ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

A jó pásztor

    "Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. [...] Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim, amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért" (Jn 10:11.14-15).
  Jézus újból megtalálta az utat hallgatói értelméhez, számukra jól ismert példák segítségével. A Lélek befolyását a hideg, üdítő vízhez hasonlította. Úgy mutatkozott be, mint aki a világosság, az élet forrása, öröm a természetnek és az embernek. Most gyönyörű pásztorképben mutatja be kapcsolatát a Benne hivőkkel. Hallgatói számára nem találhatott volna ennél ismerősebb képet. Ez Krisztus szavai által örökre összekapcsolódott személyével. Sohasem nézhették a tanítványok a nyájukat terelő pásztorokat anélkül, hogy ne emlékeztek volna a Megváltó tanítására. Minden hű pásztorban Krisztust látták. Minden gyámoltalan, tehetetlen nyájban önmagukat látták.
  Ésaiás próféta ezt a jelképet alkalmazta a Messiás küldetésére a vigasztaló szavakkal: "Magas hegyre menj fel, örömmondó Sion! emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! emeld föl, ne félj! mondjad Júda városinak: Ímhol Istenetek! [...] Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza"(Ésa 40:9.11). Dávid így énekelt: "Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm" (Zsolt 23:1). A Szentlélek Ezékiel által kijelentette: "És állatok föléjük egyetlenegy pásztort, hogy legeltesse őket. [...] Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem. [...] És szerzek ővelük békességnek frigyét. [...] És nem lesznek többé prédául a pogányoknak, [...] és laknak bátorságosan, s nem lesz, aki felijessze őket" (Ez 34:23.16.25.28).
  Krisztus magára alkalmazta ezeket a próféciákat, és megmutatta, milyen ellentét feszül a saját- és Izrael vezetőinek jelleme között. A farizeusok
  
  éppen kirekesztettek valakit az akolból, mert volt bátorsága tanúsítani Krisztus erejét. Elszakítottak egy lelket, akit az igaz Pásztor magához vonzott. Ezzel kimutatták, mennyire nincs fogalmuk a rájuk bízott munkáról, mennyire méltatlanok megbízatásukra, hogy a nyáj pásztorai legyenek. Jézus most elébük tárta köztük és a Jó Pásztor közötti ellentétet, és önmagára mutatott, mint az Úr nyájának valódi őrizőjére. Még mielőtt ezt tette volna, egy másik jelkép segítségével beszélt önmagáról.
  Így szólt: "Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az" (Jn 10:1-2). A farizeusok nem vették észre, hogy ezek a szavak ellenük irányulnak. Szívükben még ennek értelmén töprengtek, amikor Jézus világosan kijelentette: "Én vagyok az ajtó: ha valaki énrajtam megy be, megtartatik, és bejár és kijár majd, és legelőt talál. A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek" (Jn 10:9-10).
  Krisztus Isten aklának ajtaja. Ősidőktől fogva minden gyermeke ezen az ajtón át léphetett be. Az előképek mutatják, a jelképek előrevetítik, a próféták kinyilatkoztatásai jelzik, a tanítványoknak adott leckék feltárják, az ember fiaiért művelt csodák beszélik, hogy Jézusban látták Istennek ama bárányát, "aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29), s az emberek általa kerültek kegyelmének nyájába. Sokan jöttek, akik egyéb dolgokra irányították a világ figyelmét. Ceremóniákat, vallási rendszereket találtak ki, mert ezek által reméltek megigazulást, megbékélést Istennel, így akartak bejutni aklába. Az egyetlen ajtó azonban Krisztus, és aki valami mást próbál Krisztus helyére beékelni vagy más úton akar az akolba jutni, az tolvaj, rabló.
  A farizeusok nem léptek be az ajtón. Más úton hatoltak az akolba, nem Krisztus által, nem végezték az igaz pásztor munkáját. A papok és főemberek, írástudók és farizeusok tönkretették az élő legelőket, beszennyezték az élő vizek forrásait. Az ihletett ige híven írja le a hamis pásztorokat: "A gyöngéket nem erősítettétek, és a beteget nem gyógyítottátok, s a megtöröttet nem kötözgettétek, s az elűzöttet vissza nem hoztátok, [...] hanem keményen és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk" (Ez 34:4).
  Filozófusok, tanítók minden korban elméleteket adtak elő a világnak, hogy kielégítsék a lélek szükségleteit. Minden pogány népnek megvoltak
  
