ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Az élet világossága"

    "Ismét szóla azért hozzájuk Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága" (Jn 8 :12).
  Jézus a templom ama udvarában szólta ezeket a szavakat, amely különlegesen kapcsolódott a sátoros ünnep szolgálataihoz. Az udvar közepén hét méltóságot sugárzó oszlop magasodott, ezek hatalmas lámpásokat tartottak. Az esti áldozat után meggyújtották a lámpákat, fényük világított Jeruzsálem felett. Ez a ceremónia az Izraelt a pusztában vezető tűzoszlopra emlékeztetett, és előremutatott a Messiás eljövetelére is. Este, amikor a lámpákat meggyújtották, az udvar nagy örvendezés színhelye volt. Ősz hajú férfiak, a templom papjai és a nép vezetői egyesültek ünnepi táncban a hangszeres zenére és a léviták énekére.
  Jeruzsálem kivilágításával a nép kifejezte reményét, hogy a Messiás eljön, és világosságot áraszt Izraelre. Jézus számára azonban a helyszínnek nagyobb jelentősége volt. Ahogyan a templom sugárzó lámpái mindent megvilágítottak maguk körül, Krisztus, a lelki világosság forrása úgy oszlatja el a világ sötétségét. A jelkép mégsem volt tökéletes. Az a nagy világosság, amelyet saját kezével helyezett az egekbe, hívebben képviselte küldetésének dicsőségét.
  Reggel volt, a nap épphogy az Olajfák hegye fölé emelkedett, sugarai vakító fénnyel hullottak alá a márványpalotákra, megcsillogtatták a templom falainak aranyát. Jézus odamutatott és így szólt: "Én vagyok a világ világossága" (Jn 8:12).
  Valaki, aki hallotta e szavakat, sokkal később ezekkel a magasztos szavakkal visszhangozta őket: "Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; és a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. [...] Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít
  
  minden embert" (Jn 1:4.5.9). Jóval Jézus mennybemenetele után az isteni Lélek befolyása alatt Péter is visszaemlékezik a Krisztus által használt jelképre: "És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben" (2Pt 1:19).
  Amikor csak Isten megnyilatkozott népének, a világosság mindig jelenlétének szimbóluma volt. Világosságot foglalt magába a felhőoszlop nappal és a tűzoszlop éjjel, ez vezérelte Izrael hatalmas seregeit. Félelmetes fenségben ragyogott a világosság az Úr körül a Sínai hegyen. Világosság nyugodott a sátorban a szövetség ládája felett. Világosság töltötte be Salamon templomát a felszenteléskor. Világosság borította Bethlehem dombjait, amikor angyalok hozták a megváltás üzenetét az őrködő pásztoroknak.
  Isten a világosság. Krisztus szavaival: "Én vagyok a világ világossága" (Jn 8:12), egységét jelentette ki Istennel, rokonságát az egész emberi családdal. Ő szólt kezdetben, hogy a "setétségből világosság ragyogjon" (2Kor 4:6). Ő a nap, a hold és a csillagok világossága. Ő volt a lelki világosság, mely jelképekben, jövendölésekben, előképekben Izraelre ragyogott. Ahogyan a napsugár eljut a föld legtávolabbi sarkába is, úgy világít meg az Igazság Napja is minden lelket.
  "Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert" (Jn 1:9). A világnak megvannak a maga nagy tanítói, óriási szellemi képességekkel és csodálatos kutató elmével felruházott emberei - olyan emberek, akiknek kijelentései serkentették a gondolkodást, s a tudás hatalmas területeit hozták látótérbe. Az ilyen embereket népük vezetőiként, jótevőiként tisztelték. Azonban van Valaki, aki náluk magasabban áll. "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. [...] Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt" (Jn 1:12.18). Egészen addig nyomon követhetjük a világ nagy tanítóit, amíg visszanyúlnak az emberi feljegyzések, de a Világosság előttük létezett. Ahogyan a hold és a naprendszer csillagai visszatükrözik a nap fényét, úgy, amennyiben tanításuk igaz, a világ nagy gondolkodói is visszatükrözik az Igazság Napjának sugarait. A gondolatok minden gyöngyszeme, az értelem minden felvillanása a világ Világosságától származik. Manapság sokat hallunk "felsőfokú oktatásról". Az igazi "felsőfokú oktatásban" Ő részesíthet,
  
  Akiben "van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve" (Kol 2:3). "Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága" (Jn 1:4). "Aki engem követ, - mondta Jézus - nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága" (Jn 8:12).
