ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Az igaz jel

    "Aztán ismét kimenvén Tírus és Sidon határaiból, a galileai tengerhez méne, a Tízváros határain át" (Mk 7:31).
  A Tízváros vidékén történt, hogy Jézus meggyógyította a gadarai ördöngősöket. Az emberek itt megriadtak a disznók pusztulása miatt, és Jézust távozni kényszerítették. Meghallgatták viszont hátrahagyott küldötteit, és vágy ébredt szívükben, hogy láthassák Őt. Amikor újra erre a vidékre jött, tömeg gyűlt köré, és egy nehezen szóló süketet hoztak elé. Jézus nem csak szavakat mondott, amikor meggyógyította ezt a beteget. Félrevonta a sokaságtól, ujját a fülébe helyezte, megérintette nyelvét, feltekintett az égre, és felsóhajtott a gondolatra, hogy mennyi fül nem nyílik meg az igazságnak, és mennyi nyelv nem akarja megvallani az Üdvözítőt. A szóra: "Nyilatkozzál meg" (Mk 7:34), az ember beszédkészsége helyreállt, s mit sem törődve a paranccsal, hogy senkinek ne mondja el, széjjelhordozta gyógyulásának történetét.
  Jézus felment egy hegyre, ott köré sereglett a sokaság, elhozták a betegeket, bénákat, és lábához fektették őket. Mindannyiukat meggyógyította, s az emberek, noha pogányok voltak, dicsőítették Izrael Istenét. Három napig folyamatosan szorongtak a Megváltó körül, éjjel a szabad ég alatt aludtak, nappal Krisztus köré tömörültek, mohón itták szavait, nézték tetteit. Három nap múltán élelmük elfogyott. Jézus nem akarta éhesen elküldeni őket, ezért megbízta tanítványait, hogy adjanak nekik enni. A tanítványok újra elárulták hitetlenségüket. Bethsaidában látták, hogy a kevés, amijük volt, Krisztus áldásával elegendőnek bizonyult a sokaság megelégítésére, most mégsem hozták elő bizalommal mindenüket, hogy Ő erejével majd megszaporítja az éhező tömeg számára. Ráadásul a Bethsaidánál jóllakatott emberek zsidók voltak, ezek pedig különféle pogányok. A zsidó előítélet még mindig erősen munkálkodott
  
  a tanítványok szívében, és így feleltek Jézusnak: "Honnan elégíthetné meg ezeket valaki kenyérrel itt e pusztában?" (Mk 8:4) De szavának engedelmeskedve mégis előhozták amijük volt - hét kenyeret és két halat. A sokaság jóllakott, hét nagy kosár telt meg a maradékkal. Az asszonyokon és gyermekeken kívül négyezer férfi kapott így erőre, s boldogan, hálás szívvel távoztak.
  Jézus tanítványaival hajóra szállt, s átkelt a tavon Magdalába, a Genezáreti síkság déli szélére. Tírusz és Szidón határában felüdítette lelkét a Sziróföníciai asszony bízó hite. A Tízváros pogány népe örömmel fogadta. Most, hogy még egyszer partra szállt Galileában - ahol hatalmát a legszembetűnőbben mutatta meg, ahol legtöbb irgalmas cselekedetét művelte, tanítását adta - megvető hitetlenséggel fogadták.
  Farizeusok küldöttsége jött Hozzá, akikhez csatlakoztak a gazdag és úri szadduceusok képviselői, a papok pártja, a kételkedők, a nemzet arisztokratái. A két tagozat között kibékíthetetlen ellenségesség uralkodott. A szadduceusok az uralkodó hatalom kegyét keresték, hogy helyzetüket, befolyásukat fenntarthassák. Másfelől a farizeusok a rómaiakkal szembeni általános gyűlöletet táplálták, és várták az időt, amikor lerázhatják elnyomójuk jármát. Most azonban a farizeusok és szadduceusok összefogtak Krisztus ellen. Hasonló a hasonlóhoz - a gonosz bárhol legyen is, szövetkezik a gonosszal a jó elpusztítására.
  A farizeusok és szadduceusok most Krisztushoz jöttek, hogy égi jelt kérjenek. Amikor Józsué idejében Izrael kiment, hogy megütközzék a kananeusokkal Betharámnál, vezérük parancsára megállt a nap, míg el nem érték a győzelmet. Történelmükben sok hasonló csoda történt. Ilyesfajta jelt követeltek Jézustól. Azonban a zsidóknak nem ilyen jelre volt szükségük. Nem szolgálta volna javukat több külső bizonyság. Nem szellemi megvilágosodásra, hanem lelki megújulásra volt szükségük.
  "Képmutatók - mondotta Jézus - az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni (az ég megfigyelésével előre megmondjátok az időjárást) az idők jeleit pedig nem tudjátok?" (Mt 16:3) Krisztusnak a Szentlélek ereje által szólt szavai bűnösnek mondták ki őket - ez volt a jel, melyet Isten üdvösségükre adott. Közvetlenül a mennyből kaptak jeleket Krisztus küldetésének igazolására. Az angyalok pásztorokhoz szóló éneke, a galamb és az égi hang keresztségekor Mellette tanúskodtak.
  
