ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Hallgass, némulj el!"

    Jézus életének egyik eseménydús napja volt ez. A galileai tenger partján mondotta el első példázatait, az ismerős képek segítségével újra elmagyarázta a népnek országának természetét, alapításának módját. Saját munkáját a magvetőével hasonlította össze, országának növekedését pedig a mustármagéval, s a kovász hatásával a mértéknyi lisztben. Az igazak és a gonoszok nagy végső szétválasztását a búzáról és a konkolyról, valamint a hálóról szóló példázatokkal szemléltette. A tanításaiban rejlő rendkívül drága igazságokat az elrejtett kinccsel és a drágagyönggyel jelképezte, míg a gazdáról elmondott példázattal arra oktatta tanítványait, hogy miként kell munkálkodniuk az Ő képviselőinek.
  Jézus egész álló nap tanított és gyógyított, s amikor leszállt az est, a sokaság még mindig ott tolongott körülötte. Nap mint nap végezte szolgálatát, s csak ritkán állt meg enni vagy pihenni. A rosszindulatú kritikák, félremagyarázások, melyekkel a farizeusok szüntelenül üldözték, még keményebbé, zaklatottabbá tették munkáját, s most, a nap végeztével annyira kimerült, hogy elhatározta, visszavonul a tavon túlra, egy magányos helyre.
  A Genezáret keleti partja nem volt lakatlan, mert itt-ott falvak tarkították a tó mellékét, a nyugati parthoz viszonyítva mégis kihalt tájnak tűnt. Lakosai között több volt a pogány, mint a zsidó, és nemigen volt kapcsolatuk Galileával. Így nyújthatta Jézusnak az óhajtott magányt, s most Ő megparancsolta tanítványainak, hogy kísérjék oda.
  Miután elbocsátotta a sokaságot, elvitték Őt "úgy amint vala" (Mk 4:36) a hajóra, és sietve elindultak. Ám nem egyedül távoztak. Volt néhány halászhajó a parthoz közel, ezek gyorsan megteltek emberekkel, akik követték Jézust, mert még látni és hallani akarták Őt.
  Végül a Megváltó kiszabadult a sokaság nyomása alól, fáradtságtól,
  
  éhségtől gyötörten ledőlt a hajó farában, és hamarosan elaludt. Csendes, kellemes este volt, nyugalom honolt a tavon. Hirtelen azonban sötétség borította be az eget, vad szél söpört le a hegyek katlanjaiból a keleti partra, s a tavon szörnyű vihar támadt.
  A nap már lement, s az éj sötétje borult a viharos tengerre. A süvítő széltől felkorbácsolt hullámok nagy erővel vágódtak a tanítványok hajójának, és elnyeléssel fenyegették. A kemény halászok életüket a tavon töltötték, és számos viharban biztonsággal irányították bárkájukat - most azonban erejük, jártasságuk mit sem segített. Tehetetlenül vergődtek a vihar szorításában, s elhagyta őket a remény, látván, hogy hajójuk megtelik vízzel.
  Annyira lefoglalta őket a menekülésért vívott küzdelem, hogy el is felejtették: Jézus is a fedélzeten van. Most, midőn látták, hogy munkájuk hiábavaló, és csak a halál vár rájuk, eszükbe jutott, kinek a parancsára indultak el a túlsó partra. Jézusban volt egyedüli reménységük. Erőtlenségükben, kétségbeesésükben felkiáltottak: "Mester, Mester!" (Lk 8:24) Ám a sűrű sötétség elrejtette Őt szemük elől. Hangjukat elnyelte a tomboló vihar - semmi válasz. Kétség és rettegés hálózta be őket. Elfeledkezett róluk Jézus? Aki győzött a betegség, démonok, sőt még a halál fölött is, annak nincs ereje, hogy most segítsen tanítványain? Nem érdekli nyomorúságuk?
  Ismét kiáltanak, de nem jön válasz, csak a haragos szél süvölt. Hajójuk süllyedőben. Egy pillanat, és nyilvánvalóan elnyelik őket az éhes vizek. Hirtelen vakító villám szeli át a sötétséget, s ők meglátják az alvó,
  a fejetlenségtől nem zavartatott Jézust. Ámulattal vegyes kétségbeeséssel kiáltanak föl: "Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" (Mk 4:38) Hogyan pihenhet oly nyugodtan, amikor ők veszélyben vannak, s a halállal tusakodnak?