  E szavakkal: "Én vagyok a világ világossága" (Jn 8:12), Jézus Messiásnak jelentette ki Magát. Az agg Simeon ugyanabban a templomban, melyben Krisztus most tanított, mondta Róla, hogy lesz "világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izraelnek, dicsőségére" (Lk 2:32). Szavaival olyan próféciát vonatkoztatott Jézusra, melyet egész Izrael ismert. Ésaiás próféta által a Szentlélek kijelentette: "Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákób nemzetségének megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!" (Ésa 49:6). Erről a jövendölésről általánosan hitték, hogy a Messiásról szól, és amikor Jézus ezt mondta "én vagyok a világ világossága" (Jn 8:12), a népnek lehetetlen volt nem felismerni, hogy Ő a Megígért.
  A farizeusok és főemberek számára ez az igény kihívó kérkedésnek tűnt. Nem tűrhették, hogy hozzájuk hasonló ember ilyen követeléssel lépjen elő. Látszólag nem vettek tudomást szavairól, és megkérdezték: "Ki vagy te?" (Jn 8:25) Igyekeztek rávenni, hogy kimondja: Ő a Krisztus. Megjelenése és munkássága annyira eltért a nép várakozásától, hogy gonosz ellenségeinek hite szerint, ha nyíltan kijelenti: Ő a Messiás, akkor elvethetik, mint csalót.
  Csakhogy kérdésükre: "Ki vagy te?" (Jn 8:25), Jézus így felelt: "Amit eleitől fogva mondok is néktek" (Jn 8:25). Amit szavai kinyilatkoztattak, azt nyilvánította ki jelleme is. Megtestesítette az igazságot, amit tanított. "Semmit sem cselekszem magamtól, - folytatta - hanem amint az Atya tanított engem, úgy szólok. És aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek" (Jn 8:28-29). Nem próbálta bizonyítani Messiás-voltát, hanem bemutatta egységét Istennel. Ha értelmük megnyílt volna Isten szeretete számára, elfogadták volna Jézust.
  Hallgatói közül sokan hittel vonzódtak Jézushoz, nekik mondta: "Ha ti megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok; és megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket" (Jn 8 : 31-32).
  E szavak sértették a farizeusokat. Félretették, hogy a nemzet mennyi
  
  ideje hordoz idegen igát, s mérgesen felkiáltottak: "Ábrahám magva vagyunk, és nem szolgáltunk soha senkinek: mimódon mondod te, hogy szabadokká lesztek?" (Jn 8:33) Jézus végignézett ezeken a férfiakon, a gonosz rabjain, akiknek a bosszú körül forogtak gondolatai, és szomorúan így felelt: "Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek" (Jn 8:34). A legrosszabb fajta rabságban sínylődtek: a gonosz lélek tartotta hatalmában őket.
  Minden lélek, aki nem hajlandó átengedni magát Istennek, egy másik erő uralma alá kerül. Nem önmagáé. Beszélhet szabadságról, mégis a legalávalóbb szolgaságban van. Nem láthatja az igazság szépségét, értelmét Sátán irányítja. Azzal ámítja önmagát, hogy saját ítéletei szerint jár el, valójában azonban a sötétség fejedelmének akaratát követi. Krisztus azért jött, hogy letörje a lélekről a bűn rabságának bilincseit. "Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek" (Jn 8:36). "A Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye" megszabadít minket "a bűn és a halál törvényétől" (Róm 8:2).
