ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Az utolsó út Galileából

    Ahogyan szolgálatának vége közeledett, változás állt be Krisztus munkamódszerében. Mindeddig igyekezett elkerülni a nyilvánosságot, az izgalmakat. Visszautasította az emberek hódolatát, gyorsan haladt egyik helyről a másikra, amikor a nép lelkesedése korlátozhatatlanná vált. Újra és újra megparancsolta, hogy senki se mondja Őt a Krisztusnak.
  A sátoros ünnep idején gyorsan és titkon tette meg az utat Jeruzsálembe. Amikor testvérei sürgették, hogy jelentse ki magát nyilvánosan Messiásnak, válasza így hangzott: "Az én időm még nincs itt" (Jn 7:6). Észrevétlenül tette meg az utat Jeruzsálemig, bejelentés nélkül lépett be a városba, a sokaság hódolt Neki. Nem így történt utolsó utazásakor. A papok és vének rosszindulata miatt egy időre elhagyta Jeruzsálemet. Most a nyilvánosság színe előtt indult el visszafelé, - egy kanyargósabb úton. Jövetelét olyan hírverés kísérte, mint még soha. Nagy áldozatának helyszíne felé haladt, erre kellett felhívni az emberek figyelmét.
  "Amiképpen, felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie" (Jn 3:14). Ahogyan Izraelben minden szemnek a felemelt kígyóra kellett néznie, mely gyógyulásuk elrendelt jelképe volt, úgy kellett most minden tekintetnek Krisztusra, az áldozatra szegeződnie, aki üdvösséget hozott az elveszett világnak.
  A Messiás munkájáról alkotott hamis elképzelés és Jézus Isten-voltába vetett hit hiánya vezette oda fivéreit, hogy sürgessék: jelentse ki magát nyilvánosan a népnek a sátoros ünnepen. Most viszont a tanítványok az előbbivel rokon szellemben akarták megakadályozni a jeruzsálemi utazást. Eszükbe jutottak szavai, hogy mi fog ott Vele történni, ismerték a vallási vezetők halálos ellenségességét, és örömmel lebeszélték volna Mesterüket az odautazásról.
  Krisztus szívének nagyon fájt szeretett tanítványainak félelme, csalódása
  
  és hitetlensége, de ennek ellenére útnak indult. Nehéz volt a Jeruzsálemben rájuk váró fájdalom felé vezetni őket. Sátán a sarkában volt, hogy rákényszerítse kísértéseit. Miért kellene most Jeruzsálembe mennie, a biztos halálba? Körülötte mindenfelé lelkek éhezték az élet kenyerét. Mindenütt szenvedők várták gyógyító szavát. A kegyelmének evangéliuma által elvégzendő munka épphogy csak elkezdődött. Ő pedig most van legszebb férfikorában. Miért nem megy el a világ hatalmas területeire kegyelmének igéivel, gyógyító erejének érintésével? Miért nem szerez örömet magának azzal, hogy világosságot és boldogságot áraszt a sötétben búslakodó milliókra? Miért hagyja a termés begyűjtését a tanítványokra, akik gyengék a hitben, felfogásuk nehézkes, s oly késedelmesen cselekszenek? Miért néz szembe most a halállal, és hagyja ott a munkát a kezdet kezdetén? Az ellenség, aki a pusztában szembeszállt Krisztussal, most is heves, álcázott kísértésekkel ostromolta. Ha Jézus csak egy percre is enged, ha a legkisebb mértékben is változtat útján, hogy mentse magát, Sátán ügynökei diadalmaskodnak, a világ pedig elvész.
  Ám Jézus "eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy" (Lk 9:51). Életének egyetlen törvénye az Atya akarata volt. Mikor gyermekkorában felvitték a templomba, így szólt Máriához: "Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk 2:49) Kávában, amikor Mária szerette volna, ha megmutatja csodatévő erejét, Ő így válaszolt: "Nem jött még el az én órám" (Jn 2:4). Ugyanezekkel a szavakkal válaszolt fivéreinek, amikor sürgették, hogy menjen fel az ünnepre. Isten nagy tervében azonban ki volt jelölve az óra, amikor majd felajánlja magát az emberek bűneiért, és ez az idő rohamosan közeledett. Ő nem lankadt, nem ingadozott. Lépteit Jeruzsálem felé irányította, ahol ellenségei már régóta összeesküdtek élete ellen - most majd leteszi azt. Eltökélten indult az üldöztetésbe, megtagadtatásba, elvettetésbe, elítéltetésbe, halálba.
