ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

A százados

    Krisztus így szólt a királyi emberhez, akinek fiát meggyógyította: "Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek" (Jn 4:48). Bántotta, hogy saját népe kéri számon Messiás-voltának külső jeleit. Újra és újra elcsodálkozott hitetlenségükön. És csodálkozott a százados hitén, mikor az Hozzá jött. A százados nem kételkedett a Megváltó hatalmában. Még arra sem kérte, hogy személyesen vigye véghez a csodát. "Csak szólj egy szót, - mondotta - és meggyógyul az én szolgám" (Mt 8:8).
  A százados szolgáját agyvérzés érte, és már halálán volt. A rómaiak a szolgákat rabszolgáknak tekintették, piacokon adták-vették, rosszul, sőt kegyetlenül bántak velük, ám a százados szeretettel ragaszkodott szolgájához, és szívből kívánta gyógyulását. Hitte, hogy Jézus meggyógyíthatja. Még nem látta a Megváltót, de amit hallott Felőle, az hittel töltötte el. Ez a római a zsidók formalizmusa ellenére meg volt győződve arról, hogy hitük az övénél felsőbbrendű. Ő már áttörte a nemzeti előítélet és gyűlölet gátját, amely elválasztotta a győzőket a legyőzöttektől. Kinyilvánította tiszteletét Isten iránt, és jóindulatú volt a zsidókhoz, mint az Úr imádóihoz. Krisztus tanításában - ahogyan elmondták neki - megtalálta, amire a léleknek szüksége van. Ami lelkiség csak találtatott benne, az megrezdült a Megváltó szavaira. Ám méltatlannak érezte magát, hogy Jézus színe elé járuljon, ezért a zsidó vénekhez fordult, hogy tolmácsolják kérését szolgája meggyógyítását illetően. Ők ismerik a Nagy Tanítót, és - gondolta - tudják, hogyan közelítsék meg, hogy elnyerjék kegyét.
  Amikor Jézus Kapernaumba ért, a vének küldöttsége fogadta, akik elmondták Neki a százados kérését. Hangsúlyozták: "Méltó, hogy megtedd néki; mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő építtette nékünk" (Lk 7:4-5).
  
  Jézus azonnal elindult a tiszt otthona felé, de a tolongó sokaság miatt lassan haladt. Jövetelének híre megelőzte, és a százados alázatosan ezt üzente Neki: "Uram, ne fáraszd magad; mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj" (Lk 7: 6). A Megváltó mégis tovább haladt, s végül a százados Hozzá merészkedett, és ezzel egészítette ki az üzenetet: "Magamat sem tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek" (Lk 7:7); "hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalmasság alá vetett ember vagyok, és vannak alattam vitézek; és mondom egyiknek: Eredj el, és elmegy; és a másiknak: Jöszte, és eljő; és az én szolgámnak: Tedd ezt, és megteszi" (Mt 8:8-9). Ahogyan én a római hatalmat képviselem, és katonáim elismerik tekintélyemet, mint feljebbvalóét, úgy képviseled Te a Végtelen Isten hatalmát, és minden teremtmény engedelmeskedik szavadnak. Parancsolhatod, hogy a betegség távozzék, s az engedelmeskedni fog Neked. Felszólíthatod mennyei követeidet, s ők részesíthetnek az éltető erőben. Csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám.
  "Jézus pedig ezeket hallván, elcsudálkozék őrajta; és hátrafordulván monda az őt követő sokaságnak: Mondom néktek, ilyen hitet Izráelben sem találtam!" (Lk 7: 9) A századoshoz pedig így szólt: "Legyen néked a te hited szerint. És meggyógyult annak szolgája abban az órában" (Mt 8 :13).
  A századost Jézus jóindulatába ajánló zsidó vének elárulták, milyen távol állnak az evangélium szellemétől. Nem ismerték föl, hogy egyedül nagy szükségünk alapján tarthatunk igényt Isten kegyelmére. Önigazultságukban támogatták a századost, mert az is jóindulatot tanúsított "a mi nemzetünk" iránt. A százados azonban ezt mondta önmagáról: "Nem vagyok méltó" (Mt 8:8). Krisztus kegyelme megérintette szívét. Látta méltatlanságát, mégsem félt segítséget kérni. Nem bízott saját jóságában, érvelése az volt, hogy rászorult a segítségre. Hite igazi valójában ragadta meg Krisztust. Nem csupán mint csodatevőben hitt Jézusban, hanem mint az emberiség barátjában és Megváltójában.
  Ezen az alapon jöhet minden bűnös Krisztushoz. "Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket" (Tit 3:5). Ha Sátán bűnösnek mond, s szerinte nem reménykedhetsz Isten áldásában, mondd meg neki, hogy Krisztus a bűnösöket megmenteni jött el a világra. Semmink sincs, ami Isten kegyébe ajánlhatna, de a kérelem - amelyet most és örökké nyomatékosan előtárhatunk - magában a kimondhatatlanul nyomorult állapotunkban van és ez
  
