ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

A Hegyibeszéd

    Krisztus ritkán gyűjtötte Maga köré kizárólag tanítványait, hogy szavait hallgassák. Nem csupán azokat választotta hallgatóiul, akik ismerték az élet útját. Célja az volt, hogy elérje a tudatlan, tévelygő tömegeket. Az igazságnak olyan részét tanította, amellyel hozzá tudott férkőzni az elhomályosult értelemhez. Ő maga volt az igazság, örökké áldásra nyújtott kezekkel, felövezett derékkal állt, és intő, kérő, bátorító szavakat szólt, mindenkit fel kívánt emelni, aki Hozzá jött.
  A Hegyibeszéd tulajdonképpen a tanítványokhoz szólt, de a sokaság előtt hangzott el. Az apostolok elhívatásuk után elmentek Jézussal a tengerpartra. Kora reggel itt kezdtek az emberek gyülekezni. A galileai városokból jött, szokásos tömegen kívül jöttek Júdeából, sőt magából Jeruzsálemből is; Pereából, Dekapolisból, Idumeából, egészen Júdea déli részéből; Tirusból, Szidonból, és a Földközi-tenger partjának föníciai városaiból. "Amikor hallották, hogy miket mível vala" (Mk 3: 8); "jöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyíttassanak betegségeikből. [...] mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta" (Lk 6:17.19).
  A keskeny parton még állva sem kerülhetett mindenki közelébe - aki szeretett volna hallótávolságon belül maradni -, ezért Jézus visszavezette őket a hegyoldalra. Amint egy lankás helyre értek, amely kellemes gyülekezőhelyül kínálkozott a hatalmas tömegnek, leült a fűbe, a tanítványok és a sokaság pedig követték példáját.
  A tanítványok helye mindig közvetlenül Jézus mellett volt. A nép folyamatosan tolongott Felé, de a tanítványok érezték, hogy őket nem sodorhatják el színe elől. Szorosan mellé ültek, hogy egyetlen szót se veszítsenek el tanításából. Figyelmes hallgatók voltak, buzgón itták az igazságot, melyet minden népnek, minden időben hirdetniük kellett.
  Érezték, hogy a szokásosnál valahogyan többet várhatnak, s még
  
  közelebb húzódtak Mesterükhöz. Hitték: hamarosan megalapítja országát, és a délelőtti események is arról győzték meg őket, hogy Jézus erről valamilyen bejelentést fog tenni. A sokaságot is a várakozás érzése járta át, a figyelmes arcok mély érdeklődésről tanúskodtak. Amint a nép leült a zöld hegyoldalon, és várta az isteni Tanító szavait, szívüket betöltötte az eljövendő dicsőség glóriája. Voltak olyan írástudók és farizeusok, akik arra a napra vártak, amikor átvehetik az uralmat a gyűlölt rómaiak fölött, és magukhoz ragadhatják a világ nagy birodalmának gazdagságát és dicsőségét. A szegény parasztok és halászok azt szerették volna hallani, hogy nyomorúságos kunyhóikat, szűkös élelmüket, fáradságos munkájukat, s a holnaptól való félelmüket biztosan fényűző paloták, könnyű idők váltják föl. Remélték, hogy egyetlen, durva felsőruhájuk helyébe - melyet nappal viseltek, s melybe éjjel takaróztak - Krisztus majd elnyomóik fényes, drága ruháit adja. Mindegyikük szívét az a büszke remény hatotta át, hogy Izrael hamarosan megdicsőíttetik a népek között, mint az Úr választott népe, Jeruzsálem pedig felmagasztaltatik, mint a világbirodalom székhelye.
  Krisztus letörte a világi nagyság reménységét. A Hegyibeszédben igyekezett a téves nevelés okozta nézeteket eloszlatni, és hallgatóiba helyes elképzelést ültetni országáról, saját jelleméről. Mégsem támadta közvetlenül a nép hibáit. Látta a világnak a bűn miatti nyomorúságát, de nem rajzolta eléjük élesen szánalmas állapotukat. Valami sokkal jobbra tanította őket, mint amit addig ismertek. Nem szállt harcba az Isten országáról alkotott elképzeléseikkel, hanem elmondta, milyen feltételekkel léphetnek be oda, s rájuk hagyta a tanulság levonását annak természetéről. Az általa tanított igazságok nem kevésbé fontosak számunkra, mint a Jézust követő sokaság számára. Nekünk is legalább annyira meg kell tanulnunk Isten országának alapelveit.
  Krisztus legelőször az áldás igéit szólta a népnek. Boldogok - mondotta -, akik felismerik lelki szegénységüket, és érzik, hogy megváltásra van szükségük. Az evangéliumot a szegényeknek kell prédikálni. Az Ige nem a felfuvalkodott lelkűeknek tárul fel, akik azt hiszik, hogy gazdagok, és semmire sincs szükségük, hanem azoknak, akik alázatosak és megtört szívűek. Csak egyetlen gyógyforrása van a bűnösnek; csak egyetlen kútja a lelki szegényeknek.
  A büszke szív ki akarja érdemelni az üdvösséget, ezzel szemben mind
  