  A megváltás művében nincs kényszer. Nem alkalmaznak külső erőszakot. Isten Lelkének befolyása alatt az ember szabadon megválaszthatja, kinek szolgál. A változásban, amely beáll, mihelyt a lélek alárendeli magát Krisztusnak, a legmagasabb szintű szabadság rejlik. A bűn kiűzése magának a léleknek a műve. Igaz, magunknak nincs erőnk, hogy kitörjünk Sátán bűvköréből, de ha vágyunk a bűntől való szabadulásra, s nagy szükségünkben rajtunk kívül álló és a miénket meghaladó erőért kiáltunk, lelki képességeinket a Szentlélek isteni energiája hatja át, s ezek így engedelmeskednek az akarat parancsának és teljesítik Isten akaratát.
  Az emberi szabadság egyetlen feltétel alapján lehetséges: egynek kell lenni Krisztussal. "Az igazság szabadokká tesz titeket" (Jn 8:32), és Krisztus az igazság. A bűn csak úgy arathat diadalt, ha az értelem elgyengül, a lélek szabadsága megszűnik. Ha alávetjük magunkat Istennek, ez az én helyreállítását eredményezi - igazi emberi dicsőséget és méltóságot. Az isteni törvény, melynek alávetjük magunkat, "a szabadság törvénye" (Jak 2:12).
  A farizeusok Ábrahám gyermekeinek vallották magukat. Jézus elmondta nekik, hogy ezt az igényüket csak akkor érvényesíthetik, ha Ábrahám cselekedeteit művelik. Ábrahám igaz gyermekeinek hozzá
  
  hasonlóan Istennek engedelmeskedő életet kell élniük. Nem igyekeznek megölni olyasvalakit, aki az Istentől kapott igazságot jelenti ki. Krisztus elleni összeesküvésükkel a vének nem Ábrahám dolgait cselekedték. Az Ábrahámtól való egyenes leszármazás önmagában értéktelen. Ha nincsenek vele lelki kapcsolatban, vagyis nem ugyanaz a lelkület munkálkodik bennük, és nem ugyanazokat a dolgokat cselekszik, akkor nem az ő gyermekei.
  Ez az alapelv ugyanúgy érvényes egy másik kérdésben, mely régóta foglalkoztatja a keresztény világot, mégpedig az apostoli jogfolytonosság kérdésében. Az Ábrahámtól való leszármazást nem a név vagy a vonal biztosítja, hanem a jellem hasonlósága. Ugyanígy az apostoli jogfolytonosság sem az egyházi hatalom továbbadásában rejlik, hanem a lelki rokonságban. Az apostoli jogfolytonosság valódi bizonyítéka az apostoli lelkülettől indított élet, az általuk tanított igazság továbbadása és elhívése. Ez teszi az embert az evangélium első tanítóinak egyenes leszármazottjává.
  Jézus cáfolta, hogy a zsidók Ábrahám gyermekei. Így szólt: "Ti, a ti atyátok dolgait cselekszitek" (Jn 8:41). Gúnyosan válaszoltak: "Mi nem paráznaságból születtünk; egy atyánk van, az Isten" (Jn 8:41). Ezekkel a szavakkal születésének körülményire céloztak - támadást indítottak Krisztus ellen azok jelenlétében, akik hinni kezdtek Benne. Jézus nem válaszolt alattomos szúrásukra, hanem így szólt: "Ha az Isten volna a ti atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem" (Jn 8: 42).
  Cselekedeteik bizonyították, hogy azzal rokonok, aki hazug és gyilkos. "Ti az ördög atyától valók vagytok, - mondotta Jézus - és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. [...] Mivelhogy pedig én igazságot szólok, nem hisztek nékem" (Jn 8:44-45). A zsidó vezetők azért nem fogadták el Jézust, mert az igazságot szólta, méghozzá bizonyossággal. Az igazság sértette ezeket az önigazult embereket. Az igazság leleplezte a tévtanok csalását, elítélte tanításukat és gyakorlatukat, s ez nem volt ínyükre. Inkább behunyták szemüket az igazság előtt, semhogy megalázzák magukat, és bevallják tévedésüket. Nem szerették az igazságot. Hiába volt igazság, nem vágytak rá.
