ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Lévi-Máté

    Senkit sem gyűlöltek jobban Palesztinában a római tisztviselők közül, mint a vámszedőt. Szüntelenül bosszantotta a zsidókat, hogy az adót idegen hatalom kényszerítette rájuk, és ez állandóan emlékeztette őket elvesztett függetlenségükre. Az adószedők nem csupán a római elnyomás eszközei voltak, hanem saját hasznukra is zsaroltak, a nép rovására gazdagodtak meg. Azt a zsidót, aki ilyen római hivatalt fogadott el, a nemzeti becsület árulójának tekintették. Mint hitehagyottat megvetették, és a társadalom söpredékéhez sorolták.
  Ehhez a réteghez tartozott Lévi-Máté, aki a Genezáret mellett elhívott négy tanítvány után a következőként állt Krisztus szolgálatába. A farizeusok foglalkozása alapján ítélték el Mátét, Jézus azonban szívét nézte, mely nyitva állt az igazság befogadására. Máté hallgatta a Megváltó tanítását. Isten Lelkének meggyőző ereje feltárta bűneit, segítségre vágyott Krisztustól, de mivel megszokta a rabbik megkülönböztetését, álmában sem gondolta volna, hogy a Nagy Tanító észreveszi őt.
  Egyik nap, ahogy a vámszedő munkahelyén ült, Jézust látta közeledni. Legnagyobb megdöbbenésére a Megváltó ilyen szavakkal szólt hozzá: "Kövess engem" (Mt 9:9).
  Máté "felkelvén, követé őt" (Mt 9:9). Nem habozott, nem kérdezősködött, nem gondolt jövedelmező foglalkozására, amelyet szegénységgel, nehézségekkel vált föl. Elég volt, hogy Jézussal lehet, hallgathatja szavát, együtt munkálkodhat Vele.
  Így volt ez az előzőleg elhívott tanítványokkal is. Midőn Jézus megparancsolta Péternek és társainak, hogy kövessék Őt, azonnal otthagyták hajóikat és hálóikat. Egyes tanítványoknak rokonaikról kellett gondoskodniuk, ám amikor meghallották a Megváltó hívását, nem haboztak, nem kíváncsiskodtak: miből fogok megélni; hogyan fogom eltartani
  
  a családomat? Engedelmeskedtek a hívásnak, és amikor Jézus később megkérdezte őket: "Mikor elküldtelek benneteket erszény, táska és saru nélkül, volt-é valamiben fogyatkozástok?" - így válaszolhattak: "Semmiben sem" (Lk 22:35).
  A gazdag Mátéra, a szegény Andrásra és Péterre ugyanaz a próba várt, mindegyiküknek ugyanúgy oda kellett szentelődnie. Jézus a siker pillanatában, amikor a hálók tele voltak hallal, és a régi élet a leginkább csalogatott, kérte meg a tanítványokat a tengernél, hogy mindent hagyjanak ott az evangélium munkájáért. Minden léleknek ki kell állnia a próbát: vajon a múló javak vagy a Krisztussal való közösség iránti vágy él-e bennük erősebben?
  Az elvek mindig sokat követelnek. Senki sem szolgálhat eredményesen Istennek, ha nem adja át egész szívét ennek a munkának, és nem ítél mindent kárnak a Krisztus ismeretének gazdagságáért. Aki bármilyen fenntartással jön, az nem lehet Krisztus tanítványa, még kevésbé a munkatársa. Ha valaki értékeli a nagy üdvösséget, annak életében látható lesz a Krisztusnál megnyilvánuló önfeláldozás. Bármerre is vezeti Jézus az úton, örömmel követi Őt.
  Máté elhívása Krisztus tanítványául nagy megbotránkozást keltett. Hogy egy vallási tanító egy vámszedőt válasszon egyik közvetlen munkatársául, ez sértette a vallási, társadalmi, nemzeti szokásokat. A farizeusok remélték, hogy a nép előítéleteire támaszkodva Jézus ellen fordíthatják a közvélemény hullámait.
  A vámszedők között széleskörű érdeklődés ébredt. Szívük vonzódott az isteni Tanítóhoz. Az új, tanítványi szerepkör feletti örömében Máté szerette volna Jézushoz hozni korábbi társait. Vendégséget szerzett tehát házában, összehívta rokonait, barátait. Nemcsak vámszedők voltak jelen, hanem sok más, kétes hírű személy is, akiket aggályoskodó szomszédaik törvényen kívül helyeztek.
  A vendégséget Jézus tiszteletére rendezték, Ő pedig nem késlekedett eleget tenni a szíves felkérésnek. Jól tudta, hogy ezzel megsérti a farizeus pártot, és a nép szemében is megingatja helyzetét. Eljárását azonban nem befolyásolhatták taktikai megfontolások. Amit szívén viselt, az az élet vizére szomjazó lélek volt.
  Jézus díszvendégként ült a vámszedők asztalánál, és rokonszenvével, társasági kedvességével megmutatta, hogy mennyire tiszteli az emberi
  