  a maguk nagy tanítói és vallási rendszerei, melyek Krisztusétól eltérő megváltást ajánlottak. Az emberek szemét elfordították az Atya arcáról, s szívük félt Attól, Akitől csak áldást kaptak. Munkájuk arra irányult, hogy megfosszák Istent attól, ami a teremtés és megváltás jogán az Övé. Ezek a hamis tanítók az embereket is megrabolják. Emberi lények milliói kötődnek szorosan hamis vallásokhoz szolgai félelem rabságában, lélektelen közömbösségben robotolnak mint az igavonó barmok, megfosztva reménytől, örömtől, kilátásoktól itt a földön, tompa félelemmel a túlvilágra nézve. Egyedül Isten kegyelmének evangéliuma emelheti föl a lelket. Ha Istennek Fiában megnyilvánuló szeretetét szemléljük, szívünk megmozdul, s a lélek erői semmi máshoz nem hasonlíthatóan ébrednek föl. Krisztus eljött, hogy újraalkossa Isten képmását az emberben, s aki az embert elfordítja Krisztustól, az az igazi fejlődés forrásától fordítja el: megfosztja az élet reménységétől, céljától és dicsőségétől. Tolvaj és rabló tehát.
  "Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az" (Jn 10:2). Krisztus az ajtó is, a pásztor is. Önmaga által lép be. Saját áldozata árán válik a juhok pásztorává. "Ennek az ajtónálló ajtót nyit; és a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket, és mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját" (Jn 10: 3-4).
  Az összes teremtmény közül a juh a legbátortalanabb, leggyámoltalanabb. Keleten a pásztornak fáradhatatlanul, szüntelen gondoskodnia kell nyájáról. A régi időkben - csakúgy, mint ma - rossz volt a közbiztonság a fallal körülvett városokon kívül. Körös-körül a határszéli nomád törzsek rablói, sziklák rejtekében meghúzódó ragadozók lesik, hogy megdézsmálhassák a nyájat. A pásztor őrhelyén vigyáz, tudja, hogy saját élete is veszélyben forog. Jákób, aki Lábán nyájait őrizte Hárán pusztáin, így írja le fáradhatatlan munkáját: "Nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől" (lMóz 31:40). Az ifjú Dávid, midőn atyja nyáját őrizte, egyedül találkozott az oroszlánnal és a medvével, s megmentette karmaik közül az elveszett bárányt.
  Amint a pásztor vezeti nyáját sziklás dombokon, rengetegen át, vad szakadék mentén a folyóparti dús legelőkre, amint figyeli őket a hegyekben magányos éjszakákon, védi a tolvajoktól, szelíden gondoskodik a gyöngékről, betegekről, élete egybefonódik az övékkel. Erős,
  
  de gyöngéd vonzalom fűzi össze gondoskodásának alanyaival. Bármily nagy is legyen a nyáj, a pásztor minden juhot ismer. Mindegyiknek neve van, melyre válaszol, ha a pásztor hívja.
  Ahogyan a földi pásztor ismeri juhait, úgy ismeri az isteni Pásztor is a világban szétszóródott nyáját. "Ti az én [...] juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten" (Ez 34:31). Jézus így szól: "Neveden hívtalak téged enyém vagy!" (Ésa 43:1) "Az én markaimba metszettelek fel téged" (Ésa 49:16).
  Jézus egyénenként ismer minket, és megindul gyöngeségeink láttán. Ismeri a házat, melyben lakunk, s mindegyik lakó nevét is. Időnként utasítást ad szolgáinak, menjenek el egy bizonyos városba, egy bizonyos utcába, egy házba, és keressék meg egyik juhát.
  Minden lelket oly tökéletesen ismer Jézus, mintha ő lenne az egyetlen, akiért a Megváltó meghalt. Mindenkinek a bánata fáj szívének. A segélykiáltás fülébe hatol. Azért jött, hogy minden embert magához vonzzon. Megparancsolja: "Kövess engem" (Jn 1:44), s Lelke indítja és vonzza a szívet, hogy Hozzá jöjjön. Sokan visszautasítják a vonzást. Jézus tudja, kik ezek. Azt is tudja, kik hallják boldogan hívását, s készek alávetni magukat pásztori gondoskodásának. Ezt mondja: "Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem" (Jn 10:27). Mindenkivel úgy törődik, mintha nem is volna más a föld színén.
  "A maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket. [...] És a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját" (Jn 10: 3-4). A keleti pásztor nem hajtja juhait. Nem erőszakos, nem félemlít meg, hanem elől jár, úgy hívja őket. Ismerik hangját, engednek hívásának. Így tesz a Megváltó-Pásztor is juhaival. Az Írás így szól: " Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével" (Zsolt 77:21). Jézus kijelenti a próféta által "Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat" (Jer 31:3). Senkit sem kényszerít, hogy kövesse. "Emberi kötelékekkel vontam őket, - mondja - szeretetnek köteleivel" (Hós 11: 4).
  Nem a büntetéstől való félelem, sem nem az örökkévaló jutalom reménye készteti Krisztus tanítványait, hogy kövessék Őt. Szemlélik a Megváltó végtelen szeretetét, amely megnyilvánul földi vándorútjában a bethlehemi bölcsőtől a Kálvária keresztjéig, s az Ő látványa vonzza, meglágyítja és engedelmességre bírja a lelkeket. Szeretet ébred a szemlélők szívében. Hallják hangját és követik Őt.
  