  teszi szükségessé az Ő megmentő erejét. Ha teljesen lemondunk az önbizalomról, a Kálvária keresztjére tekinthetünk, mondván:
  
  "Mivel mit sem hozhatok,
  Keresztedhez borulok."
  
  A zsidókat gyermekkoruktól tanították a Messiás munkásságának mibenlétére. Birtokukban voltak a pátriárkák és próféták ihletett kijelentései, az áldozati rendszer jelképes tanításai. Ők azonban elvetették a világosságot, s most Jézusban egyáltalán nem azt látták, amire vártak. A századost - aki pogánynak született, akit a császári Róma bálványimádásában neveltek és képeztek ki katonának - neveltetése és környezete látszólag elválasztotta a lelki élettől. Ráadásul a zsidók vakhite, s polgártársainak Izrael népével szembeni gyűlölködése is kirekesztette, ez az ember mégis felfogta az igazságot, amelyet Ábrahám gyermekei nem láttak meg. Nem várta meg, hogy maguk a zsidók elfogadják Jézust, aki Messiásnak vallja magát. Amikor a "világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert" (Jn 1:9), erre a férfira ráragyogott, és ő - bár kívülálló volt - felismerte Isten Fiának dicsőségét.
  Jézus számára ez előlegezte azt a munkát, amit majd az evangélium fog elvégezni a pogányok között. Örömmel tekintett előre, amikor majd minden nemzetből lelkek gyűlnek össze országába. Mélységesen szomorúan ecsetelte a zsidóknak, hogy mi lesz az eredménye, ha visszautasítják kegyelmét: "Mondom néktek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában; ez ország fiai pedig kivettetnek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása" (Mt 8:11-12). Sajnos mennyien ma is ugyanezt a végzetes csalódást készítik elő! Miközben a pogányság sötétjében élő lelkek elfogadják Krisztus kegyelmét, a keresztény világban milyen sokan vannak, akikre hiába fénylik a világosság - semmibe veszik.
  Kapernaumtól több mint harminc kilométernyire, a Jezréel gyönyörű, tágas lapályra néző fennsíkon van Nain falu, ahová Jézus ezután lépteit irányította. Sok tanítványa, és mások is elkísérték, útja során is gyülekezett Hozzá a nép, akik sóvárogták szeretetteljes, nyájas szavait, elhozták gyógyulásra váró betegeiket, és remélték, hogy Ő aki oly csodás erőt tart a kezében, majd megismerteti Magát, mint Izrael királya.
  