  "Ki vádol engem közületek bűnnel? Ha pedig igazságot szólok: miért nem hisztek ti nékem?" (Jn 8:46) Ellenségei három éven át napról napra követték
  
  Krisztust, hogy foltot találjanak jellemén. Sátán és egész gonosz hada próbálta Őt legyőzni, de semmit sem találtak benne, ami által felülkerekedhettek volna. Még az ördögök is kénytelenek voltak bevallani: Te vagy "az Istennek Szentje" (Mk 1:24). Jézus a menny szeme láttára, az el nem bukott világok szeme láttára és a bűnös emberek szeme láttára élt a törvény szerint. Angyalok, emberek, démonok előtt ejtette ki azokat a vitathatatlan szavakat, melyek bárki másnak a szájából istenkáromlásnak hangzottak volna: "Én mindenkor azokat cselekszem, amelyek Néki kedvesek" (Jn 8:29).
  Maga a tény, hogy noha a zsidók nem találtak bűnt Krisztusban, mégsem fogadták el Őt, bizonyítja: semmilyen kapcsolatuk nem volt Istennel. Nem ismerték fel hangját Fiának üzenetében. Azt hitték, Krisztusra háríthatják át az ítéletet, azonban azzal, hogy elvetették Őt, magukra mondták ki azt. "Aki az Istentől van - jelentette ki Jézus - hallgatja az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók" (Jn 8:47).
  A tanulság minden időre érvényes. Sokan kedvüket lelik az akadékoskodásban, bírálgatásban, olyan dolgok után kutatnak Isten Igéjében, melyeket megkérdőjelezhetnek. Azt hiszik, ezzel gondolkodásuk függetlenségét, szellemi frissességüket bizonyítják. Úgy képzelik, hogy a Biblia fölött ülnek ítéletet, holott az igazság őket ítéli el. Nyilvánvalóvá válik, hogy képtelenek az örökkévalóságot átfogó, mennybéli igazságokat értékelni. Isten igazságosságának óriási hegye előtt nem félemlik meg lelkük. Széna, szalma összehordásával foglalkoznak, ezzel elárulják szűk keretű, földi természetüket, s szívüket, mely gyorsan elveszti Isten értékelésének képességét. Akinek szíve reagál az isteni érintésre, az azt kutatja, hogyan növekedhet Isten-ismerete, hogyan válhat jelleme nemessé, emelkedetté. Ahogyan a virág a nap felé fordul, hogy annak ragyogó sugarai létrehozzák csodás színeit, úgy fordul a lélek az Igazság Napja felé, hogy a mennyei világosság Krisztus jellemének kegyelmi ajándékaival díszítse jellemét.
  Jézus a továbbiakban élesen szembeállította a zsidók és Ábrahám álláspontját: "Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült" (Jn 8:56).
  Ábrahám hőn vágyakozott látni a megígért Üdvözítőt. A leghőbb imában kérte, hogy halála előtt megpillanthassa a Messiást. Látta Krisztust.
  
  Természetfeletti világosságot kapott, s felismerte Krisztus istenségét. Látta az Ő napját, és örült. Látomást kapott a bűnért hozott isteni áldozatról. Erre az áldozatra volt példa a saját tapasztalatában is. Parancsot kapott: "Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, [...] és áldozd meg [...] égő áldozatul" (lMóz 22:2). Az áldozati oltárra helyezte az ígéret fiát, a fiút, akiben minden reménye összpontosult. Amikor aztán ott állt az oltárnál felemelt késsel, hogy engedelmeskedjék Istennek, hangot hallott a mennyből: "Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem" (lMóz 22:12). Ez a szörnyű próba azért nehezedett Ábrahámra, hogy megláthassa Krisztus napját, felismerje Isten nagy szeretetét a világ iránt, mely akkora, hogy egyszülött Fiát a legszégyenletesebb halálra adta, és ezzel kiemelte a romlásból a Földet.
  Ábrahám Istentől tanulta meg a legnagyobb leckét, melyet halandó valaha is kapott. Imája, hogy meglássa Krisztust mielőtt meghal, meghallgatásra talált. Látta Krisztust. Mindent látott, amit halandó láthat. Tökéletesen engedelmeskedett, s így képes volt megérteni a Krisztusról kapott látomást. Megértette: Isten, midőn egyszülött Fiát adta, hogy megmentse a bűnösöket az örök romlástól, nagyobb és csodálatosabb áldozatot hozott, mint amit ember valaha is hozhat.
