényben fürdő föld mind-mind tanításait szemléltették, az emberek elméjébe írattak. Krisztus egyetlen tanítása sem maradt eredménytelen. Az ajkáról elhangzó valamennyi üzenet az örök élet igéjeként érintette az emberek lelkét.
  A tömeg percről percre sokasodott a parton. Botjukra támaszkodó idős emberek, szívós hegyi parasztok, a tavon dolgozó halászok, kereskedők, írástudók, gazdagok és műveltek, öregek és fiatalok hozták el betegeiket, a szenvedőket, tolongtak, hogy hallják az isteni Tanító szavait. Ilyen jelenetekre tekintettek előre a próféták, s így énekeltek:
  
  "Zebulonnak földje és Naftalinak földje,
  a tenger felé, a Jordánon túl,
  a pogányok Galileája,
  a nép, amely sötétségben ül vala,
  láta nagy világosságot,
  és akik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala,
  azoknak világosság támada" (Mt 4:15-16).
  
  Jézus, amikor a tengernél beszélt, a Genezáret partján álló tömegen kívül másokat is látott maga előtt. Végigtekintett a századokon, s látta hűséges követőit börtönben, ítélőszék előtt, kísértések között, elhagyottan szenvedve. Az öröm, a küzdelem, a kétségek minden jelenete lejátszódott előtte. A köré gyűlteknek szóló szavakkal e lelkeknek is elmondta ugyanazokat az igéket, amelyek a remény üzenetét szólják majd számukra a próbában, vigasztalást a bánatban, mennyei fényt a sötétségben. Az a hang, amely a halászbárkáról szólt a galileai tengeren, a Szentlélek által az idők végezetéig békességet fog mondani az emberi szívnek.
  Beszéde végeztével Jézus Péterhez fordult, és megparancsolta neki, hogy evezzen beljebb a tengerre, s vesse ki hálóját. Péter azonban csüggedt volt. Egész éjjel semmit sem fogott. Magányos óráiban Keresztelő János sorsára gondolt, aki elhagyottan sorvadt a börtönben. Jézusnak és követőinek kilátásaira gondolt, a sikertelen júdeai küldetésre, a papok és írástudók rosszindulatára. Még foglalkozása is cserben hagyta: amint üres hálóit nézte, a jövőt sötétnek, riasztónak látta. "Mester, - mondotta - jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsodra levetem a hálót" (Lk 5: 5).
  A tó tiszta vizén az éjszaka volt az egyetlen halászásra alkalmas időszak. Miután egész éjjel hiába fáradoztak, reménytelennek tűnt, hogy hálójukat nappal vessék ki, de Jézus adta a parancsot, és a Mesterük iránti szeretet engedelmességre indította a tanítványokat. Simon és testvére leengedték a hálót. Amint megpróbálták behúzni, olyan rengeteg volt benne a hal, hogy a háló szakadozni kezdett. Kénytelenek voltak Jakabot és Jánost segítségül hívni. Mikor zsákmányuk biztonságban volt, az mindkét csónakot annyira megterhelte, hogy az elsüllyedés veszélye fenyegetett.
  Péter azonban nem gondolt sem a hajóra, sem a rakományra. Ez
  