  méltóságot. Az emberek igyekeztek méltónak lenni bizalmára. Szavai áldott, életadó erővel hullottak a szomjas szívekbe. Új indíttatások ébredtek, az új élet lehetősége nyílt meg a társadalom kivetettjei számára.
  Ilyen alkalmakkor jó néhány olyan embert érintett a Megváltó tanítása, akik akkor még nem fogadták el Őt, csak mennybemenetele után. Amikor kitöltetett a Szentlélek, és egyetlen napon háromezren tértek meg, közülük sokan az igazságot először a vámszedők asztalánál hallották, és némelyikük az evangélium hírnökévé is vált. Máté számára Jézus példája a vendégségben állandó tanulságul szolgált. A megvetett vámszedő az egyik legodaadóbb evangélista lett, szolgálata során szorosan a Mester lábnyomán járt.
  Amikor az írástudók megtudták, hogy Jézus Máténál járt vendégségben, megragadták az alkalmat, hogy megvádolják. Úgy döntöttek, hogy a tanítványokon kezdik a munkát. Felébresztik előítéleteiket, s így remélhetőleg elidegenítik őket Mesterüktől. Az volt a taktikájuk, hogy Krisztust bevádolják a tanítványoknál, a tanítványokat pedig Krisztusnál, és nyilaikat oda célozzák, ahol az emberek a legsebezhetőbbek. Sátán ilyen módon dolgozik a mennyei hűtlenség óta, s az ő lelke indítja mindazokat, akik egyenetlenséget, széthúzást akarnak kelteni.
  "Miért eszik ez a ti Mesteretek a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?" (Mt 9 :11 ) - kérdezték az irigy írástudók.
  Jézus nem várta meg, hogy tanítványai feleljenek a vádra, hanem maga válaszolt: "Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Elmenvén pedig tanuljátok meg, mi az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre" (Mt 9:12-13). A farizeusok lelkileg egészségesnek tartották magukat, mint akiknek nincs szükségük orvosra, a vámszedőkre és pogányokra viszont úgy tekintettek, mint akik elvesznek a lelki betegségekben. Hát akkor nem az volt-e Jézus orvosi munkája, hogy ahhoz a réteghez menjen, amelyiknek szüksége van segítségére?
  Bár a farizeusok igen jó véleményt alkottak magukról, valójában állapotuk rosszabb volt, mint az általuk megvetett személyeké. A vámszedők kevésbé voltak vakbuzgóak, önelégültek, és így fogékonyabbnak bizonyultak az igazság iránt. Jézus így szólt az írástudókhoz: "Elmenvén pedig tanuljátok meg, mi az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot" (Mt 9:13).
  