  Kiáltásuk felébreszti Jézust. A villám fényében mennyei békét fedeznek föl arcán, tekintete elárulja: nem Önmagával törődik, gyöngéden szereti őket. Szívből Felé fordulnak, s kiáltják: "Uram, ments meg minket, mert elveszünk" (Mt 8:25).
  Soha senki nem ejtette ki ezt úgy, hogy ne talált volna meghallgatásra. Miközben a tanítványok végső erőfeszítéssel megragadják evezőiket, Jézus felkél. Ott áll tanítványai körében, miközben a vihar tombol, a hullámok átcsapnak fölöttük, s villám világítja meg arcát. Felemeli
  
  kezét - amit oly gyakran tett, midőn irgalmasságot cselekedett -, és így szól a haragos tengerhez: "Hallgass, némulj el" (Mk 4: 39).
  A vihar megszűnik. A hullámhegyek aláesnek, elcsendesednek. A felhők eltakarodnak, előtűnnek a csillagok. A hajó nyugodt tengeren pihen. Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul, és szomorúan megkérdi: "Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?" (Mk 4:40)
  A tanítványok elnémultak. Még Péter sem próbálta kifejezni a szívét összeszorító félelmet. A Jézust kísérő többi hajó ugyanolyan veszélyben volt, mint a tanítványoké. Félelem és kétségbeesés lett úrrá azok utasain is. Jézus parancsa azonban lecsendesítette a zűrzavar színhelyét. A vihar tombolása közel sodorta egymáshoz a hajókat, így mindenki látta a csodát. A rákövetkező csendben elfeledkeztek a félelemről. Az emberek ezt suttogták egymásnak: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" (Mk 4:41)
  Amikor Jézust felkeltették a viharban, tökéletesen nyugodt volt. Szavaiban, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, mivel szívében nem lakozott félelem. Ám nem a mindenható erő birtokában pihent. Nem mint az "ég, föld s tenger Ura" nyugodott csendben. Ezt a hatalmat letette, és így szólt: "Én semmit sem cselekedhetem magamtól" (Jn 5: 30). Az Atya hatalmában bízott. Jézus hitben pihent - hitt Isten szeretetében, gondviselésében -, a vihart lecsendesítő szó hatalma pedig Isten hatalma volt.
  Ahogyan Jézus hittel pihent Atyja gondviselésében, úgy kell nekünk megpihennünk Megváltónk gondoskodásában. Ha a tanítványok bíztak volna Benne, békében maradtak volna. A veszedelemben tanúsított félelmük megmutatta hitetlenségüket. Abbeli erőfeszítésükben, hogy megmeneküljenek, megfeledkeztek Jézusról, s csak akkor fordultak Hozzá, aki segíthet rajtuk, amikor magukban már nem bízhattak.
  Milyen gyakran szerzünk a tanítványokéhoz hasonló tapasztalatot! Amikor a kísértés vihara eljő, rettentő villámok cikáznak, a hullámok átcsapnak rajtunk, mi egyedül küszködünk a viharral, mert elfelejtjük, hogy Valaki segíthet. Saját erőnkben bízunk, míg reményünk porba hull, s már-már elveszünk. Akkor eszünkbe jut Jézus, s ha Őt hívjuk, hogy mentsen meg, nem kiáltunk hiába. Bár szomorúan megrója hitetlenségünket, önbizalmunkat, sohasem tagadja meg a szükséges segítséget. Legyünk szárazföldön vagy vízen, ha Megváltónk szívünkben él, nem
  
  kell félnünk. Élő hitünk az Üdvözítőben lecsendesíti az élet tengerét, s Ő olyan módon szabadít meg a vészből, ahogy azt a legjobbnak ítéli.