  Sokaság ment utána, boldog, várakozó tömeg követte a sziklás ösvényen a hegyi falu kapuja felé.
  Amint közelebb jutottak, látták, hogy temetési menet jön kifelé a faluból. Lassú, szomorú léptekkel haladtak a temetőhely felé. A halottat nyitott ravatalon vitték az élen, körülötte a gyászolók jajveszékelése betöltötte a környéket. A falu egész népe összegyűlt, hogy kifejezze együttérzését a gyászolókkal, és tisztességet tegyen.
  A látvány megindító volt. Az anyának, egy özvegynek egyetlen fia hunyt el. A magányos gyászoló a sírhoz kísérte földi támaszát és vigaszát. "És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta" (Lk 7:13). Az asszony vakon, sírva haladt tovább, észre sem vette Jézust, aki odalépett hozzá, és szelíden így szólt: "Ne sírj" (Lk 7:13). Jézus kész volt bánatát örömre változtatni, mégsem állhatta meg, hogy ki ne fejezze bensőséges részvétét.
  "Odamenvén, illeté a koporsót" (Lk 7:14). Őt még a halál érintése sem tette tisztátalanná. A hozzátartozók csöndben álltak, a gyászolók sírása abbamaradt. A két csoport a ravatal köré gyűlt, remélve a remélhetetlent. Az volt jelen, aki száműzte a betegséget és legyőzte az ördögöket, de vajon van hatalma a halálon is?
  Tisztán, hatalommal hangzottak a szavak: "Ifjú, néked mondom, kelj föl!" (Lk 7:14) A hang áttör a halott fülén. Az ifjú kinyitja szemét. Jézus kézen fogja, fölemeli. Pillantása a mellette sírdogáló özvegyre esik, anya és fia hosszan, boldogan, szorosan átölelik egymást. A sokaság némán, elbűvölten néz. "Elfogá mindazokat a félelem" (Lk 7:16). Elcsöndesedve, tisztelettel álltak egy darabig, mintha Isten színe előtt volnának. Azután "dicsőíték az Istent, mondván: Nagy próféta támadt miköztünk; és: Az Isten megtekintette az ő népét" (Lk 7:16). A temetési menet győzelmi felvonulásként tért vissza Nainba. "És kiméne őfelőle e hír az egész Júdeába, és a körül való minden tartományba" (Lk 7:17). ,
  Aki Nain kapujánál a bánatos anya mellett állt, az minden, ravatalnál síró gyászolóra odafigyel. Fájdalmunk részvétet kelt Benne. Szerető, könyörületes szívének gyöngédsége változatlan. Szava, mely életre hívta azt a halottat, ma sem kevésbé hatékony, mint amikor a naini ifjúhoz szólt. Ezt mondja: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:1$). Ezt az erőt nem csökkenti az évek múlása, nem meríti ki túláradó kegyelmének szüntelen gyakorlása sem. Élő Megváltó Ő mindenkinek, aki hisz Benne.
  
  Jézus örömre változtatta az anya bánatát, amikor fiát visszaadta. Az ifjút csupán e földi életre hívta vissza - így el kellett viselnie annak bánatát, nehéz munkáját, veszélyeit, s újra alávetni magát a halál hatalmának. Jézus a mi halottak miatti bánatunkat a hatalmas remény üzenetével vigasztalja: "Én vagyok az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké, [...] és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai" (Jel 1:18). "Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok valának" (Zsid 2:14-15).
  Sátán nem tarthatja fogva a halottakat, amikor Isten Fia életet ígér nekik. Egyetlen olyan lelket sem tarthat a lelki halálban, aki hittel fogadja Krisztus hatalmi szavát. Isten minden bűnben holt embernek mondja: "Serkenj föl, aki aluszol és támadj fel a halálból" (Ef 5:14). Ez a szó örök élet. Ahogyan Isten szava, amely az első embert életre hívta, ma is életet ad nékünk, ahogyan Krisztus szava: "Ifjú, néked mondom, kelj föl" (Lk 7:14), életet adott a naini ifjúnak, úgy ez a szó: "Támadj föl a halálból" - életet jelent annak, aki elfogadja. Isten "megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába" (Kol 1:13). Mindezt fölajánlja nekünk igéjében. Ha elfogadjuk az igét, megszabadulunk.
  És "ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által" (Róm 8:11). "Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből és feltámadnak, először akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk" (lThess 4:16-l7). Ez az a vigasztaló ige, amellyel az Ő parancsa alapján vigasztalnunk kell egymást.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