  a mennyre való jogcímünk, mind alkalmasságunk Krisztus igazságában rejlik. Az Úr semmit sem tehet az ember megmentésére, amíg az meg nem győződik saját gyengeségéről, le nem vetkőzi minden önelégültségét, s alá nem veti magát Isten irányításának. Ekkor kaphatja meg az ajándékot, melyet Isten nyújtani kíván. Ő semmit sem tart vissza a szükségét átérző lélektől. Az ilyen embernek szabad bejárása van Hozzá, akiben a teljesség lakozik. "Mert így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét" (Ésa 57:15).
  "Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak" (Mt 5:4). E szavakkal Krisztus nem azt tanítja, hogy magának a sírásnak bűntől szabadító ereje volna. Nem szentesíti a színlelést, az önkéntes alázatoskodást. A sírás, melyről beszél, nem búslakodás vagy siránkozás. Ha szánjuk bűneinket, egyben örvendezünk is annak az értékes kiváltságnak, hogy Isten gyermekei lehetünk.
  Gyakran bánkódunk amiatt, hogy bűnös tetteink kellemetlen következményekkel járnak ránk nézve, ez azonban nem bűnbánat. A bűn miatti igazi szomorkodás a Szentlélek munkájának gyümölcse. A Lélek elénk tárja a hálátlan szívet, amely megbántotta, megszomorította a Megváltót, és töredelmesen a kereszt lábához vezet bennünket. Minden bűn újra megsebzi Jézust, és amikor feltekintünk Rá, akit általszegeztünk, sírunk bűneink miatt, melyek szenvedést okoztak Neki. Az ilyen sírás a bűn megtagadásához vezet.
  A világ az ilyen bánatot gyengeségnek nevezheti, mégis ez az az erő, amely a bűnbánót széttéphetetlen kötelékekkel fűzi a Véghetetlen Istenhez. Ebből látszik, hogy Isten angyalai visszahozzák a léleknek azokat a kegyelmi ajándékokat, melyeket a szív keménysége, törvényszegése miatt elvesztett. A bűnbánó könnyei csupán a szentség napsugarát megelőző esőcseppek. A szomorúság olyan öröm hírnöke, mely a lélek élő kútforrása lesz. "Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtlenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez ", "és nem bocsátom reátok haragomat, mert kegyelmes vagyok én, ezt mondja az Úr" (Jer 3:13.12). "Sion gyászolóira" "ékességet" óhajt adni "a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett" (Ésa 61: 3).
  Vigaszra találnak azok is, akik a próbában, bánatban sírnak. Jobb
  
  a bánat és a megaláztatás keserűsége, mint a bűn élvezete. Isten szenvedések által adja tudtunkra jellemünk betegségeit, hogy kegyelme által legyőzhessük hibáinkat. Életünk eddig ismeretlen fejezetei nyílnak meg előttünk, majd eljő a próba, vajon elfogadjuk-e Isten dorgálását és tanácsát. Ha megpróbáltatunk, ne bosszankodjunk, ne panaszkodjunk. Ne lázadjunk, ne tépjük ki magunkat Krisztus kezéből. Alázzuk meg lelkünket Isten előtt. Az Úr útjai rejtve maradnak az előtt, aki saját magának tetsző fényben szeretné látni a dolgokat. Emberi természetünk számára sötétnek, örömtelennek tűnnek ezek az utak. Valójában azonban ezek a kegyelem útjai, végük az üdvösség. Illés nem tudta, mit cselekszik, amikor a pusztában kijelentette, hogy megelégelte az életet, és azért imádkozott, hogy haljon meg. Az irgalmas Úr nem cselekedett Illés szavai szerint. Nagy munka várt még Illésre, s annak végeztével nem kellett csüggedten, magányosan elpusztulnia a pusztában. Nem a halál porába kellett alászállnia, hanem a magasságos trónhoz emelkedett fel dicsőségben, mennyei szekéren.
  Isten szava így hangzik a bánkódókhoz: "Útait láttam, és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vigasztalást nyújtok néki és gyászolóinak" Ésa 57:18). "Az ő siralmukat örömre fordítom, és megvigasztalom és felvidámítom őket az ő bánatukból" (Jer 31:13).
  "Boldogok a szelídek" (Mt 5 : 5). Ha nehézségekbe ütközünk, rendkívül megkönnyíthetjük őket a Krisztusban lakozó szelídség által. Ha szert teszünk Mesterünk alázatosságára, akkor fölülemelkedünk a lekicsinylésen, elutasításon, bosszúságon - ami naponta ér minket - és ezek a dolgok többé nem fognak árnyékot vetni lelkünkre. Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is.
  "Noha felséges az Úr, mégis meglátja az alázatost" (Zsolt 138 : 6). Isten kegyesen tekint azokra, akik megmutatják Krisztus szelíd és alázatos lelkületét. Bár a világ megveti őket, az Úr szemében azonban igen értékes emberek. Nemcsak a bölcsek, a nagyok, a jót cselekvők mehetnek be a mennybe, nemcsak a szorgalmas, buzgó, szüntelenül dolgozó munkások. Nem. A lelki szegények, akik sóvárogják, hogy Krisztus bennük
  