  a csoda számára minden eddiginél jobban kinyilatkoztatta az isteni hatalmat. Jézusban az egész természet irányítóját látta. Az Istenség jelenléte feltárta saját szentségtelenségét. A Mestere iránti szeretet, a hitetlensége miatti szégyen, a Krisztus leereszkedéséért érzett hála, s mindenekfelett tisztátalanságának átérzése a végtelen tisztaság színe előtt, lesújtotta őt. Mialatt társai a hálók tartalmát biztonságba helyezték, Péter a Megváltó lába elé borult, és így kiáltott: "Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!" (Lk 5:8)
  Ugyanennek az isteni szentségnek a jelenléte okozta, hogy Dániel próféta halottként esett össze Isten angyala előtt. Így szólt: "Orcám eltorzula, és oda lőn minden erőm" (Dán 10:8). Hasonlóképpen, amikor Ésaiás megpillantotta az Úr dicsőségét, felkiáltott: "Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim!" (Ésa 6:5) Az emberi természet a maga gyöngeségeivel, bűneivel, szembekerült az isteni tökéletességgel, s mindenestül tökéletlennek, tisztátalannak érezte magát. Ugyanez történt mindenkivel, aki bepillantást nyerhetett Isten nagyságába, fenségébe.
  Péter így kiáltott: "Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok", mégis kapaszkodott Jézus lábába, mert érezte, hogy nem válhat el Tőle. A Megváltó válaszolt: "Ne félj, mostantól fogva embereket fogsz" (Lk 5 :10). Isten azután bízta Ésaiásra az üzenetet, miután a próféta meglátta szentségét és a maga méltatlanságát. Péter is csak azután kapta meg az elhívást, hogy Krisztusért munkálkodjék, miután eljutott az önmegtagadásig és az isteni hatalomtól való függőségig.
  Eddig még egyetlen tanítvány sem egyesült munkatársként tökéletesen Jézussal. Számos csodáját látták, hallgatták tanítását, de nem hagytak föl teljesen korábbi foglalkozásukkal. Keresztelő János bebörtönzése mindannyiuknak keserű csalódást jelentett. Ha ez lett a vége János küldetésének, akkor kevéssé reménykedhetnek Mesterükben, aki ellen az összes vallási vezető összefogott. Ilyen körülmények között megkönnyebbülést jelentett számukra, ha egy kicsit újra halászhattak. Most viszont Jézus elhívta őket: hagyjanak föl korábbi életükkel, s érdekeiket egyesítsék az Övével. Péter elfogadta a hívást. Amikor partot értek, Jézus hívta a másik három tanítványt is: "Kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok" (Mt 4:19). Ők azonnal mindent elhagytak, és követték Jézust.
  
  Mielőtt arra kérte volna a tanítványokat, hogy hagyják el hálóikat és halászbárkáikat, Jézus biztosította őket: Isten gondoskodik szükségleteikről. Péter hajójának felhasználását az evangéliumi munkában busásan visszafizette. Ő, aki "gazdag mindenekhez, akik őt segítségül hívják" (Róm 10:12), mondotta: "Adjatok, néktek is adatik; jó mércéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet" (Lk 6:38). Isten ilyen mértékben jutalmazta a tanítvány szolgálatát. Minden áldozatot, melyet az Ő szolgálatában hoznak, "az Ő kegyelmének felséges gazdagsága" (Ef 2:7) szerint fog megjutalmazni.
  Azon a szomorú éjszakán a tavon, amikor távol voltak Krisztustól, a tanítványokat erősen nyomasztotta a hitetlenség, elfárasztotta az eredménytelen munka. De Jézus jelenléte felébresztette hitüket, örömmel, sikerrel töltötte el őket. Ugyanígy van ez velünk is. Ha eltávolodunk Krisztustól, munkánk eredménytelen lesz, könnyen elcsüggedünk és zúgolódunk. Ha azonban Ő közel van, s mi irányítása alatt munkálkodunk, örvendezhetünk erejének bizonyságain. Sátán műve a lélek elcsüggesztése, Krisztusé pedig, hogy hittel, reménnyel töltsön el.
  A mélyebb tanulság, amelyet a csoda a tanítványoknak nyújtott, számunkra is tanulság: annak szava, Aki össze tudta gyűjteni a tenger halait, megindíthatja az ember szívét is, és magához vonja szeretetének húrjain, s így szolgái "emberhalászokká" válhatnak.
  Ezek a galileai halászok egyszerű, tanulatlan emberek voltak, de Krisztus, a világ világossága tökéletesen képesíteni tudta őket arra a megbízatásra, melyet számukra kiválasztott. A Megváltó nem vetette meg a műveltséget, mert a szellemi kultúra áldás, ha Isten szeretetének irányítása alatt áll, és az Ő szolgálatára szentelik. Mégis mellőzte korának bölcseit, mert azok oly magabiztosak voltak, hogy nem tudtak együttérezni a szenvedő emberiséggel, s így a Názáreti Férfiú munkatársaivá válni. Elvakultságukban méltóságukon alulinak tartották, hogy Krisztus tanítsa őket. Az Úr Jézus keresi az együttműködést azokkal, akik által kegyelme akadálytalanul szétáradhat. Az első lecke, amit mindenkinek meg kell tanulnia, aki Istennel együtt akar munkálkodni, az, hogy ne önmagában bízzék, így készülhet fel a Krisztus jellemében való részesülésre. Ezt nem lehet tanulással elnyerni a legmagasabb szintű iskolákban sem. Ez a bölcsesség gyümölcse, ami egyedül az isteni Tanítótól származik.
  