  Ábrahám tapasztalata megválaszolja a kérdést: "Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj patakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?!" (Mik 6:6-7) Ábrahám szavaiból: "az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam" (lMóz 22: 8), és abból, hogy Isten gondoskodott áldozatról Izsák helyett, levonható a következtetés: senki sem szerezhet engesztelést önmagáért. A pogány áldozati rendszer Isten számára teljesen elfogadhatatlan. Egyetlen apának sem kellett fiát vagy leányát felajánlani bűnért való áldozatul. Isten Fia egymaga el tudja hordozni a világ bűneit.
  Ábrahámnak saját szenvedései tették lehetővé, hogy a Megváltó áldozati küldetését szemlélje. Izrael viszont nem értette meg, ami oly kellemetlen volt büszke szívének. Krisztus Ábrahámra vonatkozó szavai nem tűntek nagy jelentőségűnek hallgatói számára. A farizeusok csupán
  
  új területet találtak az áskálódásra. Csúfondárosan visszavágtak, mintha azt akarnák bizonyítani, hogy Jézus nem tudja mit beszél: "Még ötven esztendős nem vagy, és Ábrahámot láttad?" (Jn 8: 57).
  Jézus ünnepélyes méltósággal válaszolt: "Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én VAGYOK" (Jn 8: 58).
  Csend borult a hatalmas sokaságra. Ez a galileai Rabbi magának igényelte Isten nevét, melyet az Úr Mózesnek kinyilatkoztatott, hogy kifejezze örökkévaló jelenlétének gondolatát. Önmagában létezőnek jelentette ki magát, annak, aki a Megígért Izrael számára, "akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van" (Mik 5:2).
  A papok és vének újra kitörtek Jézus ellen: istenkáromlónak mondták. Állítása, hogy egy Istennel, már korábban is életének kioltására sarkallta őket, s néhány hónappal később nyíltan kijelentették: "Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat" (Jn 10:33). Mivel Isten Fia volt, és annak is mondta magát, eltökélték, hogy elpusztítják. Most sokan, akik a népből a papok és vének oldalán álltak, köveket ragadtak, hogy ráhajigálják. Jézus pedig elrejtőzködék, és kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és ilyen módon eltávozék" (Jn 8: 59).
  A Világosság fénylett a sötétségben, de "a sötétség nem fogadta be azt" (Jn 1: 5).
  "És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezet, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felel Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei: hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. [...] Ezeket mondván, a földre köpe, és az ő nyálából sárt csinála, és rákené a sarat a, vak szemeire, és monda néki: Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában (ami azt jelenti: Küldött). Elméne azért és megmosakodék, és megjöve látva" (Jn 9:1-3.6-7).
  A zsidók általánosan hitték, hogy a bűn ebben az életben elnyeri büntetését. Minden betegséget büntetésnek tekintettek, mondván, hogy a szenvedő vagy szülei valamilyen rossz cselekedetet követtek el. Igaz, hogy minden szenvedés Isten törvényének áthágásából származik, de ezt az igazságot elferdítették. Sátán, minden bűnnek és következményének szerzője, arra vette rá az embereket, hogy a betegséget és halált Istentől származónak tekintsék - büntetésnek, melyet Ő önkényesen kiró a bűn
  
  ellenében. Ezáltal, akit súlyos betegség vagy szerencsétlenség sújtott, annak még azt a terhet is cipelnie kellett, hogy nagy bűnösnek tekintették.
  Így készítették az utat a zsidók, hogy elvessék Jézust. Úgy tekintettek Rá, mint aki "ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől," holott "betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá" és elrejtették Előle orcájukat (Ésa 53:4).
  Isten ennek elejét akarta venni egy tanítással. Jób története megmutatta, hogy a szenvedéssel Sátán sújtja az embert, Isten pedig uralja azt kegyelmi szándékból. Izrael azonban nem értette meg a leckét. A zsidók ugyanazt a hibát ismételték meg Krisztus elvetésével, amiért Isten megrótta Jób barátait.