  lakozzék, az alázatos szívűek, akiknek leghőbb vágyuk Isten akaratát cselekedni - ők tényleg beléphetnek oda. Azok között lesznek, akik megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. "Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát feleltük" (Jel 7:15).
  "Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot" (Mt 5:6). Az érdemtelenség érzése az igazság éhezésére és szomjazására készteti a szívet, amely nem csalódhat ebben a vágyakozásban. Aki helyet enged szívében Jézusnak, az megismeri szeretetét. Isten mindenkit megelégít, aki jellemének képmását akarja magára ölteni. A Szentlélek mindig megsegíti a Jézusra tekintő lelket, megmutatja neki Krisztus dolgait. Ha a tekintet Krisztusra szegeződik, a Lélek nem szűnik meg munkálkodni, amíg az ember át nem alakul az Ő képére. A tiszta szeretet megtisztítja és nagylelkűvé teszi az embert magasabb tudásra, a mennyei dolgok alaposabb ismeretére teszi alkalmassá, hogy elérhesse a teljességet. "Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek." (Mt 5:6).
  Az irgalmasok irgalmat nyernek, a tiszta szívűek pedig meglátják az Istent. Minden tisztátalan gondolat beszennyezi a lelket, tompítja az erkölcsi érzéket, s közömbösíti a Szentlélek hatását. Elhomályosítja a lelki látást, és az ember nem láthatja Istent. Az Úr megbocsáthat és meg is bocsát a megtérő bűnösnek, de a lélek ennek ellenére megsebzett marad. Minden tisztátalan beszédtől, gondolattól óvakodnia kell annak, aki világosan akarja látni a lelki igazságot.
  Krisztus szavai azonban többet jelentenek, mint a testi tisztátalanságtól vagy a ceremóniák beszennyezésétől való mentességet, amitől a zsidók oly szigorúan óvakodtak. Az önzés miatt nem láthatjuk Istent. A haszonleső lélek egészében olyannak képzeli Istent, mint amilyen ő maga. Csak az önzetlen szív, az alázatos, bízó lélek látja, hogy Isten "irgalmas és kegyelmes, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" (2Móz 34:6).
  "Boldogok a békességre igyekezők" (Mt 5:9). Krisztus békéje az igazságból fakad, Istennel összhangban áll. A világ ellenségeskedik Isten törvényével, a bűnösök ellenségeskednek Alkotójukkal, ennek eredményeként egymással is. Ám a zsoltáros kijelenti: "A te törvényed kedvelőinek nagy békességük van, és nincs bántódásuk" (Zsolt 119:165). Az ember nem
  
  tud békét teremteni. Az egyén vagy a társadalom megtisztítására, felemelésére szolgáló emberi tervek nem hozhatnak békét, mert nem hatolnak a szívig. Azt egyetlen erő, amely az igazi békét létrehozhatja, fenntarthatja, Krisztus kegyelme. Ha ez meggyökerezik a szívben, kiveti onnan a gonosz szenvedélyeket, amelyek egyenetlenséget, civódást okoznak. "A tövis helyén ciprus nevekedik, és bogács helyett mirtus nevekedik", és az élet pusztája "örül és virul mint őszike" (Ésa 55:13; 35:1).
  A sokaság álmélkodva hallgatta e tanítást, amely annyira különbözött a farizeusok előírásaitól és példájától. A nép úgy hitte, hogy a boldogság az evilági dolgok birtoklásából áll, s igen kívánatosnak tekintette a hírnevet, az emberek tiszteletét. Nagyon tetszetős dolog volt a "rabbi" megszólítás, az, ha bölcsnek, vallásosnak dicsőítették őket, ha érdemeiket említették a közvélemény előtt. Ezt tekintették a boldogság koronájának. Ám a hatalmas tömeg színe előtt Jézus kijelentette, hogy az ilyen emberek összes jutalma a földi nyereség és tisztelet. Bizonyossággal beszélt, meggyőző erő áradt szavaiból. A nép elcsendesedett, félelemérzés söpört végig rajtuk. Kétkedve néztek egymásra. Kicsoda menekülhet meg, ha ez az Ember igazat szól? Ám sokan meggyőződtek arról, hogy ezt a figyelemre méltó Tanítót Isten Lelke indítja, véleménye isteni ihletésű.
  Miután elmagyarázta, miből áll az igazi boldogság, és hogyan szerezhető meg, Jézus még határozottabban rámutatott tanítványai kötelességeire, mint akiket Isten választott ki arra, hogy másokat az igazság és az örök élet útjára vezessenek. Tudta, hogy gyakran fognak csalódni, elcsüggedni, kemény ellenállásba ütköznek, bántják őket, tanúságtételüket elutasítják. Jól tudta, hogy küldetésük végrehajtásakor azok az emberek, akik most oly figyelmesen hallgatják szavait, gyalázatot, kínzást, börtönt és halált szenvednek majd, és így folytatta:
  "Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak" (Mt 5:10-12).
  A világ szereti a bűnt, és gyűlöli az igazságot, ezért ellenségeskedett Jézussal. Mindenki, aki visszautasítja a végtelen szeretetet, a kereszténységet zavaró dolognak találja. Krisztus világossága elűzi a bűnöket takargató
  