  "Ő pedig lelkében felfohászkodván, monda: Miért kíván jelt ez a nemzetség?" (Mk 8:12) "Nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele" (Mt 16:4). Amiképpen Jónás három nap, három éjjel volt a cethal gyomrában, azonképpen Krisztusnak is ugyanaddig kellett "a föld gyomrában" lennie. És ahogyan Jónás prédikálása jel volt a niniveieknek, úgy Krisztus prédikálása is jel volt a saját nemzedékének. De micsoda különbség mutatkozott az ige fogadtatásában! A nagy pogány város lakói megremegtek Isten figyelmeztető szózatának hallatán. Királyok, nemesek megalázkodtak, a hatalmas és a kicsiny együtt kiáltott a menny Istenéhez, Ő pedig megkegyelmezett nekik. "Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt - mondotta Krisztus - mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál" (Mt 12:41).
  Krisztus minden csodája istenségének egy-egy jele volt. Pontosan azt művelte, amit a Messiásról megjövendöltek, de a farizeusok ezeket az irgalmas cselekedeteket valóságos sértésnek tekintették. A zsidó vezetők szívtelen közönnyel nézték az emberi szenvedéseket. Sok esetben önzésük, elnyomásuk okozta a szenvedést, melyen Krisztus könnyített. Ezért csodái szemrehányásként érték őket.
  Ami a zsidókat a Megváltó munkájának elvetésére késztette, az éppen isteni jellemének legfőbb bizonyítéka volt. Csodáinak az a legnagyobb jelentősége, hogy az emberiség áldására cselekedte őket. Élete Isten jellemét nyilatkoztatta ki - ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy Ő Istentől jött. Isten művét végezte, Isten igéit szólta. Az ilyen élet minden csodánál nagyobb.
  Amikor napjainkban elhangzik az igazság üzenete, a zsidókhoz hasonlóan sokan kérik: mutass nékünk jelt! Tégy csodát! Krisztus nem művelt csodát a farizeusok követelésére. Nem tett csodát a pusztában sem Sátán hízelkedése után. Nem részesít minket erejében önmagunk igazolására, vagy hitetlenségünk, büszkeségünk kielégítésére. Az evangélium nem nélkülözi isteni eredetének jeleit. Nem csoda-e, hogy kitörhetünk Sátán fogságából? A Sátánnal szembeni ellenségeskedés nem természetes az emberi szív számára, azt Isten kegyelme plántálja el. Amikor valaki, akit önfejű, makacs akarat tartott hatalmában, megszabadul, és teljes szívvel aláveti magát Isten mennyei küldöttei vonzásának, csoda történik - ugyanez következik be, midőn valaki súlyos csalás után megérti az
  
  erkölcsi igazságot. Valahányszor megtér egy lélek, megtanulja Istent szeretni, és parancsolatait megtartani, beteljesül Isten ígérete: "És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek" (Ez 36:26). Az emberi szív megváltozása, az emberi jellem átalakulása olyan csoda, mely az örökké élő, lelkek mentésén fáradozó Megváltót nyilatkoztatja ki. A következetesen Krisztusban élt élet nagy csoda. A Szentlélek jelenléte legyen a most és mindig megnyilvánuló jel Isten Igéjének hirdetésekor, hogy az Ige megújító erővé váljék hallgatói számára. Isten ezzel tanúsítja a világ előtt Fiának isteni küldetését.
  Akik jelt vártak Jézustól, annyira megkeményítették szívüket a hitetlenségben, hogy nem fedezték fel jellemében az isteni hasonlatosságot. Nem akarták látni, hogy küldetése az Írások beteljesedését jelenti. A gazdag emberről és Lázárról szóló példázatában Jézus ezt mondta a farizeusoknak: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:31). Sem mennyen, sem földön adott jel nem segít rajtuk.
  Jézus "lelkében felfohászkodván" elfordult a gáncsoskodók csoportjától, s visszatért a hajóra tanítványaival. Nyomasztó csöndben újra átszelték a tavat. Nem tértek vissza a kiindulási pontra, hanem Bethsaida felé vették útjukat, ahol az ötezret megvendégelték. Amikor elérték a túlsó partot, Jézus így szólt: " Vigyázzatok és őrizkedjetek a farizeusok és szadduceusok kovászától" (Mt 16:6). A zsidóknál Mózes ideje óta szokás volt a kovászt eltávolítani házukból a húsvét idején, mert úgy tanulták, hogy azt a bűn jelképének tekintsék. A tanítványok mégsem értették meg Jézust. Olyan hirtelen távoztak Magdalából, hogy elfelejtettek kenyeret venni, és csak egyetlen cipójuk volt. Azt hitték, Krisztus erre a körülményre hivatkozik, és arra figyelmezteti őket, hogy ne vásároljanak kenyeret a farizeusoktól vagy a szadduceusoktól. Hitük, lelki felfogóképességük hiányos volta miatt gyakran ehhez hasonlóan félreértették szavait. Ekkor Isten megfeddte őket, amiért azt gondolták, hogy aki ezreket táplált néhány hallal és árpakenyérrel, az ezzel az ünnepélyes figyelmeztetéssel pusztán időleges táplálékra utal. Fennforgott a veszély, hogy a farizeusok és szadduceusok ravasz okoskodása a hitetlenség kovászát keleszti meg tanítványaiban, s végül könnyelműen fogják föl Krisztus munkásságát. A tanítványok hajlottak a gondolatra, hogy Mesterüknek teljesítenie kellett volna a mennyei jelre vonatkozó kérést. Hitték, hogy
  