  Ahogyan a pásztor nyája előtt jár, s elsőnek találkozik az út veszélyeivel, úgy tesz Jézus is népével. "Mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy" (Jn 10:4). A mennybe vezető utat megszentelik a Megváltó lábnyomai. Lehet az ösvény meredek és rögös - Jézus végigment rajta. Lábai taposták a kegyetlen töviseket, s tették az ösvényt könnyebbé számunkra. Minden terhet, amit el kell viselnünk, Ő maga is hordozott.
  Bár felemelkedett Isten színe elé, s osztozik a világegyetem trónján, Jézus mit sem veszített irgalmas természetéből. Ugyanaz a kedves, együttérző szív ma is nyitva áll az emberiség minden keserve számára. Kinyújtja átszegezett kezét, hogy még bővebb áldást osszon a világban népének. "És soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből" (Jn 10:28). Aki átadta magát Krisztusnak, az többet ér szemében, mint az egész világ. A Megváltó egy emberért is vállalta volna a Kálvária haláltusáját, hogy megmentse országa számára. Sohasem mond le egyről sem, akiért meghalt. Hacsak követői nem döntenek úgy, hogy elhagyják, szorosan tartja őket.
  Minden próbánkban olyan segítőnk van, Aki sohasem bukik el. Sohasem hagy minket egyedül harcolni a kísértéssel, küzdeni a gonosszal, hogy végül a terhek és a bánat összetörjenek. Bár most elrejtőzött a halandó szemek elől, hit-fülünkkel hallhatjuk hangját: Ne félj, veled vagyok! "Én vagyok az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké" (Jel 1:18). Elviseltem bánatotokat, megtapasztaltam küzdelmeiteket, szembenéztem kísértéseitekkel. Ismerem könnyeiteket: én is sírtam. Ismerem a fájdalmat, mely túlságosan mély, semhogy emberi fül számára kibeszélhető lenne. Ne gondold, hogy elhagyatott, elfeledett vagy. Ha bánatodra egyetlen húr sem rezdül egyetlen emberi szívben sem, nézz rám, és élsz. "A hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad" (Ésa 54:10).
  Bármennyire is szereti egy pásztor a juhait, fiait és leányait még jobban szereti. Jézus nemcsak a mi pásztorunk. Ő a mi örökkévaló Atyánk is. Ezt mondja: "Ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim. Amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát" (Jn 10:14-15). Micsoda kijelentés! Az egyszülött Fiú, - aki az Atya keblén van, akit az Atya így nevez: "a férfiú, [...] aki nékem társam" (Zak 13:7) - és az örök Isten közti kapcsolat szemlélteti a közösséget Krisztus és földi gyermekei között!
  
  Mivel Atyjának ajándékai vagyunk, munkájának jutalma, Jézus szeret minket. Gyermekeiként szeret. Szeret téged is! Maga a menny sem nyújthat sem jobbat, sem nagyobbat. Bízzál tehát!
  Jézus azokra a lelkekre is gondolt szerte a világon, akiket a hamis pásztorok félrevezettek. Azokat, akik szétszóródtak a farkasok között, össze akarta őket gyűjteni, mint az Ő legelőjének juhait, s így szólt: "más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor" (Jn 10:16).
  "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt" (Jn 10:17). Azaz: az én Atyám úgy szeretett titeket, hogy még jobban szeret engem, mert életemet adtam megváltásotokért. Helyettesetek, kezesetek lettem, letettem életemet, hogy felvegyem a ti tartozásotokat, törvényszegéseiteket, s ezzel drágább lettem Atyám szemében.
  "Én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét. felvenni azt" (Jn 10:17-18). Krisztus az emberi család tagjaként halandó volt, de Istenként az élet kútfejeként buzgott a világ számára. Ellenállhatott volna a halál közeledtének, visszautasíthatta volna, hogy uralma alá kerüljön, ezzel szemben Ő önként letette életét, hogy világosságra hozza az életet és a halhatatlanságot. Hordozta a világ bűneit, elszenvedte átkát, feláldozta életét, hogy az ember ne haljon meg örökre. "Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá. [...] Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté" (Ésa 53:4-6).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