  "És követeket külde az ő orcája előtt; és azok elmenvén, bemenések egy samaritánus faluba, hogy néki szállást készítsenek" (Lk 9:52). Az emberek azonban nem akarták befogadni Őt, mert útban volt Jeruzsálem felé. Ezt úgy értelmezték, hogy Krisztus előnyben részesíti a zsidókat, akiket ők mélységesen gyűlöltek. Ha helyreállította volna a Garizim-hegyi templomot és az istentiszteleteket, akkor boldogan elfogadták volna, de
  
  mivel Jeruzsálembe ment, nem gyakorolták Vele a vendégszeretetet. Nem vették észre, hogy a menny legjobb ajándékát utasítják vissza küszöbükről. Jézus hívta az embereket: fogadják be Őt. Szívességet kért tőlük, hogy közel férkőzhessen hozzájuk és a leggazdagabb áldásokat nyújthassa nékik. Minden elvett jóért drágább kegyelemmel fizetett. A samaritánusok azonban mindezt elvesztették előítéleteik és csökönyösségük miatt.
  Jakabot és Jánost, Krisztus követeit mélyen felháborította az Urukat ért bántás. Megbotránkoztak, amiért a samaritánusok, akiket megtisztelt jelenlétével, oly durván bántak Vele. Nem sokkal ezelőtt együtt jártak a megdicsőülés hegyén. Látták, amint Isten megdicsőíti Őt, Mózes és Illés tisztességet tesz Néki. A samaritánusok részéről megnyilvánuló tiszteletlenséget szerintük nem szabad példás büntetés nélkül hagyni.
  Odajöttek Krisztushoz, jelentették az emberek véleményét, s hozzátették, hogy még éjjeli szállást sem hajlandók adni. Úgy gondolták, kirívó gonoszságot követtek el Vele szemben. Feltekintettek a távolban magasodó Kármel hegyére, ahol Illés lemészárolta a hamis prófétákat, és így szóltak: "Akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett?" Meglepődtek, amiért Jézus megbántódott szavaikon, s még jobban megzavarodtak feddésének hallatán: "Nem tudjátok minémű lélek van tibennetek: mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa" (Lk 9: 54-56). Ezzel elment egy másik faluba.
  Nem képezi Krisztus küldetésének részét, hogy arra kényszerítse az embereket: fogadják el Őt. Sátán és az általa indított emberek akarják a lelkiismeretet kényszeríteni. A gonosz angyalokkal szövetkező emberek az igazságért érzett buzgalom álruhájában zúdítanak szenvedést embertársaikra, hogy saját vallási felfogásukra térítsék őket. Krisztus azonban mindig kegyelmes, mindig szeretetének bemutatásával akar győzni. Nem tűrhet meg vetélytársat a lélekben, nem fogadhat el részleges szolgálatot. Csak önkéntes szolgálatot kíván, hogy a szív önként, a szeretet kényszerének engedjen. Nincs következetesebb bizonyítéka, hogy Sátán lelkülete tölt el minket; mint ha készek vagyunk megsebezni és elpusztítani mindazokat, akik nem értékelik munkánkat vagy elgondolásainkkal ellentétesen cselekszenek.
  Minden emberi lény testileg, lelkileg, szellemileg Isten tulajdona.
  
  Krisztus mindenkinek a megmentéséért meghalt. Semmi sem bánthatja jobban Istent, mint ha emberek vallási vakbuzgóságból olyanoknak okoznak szenvedést, akiket az Üdvözítő vérén váltott meg.
  "Onnan pedig felkelvén Júdea határaiba méne, a Jordánon túl való részen által; és ismét sokaság gyűl vala hozzá; ő pedig szokása szerint ismét tanítja vala őket" (Mk 10:1).