  sötétséget, és a megújulás szükségessége nyilvánvalóvá válik. Akik alávetik magukat a Szentlélek befolyásának, azok saját magukkal kezdenek harcolni, míg akik a bűnhöz ragaszkodnak, azok az igazság és képviselői ellen háborúznak.
  Így jön létre a viszály, és a nép megzavarásával vádolták Krisztus követőit. Valójában Istennel való közösségük miatt vonják magukra a világ gyűlölködését; Krisztus gyalázatát hordozzák. Azon az ősvényen haladnak, amelyen a világ legnemesebbjei jártak, nem szomorúan, hanem örvendezve, még ha üldözték is őket. Minden tüzes próba Isten eszköze megtisztításukra, amely egyre alkalmasabbá teszi őket a Vele történő együttmunkálkodásra. Minden ütközet az igazságért vívott nagy küzdelem részét képezi, és mindegyik nagyobbá teszi a végső győzelem örömét. Ezt szem előtt tartva hitük és türelmük próbáját inkább derűsen, mint rettegéssel fogadják, nem akarják elkerülni. Isten szolgái az Ő jóváhagyására sóvárognak, teljesíteni akarják a világ iránti kötelezettségüket, minden feladatukat, függetlenül az emberek félelmétől vagy kegyétől.
  "Ti vagytok a földnek savai" (Mt 5 :13) mondotta Jézus. Ne vonuljatok vissza a világtól, hogy elkerüljétek az üldöztetést. Az emberek között lakozzatok, hogy az isteni szeretet íze sóként őrizze meg a világot a romlástól.
  A Szentlélek befolyása előtt megnyíló szív az a csatorna, melyen Isten áldásait osztja. Ha Isten eltávolítaná szolgáit a földről, és Lelkét visszavonná az emberek közül, e világ magára hagyatottá válna, romlásba dőlne - Sátán uralma alá jutna. Bár a gonoszok nem ismerik fel, de még az élet áldásait is Isten népének köszönhetik - azoknak, kiket megvetnek és elnyomnak. Ám ha a keresztények csak névleg azok, akkor az ízét vesztett sóhoz hasonlítanak. Nincs jó befolyásuk a világra. Istent hamisan képviselik - rosszabbak a hitetleneknél.
  "Ti vagytok a világ világossága" (Mt 5:14). A zsidók úgy gondolták, hogy az üdvösség áldása csak az ő nemzetükre korlátozódik, Krisztus azonban az üdvösséget a napsugárhoz hasonlította, ami az egész világé. A Biblia vallása nem korlátozható egy könyv fedelei közé, sem egy templom falai közé. Nem arra való, hogy alkalmasint saját érdekünkben elővegyük, azután szépen újból félretegyük: meg kell szentelnie a mindennapi
  
  életet, meg kell nyilvánulnia minden üzleti ügyben, társadalmi kapcsolatban.
  Az igaz jellemet nem kívülről alakítják, húzzák az emberre, hanem az belülről sugárzik kifelé. Ha másokat az igazság ösvényére kívánunk vezetni, akkor annak elveit gondosan meg kell őriznünk szívünkben. Hitvallásunk hirdetheti a vallás elméletét, de az igazság igéit gyakorlati kegyességünk teszi láthatóvá. Következetes élet, szent társalgás, tántoríthatatlan becsületesség, tettrekész, jótékony lelkület, jámbor példa - ezen csatornákon keresztül árad a világosság a világra.
  Jézus nem foglalkozott állandóan a törvény tételeivel, de azt a benyomást sem keltette hallgatóiban, hogy eljövetelével félretette volna annak követelményeit. Tudta, hogy lépten-nyomon kémek lesik minden szavát, kiforgathatják céljaik érdekében. Ismerte a sok hallgatójában még élő előítéleteket, és semmi olyat nem mondott, ami aláásta volna a Mózes által nékik adott vallásba és intézményekbe vetett hitüket. Maga Krisztus adta mind az erkölcsi, mind a ceremóniális törvényt. Nem azért jött, hogy lerombolja a saját műve iránti bizalmat. Éppen azért akarta áttörni a hagyományos követelmények falát, mellyel a zsidók bekerítették magukat, mert nagyon tisztelte a törvényt és a prófétákat. Miközben félretette a törvényről alkotott hamis értelmezéseiket, féltve intette a tanítványokat, nehogy feladják a zsidókra bízott életfontosságú igazságokat.
  A farizeusok büszkék voltak a törvény iránti engedelmességükre, mégis oly kevéssé ismerték az elveket a mindennapi gyakorlatban, hogy az Üdvözítő szavait eretnekségnek fogták fel. Amikor Jézus elsöpörte az igazságot elborító szemetet, azt hitték, hogy magát az igazságot törli el. Azt suttogták egymás között, hogy Ő nem sokat ad a törvényre. Jézus olvasott gondolataikban, és így felelt:
  "Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem" (Mt 5:17) Ezzel Jézus visszautasítja a farizeusok vádjait. Éppen az volt a feladata, hogy a világ felfogásával szemben érvényt szerezzen a szent törvény követelményeinek, melynek áthágásával vádolják. Ha Isten törvénye megváltoztatható vagy visszavonható lenne, akkor Krisztusnak nem kellett volna szenvednie törvényszegésünk következményei miatt. Ő eljött, és
  
