ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Lázár, jöjj ki!"

    Jézus egyik legállhatatosabb tanítványa a bethániai Lázár volt. Első találkozásuk óta erősen hitt Krisztusban, mélyen szerette, csakúgy, mint őt a Megváltó. Krisztus Lázárért művelte legnagyobb csodáját. A Megváltó mindenkit megáld, akinek segítségére van szüksége, az egész emberi családot szereti, de egyesekhez különlegesen gyengéd kapcsolat fűzi. Szívét erős érzelmi szálak kötötték a bethániai családhoz, s egyikükért tette legfenségesebb csodáját.
  Lázár otthonában Jézus gyakran talált nyugalmat. A Megváltónak nem volt saját otthona, barátainak, tanítványainak vendégszeretetétől függött, s gyakran, ha elfáradt és emberi társaságra vágyott, boldoggá tette, hogy ebbe a békés otthonba menekülhetett, távol a dühös farizeusok gyanakvásától és féltékenységétől. Itt őszinte, tiszta, szent barátságot alakíthatott ki. Egyszerűen, tökéletesen, szabadon beszélhetett, mert tudta, hogy szavait megértik és meg is őrzik.
  Megváltónk értékelte a csöndes otthont és az érdeklődő hallgatókat. Vágyott az emberi gyöngédségre, udvariasságra, érzelmekre. Akik befogadták a mennyei oktatást - melyet mindig kész volt előtárni -, nagy áldásban részesültek. Amint a sokaság követte Krisztust a nyílt mezőkön, Ő bemutatta nekik a természet világának szépségeit. Szerette volna felnyitni értelmük szemét, hogy lássák, miként tartja fenn Isten keze a világot. Felhívta hallgatóinak figyelmét a lágyan hulló harmatra, az apró esőcseppekre és a ragyogó napsugárra - melyeket jók és gonoszok egyaránt kapnak -, hogy az emberek értékeljék Isten jóságát, jótéteményeit. Szerette volna, ha a nép tökéletesebben megérti a gondoskodást, melyet Isten minden teremtett lénynek nyújt. A sokaság azonban nehezen értette ezt meg, és Krisztus a bethániai otthonban lelt nyugalmat a közélet fárasztó küzdelmei után. Itt olyanoknak nyitotta meg a Gondviselés
  
  könyvét, akik értékelték azt. E magánbeszélgetései során azt is feltárta hallgatóinak, amit meg sem kísérelt volna elmondani a vegyes sokaságnak. Barátainak nem kellett példázatokban beszélnie.
  Amikor Krisztus ismertette csodálatos tanításait, Mária tisztelettudó és odaadó hallgatóként lábánál ült. Egy alkalommal Márta, akit lefoglalt az étel elkészítése, Krisztushoz fordult: "Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem" (Lk 10:40). Ez Krisztus első bethániai látogatásának idején történt. A Megváltó és tanítványai épp megérkeztek Jerikóból, kimerítő gyalogutat tettek meg. Márta mindent megtett, hogy kényelembe helyezze őket, s ebbeli igyekezetében megfeledkezett a Vendégének kijáró figyelemről. Jézus szelíd, türelmes hangon válaszolt: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik őtőle" (Lk 10:41-42). Mária elraktározta emlékezetében a Megváltó ajkáról elhangzó drága igéket, melyek a világ legértékesebb ékszereinél is drágábbak voltak számára.
  Az "egy dolog", melyre Mártának szüksége volt, a csendes, odaadó lelkület és a mélységesebb vágyakozás a jövővel, a halhatatlan élettel kapcsolatos ismeretek után, valamint a lelki előrehaladáshoz szükséges kegyelem után. Kevésbé kellett aggódnia a mulandó dolgok miatt, s többet törődnie a maradandókkal. Jézus megtanítja gyermekeit, hogy minden lehetőséget megragadjanak, amikor olyan ismereteket szerezhetnek, melyek bölccsé teszik őket az üdvösségre. Krisztus ügyének gondos, tettrekész munkásokra van szüksége. Széles területek nyílnak meg a Márták előtt, akik buzgón akarják végezni a vallásos munkát. Először azonban üljenek le Máriával Jézus lábához. Krisztus kegyelme szentelje meg a szorgalmat, az igyekezetet, az energiát - ekkor az élet legyőzhetetlen erővé válik a jó számára.
  Bánat ülte meg a békés otthont, ahol Jézus megpihent. Lázárt hirtelen betegség sújtotta, s nővérei e szavakkal üzentek a Megváltónak: "Uram, ímé, akit szeretsz, beteg" (Jn 11:3). Látták, milyen heves betegség támadta meg testvérüket, de tudták, hogy Krisztus megmutatta: képes mindenféle betegséget meggyógyítani. Hitték, hogy együttérez velük fájdalmukban, ezért nem sürgették azonnali eljövetelét, hanem ezt a bízó üzenetet küldték: "Akit szeretsz, beteg." Úgy gondolták, azonnal válaszol az üzenetre, és amint lehet, eljön hozzájuk Bethániába.
  
