ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Az irgalmas samaritánus

    Az irgalmas samaritánus történetével Krisztus az igaz vallás természetét szemlélteti. Bemutatja, hogy az nem rendszerekből, hitvallásokból vagy szertartásokból áll, hanem abból, ha a szeretetet tettekkel fejezzük ki, a legnagyobb jót visszük véghez másokért, és igazán jók vagyunk.
  Midőn Krisztus tanította a népet, "egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?" (Lk 10:25). A hatalmas gyülekezet lélegzetvisszafojtva várta a választ. A papok és vének azt hitték, tőrbe csalják Krisztust a törvénytudónak ezzel a kérdésével. A Megváltó azonban nem szállt vitába. Magától a kérdezőtől érdeklődte meg a választ. "A törvényben mi van megírva? - kérdezte- Mint olvasod?" (Lk 10:26). A zsidók még mindig azzal vádolták Jézust, hogy nem becsüli eléggé a Sínai hegyen adott törvényt. Ő azonban az üdvösség kérdését Isten parancsolatainak megtartásától tette függővé.
  A törvénytudó válasza: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." Jézus megerősítette: "Jól felelél; ezt cselekedd, és élsz" (Lk 10:27 28).
  A törvénytudó nem volt elégedett a farizeusok álláspontjával és eljárásaival. Azzal a szándékkal tanulmányozta az írásokat, hogy megfejtse igazi értelmüket. Életfontosságúnak tartotta a témát, és őszintén kérdezte: "Mit cselekedjem?" (Lk 10:25). Válaszában a törvény előírásaira vonatkozóan mellőzte az összes ceremóniális és rituális előírást. Ezeket nem értékelte, hanem azt a két hatalmas elvet említette, melyektől függ az egész törvény és a próféták. Ez a válasz - mivel Krisztus megdicsérte - előnyös helyzetbe juttatta a Megváltót az írástudók előtt. A törvény magyarázója által tett kijelentés szentesítéséért nem ítélhették el.
  "Ezt cselekedd, és élsz" (Lk 10:28) - mondta Jézus. A törvényt isteni
  
  egységben tárta elő, ebben a leckében azt tanította, hogy nem lehetséges megtartani az egyik előírást és megszegni a másikat, mert ugyanaz az elv fűzi egybe az összeset. Az ember sorsát az egész törvény iránti engedelmesség határozza meg. A leghőbb szeretet Isten iránt és osztatlan szeretet az ember iránt - ezeknek az elveknek kell kifejezésre jutniuk az életben.
  A törvénytudó törvényszegőnek találta saját magát. Meggyőzték Krisztus vizsgáló szavai. Nem gyakorolta a törvény igazságosságát, melyet állítólag megértett. Nem tanúsított szeretetet embertársai iránt. Megtérésre volt szüksége, de megtérés helyett önmagát próbálta igazolni. Hogy ne kelljen elismernie az igazságot, be akarta mutatni, milyen nehéz a parancsolat megtartása. Remélte, hogy ezzel elfedezheti meggyőződését, és megvédheti magát a nép szemében. A Megváltó válaszából kitűnt, hogy a kérdés fölösleges volt, hiszen ő maga is meg tudta válaszolni. Mégis feltett egy másik kérdést: "Ki az én, felebarátom?" (Lk 10:29).
  A zsidók körében ez a kérdés vége-hossza nélküli viták tárgya volt. Nem kételkedtek a pogányokat és samaritánusokat illetően: ezeket idegeneknek és ellenségeknek tartották. De hogyan tegyenek különbséget saját honfitársaik között, a társadalom különféle osztályai között? Kit tekintsen a pap, a vén, az írástudó felebarátjának? Életüket megtisztulási ceremóniák sorozata töltötte be. A tudatlan és hanyag sokasággal fenntartott kapcsolat - tanították - tisztátalanná tesz, amit aztán csak fáradságos erőfeszítéssel lehet eltávolítani. Felebarátnak kell-e tekinteniük a "tisztátalanokat"?