  Krisztus szolgálatának utolsó hónapjaiban hosszabb időt töltött Pereában, a Júdeától "a Jordánon túl" eső tartományban. Itt is sokaság járt a nyomában, csakúgy, mint szolgálata kezdetén Galileában, és Ő számos korábbi tanítását ismételte meg.
  Ahogyan kiküldte a tizenkettőt, úgy "rendele az Úr másokat is, hetvenet, és elküldé azokat kettőnként az ő orcája előtt, minden városba és helyre, ahová ő menendő vala" (Lk 10:1). Ezek a tanítványok egy ideje Vele jártak, készültek a munkára. Amikor a tizenkettő először indult önállóan munkálkodni, más tanítványok szegődtek Jézus nyomába galileai útjain. Ezek abban a kiváltságban részesültek, hogy bensőséges kapcsolatba kerültek Vele, közvetlen személyes tanítást kaptak. Most ez a nagyobb létszámú csoport is megkezdte külön küldetésének elvégzését.
  A hetven is ugyanazokat az utasításokat kapta, mint a tizenkettő, kivéve azt az utóbbiaknak adott parancsot, hogy ne menjenek egyetlen pogány vagy samaritánus városba se - ez a hetvenre nem vonatkozott. Bár Krisztust éppen most utasították vissza a samaritánusok, szeretete változatlanul fennállt irántuk. Amikor a hetven tanítvány elindult az Ő nevében, először Sarcária városaiba látogattak el.
  Magának a Megváltónak a sarcáriai látogatása, majd később az irgalmas samaritánus méltatása, annak a leprásnak a hálás öröme, aki a tízből egyedül tért vissza, hogy köszönetet mondjon Krisztusnak - mind jelentőségteljes események voltak a tanítványok számára. A tanulság mélyen szívükbe vésődött. Röviddel mennybemenetele előtt, az apostolok megbízásakor jézus Sarcáriát, Jeruzsálemet és Júdeát említette, mint azokat a helyeket, ahol először kell hirdetniük az evangéliumot. Tanítása készítette föl őket megbízatásuk teljesítésére. Amikor Mesterük nevében Samáriába mentek, az emberek készek voltak elfogadni őket. A samaritánusok hallottak Krisztus dicsérő szavairól, irgalmas cselekedeteiről honfitársaik érdekében. Látták, hogy a durva bánásmód ellenére csak szeretetteljes gondolatai vannak irántuk, és ez megnyerte szívüket.
  
  A mennybemenetel után üdvözölték a Megváltó követeit, s a tanítványok értékes termést takarítottak be azok között, akik egykor legádázabb ellenségeik voltak. "Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg" (Ésa 42:3). "És az ő nevében reménykednek majd a pogányok" (Mt 12:21).
  "Mondom pedig néktek, - tette hozzá Jézus - hogy a sodomabeliek állapota tűrhetőbb lesz ama napon, hogynem azé a városé" (Lk 10:12). Gondolatai azután a galileai városokra terelődtek, ahol szolgálatának oly nagy részét töltötte. A mély fájdalom hangján kiáltott fel: "Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethsaida! mert ha Tírusban és Sidonban lettek volna azok a csodák, melyek tebenned lőnek, régen zsákban és hamuban ülve megtértek volna. Hanem Tírusnak és Sidonnak tűrhetőbb lesz állapota az ítéletkor, hogynem néktek. És te Kapernaum, mely mind az égig felmagasztaltattál, a pokolig fogsz lealáztatni" (10:13-15).
  Jézus, amikor kiküldte a hetven tanítványt, megparancsolta nekik - ahogy korábban a tizenkettőnek is -, hogy ne maradjanak ott erőszakkal, ahol nem fogadják őket szívesen. "Valamely városba pedig bementek, és titeket be nem fogadnak, - mondta - annak utcáira kimenvén, ezt mondjátok: Még a port is, amely reánk ragadt a ti várostokból, itt köztetek letöröljük; mindazáltal ez legyen tudtotokra, hogy az Isten országa elközelített hozzátok" (Lk 10:10-11). Nem neheztelésből vagy sértett önérzetből kellett így cselekedniük, hanem hogy megmutassák, milyen súlyos dolog az Úr üzenetét vagy követeit visszautasítani. Az Úr szolgáit elvetni annyi, mint magát Krisztust elvetni.
