ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Cselvetések között

    Jézust egész idő alatt, míg Jeruzsálemben tartózkodott az ünnepen, kémek lesték. Napról napra új terveket szőttek elhallgattatására. A papok és vének figyelték, hogyan ejthetik csapdába. Erőszakkal akarták leállítani. De ez még nem minden. Meg akarták szégyeníteni ezt a galileai tanítót a nép előtt.
  Első nap, ahogy megjelent az ünnepen, odajöttek hozzá a vének, és megkérdezték, milyen felhatalmazás alapján tanít. El akarták terelni a figyelmet róla azzal a kérdéssel, hogy van-e joga tanítani, és ez úton saját fontosságukra és hatalmukra akartak rámutatni.
  "Az én tudományom nem az enyém, - mondta Jézus - hanem azé, aki küldött engem. Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok?" (Jn 7:16-17) A gáncsoskodók kérdésére Jézus nem az áskálódásra felelt, hanem feltárta a lélek üdvösségének szempontjából életfontosságú igazságot. Az igazság megértése és értékelése - mondotta - inkább a szíven, mint az észen múlik. Az igazságot lélekben kell elfogadni, ehhez az akarat beleegyezése szükséges. Ha az igazságot csak az értelemnek kellene alávetni, akkor a büszkeség nem lenne akadály elfogadásának útjában. Az igazságot azonban a kegyelem szívbéli munkálkodása által kell elfogadni, ez pedig attól függ, lemondunk minden bűnről, melyet Isten Lelke felfed. Bármily nagy lehet az ember lehetősége az igazság ismeretének elnyerésére, mégsem válik hasznára, ha a szív nem nyílik meg annak befogadására, s tudatosan le nem mond minden szokásról és eljárásról, mely ellenkezik elveivel. Akik ily módon alávetik magukat Istennek, s őszintén vágynak ismerni és cselekedni akaratát, azoknak Isten erejeként tárul fel az igazság üdvösségükre. Képesek lesznek megkülönböztetni egymástól, aki Istenért szól, és aki csupán önmagáért. A farizeusok
  
  nem Isten akarata mellett sorakoztak föl. Nem keresték az igazság ismeretét, hanem mentséget akartak találni, hogy szabadulhassanak tőle. Krisztus rámutatott, hogy ezért nem értették tanítását.
  Elmondott egy próbát, mellyel az igaz tanító és a csaló megkülönböztethető egymástól: "Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi; aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az, és nincs abban hamisság" (Jn 7:18). Aki a maga dicsőségét keresi, az csupán magától szól. Az önfelmagasztalás lelkülete elárulja eredetét. Krisztus azonban Isten dicsőségét kereste. Isten Igéjét szólta. Ez bizonyította, hogy hatalma van az igazság tanítására.
  Jézus bebizonyította az írástudóknak istenségét, mert megmutatta, hogy olvas szívükben. Már a bethesdai gyógyítás óta összeesküdtek elvesztésére. Ezzel ők maguk hágták át a törvényt, melyet állítólag védelmeztek. "Nem Mózes adta-é néktek a törvényt? - kérdezte Jézus - és senki sem teljesíti közületek a törvényt. Miért akartok engem megölni?" (Jn 7:19).
  Mint a váratlan villámfény, úgy világították meg e szavak annak a romlásnak mélységét, melyben csaknem elsüllyedtek. Egy pillanatra megrettentek. Látták, hogy a Végtelen Hatalommal kerültek összeütközésbe. Mégsem fogadták el a figyelmeztetést. Mivel meg akarták őrizni a népre gyakorolt befolyásukat, palástolták gyilkos szándékukat. Hogy elüssék Jézus kérdését, felkiáltottak: "Ördög van benned. Ki akar téged megölni?" (Jn 7:20) Ezzel azt sugallták, hogy Jézus csodáit gonosz lélek ösztönözte.