  Jézus tanulatlan halászokat választott, akiket nem neveltek koruk hagyományai és téves szokásai szerint. Veleszületett képességekkel megáldott férfiak voltak, alázatosak és taníthatóak - olyanok, akiket kiképezhetett a munkára. Az élet megszokott útjain sokan türelmesen újra és újra elvégzik napi munkájukat, s nem is tudják, hogy olyan erő birtokában vannak, mely, ha felhasználnák, egy szintre emelné őket a világ legmegbecsültebb embereivel. Egy hozzáértő kéz érintése szükséges ezen alvó tehetségek felébresztéséhez. Ilyen embereket hívott el Jézus munkatársaiul, akiknek abban a kiváltságban volt részük, hogy kapcsolatban lehettek vele. A világ nagy embereinek sohasem volt ilyen tanítójuk. Amikor a tanítványok elvégezték a Megváltó iskoláját, nem voltak többé tanulatlanok és műveletlenek. Gondolkodásban és jellemben hozzá váltak hasonlóvá, s az emberek észrevették rajtuk, hogy Jézussal voltak.
  A nevelés legmagasabb rendű feladata nemcsak a tudás átadása, hanem a részesítés abban az éltető erőben, amelyet csak az elme és elme, a lélek és lélek közötti kapcsolatból kaphatunk. Csakis életből születhet élet. Micsoda kiváltság volt tehát három évig naponta kapcsolatban lenni azzal az isteni élettel, amelyből minden, a világnak áldást hozó, életadó lehelet származik! Minden társát felülmúlóan János, a szeretett tanítvány adta át magát legjobban e csodálatos élet erejének. Ő mondja: "Az élet megjelent, és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál vala és megjelent nékünk" (1Jn 1:2). "Az ő teljességéből vettünk mindnyájan, kegyelmet is kegyelemért" (Jn 1:6).
  Urunk apostolai egyáltalán nem keresték a maguk dicsőségét. Munkájuk sikerét nyilvánvalóan csak Istennek köszönhették. Ezeknek az embereknek az élete, a bennük kifejlődő jellem és a hatalmas mű, melyet Isten általuk elvégzett, megmutatja, hogy mit tesz Ő meg mindenkiért, aki elfogadja a tanítást és engedelmeskedik.
  Aki a legjobban szereti Krisztust, az a legtöbb jót fogja cselekedni. Hasznavehetőségük korlátlanná válik azoknak, akik az ént félretéve helyet készítenek szívükben a Szentlélek munkájának, és teljesen Istennek szentelt életet élnek. Ha alávetik magukat a szükséges tanításnak, s nem panaszkodnak, nem lankadnak az úton, akkor óráról órára, napról napra Isten fogja őket tanítani. Ő meg kívánja mutatni kegyelmét. Ha népe eltávolítja az akadályokat, Ő bőséges patakokban fogja árasztani az
  
  üdvösség vizét emberi csatornákon keresztül. Ha az emberek alázatos élettel keresik mindazt a jót, amit megtehetnek, ha visszahúzó kezek nem nyomják el buzgóságukat, akkor Krisztusnak száz munkása lesz ott, ahol ma egy van.
  Isten úgy fogadja az embert, ahogy van, és szolgálatára neveli, ha aláveti magát neki. Ha a lélek befogadja Isten Lelkét, az életre kelt minden képességet. A Szentlélek vezetésével a maradéktalanul Istennek szentelt értelem harmonikusan fejlődik, s megerősödik, hogy felfogja és teljesítse Isten követelményeit. A gyenge, ingatag jellem erőssé, állhatatossá válik. A folyamatos odaszentelődés olyan szoros kapcsolatot hoz létre Jézus és tanítványa között, hogy a keresztény gondolkodása és jelleme az Övéhez hasonlóvá válik. A Krisztussal fenntartott kapcsolat által látóköre tisztább, szélesebb lesz. Felfogása élesebb, ítélőképessége kiegyensúlyozottabb. Aki Krisztus szolgája akar lenni, az olyan életadó erőt kap az Igazság Napjától, hogy sok gyümölcsöt képes teremni Isten dicsőségére.
  Művészek, tudományok terén magas képzettségű emberek értékes dolgokat tanultak meg alázatos keresztényektől, akiket a világ tanulatlanoknak nyilvánított. Viszont ezek a névtelen tanítványok a legmagasabb szintű iskolában tanultak. Annak lábánál ültek, akiről ezt olvassuk: "Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!" (Jn 7:46).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