  Jézus most sem volt hajlandó vitába bocsátkozni. Nem leplezte le azok vakhitűségét, akik el akarták ítélni. Egy egyszerű történettel azonban úgy mutatta be a mennyei szeretet kiáradását, hogy minden szív megindult, a törvénytudó pedig kénytelen volt megvallani az igazat.
  Ha el akarjuk oszlatni a sötétséget, engedjük be a világosságot. A tévedések elleni legjobb módszer az igazság bemutatása. Isten szeretetének megnyilatkozása hozza napfényre az én-központú szív torzulását, bűnét.
  "Egy ember - mondotta Jézus - megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és otthagyák félholtan. Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, aki azt látván, elkerülé. Hasonlóképpen egy lévita is, mikor arra a helyre ment, és
  
  azt látta, elkerülé" (Lk 10:30-32). Ez nem elképzelt eset volt, valóban megtörtént, pontosan úgy ismerték, ahogy Jézus előadta. A pap és a lévita, akik elkerülték az embert, szintén a Krisztust hallgató társaságban voltak.
  Jeruzsálemből Jerikóba menet az utazónak át kellett haladnia a júdeai puszta egy részén. Az út rablóktól nyüzsgő, vad, sziklás szakadékon át vezetett, gyakran történtek itt erőszakos cselekmények. Itt történt, hogy az utazót megtámadták, megfosztották minden értékétől, bántalmazták, megsebesítették, és félholtan az útszélen hagyták. Amint ott feküdt, a pap arra járt, de épp csak egy pillantást vetett a sebesültre. Azután megjelent a lévita. Kíváncsian megállt, hogy megtudja, mi történt, és megnézte a szenvedőt. Biztosan tudta, mit kellene tennie, de nem találta kellemesnek a feladatot. Azt kívánta, bárcsak ne arra jött volna, bárcsak ne látta volna a sebesültet. Meggyőzte magát, hogy az ügy nem rá tartozik.
  Mindkét ember szent hivatalt töltött be, állítólag az Írások megtestesítői voltak. Ahhoz az osztályhoz tartoztak, melynek különleges elhívása értelmében Isten képviselőjének kellett lennie a nép előtt. Kötelességük volt "együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel" (Zsid 5:2), hogy a népet megismertessék Istennek az emberiség iránti nagy szeretetével. Ugyanarra a munkára hívattak el, amit Jézus sajátjaként így jellemez: "Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat" (Lk 4:18).
  A mennyei angyalok látják Isten földi családjának szenvedéseit, és készek együttműködni az emberrel, hogy könnyítsenek az elnyomáson és a kínokon. Isten gondviselése vitte a papot és a lévitát az útra, ahol a szenvedő sebesült feküdt, hogy lássák, szüksége van irgalmukra, segítségükre. Az egész menny figyelte, vajon könyörületre indul-e szívük az emberi gyötrelem láttán. A Megváltó volt az, aki a zsidókat a pusztában oktatta. A felhő- és tűzoszlopból merőben más leckét tanított a népnek, mint amit most papjaiktól és tanítóiktól kaptak. A törvény kegyelmes gondoskodása még az oktalan állatokra is kiterjed, melyek nem tudják szavakba önteni szükségletüket, szenvedésüket. Mózes ilyen irányú utasításokat is kapott Izrael gyermekei számára. "Ha előtalálod ellenséged eltévedt ökrét vagy szamarát: hajtsd vissza néki. Ha látod, hogy annak a szamara,
  
  aki téged gyűlöl, a teher alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd; oldd le azt ővele együtt" (2Móz 23:4-5). A rablók által megsebesített férfiban Jézus egy szenvedő testvért mutatott be. Mennyivel inkább szánalmat kellett volna érezniük fölötte, mint egy igavonó barom fölött! Mózes által hallották az üzenetet, hogy az Úr, az ő Istenük "nagy, hatalmas és rettenetes Isten, [...] igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt" (5Móz 10:17-19). Ezért megparancsolta: "Szeressétek azért a jövevényt" (5Móz 10:19). "Szeressed azt, mint magadat" (3Móz 19:34).