  Nyugtalanul vártak egy szót Jézustól. Amíg az életnek csak egy szikrája pislogott fivérükben, imádkoztak és figyelték, jön Jézus. A küldött azonban Nélküle tért vissza. Ezt az üzenetet hozta: "Ez a betegség nem halálos" (Jn 11: 4), ezért ragaszkodtak reményükhöz, hogy Lázár élni fog. Szelíden próbálták a remény és bátorítás szavait szólni a szinte öntudatlan szenvedőnek. Keserűen csalódtak, amikor Lázár meghalt, de érezték Krisztus fenntartó kegyelmét, és ez megóvta őket attól, hogy bármivel megvádolják a Megváltót.
  Amikor Krisztus meghallotta az üzenetet, a tanítványoknak úgy tűnt, hűvösen fogadta. Nem mutatta ki a bánatot, amit elvártak volna Tőle. Rájuk nézett és így szólt: "Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia" (Jn 11:4). Két napig ott maradt, ahol addig tartózkodott. Ez a késlekedés rejtély volt a tanítványok számára. Micsoda vigaszként hatott volna jelenléte a bánatos családra - gondolták. A tanítványok jól ismerték erős érzelmi kötődését a bethániai családhoz, s meglepődtek, amiért nem válaszolt a szomorú üzenetre: "Akit szeretsz, beteg" (Jn 11: 3).
  A két nap során úgy tűnt, Krisztus figyelmen kívül hagyja az üzenetet, nem is beszélt Lázárról. A tanítványok Keresztelő Jánosra, Jézus előfutárára gondoltak. Csodálkoztak, miért engedte Jézus - akinek volt ereje hatalmas csodákat művelni -, hogy János börtönben sínylődjék, és erőszakos halállal haljon meg. Ilyen erő birtokában miért nem mentette meg Krisztus János életét? A kérdést gyakran felvetették a farizeusok, akik ezt megfellebbezhetetlen érvként hozták föl Krisztus Istenfiúságával szemben. A Megváltó figyelmeztette tanítványait a próbákra, veszteségekre, üldöztetésre. Elhagyná őket a próbában? Néhányan megkérdezték, nem hibázta-e el küldetését? Mindannyian mélyen megrendültek.
  Két napi várakozás után Jézus így szólt tanítványaihoz: "Menjünk ismét Júdeába" (Jn 11:7). A tanítványok feltették a kérdést, ha Jézus Júdeába akar menni, miért várt két napot? Leginkább azonban az aggódás foglalkoztatta őket Krisztusért és önmagukért. Csak veszélyt láttak azon az úton, melyen épp elindultak. "Mester, - mondták - most akarnak vala téged megkövezni a Júdabeliek, és újra odamégy? Felele Jézus: Avagy nem tizenkét órája van-é a napnak?" (Jn 11:8-9). Atyám vezetése alatt állok, amíg az Ő akaratát cselekszem, életem biztonságban van. Az én napom
  