  elmagyarázta, hogy mi a kapcsolat a törvény és az ember között; saját engedelmes életével szemléltette az előírásokat.
  Isten azért adta nékünk szent törvényét, mert szereti az emberiséget. Kinyilatkoztatta az igazság elveit, hogy megóvjon a törvényszegés következményeitől. A törvény Isten gondolatainak kifejezése, ha ezeket Krisztusban elfogadjuk, a saját gondolatainkká válnak. Ez emel a természet hajlamai, vágyai fölé, olyan kísértések fölé, melyek bűnhöz vezetnének. Isten boldognak szeretne látni bennünket. Ő adta a törvény előírásait, s ha ezeknek engedelmeskedünk, örömünk telik bennük. Amikor Jézus születésekor az angyalok így énekeltek:
  
  "Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek,
  és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!" (Lk 2:14)
  a törvény elveit hirdették, melyet Jézus naggyá és dicsőségessé akart tenni.
  Midőn Isten kijelentette a törvényt a Sínai hegyen, megismertette az emberrel jellemének szentségét is, hogy ennek ellentétében láthassa saját bűnös voltát. A törvény azért adatott, hogy meggyőzze a bűnöst a bűnről, és értésére adja: Megváltóra van szüksége. Ez a cél megvalósult volna, ha elveit a Szentlélek által alkalmazták volna. Ez a munka még ma is folyik. Krisztus életében világossá váltak a törvény alapelvei, és amint Isten Szentlelke megérinti a szívet, Krisztus világossága megérteti az emberekkel, hogy szükségük van megtisztító vérére és megigazító igazságára. A törvény ma is Krisztushoz vezető eszköz, hogy megigazulhassunk hit által. "Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket" (Zsolt 19: 8).
  "Míg az ég és a föld elmúlik, - mondotta Jézus - a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik" (Mt 5:19). Az égen ragyogó nap, a szilárd föld, melyen élsz, tanúsítják, hogy Isten törvénye változhatatlan és örök. Még ha mindezek elmúlnak is, az isteni előírások megmaradnak. "Könnyebb pedig a mennynek és a földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának elesni" (Lk 16:17). Jézusra, mint az Isten Bárányára mutató előképszolgálat megszűnt Krisztus halálakor, de a Tízparancsolat előírásai állandóak, akár Isten trónja.
  Mivel "az Úrnak törvénye tökéletes" (Zsolt 19:8), minden attól való eltérés bűn. Aki nem engedelmeskedik Isten parancsolatainak, és másokat
  
  is engedetlenségre buzdít, az Krisztus ítélete alatt áll. Az Üdvözítő engedelmes élete érvényben tartotta a törvény követelményeit. Bebizonyította, hogy a törvényt meg lehet az embernek tartani, és megmutatta azt a kiváló jellemet, mely az engedelmességből hajt ki. Aki Hozzá hasonlóan engedelmeskedik, az kijelentheti, hogy a törvény "szent és igaz és jó" (Róm 7:12). Másrészt mindenki, aki megszegi Isten parancsolatait, megerősíti Sátán állítását, mely szerint a törvény igazságtalan, és nem lehet megtartani. Ezzel a nagy ellenség csalásainak hódol be, és megvetéssel illeti Istent; annak a gonosznak lesz a gyermeke, aki először lázadt fel Isten törvénye ellen. Az ilyen embert beengedni a mennybe, - ez azt jelentené, hogy újra megjelennének a viszály és a lázadás elemei, és veszélyeztetnék a világegyetem jólétét. Senki sem juthat be a Mennyországba, aki szándékosan figyelmen kívül hagyja a törvény elveit.
  Az írástudók saját igazságukat útlevélnek tekintették a mennybe - ám ezt Jézus elégtelennek és értéktelennek nyilvánította. A farizeusi jogosság külső ceremóniákból és az igazság elméleti ismeretéből állt. A rabbik azt állították, hogy saját erőfeszítésükkel tartják meg a törvényt, és ezáltal szentekké váltak, ámde cselekedeteik elválasztották az igazságot a vallástól. Kínos pontossággal tartották meg a rituális szolgálatokat, de életük erkölcstelen és kiábrándító volt. Úgynevezett igazságuk sohasem érhetett föl a mennybe.
  Krisztus idejében az volt az ember legnagyobb becsapása, hogy az igazság puszta igenlése már jogosultságot jelentett az üdvösségre. Az emberiség tapasztalhatta, hogy az igazság elméleti ismerete elégtelennek bizonyult a lélek megmentéséhez, és nem termi meg az igazság gyümölcseit. Az úgynevezett teológiai igazság iránti buzgó tisztelet gyakran együtt jár a valódi igazság gyűlöletével. A történelem legsötétebb fejezetei tele vannak vakbuzgó vallásos emberek bűncselekményeivel. A farizeusok Ábrahám gyermekeinek mondták magukat, dicsekedtek az isteni kijelentések birtoklásával. Ezek az előjogok azonban nem védték meg őket az önzéstől, rosszindulattól, haszonleséstől, a legnagyobb képmutatástól. Azt hitték, hogy ők a világ legvallásosabb emberei, ezzel szemben úgynevezett igazhitűségük az Úr megfeszítéséhez vezetett.
  Ugyanez a veszély ma is fennáll. Sokan keresztényeknek vallják magukat, mivel keresztény hitvallást tettek. Ám az igazságot nem valósítják
  