  Krisztus tanítványai is osztoztak a bűn és szenvedés kapcsolatáról alkotott zsidó felfogásban. Jézus kijavította tévedésüket, de nem magyarázta meg az emberi szenvedés okát, hanem elmondta a következményeket. A szenvedés által lesznek nyilvánvalókká Isten művei. "Míg e világon vagyok, - mondotta Jézus - e világ világossága vagyok" (Jn 9:5). Azután megkente a vak szemeit, s elküldte, hogy mosakodjék meg a Siloám tavában. A férfi visszanyerte látását. Jézus a gyakorlatban válaszolt a tanítványok kérdésére, ahogyan azt rendszerint tette a kíváncsiságból feltett kérdések esetében. A tanítványok hivatása nem az volt, hogy megtárgyalják, ki vétkezett és ki nem, hanem hogy megértsék Isten erejét és kegyelmét, amikor visszaadja a vak látását. Nyilvánvaló, hogy sem a sárban, sem a tóban, ahová a vaknak el kellett mennie megmosdani, nem volt gyógyító erő. Ez az életerő Krisztusban buzgott.
  A farizeusokat megdöbbentette a gyógyítás. Mégis minden eddiginél jobban forrt bennük a harag, mert a csoda szombaton történt.
  A fiatalember szomszédai, akik vaksága idején is ismerték, ezt kérdezték: "Nem ez-é az, aki itt szokott ülni és koldulni?" (Jn 9: 8). Kétkedve néztek rá, mert amikor megnyíltak szemei, ábrázata megváltozott, felderült, s egészen más embernek tűnt. Szájról szájra járt a kérdés. Némelyek azt mondták: "Ez az", mások pedig: "Hasonlít hozzá". Aki a nagy áldásban részesült, az leállította a kérdezősködést, mondván: "Én vagyok az" (Jn 9: 9). Azután beszélt nekik Jézusról, és arról, hogyan gyógyult meg. Tovább érdeklődtek: "Hol van az? Monda: Nem tudom" (Jn 9:12).
  Azután elvitték a farizeusok tanácsa elé. Újra megkérdezték, hogyan
  
  nyerte vissza látását. "Ő pedig monda nékik: Sarat tőn szemeimre, és megmosakodám, és látok. Mondának azért némelyek a farizeusok közül: Ez az ember nincsen Istentől, mert nem tartja meg a szombatot" (Jn 9:15.16). A farizeusok remélték, hogy bűnösnek nyilváníthatják Jézust, s akkor nem lehet a Messiás. Nem tudták, hogy Ő alkotta a szombatot, és ismeri az összes arra vonatkozó kötelességet.
  Csodálatosan buzgónak tűntek a szombat megtartásában, mégis gyilkosságot terveztek éppen ezen a napon. Sokakat azonban mélyen megindított ennek a csodának a híre, és meggyőződtek róla, hogy aki megnyitotta a vak szemeit, az több mint közönséges ember. Arra a vádra, hogy Jézus bűnös, mert nem tartja meg a szombatnapot, így feleltek: "Mimódon tehet bűnös ember ilyen jeleket?" (Jn 9:16).
  A vének újra a vakhoz fordultak: "Te mit szólsz őróla, hogy megnyitá a szemeidet? Ő pedig monda: Hogy próféta" (Jn 9:17). A farizeusok azután azt állították, hogy nem is született vaknak, tehát nem is nyerhette vissza látását. Elküldtek a szüleiért, és megkérdezték tőlük: "Ez a ti fiatok, akiről azt mondjátok, hogy vakon született?" (Jn 9:19).
  Ott volt maga az az ember, aki kijelentette, hogy vak volt, de meggyógyult. A farizeusok mégis inkább letagadták, amit láttak, csakhogy ne kelljen belátniuk tévedésüket. Ekkora hatalma van az előítéletnek, ilyen megtévesztő a farizeusi igazság.