  Ezt a rágalmat Krisztus figyelemre sem méltatta. Kimutatta, hogy bethesdai gyógyítása összhangban állt a szombatparancsolattal, és ezt igazolja az a magyarázat is, melyet maguk a zsidók fűztek a törvényhez. Így szólt: "Mózes adta néktek a körülmetélkedést: [...] és szombaton körülmetélitek az embert" (Jn 7:22). A törvény értelmében minden gyermeket a nyolcadik napon kell körülmetélni. Ha a megjelölt időpont szombatra esik, a szertartást akkor is végre kell hajtani. Mennyivel inkább összhangban áll a törvény szellemével egy embert "egészen" meggyógyítani "szombaton". Figyelmeztette őket: "Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!" (Jn 7:24)
  A vének elnémultak, sokan felkiáltottak a nép közül: "Nem ez-é az, akit meg akarnak ölni? És ímé nyíltan szól, és semmit sem szólnak néki.
  
  Talán bizony megismerték a főemberek, hogy bizony ez a Krisztus?" (Jn 7:25-26)
  Krisztus hallgatói közül sok jeruzsálemi lakos előtt nem volt ismeretlen a vének Ellene irányuló összeesküvése, s úgy érezték, ellenállhatatlan erővel vonzódnak Hozzá. Nőtt bennük a meggyőződés, hogy Ő Isten Fia. Sátán azonban kész volt kételyt ébreszteni, az utat ehhez saját téves elgondolásaik képezték a Messiásról és eljöveteléről. Általánosan hitték, hogy Krisztusnak Bethlehemben kell megszületnie, de egy idő múlva eltűnik és másodszori megjelenésekor senki sem tudja, honnan jött. Nem kevesen úgy tartották, hogy a Messiás nem lesz természetes rokonságban az emberiséggel. A Messiás dicsőségéről alkotott népszerű elképzelés nem egyezett meg a Názáreti Jézussal, sokan helyt adtak a megállapításnak: "De jól tudjuk, honnan való ez; mikor pedig eljő a Krisztus, senki sem tudja, honnan való" (Jn 7: 27).
  Miközben kétség és hit között ingadoztak, Jézus folytatta gondolataikat, és válaszolt nekik: "Mind engem ismertek, mind azt tudjátok, honnan való vagyok; és én magamtól nem jöttem, de igaz az, aki engem elküldött, akit ti nem ismertek" (Jn 7:28). Állításuk szerint ismerték Krisztus származását, valójában azonban teljesen tudatlanok voltak Felőle. Ha összhangban éltek volna Isten akaratával, felismerték volna Fiát, amikor megnyilatkozott nekik.
  Krisztus szavait nem lehetett nem megérteni. Világosan ismétlődött az állítás, melyet hónapokkal azelőtt tett a Magas Tanács színe előtt: Isten Fiának jelentette ki magát. Ahogyan a vének akkor is megpróbálták halálra adni Őt, úgy most is el akarták ragadni. Egy láthatatlan erő azonban megakadályozta őket, határt szabott haragjuknak, és így szólt: eddig és ne tovább!
  A nép közül sokan hittek Benne, s ezt mondták: "A Krisztus mikor eljő, tehet-é majd több csodát azoknál, amelyeket ez tett?" A farizeusok vezetői nyugtalanul figyelték az események folyását, észrevették a rokonszenv kifejezéseit a tömegben. Siettek a főpapokhoz, megtervezték Jézus elfogatását. Jobbnak látták akkor elfogni, amikor egyedül van, nem mertek kezet vetni rá a nép színe előtt. Jézus újra kinyilvánította, hogy ismeri szándékukat: "Egy kevés ideig még veletek vagyok, - mondta - és majd ahhoz megyek, aki elküldött engem. Kerestek majd engem, és nem találtok meg, és ahol én vagyok, ti nem jöhettek oda" (Jn 7:31-34). Hamarosan
  
  olyan menedéket talál, ahol megvetésük, gyűlöletük nem éri Őt utol. Felemelkedik az Atyához, ismét az angyalok imádottja lesz, oda gyilkosai sohasem mehetnek.
  Az írástudók gúnyolódva kérdezték: "Hová akar ez menni, hogy mi majd nem találjuk meg őt? Vajon a görögök közé szóródottakhoz akar-é menni, és a görögöket tanítani?" (Jn 7:35) Az áskálódók nem is álmodtak róla, hogy csúfolódó szavaikkal Krisztus küldetését rajzolják meg! Egész nap kiterjesztette kezét egy engedetlen és ellentmondó nép felé, mégis azok találják meg, akik nem keresték, olyan nép között lett nyilvánvalóvá, akik nem kérdezősködtek felőle (Vö. Róm 10:20-21!).