  Jób mondotta: "A jövevény nem hált az utcán, ajtóimat az utas előtt megnyitám" (Jób 31:32). Mikor a két angyal ember képében Sodomába jött, Lót arccal a földre borulva kérte őket: "Ímé én Uraim kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott" (lMóz 19:2). A pap és a lévita jól ismerték ezeket a tanításokat, mégsem ültették át a gyakorlati életbe. A nemzeti vakhit iskolájában nevelkedtek, emiatt önzőkké, elfogultakká, elkülönültekké váltak. Ránézésre nem tudták megmondani a sebesültről, vajon honfitársuk-e. Gondolták, lehet, hogy samaritánus, és elfordultak.
  Eljárásukban - ahogyan Krisztus leírta azt - a törvénytudó semmit sem talált, ami ellentétes lett volna a törvény által tanított követelményekkel. Igen ám, de most újabb fordulat következett:
  Egy samaritánus odaért az úton, ahol a szerencsétlen feküdt, s amikor meglátta, könyörületre indult iránta. Nem érdekelte, pogány-e vagy zsidó az idegen. Ha zsidó, a samaritánus jól tudta, hogy fordított helyzetben a férfi szembeköpné, és megvetéssel kerülné ki. Emiatt azonban nem habozott. Nem törődött vele, hogy ő maga is erőszak áldozatává válhat, ha sokáig időzik ott. Csak az számított, hogy egy szenvedő emberi lénynek szüksége van rá. Levette ruháját és betakarta a férfit. Az útra tartalékolt olajat és bort a sebesült gyógyítására, felfrissítésére használta föl. Ezután föltette a tulajdon barmára, lassan, lépésben vitte, hogy ne rázza az ismeretlent, ne okozzon fölöslegesen fájdalmat neki. Bevitte egy fogadóba, egész éjjel gondozta, odaadóan figyelte. Reggelre a beteg jobban lett, a samaritánus útnak indult. Ezelőtt azonban a fogadós gondjaira bízta, kifizette a költségeket, sőt letétet hagyott a továbbiakra. Még ezzel sem elégedett meg, gondoskodott az esetleges ezen felüliekről is. Így szólt a gazdához: " Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked" (Lk 10:35).
  
  A történet véget ért, Jézus a törvénytudóra szegezte tekintetét, olvasott lelkében, és így szólt: "E három közül kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett?" (Lk 10:36).
  A törvénytudó még most sem akarta a samaritánus nevet ajkára venni, ezért így felelt: "Az, aki könyörült rajta. "Jézus megjegyzése: "Eredj el, és te is aképpen cselekedjél" (Lk 10:37).
  Ezzel megszületett az örök válasz a kérdésre: "Ki az én felebarátom?" (Lk 10:29) Krisztus megmutatta, hogy a felebarát nemcsak gyülekezeti vagy hittestvért jelent. Nincs köze faji, színbeli vagy osztálykülönbségekhez. Mindenki felebarátunk, akinek segítségünkre van szüksége. Felebarátunk minden lélek, akit az ellenség megsebesített és összetört. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdona.
  Az irgalmas samaritánus történetével Jézus saját magát és küldetését mutatta be. Sátán az embert becsapta, megsebezte, kirabolta, összetörte, azután veszni hagyta, a Megváltó azonban könyörületre indult kilátástalan állapotunk láttán. Otthagyta a dicsőséget, és eljött, hogy megmentsen. A halál torkában talált ránk, s felkarolta ügyünket. Sebeinket meggyógyította, igazságosságának ruhájával takart be minket. Biztos menedéket nyújtott nékünk, mindenről gondoskodott a saját költségére. Meghalt, hogy megváltson. Saját példájára mutat, amikor így szól követőinek: "Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek." "Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást" (Jn 15:17; 13:34).