  tizenkét órája még nem telt le. Napom utolsó szakaszához érkeztem, de amíg valamennyi időm is hátra van, addig biztonságban vagyok.
  "Ha valaki nappal jár, - folytatta - nem botlik meg, mert látja e világnak világosságát" (Jn 11:9). Aki Isten akaratát cselekszi, az Isten által kijelölt ösvényen jár, az nem botlik meg, nem esik el. Isten vezérlő Lelkének világossága tisztán érzékelteti kötelességét, és egyenesen vezeti munkája végeztéig. "De aki éjjel jár, megbotlik, meri nincsen abban világosság" (Jn 11:10). Aki a maga választotta ösvényen jár, ahová Isten nem hívta, az megbotlik. Számára a nap éjbe fordul, s bárhol jár, nem lesz biztonságban.
  "Ezeket mondá; és ezután monda nékik: Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt" (Jn 11:11).
  "Lázár, a mi barátunk, elaludt. "Milyen érzékletes szavak! Milyen tökéletes együttérzés! A tanítványok arra a veszélyre gondoltak, mely Mesterüket a jeruzsálemi úton fenyegeti, s csaknem elfeledkeztek a gyászoló családról. Nem így Krisztus. A tanítványok érezték a feddést. Csalódtak, mert Krisztus nem válaszolt azonnal az üzenetre. A kísértés azt sugallta, hogy Ő mégsem szereti oly gyöngéden Lázárt és nővéreit, mint hitték, máskülönben sietett volna vissza a küldönccel. E szavak azonban: "Lázár, a mi barátunk, elaludt" (Jn 11:11), felébresztették a helyes érzéseket agyukban. Meggyőződtek róla, hogy Krisztus nem feledkezett meg szenvedő barátairól.
  "Mondának azért az ő tanítványai: Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus annak haláláról beszélt; de ők azt hitték, hogy álomnak alvásáról szól" (Jn 11:12-13). Jézus az alvással szimbolizálja a halált hivő gyermekei számára. A halottak elrejtették életüket Krisztussal Istenben, és az utolsó trombitaszóig Őbenne alszanak.
  "Ekkor azért nyilván monda nékik Jézus: Lázár megholt. És örülök, hogy nem voltam ott, ti érettetek, hogy higgyetek. De menjünk el őhozzá!" (Jn 11:14-15). Tamás csak a halált látta Mestere előtt, ha Júdeába megy, de összeszedte magát, és így szólt a többi tanítványhoz: "Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele" (Jn 11:16). Ismerte a zsidók Krisztus iránti gyűlöletét. Szándékuk az volt, hogy véget vessenek életének, ezt a célt azonban még nem érték el, mert a Neki szabott időből még hátravolt egy kevés. Ezen idő alatt Jézus mennyei angyalok őrizete alatt állt, s még Júdeában sem - ahol a rabbik összeesküdtek ellene, hogyan foghatnák el és adhatnák halálra - eshetett bántódása.
  
  A tanítványok elámultak Krisztus szavain: "Lázár megholt. És örülök, hogy nem voltam ott" (Jn 11:14-15). Szándékosan maradt volna távol a Megváltó szenvedő barátainak otthonától? Látszólag magára hagyta Máriát, Mártát és a szenvedő Lázárt. Valójában nem voltak egyedül. Krisztus látta az egész színteret, és Lázár halála után kegyelmével támogatta a gyászoló nővéreket. Jézus látta megtört szívük bánatát, amikor testvérük erős ellenségével, a halállal küzdött. Érezte a fájdalom minden nyilát, midőn így szólt tanítványaihoz: "Lázár megholt" (Jn 11:14). Krisztusnak azonban nemcsak a szeretett bethániaiakra kellett gondolnia, hanem szem előtt kellett tartania tanítványainak oktatását is. Képviselniük kell majd Őt a világ előtt, hogy az Atya áldása mindenkire kiáradhasson. Az ő kedvükért engedte Lázárt meghalni. Ha a betegség meggyógyításával állítja helyre Lázár egészségét, akkor nem vihette volna véghez azt a csodát, mely a leghathatósabban bizonyította Isten-voltát.
  Ha Krisztus a betegszobában lett volna, Lázár nem halt volna meg, mert Sátánnak nem lett volna hatalma felette. A halál nem célozhatta volna dárdáját Lázárra az Életadó jelenlétében. Ezért Krisztus távolmaradt. Elviselte, hogy az ellenség gyakorolja hatalmát, így legyőzöttként vethette vissza. Megengedte, hogy Lázár áthaladjon a halál területén, s a szenvedő nővérek lássák testvérüket a sírban feküdni. Krisztus tudta, hogy amikor fivérük halott arcába néznek, Megmentőjükbe vetett hitük súlyosan megpróbáltatik. Azt is tudta azonban, hogy a most folytatott küzdelemben hitük sokkal nagyobb erővel fog felragyogni. Ő is érezte a fájdalom minden nyilallását, melyet ők elviseltek. Késlekedésével nem szerette kevésbé őket. Tudta, hogy elnyerik a győzelmet maguknak, Lázárnak, Neki és tanítványainak is.
  "Tiérettetek, hogy higgyetek" (Jn 11:15). Mindenki számára, aki el akarja érni Isten vezető kezét, az a legmélyebb csüggedés órája, amikor a legközelebb van az isteni segítség. Később hálásan tekint vissza útjának legsötétebb szakaszára. "Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből" (2Pét 2:9). Ő minden kísértésből és próbából erősebb hittel, gazdagabb tapasztalatokkal fogja kihozni az embert.
  Krisztus azért indult késlekedve Lázárhoz, mert kegyelmi célja volt azokkal, akik még nem fogadták el Őt. Azért várt, hogy Lázár halálból való feltámasztásával a makacs, hitetlen népének újból bizonyítsa: Ő valóban "a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Nem akarta feladni
  