  A vihar lecsendesítésében egy másik lelki tanulság is rejlik. Minden ember tapasztalata igazolja a Szentírás szavainak igazságát: "A hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, amely nem nyughatik. [...] Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!" (Ésa 57:20-21) A bűn tönkretette békességünket. Míg az ént meg nem fékezzük, nem lelünk nyugalmat. A szív parancsoló szenvedélyeit nem irányíthatja emberi erő. Itt éppoly tehetetlenek vagyunk, mint a tanítványok a dühöngő vihar lecsendesítésében. Ő viszont, Aki a galileai hullámtarajoknak békét szólt, a béke szavait mondja minden léleknek. Bármily vad is a vihar, aki Jézushoz kiált: "Uram, ments meg minket", az megszabadul. Kegyelme megbékíti a lelket Istennel, lecsendesíti az emberi szenvedélyek küzdelmét, szeretetében megpihen a szív. "Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok. És örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérié őket az ő kívánságuknak partjára" (Zsolt 107:29-30). "Megigazulván hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által" (Róm 5:1). "Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké" (Ésa 32:17).
  Hajnalban a Megváltó és kísérete partot ért. A felkelő nap fénye a béke áldásával simította végig a tengert és a szárazföldet. Ám alighogy a partra léptek, a szörnyű viharnál is borzasztóbb látvány fogadta őket. A sírboltok közötti rejtekhelyről két ördöngős rohant rájuk, mintha darabokra akarnák tépni őket. Láncdarabok lógtak rajtuk, amelyeket a fogságból való menekülésükkor törtek szét. Testük mély sebekből vérzett, mert éles kövekkel vagdosták magukat. Szemük. szikrázott hosszú, bozontos hajuk alól. Az őket hatalmukban tartó démonok minden emberi vonásukat eltüntették, inkább vadállatokra hasonlítottak, mint emberekre.
  A tanítványok és társaik rémülten menekültek, de nemsokára észrevették, hogy Jézus nincs velük, és megfordultak, látni akarták, hol van. Ott állt, ahol hagyták. Aki lecsendesítette a vihart, aki szembe került Sátánnal és legyőzte, az nem menekült el a démonok elől sem. Amikor az ördöngösök fogcsikorgatva, habzó szájal közeledtek Hozzá, Jézus felemelte kezét, mellyel nyugalomra intette a hullámokat, és a férfiak nem jöttek közelebb. Tajtékozva, de tehetetlenül álltak előtte.
  
  Jézus hatalommal parancsolta a tisztátalan lelkeknek, hogy menjenek ki belőlük. Szavai behatoltak a szerencsétlenek elméjébe. Homályosan felfogták, hogy Az áll előttük, aki megmentheti őket a kínzó démonoktól. A Megváltó lábához borultak, hogy imádják Őt. Amikor beszélni akartak, irgalomért esedezni, a démonok szóltak belőlük, s dühödten kiáltották: "Mi közöm van nékem teveled, Jézus, felséges Istennek Fia? kérlek téged, ne gyötörj engem" (Lk 8:28).
  Jézus megkérdezte: "Mi a neved?" A válasz így hangzott: "Légió a nevem, mert sokan vagyunk" (Mk 5: 9) A megszállottakat használták föl kapcsolatteremtésre, s kérték Jézust, ne űzze el őket a vidékről. Nem messze, a hegyoldalon nagy disznónyáj legelészett. A démonok azt kérték, hogy ezekbe mehessenek bele, Jézus pedig megengedte nekik. A csorda azonnal megveszett. Őrülten rohantak le a meredeken, és a partnál sem tudtak megállni, belehulltak a tóba, és elpusztultak.
  Ezenközben a megszállottakban csodás változás ment végbe. Elméjük megvilágosodott, szemük értelmesen csillogott. Az oly rég Sátán képére átalakult arcuk hirtelen szelíddé vált, vérfoltos kezük megnyugodott, s boldog hangon dicsérték Istent szabadulásukért.
  A disznópásztorok mindent láttak a szikla tetejéről, s elszaladtak, hogy hírül adják a történteket gazdáiknak és a népnek. Az egész lakosság ámulattal és félelemmel csődült ki, hogy lássa Jézust. A két ördöngős a vidék réme volt. Senki sem haladhatott el biztonságban a közelükben, mert démoni haraggal rohantak rá minden utazóra. Most ezek az emberek felöltözötten, világos elmével ültek Jézus lábánál, hallgatták szavait, és dicsőítették Annak nevét, Aki visszaadta egészségüket. A csodálatos jelenetet szemlélő tömeg azonban nem örvendett. A disznók elvesztése jobban foglalkoztatta őket, mint Sátán foglyainak szabadulása.