  Sokakat félrevezetett a papok és vének hamis okoskodása, akik meg voltak róla győződve, hogy Jézus Isten Fia. Ezek a tanítók nagy erővel ismételgették a Messiásra vonatkozó próféciákat, hogy Ő "uralkodik Sion hegyén és Jeruzsálemben: s vénei előtt dicsőség lészen" (Ésa 24:23), és uralkodik "egyik tengertől a másik tengerig, és a nagy folyamtól a föld határáig" (Zsolt 72:8). Azután megvető összehasonlítást tettek az itt vázolt dicsőség és Jézus szerény megjelenése közti különbségre. A prófécia igéit is úgy ferdítették el, hogy szentesítse a tévedést. Ha a nép őszintén, önmaga tanulmányozta volna az Igét, nem vezethették volna félre. Ésaiás könyvének hatvanegyedik fejezete szerint Krisztusnak pontosan azt kellett csinálnia, amit végzett. Az ötvenharmadik fejezet leírja elvettetését és szenvedéseit a világban, az ötvenkilencedik pedig a papok és írástudók jellemét ismerteti.
  Isten nem kényszeríti az embert, hogy hagyjon fel a hitetlenséggel. Előttük áll a világosság és a sötétség, az igazság és a tévelygés. Maguknak kell eldönteniük, mit fogadnak el. Az emberi értelemnek megadatott a képesség, hogy különbséget tegyen jó és rossz között. Isten terve szerint az embernek nem indulatai alapján kell döntenie, hanem a bizonyítékok súlya szerint: vessen össze gondosan írást írással. Ha a zsidók félreteszik előítéletüket és az írott jövendölést összehasonlítják a Jézus életét jellemző tényekkel, felismerték volna a próféciák és beteljesedésük közti összhangot a szerény galileai életében és szolgálatában.
  Ma is sokan ugyanolyan csalás áldozatai, mint egykor a zsidók. A vallási tanítók saját felfogásuk, hagyományaik fényében olvassák a Bibliát, az emberek nem maguk kutatják az Írásokat, nem maguk döntik el, mi az igazság, hanem ítéletüket alávetik, lelküket rábízzák vezetőikre. Az
  
  Ige tanítása és prédikálása a világosság terjesztésének egyik Istentől rendelt útja, de bárki tanítását alá kell vetnünk az Írások próbájának. Aki imádkozó szívvel tanulmányozza a Bibliát, vágyik az igazság ismeretére és engedelmeskedni kíván annak, az megkapja az isteni világosságot. Meg fogja érteni az Írásokat: "Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról" (Jn 7:17).
  Az ünnep utolsó napján a papok és vének tisztségviselőket küldtek ki, hogy letartóztassák Jézust, de azok nélküle tértek vissza. A főemberek haragosan kérdezték: "Miért nem hoztátok el őt?" (Jn 7:45) Emezek ünnepélyes arccal válaszoltak: "Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!" (Jn 7:46).
  Akármilyen kemény volt is a szívük, az Ő szavai meglágyították. Mialatt Jézus beszélt a templomudvarban, közelebb jöttek lassan, hátha meghallanak valamit, amit ellene fordíthatnak. De ahogy hallgatták, elfelejtették, miért küldték őket. Elbűvölten álltak. Krisztus kinyilatkoztatta magát nekik. Látták, amit a papok és vének nem: az isteni dicsőséggel elárasztott embert. Visszatértek, s annyira lekötötte őket ez a gondolat, annyira meghatódtak szavain, hogy a kérdésre: "Miért nem hoztátok el őt?" (Jn 7: 45), csak ezt tudták válaszolni: "Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!" (Jn 7:46).