  meg a gyakorlati életben. Hiányzik belőlük a hitből való szeretet, ezért nem is nyertek erőt és kegyelmet, amely az igazság szentségéből fakad. Az ember megvallhatja hitét az igazságban, de ha ez a hit nem teszi őszintévé, kedvessé, türelmessé, elnézővé, mennyei lelkületűvé, akkor az igazság átokká válik számára, befolyása által pedig átokká a világ számára.
  A Krisztus által tanított igazság a szív és az élet alkalmazkodását jelenti Isten kinyilatkoztatott akaratához. A bűnös ember csak úgy igazulhat meg, ha hisz Istenben, és élő kapcsolatot tart fenn vele. Ekkor az igazi istenfélelem emelkedett gondolatokat szül, és megnemesíti az életet. Így a vallás külső formaságai összhangba kerülnek a keresztény belső tisztasággal, miáltal az Isten szolgálatában megkívánt cselekedetek nem válnak értelmetlen rítusokká, mint amilyen volt a képmutató farizeusok szolgálata.
  Jézus külön-külön sorra veszi a parancsolatokat, és megmagyarázza követelményeik mélységét, szélességét. Ahelyett, hogy egyetlen pontocskát is elmozdított volna a helyéről, megmutatta, milyen messzire terjednek ki a törvény alapelvei, és micsoda végzetes hibát követtek el a zsidók engedelmességük külső fitogtatásával. Kijelenti, hogy a gonosz gondolat vagy a kívánó tekintet már Isten törvényének áthágása. Ha valaki akár csak a legcsekélyebb igazságtalanságban is részt vesz, az megszegi a törvényt, megrontja annak erkölcsi karakterét. A gyilkosság először gondolatban születik meg. Aki gyűlöletnek ad helyet a szívében, az a gyilkos útjára teszi lábát, annak áldozatai utálatosak Isten szemében.
  A zsidókat a bosszú lelkülete fűtötte. A rómaiakkal szembeni gyűlöletükben kifejezésre juttatták kemény ítéletüket, s a gonosz kedvében jártak, mert az ő vonásait tükrözték. Így készültek fel azokra a szörnyű tettekre, melyekre Sátán indította őket. A farizeusok vallási életében semmi sem buzdított a pogányok iránti kegyességre. Jézus megparancsolta nekik: ne áltassák magukat azzal a gondolattal, hogy szívükben lázadhatnak elnyomóik ellen, vagy melengethetik az elszenvedett igazságtalanságok miatti bosszúvágyat.
  Igaz, van egy olyan méltatlankodás, mely Krisztus követőinek esetében is jogos. Ha azt látják, hogy Istent nem tisztelik, szolgálatát megvetik, ha azt látják, hogy az ártatlant elnyomják, akkor jogos felháborodás kavarja fel lelküket. Az ilyen, érzékeny erkölcsiség szülte harag nem
  