  A törvénytudó kérdése így hangzott Jézushoz: "Mit cselekedjem?" (Lk 10:25) Jézus az igazság összegzéseként fogta fel az Isten ember iránti szeretetét, amikor ezt mondta: "Ezt cselekedd, és élsz" (Lk 10: 28). A samaritánus engedett a kedves, szerető szív irányításának, bebizonyította, hogy betölti a törvényt. Krisztus megparancsolta a törvénytudónak: "Eredj el, és te is akképpen cselekedjél" (Lk 10:37). Isten gyermekeitől tetteket, nem pusztán szavakat vár el. "Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt" (1Jn 2: 6).
  Nem kevésbé van szüksége a világnak ma a tanításra, mint amikor az Jézus ajkáról hangzott el. Az önzés és a hideg külsőségek már-már kioltották a szeretet tüzét, elhomályosították az erényeket, melyeknek ékesíteniük kellene a jellemet. A Jézus nevét vallók közül sokan szem elől tévesztették, hogy a keresztényeknek Krisztust kell képviselniük. Ha nem gyakoroljuk az önfeláldozást mások javára családi körben, a szomszédok
  
  közt, a gyülekezetben, és ahol csak megfordulunk, akkor, bármit vallunk is, nem vagyunk keresztények.
  Krisztus összefonta érdekét az emberiségével, és kér, hogy legyünk egyek Vele az emberiség megmentésében. "Ingyen vettétek, - mondja - ingyen adjátok" (Mt 10:8). A bűn a lehető legrosszabb dolog, nekünk kell megszánnunk, segítenünk a bűnöst. Sokan tévelyegnek, átérzik szégyenüket, oktalanságukat. Éhesek a bátorító szóra. Hibáikon, tévedéseiken rágódnak, míg szinte teljesen kétségbe nem esnek. Nem szabad elhanyagolnunk ezeket a lelkeket. Ha keresztények vagyunk, nem mehetünk át az út másik oldalára, nem kerülhetjük ki a lehető legmesszebbről azokat, akiknek segítségünkre van szükségük. Ha látjuk, hogy egy ember bajban van - akár betegség, akár bűn miatt -, sohase mondjuk: nem tartozik rám.
  "Ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével" (Gal 6:1). Hit és ima által szorítsd vissza az ellenség erejét. A hit és bátorság szavait szóld, ezek gyógyító balzsamként hatnak a megtörtekre, megsebzettekre. Sokan elgyöngültek, elbátortalanodtak az élet nagy harcában, amikor egyetlen kedves, felvidító szó megerősíthette volna őket, és így győzhettek volna. Sose haladjunk el egyetlen szenvedő lélek mellett se anélkül, hogy ne nyújtanánk neki azt a vigaszt, mellyel minket is megvigasztalt Isten.
  Mindez nem egyéb, mint a törvény alapelvének betöltése - azé az elvé, melyet az irgalmas samaritánus története példáz, s amely Jézus életében lett nyilvánvaló. Jelleme megmutatja a törvény igazi jelentőségét, s hogy mit jelent úgy szeretni felebarátunkat, mint magunkat. Amikor Isten gyermekei irgalmasságot, kedvességet és szeretetet tanúsítanak mindenki iránt, ezzel bizonyságot tesznek a menny alaptörvényének jellegéről is. Bizonyítják, hogy "az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket" (Zsolt 19:8). Ha valaki nem tudja megvalósítani ezt a szeretetet, áthágja a törvényt, melyet állítólag tisztel. A testvéreink iránt táplált lelkületből kitűnik, milyen az Isten iránti lelkületünk. A felebarátunkért érzett szeretet egyetlen forrása Isten szívbéli szeretete. "Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?" Szeretteim, "ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk" (1Jn 4:20.12).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