  A papok és vének ugyanígy meggyőződtek, amikor először jöttek Krisztus színe elé. Szívük mélyen megindult, a gondolat befészkelte magát a fejükbe: "Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!" (Jn 7:46) Mégis ellenálltak a Szentlélek meggyőzésének. Most feldühödtek, amiért a törvény szolgáit ennyire befolyásolja a gyűlölt galileai, és felkiáltottak: "Vajon ti is el vagytok-é hitetve? Vajon a főemberek vagy a farizeusok közül hitt-é őbenne valaki? De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!" (Jn 7:47-49)
  Akivel az igazság üzenetét közlik, ritkán kérdezi: "Igaz ez?", inkább ezt: "De ki támogatja?" Tömegek értékelnek az elfogadók száma szerint, s ma is felteszik a kérdést: "Elhitték-e tanult emberek vagy vallási vezetők?" Az emberek ma sem veszik szívesebben az igazi istenességet, mint Krisztus idejében. Éppoly lázasan keresik a földi jót, elhanyagolják az örök javakat. Nem érv az igazság ellen, hogy sokan nem akarják elfogadni, vagy hogy a világ nagyjai, esetleg vallási vezetők nem adnak helyet neki.
  
  A papok és vének újból terveket szőttek Jézus elfogására. Sürgette őket, hogy ha továbbra is szabadon hagyják, elvonja a népet a hivatalos vezetőktől. Az egyetlen biztos módszer, ha késedelem nélkül elhallgattatják Őt. A megbeszélés kellős közepén hirtelen félbeszakította őket valaki. Nikodémus megkérdezte: "Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-é az embert, ha előbb ki nem hallgatja, és nem tudja, hogy mit cselekszik?" (Jn 7:51). Csend ülte meg a gyűlést. Nikodémus szavai a lelkiismeretüket érintették. Nem ítélhetnek el egy embert, akit meg sem hallgattak. Nemcsak ezért némultak el a dölyfös vezetők. Arra néztek, aki szót mert emelni az igazság érdekében. Meglepte és bosszantotta őket, hogy közülük valakit ennyire meghatott Jézus jelleme: szót emel a védelmében. Amikor magukhoz tértek döbbenetükből, metsző gúnnyal kérdezték meg Nikodémust: "Vajon te is galileus vagy-é? Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta" (Jn 7:52).
  Az ellenvetés eredménye mégis az lett, hogy a tanács elnapolta az ügyet. A vének nem tudták véghezvinni szándékukat: nem ítélték el Jézust kihallgatás nélkül. Egy időre vereséget szenvedtek, "mindnyájan hazamenének. Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére" (Jn 7:53-8:1).
  Jézus visszavonult a város zajából és zűrzavarából, a kíváncsi tömegtől, az alattomos írástudóktól az olajfák csöndjébe, ahol egyedül lehetett Istennel. Korán reggel azonban visszatért a templomba, a nép köré gyűlt, Ő leült, és tanította őket.
  Hamarosan félbeszakították. Farizeusok és írástudók csoportja közelített hozzá, magukkal vonszoltak egy halálra rémült nőt, akit kemény, mohó hangon azzal vádolták, hogy megszegte a hetedik parancsolatot. Jézus színe elé toloncolták, és képmutató tisztelettel megkérdezték: "A törvényben pedig megparancsolta nékünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?" (Jn 8:5)
  Tettetett megbecsülésük jól álcázott összeesküvést leplezett Jézus elpusztítására. Megragadták ezt az alkalmat, hogy véghezvigyék elítélését, mert azt gondolták: bármilyen döntést is hoz, megvan az ok a vádemelésre. Ha felmenti az asszonyt, akkor Mózes törvényének megvetésével vádolhatják. Ha halálra méltónak ítéli, bevádolhatják a rómaiaknál, amiért az ő hatáskörükbe tartozó dolgokba avatkozik be.
  Jézus egy pillanatra körbenézett a helyszínen - a szégyenében remegő áldozaton, a kemény tekintetű, emberi együttérzést nélkülöző méltóságokon.
  
  Szeplőtlen tisztaságú lelke visszarettent a látottaktól. Jól tudta, miért hozták eléje ezt az ügyet. Olvasott a szívekben, a jelenlévők mindegyikének ismerte jellemét és életútját. Az igazságnak ezek az úgynevezett őrei maguk vitték áldozatukat a bűnbe, hogy tőrbe csalhassák Jézust. Jézus úgy tett, mintha nem hallotta volna kérdésüket, lehajolt, a földre szegezte tekintetét, és írni kezdett a porba.