  bűn. De aki úgy érzi, hogy minden képzelt sértés miatt haragra gerjedhet, neheztelhet, az szívét Sátánnak nyitja meg. A keserűséget, ellenségeskedést ki kell űzni a lélekből, ha összhangban akarunk maradni a mennyel.
  A Megváltó még ennél is tovább megy. Ezt mondja: "Ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat" (Mt 5:23-24). Sokan buzgók a vallási szolgálatok terén, miközben testvéreikkel sajnálatos nézeteltéréseik vannak, melyeket el kellene simítaniuk. Isten azt kívánja, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt az összhang helyreállítására. Míg ezt meg nem teszik, nem fogadhatja el szolgálatukat. A keresztény kötelessége itt világosan kitűnik.
  Isten mindenkire árasztja áldásait. "Felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt 5:45). "Ő jóltévő a háládatlanokkal és gonoszokkal" (Lk 6:35). Megparancsolja, hogy Hozzá hasonlóak legyünk. "Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, - mondotta Jézus - jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, [...] hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai" (Mt 5 : 44-45). Ezek a törvény alapelvei, ez az élet forrása.
  Isten magasabb eszményképet tűzött gyermekei elé, mint amit a legmagasabb röptű emberi gondolat is elérhetne. "Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5:48). Ez a parancs egyben ígéret is. A megváltási terv Sátán hatalmából történő teljes szabadulásunkat tűzi ki. Krisztus mindig különbséget tesz a megtört lélek és a bűn között. Azért jött, hogy lerombolja a gonosz munkáit, s a Szentlélek kiáradhasson minden bűnbánó lélekre, megőrizhesse őket a bűntől.
  A kísértő ténykedését nem hozhatjuk fel mentségül helytelen cselekedeteinkre. Sátán ujjong, amikor hallja, hogy Krisztus állítólagos követői kifogásokat keresnek jellemhibáikra. Mentegetőzésük viszi őket bűnbe. A bűnre nincs mentség. A szent lelkület, a krisztusi élet Isten minden bűnbánó, hívő gyermeke számára elérhető.
  A keresztény jellemideál a Krisztushoz való hasonlatosság. Ahogyan az ember Fia tökéletes volt életében, úgy kell követőinek is tökéleteseknek lenniük a saját életükben. Jézus minden tekintetben hasonlatos volt felebarátaihoz. Testté lett, amilyenek mi vagyunk. Éhezett, megszomjazott,
  
  elfáradt. Az étel megerősítette, az alvás felfrissítette. Osztozott az emberi sorsban, mégis Isten szeplőtlen Fia volt, testében Isten. Jelleme legyen a miénk is! Az Úr így szól a Benne hivőkről: "Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nékik Istenük, és ők én népem lesznek" (2Kor 6:16).
  Krisztus a létra, melyet Jákób látott, melynek alja a földön állt, teteje pedig egészen a menny kapujáig ért, a dicsőség küszöbéig. Ha a létrából csak egyetlen lépcsőfok is hiányzott volna a föld felett, elvesztünk volna. Krisztus azonban elér bennünket, bárhol vagyunk is. Magára öltötte emberi természetünket, és győzött, s ha mi felvesszük az Ő jellemét, mi is győzhetünk. Bűntelen életet élt "a bűn testének hasonlatosságában" (Róm 8:3). Most Istenként rendíthetetlenül áll a mennyei trónon, míg emberként elér hozzánk. Int, hogy a Benne való hit által tegyünk szert Isten jellemének dicsőségére. Legyünk azért tökéletesek, amiképpen a mi mennyei Atyánk "is tökéletes".
  Jézus bemutatta az igazságot, és Istenre, az igazság forrására irányította a figyelmet. Most a gyakorlati kötelességekre tért át. Az alamizsnaosztogatásban, az imádkozásban, a böjtölésben, ne legyen semmi, ami az énre terelné a figyelmet vagy az emberek dicséretét. Adj őszintén a szenvedő szegények megsegítésére! A lélek imában lépjen közösségre Istennel! Böjtöléskor ne csüggesszük le fejünket, szívünket ne töltsék be önző gondolatok. A farizeusi szív kietlen, terméketlen talaj, az istenes élet magvai nem hajthatnak ki benne. Aki maradéktalanul aláveti magát Istennek, az hozta Neki a legelfogadhatóbb szolgálatot. Ha az emberek közösségre lépnek Istennel, akkor együttmunkálkodhatnak Vele, és bemutathatják jellemét az emberi életben.
  Az őszinte szívvel végzett szolgálatnak nagy jutalma van. "A te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván" (Mt 6:18). A Krisztus kegyelme által irányított életmódban formálódik jellemünk. Kezd visszatérni a lélek eredeti szépsége. Krisztus jellemvonásaiban részesülünk, és az Istenség képmása ragyogni kezd bennünk. Az Istennel együtt járó és együtt munkálkodó férfiak és nők arca mennyei békességet fejez ki. A menny légköre veszi őket körül. Az ilyen lelkek számára már eljött Isten országa. Krisztusban örvendenek mivel áldásává lehetnek az emberiségnek. Megtisztelő számukra, hogy a Mester felhasználja őket: megbízása alapján az Ő nevében végzik munkáját.
  "Senki sem szolgálhat két úrnak" (Mt 6:24). Megosztott szívvel nem
  