  A disznótulajdonosok számára kegyelem volt, hogy ez a veszteség bekövetkezhetett. Lekötötték őket a földi dolgok, és nem törődtek a lelki élet magasabb szintű szükségleteivel. Jézus meg akarta törni az önző közömbösség varázserejét, hogy elfogadhassák kegyelmét. De időleges veszteségük miatti bánkódásuk és felháborodásuk megvakította szemüket a Megváltó kegyelme iránt.
  A természetfeletti erő megnyilatkozása felébresztette a nép babonás hitét, félelmet szült. Ha ez az Idegen köztük marad, további csapások várhatók. Rossz néven vették az anyagi csapást, s elhatározták, hogy
  
  megszabadulnak Tőle. Akik átkísérték Jézust a tavon, elmondták, mi történt előző éjjel, milyen veszélyben voltak a viharban, s hogyan csendesedett le a szél és a tenger. Szavaik azonban hatástalanok maradtak. Az emberek rémülten tolongtak Jézus körül, és könyörögtek, távozzék tőlük. Ő engedett nekik, hajóra szállt, és azonnal elindult a túlsó partra.
  Gadara lakói élő bizonyítékát kapták Krisztus hatalmának és kegyelmének. Látták a férfiakat, akik visszanyerték értelmüket, de annyira féltek kockáztatni földi érdekeiket, hogy azt, Aki szemük láttára diadalt vett a sötétség fejedelmén, háborgatónak tekintették, a menny ajándékát küszöbükről fordították vissza. Jóllehet, ma nem adódik olyan helyzet, mint a gadaraiaknak, mégis sokan nem hajlandók engedelmeskedni szavának, mert az engedelmességgel föl kellene áldozniuk valamely világi érdeket. Azért, hogy jelenléte ne okozzon anyagi veszteséget, sokan visszautasítják kegyelmét, és elűzik Lelkét.
  Egészen más érzelmek töltötték be a meggyógyított ördöngösöket. Ők óhajtották szabadítójuk társaságát. Jelenlétében biztonságban érezték magukat a démonoktól, akik életüket gyötörték, férfikorukat tönkretették. Amikor Jézus be akart szállni a hajóba, szorosan mellette maradtak, lábához térdeltek, és könyörögtek, lehessenek közel Hozzá, hogy mindig hallhassák szavait. Ám Jézus megparancsolta nekik, hogy menjenek haza, és mondják el, mily nagy dolgot cselekedett az Úr érettük.
  Itt volt tehát számukra az elvégzendő munka - menjenek pogány otthonokba, s beszéljék el, micsoda áldást kaptak Jézustól. Nehezen váltak el a Megváltótól. Bizonyára súlyos nehézségeik lesznek pogány honfitársaik között. Oly hosszú ideig voltak kirekesztve a társadalomból, hogy ez látszólag alkalmatlanná tette őket a Jézustól kapott munkára. De amint Ő megmutatta kötelességüket, készek voltak engedelmeskedni. Nemcsak saját házanépüknek és szomszédaiknak szóltak Jézusról, hanem bejárták Decapolist, s mindenütt hirdették megmentő hatalmát, s elmondták, hogyan szabadította meg őket a démonoktól. E munkával nagyobb áldásban részesülhettek, mint ha csupán a maguk javára Őmellette maradtak volna. Az üdvösség jó hírének terjesztésében végzett munkálkodás visz közel a Megváltóhoz.
  A két meggyógyított ördöngös volt az első misszionárius, akiket, Krisztus elküldött, hogy hirdessék az evangéliumot Decapolis vidékén.