  tökéletesen képes megtenni, s egy ilyen jel elhallgattatná ellenségeit. Nem vették észre ezeknek a kötekedőknek a képmutatását.
  Hónapokkal később, "mikor sok ezerből álló sokaság gyűlt egybe, annyira hogy egymást letapossák", Jézus megismételte ugyanezt a tanítást. "Kezdé az ő tanítványainak mondani: Mindenekelőtt oltalmazzátok meg magatokat a farizeusok kovászától, mely a képmutatás" (Lk 12:1).
  Az ételbe kevert kovász észrevétlenül hat, az egész tésztát saját természetére formálja. Ugyanígy, ha a képmutatás helyet kap a szívben, átjárja a jellemet és az életet. A farizeusok képmutatásának egyik kiugró példáját már megdorgálta Krisztus, amikor elítélte a "Korbán" gyakorlatát. Ezzel a gyermeki kötelességek semmibevevését a templom javára történő áldozás álruhájába bújtatták el. Az írástudóknak és a farizeusoknak megtévesztő, félrevezető elveik voltak. Álcázták tanításaik igazi célját, s minden alkalmat felhasználtak, hogy ezeket mesterien belophassák hallgatóik elméjébe. Ezek a hamis elvek, ha egyszer elfogadták őket, úgy munkálkodtak, mint a kovász a lisztben, átjárták és átformálták a jellemet. Ez a megtévesztő tanítás tette oly nehézzé az emberek számára, hogy befogadják Krisztus igéjét.
  Hasonló hatást gyakorolnak ma is azok, akik Isten törvényét a maguk eljárásaihoz igazítva próbálják magyarázni. Ez a réteg nem támadja nyíltan a törvényt, hanem úgy akarja aláásni annak elveit, hogy megtévesztő elméleteket eszel ki. Magyarázataikkal lerontják a törvény erejét.
  A farizeusok képmutatása önzésükből eredt. Életük célja az önfelmagasztalás volt. Emiatt csavarták ki és alkalmazták tévesen az Írásokat, ez vakította el őket Krisztus küldetésének célját illetően. Még Krisztus tanítványait is fenyegette e bűn melengetésének veszélye. Ha valaki Jézus követői közé sorolta magát, de nem hagyott el mindent azért, hogy tanítványa lehessen, az nagy mértékben a farizeusi okoskodás befolyása alá került. Az ilyenek gyakran ingadoztak hit és hitetlenség között, nem fedezték föl a Krisztusban elrejtett bölcsesség kincseit. A tanítványok, bár külsőleg mindent elhagytak Jézus kedvéért, szívükben azonban nem szűntek meg nagy dolgokat igényelni maguknak. Ebből a lelkületből alakult ki az a viszály, hogy ki a nagyobb. Ez az, ami közéjük és Krisztus közé ékelődött, ami miatt oly kevéssé volt rokonszenves nekik önfeláldozó küldetése, s oly lassan értették meg a megváltás
  
  titkát. Ha a kovász teljesen kifejtheti hatását, romlást, pusztulást okoz, ugyanezt teszi az önző lelkület is - ha ápolgatják, beszennyezi és tönkreteszi a lelket.
  Urunk mai követői között is, csakúgy, mint régen, mennyire elterjedt ez az alattomos, leplezett bűn! Milyen gyakran beszennyezi Krisztusért végzett szolgálatunkat, egymással való közösségünket az önfelmagasztalás titkos vágya! Milyen tettre kész az önmagunkat kitüntető gondolat, az emberi elismerés utáni vágy! Az én szeretete, az Isten által kijelöltnél könnyebb út keresése vezet oda, hogy az isteni előírásokat emberi elméletekkel és hagyományokkal helyettesítjük. Krisztus figyelmeztető szavai saját tanítványaihoz szólnak: "Vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok kovászától!" (Mk 8:15).
  Krisztus vallása maga az őszinteség. A Szentlélek ülteti el az indítékot, az Isten dicsőségéért való buzgalmat. Csakis Isten ereje képes száműzni az önzést és a képmutatást. Munkálkodásának jele a változás. Amikor az elfogadott hit lerombolja az önzést és a hiúságot, amikor általa Isten dicsőségét és nem a sajátunkat keressük, akkor tudhatjuk, hogy ez a jó út. "Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet" (Jn 12:28), ez volt Krisztus életének kulcsa, és ha követjük Őt, ez lesz a mi életünk kulcsa is. Azt parancsolja, hogy úgy járjunk, "amint Ő járt", és "arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2: 6).3).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