  A forgalmas Galileai tenger-melléki városoknak szabadon felajánlotta a menny leggazdagabb áldásait. Az élet Fejedelme nap mint nap ott járt közöttük. Isten dicsősége - melyet próféták és királyok vágytak látni - ragyogott a Megváltó nyomában özönlő sokaságra. Mégis visszautasították a mennyei ajándékot.
  A vének a körültekintés látszatával figyelmeztették a népet: ne fogadják el ennek az új tanítónak az új tantételeit, mert elmélete és gyakorlata ellentétben áll az atyák tanításával. A nép hitelt adott a papok és farizeusok oktatásának, ahelyett, hogy maguk akarták volna megérteni Isten Igéjét. Isten helyett a papokat és véneket tisztelték, elvetették az igazságot, hogy megtarthassák saját hagyományaikat. Sokakra mély benyomást tett Jézus, és csaknem hallgattak Rá, mégsem cselekedtek meggyőződésük
  
  szerint, ezért nem lehetett őket számításba venni Krisztus oldalán. Sátán mindaddig kísértett, amíg a világosság sötétségnek nem tűnt. Így sokan elvetették az igazságot, mely lelkük megmentésére szolgálhatott volna.
  Az igaz Bizonyság így szól: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek" (Jel 3:20). Minden figyelmeztetés, feddés, kérlelés Isten Igéjében vagy követőinek ajkán, zörgetést jelent a szív ajtaján. A bebocsátást kérő Jézus hangja az. Minden figyelembe nem vett kopogtatás után kisebb az indíttatás, hogy ajtót nyissunk. Ha ma nem engedünk a Szentlélek befolyásának, holnapra már gyöngébben szól. A szív kevésbé lesz érzékeny, veszedelmes nemtörődömségbe hull. Az ítéletkor nem azért találnak majd vétkesnek, mert tévelyegtünk, hanem mert elhanyagoltuk a mennyei lehetőségeket, hogy megtanuljuk, mi az igazság.
  Az apostolokhoz hasonlóan a hetven tanítvány is természetfeletti adományokban részesült küldetésének pecsétjeként. Amikor munkájukat bevégezték, örömmel tértek vissza, mondván: " Uram, még az ördögök is engednek nékünk a te neved által!" Jézus így felelt: "Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből" (Lk 10:17-18).
  Jézus előtt megjelentek a múlt és a jövő képei. Látta Lucifert, amikor kezdetben alávettetett a mennyekből. Előre látta haláltusájának jeleneteit, amikor a világmindenség előtt lepleződik le a csaló jelleme. Hallotta a kiáltást: "Elvégeztetett" (Jn 19:30), mely bejelentette, hogy az elveszett faj megváltása örökre bizonyossá vált, a menny az örökkévalóságig biztonságban van a vádakkal, csalásokkal, követelésekkel szemben, melyekre Sátán uszít.
  A Kálvária szégyent és haláltusát hozó keresztjén túl Jézus előretekintett az utolsó nagy napra, mikor a gonosz hatalmak fejedelmét utoléri pusztulása azon a földön, melyet oly régóta rongált lázadásával. Jézus látta a gonosz munkájának végét: Isten békéjét, amint betölti a mennyet és földet.
  Ettől fogva Krisztus követőinek legyőzött ellenségként kellett Sátánra tekinteniük. A kereszten Jézus elnyerte értük a győzelmet - azt a győzelmet, melyről azt szeretné, ha sajátjuknak fogadnák el. "Ímé - mondotta - adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek" (Lk 10:19).
  Minden töredelmes lélek védelme a Szentlélek mindenható ereje.
  
  Krisztus nem engedi az ellenség hatalmába kerülni a bűnbánattal és hittel Hozzá folyamodókat. A Megváltó megkísértett, megpróbált gyermekei mellett áll. Vele nem létezik kudarc, veszteség, lehetetlenség vagy vereség - mindent megcselekedhetünk Általa, Aki megerősít. Amikor jönnek a próbák és kísértések, ne várd, hogy úrrá leszel minden nehézségen, hanem tekints Jézusra, segítődre.