  Ezzel mutatott rá, hogy noha állításuk szerint Isten igéjét tanítják, annak lelkülete teljesen ismeretlen előttük.
  A farizeusok erre egy időre elhallgattak, de még inkább megkövesedtek az ellenségeskedésben. Ezután Keresztelő János tanítványaira vetettek szemet, megpróbálták őket szembeállítani a Megváltóval. Ezek a farizeusok nem ismerték el Keresztelő János küldetését. Csúfolták önmegtagadó életéért, egyszerű szokásaiért, szerény öltözetéért, és fanatikusnak nyilvánították. Mivel János elítélte képmutatásukat, ők is visszautasították szavait, és megpróbálták az embereket ellene uszítani. Isten Lelke munkálkodott e gúnyolódók szívében, meggyőzte őket bűneikről - de ők elutasították Isten tanácsát, és Jánosról kijelentették, hogy ördögtől megszállott.
  Most, amikor Jézus elvegyült a nép között, asztaluknál evett-ivott, falánksággal, iszákossággal vádolták meg. Ezek a szavak pontosan a vádlókra voltak igazak. Ahogyan Sátán Istent hamis színben tünteti fel, és saját tulajdonságait ruházza Rá, a gonoszok éppúgy festenek torz képet Isten küldötteiről.
  A farizeusok nem akarták elismerni: Jézus azért eszik vámszedőkkel és bűnösökkel, hogy mennyei világosságot hozzon a sötétségben lévők számára. Nem akarták észrevenni, hogy az isteni Tanító minden elhullatott szava élő mag, amely kicsírázik, és gyümölcsöt terem Isten dicsőségére. Elhatározták, hogy nem fogadják be a világosságot, és bár szembenálltak Keresztelő János küldetésével, most készek voltak baráti kezet nyújtani tanítványainak, mert remélték, hogy ezzel megnyerhetik őket szövetségesül Jézussal szemben. Állításuk szerint Jézus semmibe vette az ősi hagyományokat; Keresztelő János egyszerű kegyességét szembeállították Jézus életmódjával, aki vámszedőkkel és bűnösökkel lakomázik.
  János tanítványai ezidőtájt nagyon levertek voltak. Ez még azelőtt történt, mielőtt Jézust megkeresték János üzenetével. Szeretett tanítójuk börtönben volt, napjaik gyászban teltek. Jézus semmit sem tett János kiszabadításáért, sőt mintha azért jött volna, hogy kétségbevonja tanítását. Ha János Isten küldötte, akkor Jézus és tanítványai miért viselkednek egészen másképpen?
  János tanítványai nem látták tisztán Krisztus munkásságát, azt gondolták, valami alapja azért lehet a farizeusok vádjainak. Az írástudók számos előírását betartották, sőt azt remélték, hogy a törvény cselekedetei
  
  által megigazulnak. A böjtöt a zsidók érdemnek számító cselekedetként gyakorolták, a legmerevebbek hetente két napot böjtöltek. A farizeusok és János tanítványai éppen böjtöltek, amikor ez utóbbiak Jézushoz jöttek a kérdéssel: "Miért hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?" (Mt 9:14)
  Jézus nagyon szelíden válaszolt. Nem próbálta helyreigazítani a böjtölésről alkotott téves felfogásukat, inkább saját küldetését illetően terelte őket helyes irányba. Ugyanazokkal a kifejezésekkel élt, melyeket maga Keresztelő János is használt, amikor Jézusról bizonyságot tett. János ezt mondta: "Akinek jegyese van, vőlegény az; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának. Ez az én örömem immár betelt" (Jn 3:29). János tanítványai nem tudtak nem visszaemlékezni tanítójuk szavaira, amikor a hasonlatot folytatva Jézus így szólt: "Avagy mívelhetitek-é azt, hogy a lakodalmasok böjtöljenek, amíg a vőlegény velük van? " (Lk 5 : 34)
  A menny Fejedelme népe között járt. Isten a legnagyobb ajándékot adta a világnak. Öröm a szegényeknek, mert Krisztus eljött, hogy országának örököseivé tegye őket. Öröm a gazdagoknak, mert Ő eljött, hogy megtanítsa őket, hogyan szerezhetnek örök gazdagságot. Öröm a tudatlanoknak, mert Ő bölccsé teszi őket az üdvösségre. Öröm a tanultaknak, mert mélyebb rejtélyek tárulnak fel, mint valaha is álmodták volna, olyan igazságok lesznek világosak az ember számára a Megváltó küldetése által, melyek a világ alapítása óta rejtve voltak.
  Keresztelő János örvendett, hogy láthatja a Megváltót. Milyen örömre adott alkalmat a tanítványoknak az a kiváltság, hogy együtt járhattak, beszélhettek a menny Uralkodójával? Ez nem a gyász, a böjt ideje volt számukra. Meg kell nyitniuk szívüket az Ő dicsősége világosságának befogadására, hogy fényt áraszthassanak azokra, akik a sötétségben, a halál árnyékában ülnek.
  Krisztus szavai ragyogó képet festettek, ám sűrű felhő vonult át felette, amit egyedül az Ő szeme láthatott. "Eljőnek a napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak" (Mt 9:15) - mondotta. Amikor látniuk kell, hogy Urukat elárulták és megfeszítették, majd akkor fognak a tanítványok gyászolni és böjtölni. Jézus búcsúbeszédében a felházban ezt mondta nékik: "Egy kevés idő, és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem. Bizony, bizony mondom néktek, hogy sírtok és
  