  A farizeusoknak egyetlen reményük maradt: meg kell félemlíteniük a férfi szüleit. Tettetett őszinteséggel kérdezték: "Mimódon lát hát most?" (Jn 9:19). A szülők féltek, hogy bajba keverednek, mert tudvalevő volt, hogy aki Jézust a Krisztusnak ismeri el, azt kirekesztik a gyülekezetből, vagyis harminc napra kizárják a zsinagógából. Ez alatt a vétkes házában az újszülött gyermeket nem szabad körülmetélni, a halottakat nem szabad siratni. Ezt az ítéletet nagy csapásnak tekintették, s ha nem váltott ki bűnbánatot, akkor sokkal súlyosabb büntetés követte. A szülők meggyőződtek a fiukért végzett nagy csoda nyomán, mégis ezt felelték: "Tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született: de mimódon lát most, nem tudjuk; vagy ki nyitotta meg a szemeit, mi nem tudjuk: elég idős már ő; őt kérdezzétek; ő beszéljen magáról" (Jn 9: 20:21). Ezzel minden felelősséget fiukra hárítottak, mert nem merték megvallani Krisztust.
  A dilemma, melybe a farizeusok kerültek, kérdezősködésük és előítéletük, hitetlenségük az ügy tényeit illetően felnyitotta a sokaság szemét,
  
  különösen a köznépét. Jézus gyakran a nyílt utcán művelte csodáit. Munkáját mindig az jellemezte, hogy könnyített a szenvedőn. Sokakban felmerült a kérdés: tenne-e Isten ilyen hatalmas csodákat egy olyan csaló által, amilyennek a farizeusok Jézust beállítják? A küzdelem mindkét oldalon nagyon komollyá vált.
  A farizeusok látták, hogy nyilvánosságra hozták a Jézus által művelt csodát. Nem tagadhatták annak megtörténtét. A vakot öröm és hála töltötte be: látta a természet csodálatos dolgait, gyönyörködött a föld és az ég szépségében. Szabadon beszélte tapasztalatát, de újra megpróbálták elhallgattatni, mondván: "Adj dicsőséget az Istennek; mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös" (Jn 9:24). Azaz, ne mondd már megint, hogy ez az Ember adta vissza látásodat, Isten tette ezt.
  A vak így felelt: "Ha bűnös-é, nem tudom: egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok" (Jn 9:25).
  Újból megkérdezték: "Mit csinált veled? Mimódon nyitotta meg a szemeidet?" (Jn 9:26). A sok beszéddel igyekeztek összezavarni, hogy maga is elhiggye, elámították. Sátán és gonosz angyalai a farizeusok oldalán álltak, s erejüket, ravaszságukat egyesítették az emberi okoskodással, hogy ellensúlyozzák Krisztus befolyását. Gyöngítették a sokakban elmélyülő meggyőződést. Isten angyalai szintén a helyszínen voltak, hogy erősítsék a látását visszanyert férfit.
  A farizeusok nem ismerték föl, hogy nem csupán egy tanulatlan emberrel van dolguk, aki vakon született, nem ismerték fel Őt, aki ellen hadakoztak. De isteni világosság ragyogta be a vak lelkének kamráit. Mikor ezek a képmutatók megpróbálták rávenni a hitetlenségre, Isten segítette, hogy erőteljes, jól célzott válaszokat adjon, és ne lehessen kelepcébe csalni. Így felelt: "Már mondám néktek és nem hallátok: miért akarjátok újra hallani? avagy ti is az ő tanítványai akartok lenni? Szidalmazák azért őt és mondának: Te vagy annak a tanítványa; mi pedig a Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten: erről pedig azt sem tudjuk, honnan való" (Jn 9:27 29).
  Az Úr Jézus ismerte a próbát, melyen ez a férfi keresztülment. Ő adta neki a kegyelmet és a kifejezési módot, hogy Krisztus bizonyságtevője lehessen. Olyan szavakkal válaszolt a farizeusoknak, melyek súlyos megrovást jelentettek a kérdezőkre. Azt állították, ők az Írások értelmezői, a nemzet vallási vezetői, és íme itt állt Valaki, aki csodákat művelt,
  
  s ők saját bevallásuk szerint azt sem tudták, honnan van hatalma, nem ismerték jellemét. "Bizony csodálatos az, - mondta a férfi - hogy ti nem tudjátok honnan való, és az én szemeimet megnyitotta. Pedig tudjuk, hogy az Isten nem hallgatja meg a bűnösöket; hanem ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt hallgatja meg. Öröktől, fogva nem hallaték, hogy vakon szülöttnek szemeit valaki megnyitotta volna. Ha ez nem Istentől volna, semmit sem cselekedhetnék" (Jn 9:30:33).