  Egyes keresztények túlságosan sokat gondolnak Sátán hatalmára, és sokat is beszélnek róla. Ellenségükről gondolkoznak, ellene imádkoznak erőért, róla beszélnek, míg egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszik képzeletükben. Igaz, hogy Sátán igen erős lény, de hála Istennek, hatalmas Megváltónk van, aki kiűzte a gonoszt a mennyből. Sátánnak tetszik, ha felnagyítjuk erejét. Miért nem Jézusról beszélünk? Miért nem magasztaljuk az Ő erejét és szeretetét?
  A magas trónt átívelő ígéret szivárványa örökkévaló bizonysága annak, hogy "úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Ez tanúsítja a világegyetemnek, hogy Isten sohasem feledkezik meg a gonosszal küzdő népéről. Ez az erő és védelem biztosítéka számunkra, amíg csak maga a trón fennáll.
  Jézus hozzátette: "De azon ne örüljelek, hogy a lelkek néktek engednek; hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben" (Lk 10:20). Ne annak örüljetek, hogy az erőt birtokoljátok, mert szem elől tévesztitek, hogy Istentől függtök. Vigyázzatok, nehogy belopakodjék az önelégültség, és saját erőtökkel munkálkodjatok Mesteretek lelke és ereje helyett. Az én kész mindig a maga javára írni, ha bármilyen mértékű siker kíséri a munkát. Az én dicsekszik, felfuvalkodik, nem kelti másokban azt a benyomást, hogy Isten minden mindenekben. Pál apostol így szól: "Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 12:10). Amikor belátjuk gyöngeségünket, megtanulunk rajtunk kívül álló erőre támaszkodni. Semmi sem foghatja meg oly erősen a szívet, mint az a bennünk lakozó érzés, hogy felelősek vagyunk Istennek. Semmi sem éri el olyan tökéletesen magatartásunk legmélyebb indítékait, mint Krisztus megbocsátó szeretetének átérzése. Érintkezésbe kell lépnünk Istennel, hogy Szentlelke átitasson, és képessé tegyen az érintkezésre embertársainkkal. Ekkor örvendj annak, hogy Krisztus által összeköttetésbe kerülsz Istennel, a mennyei család tagjává válsz. Ha
  
  magadnál magasabbra tekintesz, állandóan érezni fogod saját gyöngeségedet. Minél kevesebbet hízelegsz magadnak, annál pontosabban és teljesebben megérted Megváltód kiválóságát. Minél szorosabban kapcsolódsz a világosság és erő forrásához, annál nagyobb világosság árad rád, annál nagyobb erőben részesülsz, hogy munkálkodj Istenért. Örvendj, egy vagy Istennel, egy Krisztussal és az egész mennyei családdal.
  Amikor a hetven tanítvány Krisztus szavait hallgatta, a Szentlélek elméjükbe véste az élő valóságot, és lelkük tábláira írta az igazságot. Noha tömegek vették körül őket, úgy érezték, mintha csak magukban lettek volna Istennel.
  Jézus tudta, hogy megragadta őket ez óra ihlete, és "örvendeze [...] lelkében, és monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves teelőtted. Mindent nékem adott az én Atyám: és senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak az Atya; és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni" (Lk 10:21-22).
  A világ által tisztelt emberek, az úgynevezett nagyok és bölcsek dicsőített bölcsességük ellenére sem voltak képesek felismerni Krisztus jellemét. Külső megjelenése és a megaláztatás alapján ítélték meg, mely emberi lényként érte. A halászoknak és vámszedőknek azonban megadatott, hogy lássák a Láthatatlant. Még a tanítványok sem tudták mindazt megérteni, amit Jézus elébük kívánt tárni, de időről-időre mikor alárendelték magukat a Szentlélek erejének - megvilágosodott elméjük. Felismerték, hogy emberi természetbe öltözve a hatalmas Isten van jelen köztük. Jézus örvendett, mert erre az ismeretre nem jutottak el a bölcsek és értelmesek, viszont feltárult ezen alázatos férfiak előtt. Gyakran, amikor az Ótestamentumi Írásokat magyarázta, és megmutatta, hogy azok rá és engesztelő munkájára vonatkoznak, a tanítványokat áthatotta a Szentlélek, és mennyei légkörbe emelkedtek. Világosabban megértették a próféták által szólt lelki igazságokat, mint maguk az eredeti írók. Ezentúl úgy olvasták az Ótestamentumi Írásokat, mint Isten új kinyilatkoztatását, nem pedig mint az írástudók és farizeusok tantételeit vagy mint halott bölcs emberek kijelentéseit. Látták Őt, "akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad" (Jn 14:17).