  jajgattok ti, a világ pedig örül: ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul" (Jn 16:19-20).
  Amikor kijő a sírból, bánatuk örömre fordul. Mennybemenetele után személyében nem lesz jelen, de a Vigasztaló által mégis velük marad, nem kell tehát gyászban tölteniük napjaikat. Sátán pedig pontosan ezt szerette volna. Azt akarta, hogy a tanítványok olyan benyomást keltsenek a világban, mintha becsapták volna őket, csalódottak lennének. Nekik viszont hit által a mennyei szentélyre kellett tekinteniük, ahol Jézus szolgál értük. Szívüket kitárták a Szentlélek előtt, aki Őt képviseli, s így örvendeztek jelenlétének. Mégis eljőnek a kísértés és próba napjai, amikor összeütközésbe kerülnek e világ vezetőivel, és a sötétség országának hatalmasságaival, amikor Krisztus nincsen velük személyesen, s ők nem képesek meglátni a Vigasztalót - ekkor kell igazán böjtölniük.
  A farizeusok a forma merev betartásával akarták megdicsőíteni önmagukat, miközben szívük telve volt irigységgel, versengéssel. "Ímé - mondja a Szentírás - perrel és versengéssel böjtöltök, és sújtotok a gazságnak öklével; nem úgy böjtöltök mostan, hogy meghallassék szavatok a magasságban. Hát ilyen a böjt, amelyet én kedvelek, és olyan a nap, amelyen az ember lelkét gyötri? Avagy ha mint káka lehajtja fejét, és zsákot és hamvat terít maga alá: ezt nevezed-é böjtnek és az Úr előtt kedves napnak?" (Ésa 58: 4-5)
  Az igazi böjt nem csupán formai szolgálat. A Szentírás leírja az Istennek tetsző böjtöt: "hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek; [...] ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted" (Ésa 58:6.10). Itt elénk tárul Krisztus munkájának igazi lelkülete és jellege. Egész élete önfeláldozás volt a világ megmentésére. Akár böjtölt a megkísértés pusztájában, akár a vámszedőkkel evett Máté lakomáján, mindenkor életét adta az elveszettek megváltásáért. Az odaszentelődés igazi lelkülete nem a tétlen gyászban, sem nem pusztán a test megsanyargatásában vagy az áldozatok sokaságában nyilvánul meg, hanem az én alárendelésében, a készséges szolgálatban Istennek és embernek.
  Jézus példázattal folytatta a János tanítványainak adott válaszát, imígyen: "Senki nem toldja az új posztó foltot az ó posztóhoz; mert különben az újat is megszakasztja és az ó posztóhoz nem illik az újból való folt" (Lk 5 : 36). Keresztelő János üzenetét nem szabad egybeszőni hagyományokkal és
  
  babonákkal. Az olyan kísérlet, amely vegyíteni akarná a farizeusok színlelését János szentségével, csak még nyilvánvalóbbá tenné a kettő közötti szakadékot.
  Krisztus tanításának alapelvei sem egyesíthetők a farizeusi formaságokkal. Krisztusnak nem állt szándékában betömni a rést, melyet János tanításai ütöttek. Még határozottabban elkülönítette a régit és az újat. Jézus tovább szemléltette ezt a tényt, mondván "Senki sem tölti az új bort ó tömlőkbe; mert különben az új bor megszakasztja a tömlőket, és a bor kiömöl, és a tömlők is elvesznek" (Lk 5:37). Az új bor tárolására használt bőrtömlők egy idő után kiszáradtak, megmerevedtek, s már nem feleltek meg az eredeti célnak. Ezzel a közismert példával mutatta be Jézus a zsidó vezetők állapotát. A papok, írástudók, vezetők leragadtak a ceremóniák, hagyományok kerékvágásában. Szívük összezsugorodott, mint a kiszáradt bőrtömlők, melyekhez Jézus hasonlította őket. Amíg megelégedtek a jogszerű vallással, addig lehetetlen volt, hogy a mennyei élő igazság letéteményesei legyenek. Saját igazságukat tökéletesen kielégítőnek hitték, és nem vágyakoztak arra, hogy új tényezőt hozzanak vallásukba. Istennek az ember iránti jóakaratát nem valami rajtuk kívülálló dologként fogadták el. Összekapcsolták azt saját, jócselekedeteik révén szerzett érdemeikkel. A szeretet által munkálkodó, lelket megtisztító hit semmilyen ponton nem egyesülhet a farizeusok vallásával, amely emberi parancsokon, szertartásokon alapszik. Hiábavaló erőfeszítés lenne egyesíteni Jézus tanításait a bevett vallással. Isten éltető igazsága, akár az erjedő bor, szétszakítja a régit, tönkreteszi a farizeusi hagyomány tömlőjét.
  A farizeusok bölcsebbnek képzelték magukat, semhogy tanításra volna szükségük; igazságosabbnak, semhogy megváltásra; nagyrabecsültebbnek, semhogy olyan tisztességre, mely Krisztustól jön. A Megváltó elfordult tőlük, másokat keresett, akik elfogadják a mennyei üzenetet. A műveletlen halászokban, a piactéri vámszedőben, a samáriai asszonyban, az Őt örömmel hallgató köznépben új edényekre talált az új bor számára. Az evangéliumi munkára azok a lelkek a használható eszközök, akik boldogan elfogadják az Istentől nékik küldött világosságot. Ezek az Ő emberei, akik által a világot az igazság ismeretében részesítheti. Ha Krisztus kegyelme által népe új edényekké lesz, Ő megtölti azokat új borral.
  