  A férfi saját térfelükön fogadta vizsgálóbíróit. Érveire nem volt mit válaszolni. A farizeusok meghökkentek, de békén maradtak - elnémultak a célzott, határozott szavak hallatán. Néhány pillanatra csend támadt. Ekkor a rosszalló papok és vének maguk köré tekerték köntösüket, mintha félnének, hogy ha hozzáérnek, megfertőzi őket. Lerázták lábukról a port, és fejéhez vágták a vádat: "Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket?" (Jn 9:34). Ezzel kiközösítették.
  Jézus hallotta, mi történt, hamarosan megkereste a vakot, és megkérdezte: "Hiszel-é te az Isten Fiában?" (Jn 9: 35).
  A vak először nézett Gyógyítójának arcába. Látta a tanács előtt zavart, izgatott szüleit, látta a vének fenyegető arcát, most tekintete megpihent Jézus szerető, békés ábrázatán. Már előbb - noha ez sokba került neki - elismerte, hogy Ő isteni erő közvetítője, most pedig magasabb kinyilatkoztatásban részesült.
  A Megváltó kérdésére: "Hiszel-é te az Isten Fiában?" a vak kérdéssel válaszolt: "Ki az, Uram, hogy higgyek benne?" Jézus így felelt: "Láttad is őt, és aki beszél veled, az az" (Jn 9: 35-37). A férfi a Megváltó lábához vetette magát, és imádta Őt. Nemcsak természetes látását nyerte vissza, hanem értelmének szemei is megnyíltak. Krisztus megnyilatkozott lelkének, ő pedig elfogadta, mint Isten Küldöttjét. A farizeusok egy csoportja odagyűlt, s láttukra Jézus elgondolkozott, milyen ellentétes eredménye lett szavainak és tetteinek. Így szólt: "Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lássanak; és akik látnak, vakok legyenek" (Jn 9:39). Krisztus azért jött, hogy megnyissa a vakok szemeit, világosságot árasszon a sötétségben ülőkre. Kijelentette, hogy Ő a világ világossága, és az imént művelt csodája küldetésének hitelesítését szolgálja. Az emberek, akik látták a Megváltót ittjártakor, abban az előjogban részesültek, hogy tökéletesebb kinyilatkoztatást láttak az isteni jelenlétről, mint amit azelőtt valaha is kapott a világ. Az istenismeret tökéletesebben feltárult előttük.
  
  Ám ugyanebben a kinyilatkoztatásban ítélet is elhangzott az emberek fölött. Jellemük megpróbáltatott, sorsuk meghatároztatott.
  Az isteni erő megnyilatkozása nyomán - mely a vaknak visszaadta természetes és lelki látását - a farizeusok még mélyebb sötétségbe sodródtak. Krisztus hallgatói közül néhányan, mivel érezték, hogy szavai nekik szólnak, megkérdezték: "Avagy mi is vakok vagyunk-é?" Jézus így felelt: "Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök" (Jn 9:40-41). Ha Isten lehetetlenné tette volna számotokra az igazság megértését, tudatlanságotokban nem rejlene bűn. "Ámde azt mondjátok, hogy látunk" (Jn 9:41). Azt hiszitek, képesek vagytok látni, és visszautasítjátok az egyedüli módot, melyek segítségével látást nyerhetnétek. Krisztus végtelen támogatással jő ahhoz, aki belátja ennek szükségét. A farizeusok azonban nem vallották meg szükségüket, nem voltak hajlandók Krisztushoz jönni, így vakságban maradtak - vakságukért ők voltak a felelősek. Jézus ezt mondta: "A ti bűnötök megmarad" (Jn 9:41).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