  
  Ezek az emberek csak néhány percig részesülhettek abban a kiváltságban, hogy hallhatták Krisztus tanítását. Jézus ajkáról egyetlen beszéd sem jutott fülükbe. Nem tudták úgy tanítani az embereket, ahogyan a tanítványok, akik nap mint nap Krisztussal voltak. Ám személyükben hordozták annak bizonyítékát, hogy Jézus a Messiás. El tudták mondani, amit ismertek, maguk láttak, hallottak Krisztus erejéből. Ezt mindenki megteheti, akinek szívét érintette Isten kegyelme. János, a szeretett tanítvány írta: "Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről. [...] Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek" (1Jn 1:1-3). Krisztus tanúbizonyságaiként el kell mondanunk, amit mi magunk láttunk, hallottunk, éreztünk. Ha lépésről lépésre követjük Jézust, jogunk van elmondani a lényegét annak az útnak, amelyen vezet minket. Elmondhatjuk, hogy tettük próbára ígéretét, s hogyan találtuk igaznak. Bizonyságot tehetünk, hogy megismertük Krisztus kegyelmét. Ez az a bizonyságtétel, melyre Urunk hív, s melynek hiányában a világ elvész.
  Bár Gadara lakói nem fogadták el Jézust, Ő nem hagyta őket a maguk választotta sötétségben. Amikor kérték, hogy távozzék tőlük, nem hallották még szavait. Nem tudták, mit utasítanak vissza. Ezért Ő még egyszer elküldte nekik a világosságot azok által, akiket hajlandók meghallgatni.
  A disznók elpusztításával Sátán el akarta fordítani a népet a Megváltótól, hogy megakadályozza az evangélium hirdetését azon a környéken. Ami történt, az valójában úgy felrázta a vidéket, ahogyan semmi más nem tudta volna; a figyelem Krisztusra irányult. Bár a Megváltó eltávozott, az emberek, akiket meggyógyított, ott maradtak az Ő hatalmának tanúbizonyságaiként. Akik azelőtt a sötétség fejedelmének közvetítői voltak, most a világosság csatornáivá, Isten Fiának küldötteivé lettek. Az emberek álmélkodva hallgatták a csodálatos hírt. Ajtó nyílt az evangélium számára az egész tartományban. Amikor Jézus visszatért Decapolisba, az emberek köré sereglettek, és három napon át nemcsak a város lakói, hanem a környékből is ezrek hallották a megváltás üzenetét. Megváltónk még a démonok erejét is uralja, a gonosz munkálkodását fölülmúlja a jó.
  A gadarai ördöngősökkel való találkozás tanulságos volt a tanítványok számára. Megmutatta annak a romlásnak a mélységét, melybe
  
  Sátán akarja dönteni az egész emberiséget, és Krisztus küldetését - hogy megszabadítsa az embert a gonosz hatalmából. Azok a sírboltokban lakó, ördögöktől megszállott, fékezhetetlen indulatok és utálatos szenvedélyek rabságában sínylődő, tönkrement emberek jelképezik, hogy mivé lett volna az emberiség, ha Sátán igazgatása alatt marad. Sátán szüntelenül befolyást gyakorol az emberekre, összezavarja a felfogást, bűnre vezeti az elmét, erőszakra, rosszra ösztökél. Gyöngíti a testet, elhomályosítja az értelmet, lealacsonyítja a lelket. Ha az ember visszautasítja a Megváltó hívását, Sátánnak veti alá magát. Az élet minden területén - otthon, a munkahelyen, sőt még az egyházban is - tömegek teszik ezt nap mint nap. Ezért árasztotta el a bűn és az erőszak a földet, s az erkölcsi sötétség mint a halál előszele szennyezi be az ember környezetét. Megtévesztő kísértéseivel Sátán egyre gonoszabb bűnökre veszi rá az embert, míg az végleg lezüllik, megromlik. Erejével szemben az egyetlen biztosíték Jézus jelenléte. Emberek és angyalok előtt Sátán az ember ellenségeként és megrontójaként mutatkozik be, Krisztus pedig barátjaként és szabadítójaként. Lelke mindazt kifejleszti az emberben, ami nemesíti a jellemet, méltósággal ruházza fel a természetet. Isten dicsőségére alakítja az embert testileg, lelkileg és érzelmileg. "Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét" (2Tim 1:7). Elhívott bennünket "a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségének"- jellemének - "elvételére" (2Thess 2:14), elhívott, hogy "az ő Fia ábrázatához hasonlatosak" legyünk (Róm 8:29).
  Olyan lelkek, akik Sátán eszközeivé alacsonyodtak, Krisztus ereje által az igazság küldötteivé alakulnak át, s Isten Fia elküldi őket, hogy elmondják, "mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad" (Mk 5:19).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