  Látván késlekedését és látszólagos közömbösségét, közelebb húzódtak, hogy felhívják figyelmét az ügyre. Ám amint tekintetük a Jézusét követve a földre esett, ábrázatuk elváltozott. Ott látták leírva saját életük bűnös titkait. Az emberek figyeltek, látták az arckifejezések megváltozását és odatolakodtak, hogy meglessék, mi az, amit oly meghökkenten és szégyenkezve néznek.
  Ezek a rabbik azzal együtt, hogy szavaikkal tisztelték a törvényt, az asszony bevádolásával megszegték annak előírásait. A férj kötelessége volt, hogy eljárást indítson felesége ellen, és a bűnös feleket egyformán kellett büntetni. A vádlók eljárása teljesen jogtalan volt. Jézus azonban saját térfelükön fogadta őket. A törvény előírta, hogy a megkövezés végrehajtásakor a tanúknak kell az első követ elvetniük. Jézus most felemelkedett, szemét az összeesküvő vénekre szegezte, és így szólt: "Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ" (Jn 8:7). Azután lehajolt, és tovább írt a földre.
  Nem tette félre a mózesi törvényt, és nem sértette meg a római fennhatóságot sem. A vádolók vereséget szenvedtek. Színlelt szentségük köpenye lehullt róluk, bűnösen, ítélet alatt álltak a Végtelen Tisztaság előtt. Reszkettek, hogy életük rejtett bűnei a sokaság elé kerülnek, s egyenként, lehajtott fővel és lesütött szemmel oldalogtak el, áldozatukat otthagyták az irgalmas Megváltóval.
  Jézus felemelkedett, az asszonyra tekintett, és így szólt: "Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged? Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!" (Jn 8:10-11)
  Az asszony reszketett a félelemtől Jézus előtt. A szavak: "aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ" (Jn 8 :7), halálos ítéletként hangzottak fülében. Nem merte a Megváltóra emelni szemét, hanem csöndben várta elítélését. Döbbenten nézte, ahogy vádlói szótlanul és zavartan távoznak, azután a remény szavai hangzanak el: "Én sem kárhoztatlak:
  
  eredj el és többé ne vétkezzél!" (Jn 8:11) Szíve felolvadt, Jézus lábához vetette magát, zokogással fejezte ki hálás szeretetét, keserű könnyek között vallotta meg bűneit.
  Ez számára új élet kezdetét jelentette, a tisztaság és béke Isten szolgálatának szentelt életét. Ennek az elbukott léleknek a felemelésével Jézus nagyobb csodát művelt, mint a legsúlyosabb testi betegség meggyógyításával, mert halálos lelki kórt űzött el. Ez a bűnbánó asszony az egyik legállhatatosabb követő lett. Önfeláldozó szeretettel és odaszentelődéssel hálálta meg a megbocsátó kegyelmet.
  Jézus jelleme a tökéletes igazság szépségében ragyog fel ezzel a tettel: megbocsátott ennek a nőnek, és jobb életre bátorította. Nem enyhíti a bűnt, nem csökkenti a bűnösség érzetét, nem elítélni, hanem megmenteni akar. A világ csak lenézni és megvetni tudta ezt a tévelygő asszonyt, Jézus azonban a vigasz és remény szavait szólja. A Bűntelen Lény szánja a bűnös gyöngeségét, segítő kezét nyújtja neki. Míg a képmutató farizeusok megbélyegzik, Jézus megparancsolja neki: "Eredj el és többé ne vétkezzél!" (Jn 8:11)
  Nem Krisztus követője, aki lesüti a szemét, elfordul a tévelygőtől, s hagyja akadálytalanul lezuhanni a lejtőn. Akik elől járnak mások bevádolásában, buzgón a törvény elé vonják őket, azoknak élete gyakran bűnösebb a meghurcoltakénál. Az emberek gyűlölik a bűnöst, de szeretik a bűnt. Krisztus gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Ez a lelkület jellemzi minden követőjét is. A keresztény szeretet késedelmes a bírálatban, gyorsan észreveszi a megbánást, kész megbocsátani, bátorítani, a vándort a szentség ösvényére állítani, és lépteit ott megerősíteni.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