  Krisztus tanítása - noha az új bor jelképezi - nem új tan, hanem a kinyilatkoztatása annak, amit kezdettől tanítottak. A farizeusok számára azonban Isten igazsága elvesztette eredeti jelentőségét és szépségét. Számukra Krisztus tanítása csaknem minden vonatkozásban új volt: nem ismerték el, nem akarták tudomásul venni.
  Jézus rámutatott, micsoda erővel rombolja le a hamis tanítás az igazság utáni vágyat, az igazság értékelését. "Senki - mondotta - aki ó bort iszik, mindjárt újat nem kíván, mert azt mondja: Jobb az ó" (Lk 5:39). A pátriárkák és próféták által a világnak adott összes igazság új szépségben ragyogott Krisztus szavai által. Csakhogy az írástudók és farizeusok nem vágytak az értékes új borra. Míg meg nem üresítik elméjüket, szívüket a régi hagyományoktól, szokásoktól, gyakorlattól, addig nincs helyük Krisztus tanításai számára. Holt formákhoz ragaszkodtak, s elfordultak Isten erejétől és élő igazságától.
  Ez volt az, ami a zsidók romlását okozta, és ez okozza sok lélek romlását napjainkban is. Ezrek követik el ugyanazt a hibát, amit a farizeusok, akiket Krisztus megdorgált Máté asztalánál. Sokan inkább elutasítják az igazságot, amely a világosság Atyjától száll alá, semhogy feladják dédelgetett elképzeléseiket, vagy lemondjanak valamiféle bálványozott véleményről. Önmagukban bíznak, saját bölcsességükre alapoznak, nem ismerik fel lelki szegénységüket. Ragaszkodnak ahhoz, hogy olyan úton üdvözüljenek, melyen fontos dolgokat cselekedhetnek. Amikor azt kell látniuk, hogy a munkába lehetetlen az ént is beleszőniük, elutasítják a felkínált üdvösséget.
  A jogszerű vallás sohasem vezethet lelkeket Krisztushoz, mert szeretet nélküli, Krisztus nélküli. Az önigazult lelkülettel felajánlott böjt vagy ima utálatosság Isten szemében. Az imádkozók ünnepi gyülekezete, a vallásos ceremóniák körforgása, a külső megalázkodás, az impozáns áldozat mind hirdetik, hogy ezen dolgok cselekvője igaznak tekinti önmagát, aki jogosult a mennyországra - mindez azonban csalás. Saját cselekedeteinkért sohasem vásárolhatunk üdvösséget.
  Ahogy Krisztus idejében volt, úgy van ma is: a farizeusok nem ismerik lelki szükségüket. Nekik szól az üzenet: "Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: Azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és
  
  fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága" (Jel 3:17-18). A hit és a szeretet tűzben megpróbált arany. Sokaknál az arany megfakult, a drága kincs elveszett. Az ilyeneknek Krisztus igazsága egy soha fel nem vett ruha, érintetlen kútforrás. Róluk mondja az Írás: "Az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz" (Jel 2: 4-5).
  "Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet óh Isten nem veted te meg!" (Zsolt 51:19) Az embernek meg kell üresítenie magát énjétől, mielőtt a szó igazi értelmében Jézus híve lehetne. Ha az ember megtagadja énjét, az Úr újjáteremti. Az új edényekbe új bor kerülhet. Krisztus szeretete új életre kelti a hívőt. Aki hitünk Fejedelmére és Bevégzőjére tekint, abban meg fog nyilvánulni Krisztus jelleme.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