  Az egyetlen mód, ahogyan az igazság tökéletesebb megértésére juthatunk,
  
  ha Krisztus Lelke által szívünket szelíd, alárendelt állapotban őrizzük meg. Meg kell tisztítani a lelket a hiúságtól és büszkeségtől, meg kell üresíteni mindentől, ami addig birtokolta, s Krisztusnak kell uralkodnia benne. Az emberi tudomány túlságosan korlátozott, nem foghatja föl az engesztelést. A megváltás terve oly messze ható, hogy a filozófia nem magyarázhatja meg. Mindig fennmarad egy rejtély, melybe a legmélyebb okoskodás sem pillanthat be. Az üdvösség tudományát nem lehet megmagyarázni, csak tapasztalatok által megismerni. Csak az érzékelheti a Megváltó értékét, aki látja saját bűnösségét.
  Krisztus rengeteget oktatta a népet, miközben lassan haladt Galileából Jeruzsálem felé. Az emberek mohón itták szavait. Pereában és Galileában kevésbé vezérelte az embereket a zsidó vakhit, mint Júdeában, s tanításai visszhangra leltek szívükben.
  Krisztus sok példázatát szolgálatának utolsó hónapjaiban mondta el. A papok és vének egyre növekvő keserűséggel üldözték, ezért figyelmeztetéseit jelképekbe öltöztette számukra. Nem érthették félre mondanivalóját, de semmit sem találtak szavaiban, aminek alapján vádat emelhettek volna ellene. A farizeus és a vámszedő példázatában az öntelt ima: "Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek" éles ellentétben áll a bűnbánó könyörgéssel: "Légy irgalmas nékem bűnösnek!" (Lk 18:11.13) Így feddte meg Krisztus a zsidók képmutatását. A terméketlen fügefáról, valamint a nagy vacsoráról szóló példázataiban előrevetítette a megtéretlen nemzetre váró sorsot. Akik megvetően visszautasították az evangéliumi lakomára szóló felhívást, most hallották figyelmeztető szavait: "Mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat" (Lk 14:24).
  A tanítványok nagyon becses tanítást kaptak. A kitartó özvegy és az éjfélkor kenyérért könyörgő barát példázatai új erőt kölcsönöztek szavainak: "Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek" (Lk 11:9). Ingatag hitüket sokszor megerősítette, hogy visszaemlékeztek Krisztus szavaira: "Az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, akik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar" (Lk 18: 7-8).
  Krisztus megismételte az elveszett juh gyönyörű példázatát. A tanulságot még jobban kiemelte az elveszett drakhmáról, továbbá a tékozló fiúról szóló példázattal. A tanítványok akkor még nem tudták teljesen
  
  fölmérni ezeknek a tanításoknak az erejét, de a Szentlélek kitöltetése után, amikor tanúi voltak a pogányok egybegyűjtésének és a zsidók irigy dühének, jobban megértették a tékozló fiú tanulságát, és örvendeztek Krisztus szavainak "Vigadnod és örülnöd kellene hát," "mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott" (Lk 15:32.24). Midőn Mesterük nevében elindultak, s szembenéztek szegénységgel és üldöztetéssel, szívük gyakran erőt merített abból, hogy ismételgették bátorítását, melyet ezen az utolsó úton hallottak: "Ne félj te kicsiny nyáj; mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot. Adjátok el amitek van, és adjatok alamizsnát; szerezzetek magatoknak oly erszényeket, melyek meg nem avulnak, elfogyhatatlan kincset a mennyországban, ahol a tolvaj hozzá nem fér, sem a moly meg nem emészti. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is" (Lk 12:32-34).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