  szolgálhatunk Istennek. A Biblia vallása nem egy a sokféle befolyás között, hanem mindenek felett való, minden mást átjár és irányít. Nem olyan, mint a vászonra ide-oda festett ecsetnyomok, hanem átjárja az egész életet, mint amikor a vásznat belemártják a festékbe, míg az anyag minden szálát át nem itatja az átható, ki nem fakuló szín.
  "Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz" (Mt 6:22 23). Istentől azzal a feltétellel kaphatunk világosságot, hogy szándékaink tiszták és állhatatosak. Aki meg akarja ismerni az igazságot, annak készen kell állnia minden kinyilatkoztatás elfogadására. Nem alkudhat meg a tévelygéssel. Kicsinyhitűnek lenni, fél szívvel csatlakozni az igazsághoz - ez annyi, mint a tévelygés sötétjét és a sátáni csalást választani.
  A világi elméletek és az igazság megingathatatlan elvei nem mosódnak egymásba észrevétlenül, mint a szivárvány színei. Az örök Isten világos határvonalat húzott a kettő közé. A Krisztushoz való hasonlatosság olyan élesen elkülönül a Sátánhoz való hasonlatosságtól, mint a nappal az éjszakától. Csak azok Krisztus munkatársai, akik az Ő életét élik. Ha a lélek csak egyetlen bűnt is dédelget, vagy egyetlen bűnös szokást is megtart, ez az egész embert beszennyezi. Így a hamisság eszközévé válik.
  Mindenki, aki Isten szolgálatát választotta, nyugodjék meg gondviselésében. Krisztus az égen röpködő madarakra, a mező virágaira mutatott, és ösztönözte hallgatóit, hogy nézzenek Isten eme teremtményeire. "Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?" (Mt 6:26) - mondotta. Hogy Isten mekkora figyelmet szentel valamely lénynek, az annak a létezés skáláján elfoglalt helyével arányos. A Gondviselés felügyel a kis szürke verébre. Mennyi Atyánk odafigyel, törődik a mező virágaival, a földet borító fűvel. A művészet nagy Mestere gondolt a liliomokra, oly gyönyörűvé alkotta őket, hogy túlragyogják Salamon dicsőségét. Mennyire törődik tehát az emberrel, aki Isten képmása és dicsősége. Azt szeretné látni, hogy gyermekeiben az Övéhez hasonló jellem nyilatkozik meg. Ahogyan a napsugarak különféle pompás színeket kölcsönöznek a virágoknak, Isten úgy részesíti a lelket saját jellemének szépségében.
  Mindaz, aki Krisztus szeretetének, igazságának és békéjének országát választja, és azt minden egyéb érdek fölé helyezi, minden áldásban részesül, amire életében szüksége van. Isten gondviselésének könyvében - az
  
  élet könyvében - mindegyikünk kap egy lapot. Ez a lap tartalmazza életünknek minden egyes eseményét; még hajunk szála is megszámláltatott. Isten sohasem feledkezik meg gyermekeiről.
  "Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől" (Mt 6:34). Naponta követnünk kell Krisztust. Isten nem nyújt segítséget a holnapra. Nem adja meg gyermekeinek egyszerre az útmutatását egész életükre, mert csak összezavarodnánk. Éppen csak azt közli velük, amit megjegyezhetnek és végrehajthatnak. A nyújtott erő és bölcsesség a jelen sürgős szükségét elégíti ki. "Ha valakinek közületek nincsen bölcsessége, - mára - kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki" (Jak 1:5).
  "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek" (Mt 7:7). Ne tekintsétek magatokat másoknál jobbaknak, ne tartsátok magatokat bíráiknak. Mivel nem tudhatjátok az indítóokokat, ítélkezni is képtelenek vagytok mások felett. A kritizálással magatok fölött mondtok ítéletet, mert megmutatjátok, hogy Sátánnak, a testvérek vádlójának társai vagytok. Az Úr így szól: "Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-é? magatokat próbáljátok meg" (2Kor 13:5) "Ha mi ítélnők magunkat, nem ítéltetnénk el" (lKor 11:31).
  A jó fa jó gyümölcsöt terem. Ha a gyümölcs élvezhetetlen és értéktelen, a fa gonosz. Így tanúsítják az élet gyümölcsei a szív állapotát, a jellem kiválóságát. Az üdvösség nem vásárolható meg jó cselekedetekkel, de azok bizonyíthatják a hitet, mely szeretet által megtisztítja a lelket. S bár az örök jutalmat nem érdemeink alapján kapjuk, az mégis arányban áll azzal a munkával, melyet Krisztus kegyelme által elvégeztünk.
  Így vázolta föl Krisztus országának alapelveit, melyeket az élet nagy szabályaiként mutatott be. A tanítás rögzítéséhez szemléltetést is nyújt. Nem elég - mondja-, hallanotok Igémet, engedelmesség által rá kell alapoznotok jellemeteket. Az ÉN csak futóhomok. Ha emberi elméletekre, találmányokra építkeztek, házatok összedől. Elsöpri a kísértés szele. A próba vihara. Az általam adott elvek azonban megmaradnak. Fogadjatok be engem, építsetek igéimre:
  "Valaki azért hallja éntőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki a kősziklára építette az ő házát: és ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba: de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett" (Mt 7:24-25).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