  a reményt a néppel, Izrael házának szegény, tévelygő juhaival kapcsolatosan. Megszakadt a szíve megtéretlenségük miatt. Kegyelmében még egyszer bizonyítani akarta nekik, hogy Ő a Helyreállító, aki egyedül képes világosságra hozni az életet és a halhatatlanságot. Ez olyan bizonyíték volt, melyet nem magyarázhattak félre a papok. Ezért késlekedett Bethániába menni. Lázár feltámasztásával koronázta meg csodáit, Isten pecsétjét helyezte ezzel munkájára, isteni jogcímére.
  Útban Bethániába Jézus szokása szerint szolgálta a betegeket, a szükséget szenvedőket. Amikor a városba ért, hírvivőt küldött a nővérekhez érkezésének üzenetével. Krisztus nem ment azonnal a házba, hanem megállt az út mentén egy csöndes helyen. A zsidók barátaik vagy rokonaik elhunytakor nagyszabású, feltűnő ceremóniát rendeztek, és ez nem volt összhangban Krisztus lelkületével. Hallotta a fizetett siratók jajveszékelését, és nem akart ilyen zűrzavarban találkozni a nővérekkel. A gyászoló barátok közt voltak a család rokonai is, akik közül többen felelős, magas pozíciót töltöttek be Jeruzsálemben. Ezek közül néhányan Krisztus legádázabb ellenségei voltak. Krisztus átlátta szándékukat, ezért nem ismertette meg Magát rögtön.
  Az üzenetet oly halkan adták át Mártának, hogy mások nem hallották a szobában. A bánatába temetkező Mária sem hallott semmit. Márta azonnal felkelt és kiment, hogy találkozzék Urával. Mária azt hitte, hogy Lázár sírjához megy, ezért nem szólt utána.
  Márta sietett Jézus elé, szívét ellentmondó érzelmek gyötörték. Jézus arcán ugyanazt a gyöngédséget, szeretetet látta kifejeződni, amit mindig. Rendületlenül bízott Benne, drága, és Jézus által is szeretett testvérére gondolt. Szívbe markoló fájdalommal, amiért Krisztus nem jött előbb, de mégis reménykedve - Ő még most is megvigasztalhatja őket valahogyan - szólt: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem" (Jn 11: 21). A gyászolók által keltett kavarodásban a nővérék újra és újra e szavakat ismételték.
  Jézus emberi és isteni együttérzéssel tekintett a fájdalmas, gondterhelt arcba. Márta nem szándékozott felidézni a múltat. Szenvedélyes szavai mindent kifejeztek: " Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem" (Jn 11:21). Ám amikor a szerető arcba nézett, hozzátette: "De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten" (Jn 11:22).
  Jézus így bátorította hitét: "Feltámad a te testvéred" (Jn 11:23). Válasza
  
  nem azonnali változás reményét kívánta felcsillantani. Márta gondolatait testvérének jelenlegi újjáteremtésén túlra terelte - az igazak feltámadására. Tette ezt azért, hogy Lázár feltámadásában Márta az összes igaz halottak feltámadásának zálogát lássa, biztosítékot, hogy ez be fog következni a Megváltó ereje által.
  Márta így felelt: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon" (Jn 11:24).
  Jézus továbbra is a helyes irányba akarta terelni hitét, ezért kijelentette: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet. "Akié a Fiú, azé az élet" (1Jn 5:12). Krisztus istensége az örök élet biztosítéka a hívő számára. "Aki hisz énbennem - mondta Jézus - ha meghal is, él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?" (Jn 11:25-26) Krisztus itt előretekint második eljövetelének idejére. Akkor a meghalt igazak feltámadnak romolhatatlanságban, az élő igazak pedig elragadtatnak a mennybe, anélkül, hogy megízlelnék a halált. A csoda, mellyel Krisztus feltámasztotta Lázárt a halálból, az összes elhalt igazak feltámasztását jelképezi. Szavai és cselekedetei által Jézus a feltámadás Szerzőjének jelenti ki magát. Ő, aki hamarosan kereszthalált halt, ott állt a halál kulcsaival a sír legyőzőjeként, s kinyilvánította: joga és hatalma van, hogy örök életet adjon.
  A Megváltó szavaira: "Hiszed-é ezt?" (Jn 11:26) Márta így felelt: "Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala" (Jn 11:27). Nem fogta fel Krisztus szavait teljes jelentőségükben, de megvallotta, hogy hisz istenségében, s bízott abban, hogy Ő mindent képes megtenni, ami csak jónak látszik Neki.
  "És amint ezeket mondotta vala, elméne, és titkon szólítá az ő testvérét Máriát, mondván: A Mester itt van és hív téged" (Jn 11:28). Olyan halkan adta át az üzenetet, ahogy csak lehetett, mert a papok és főemberek lesték a kínálkozó alkalmat, hogy letartóztassák Jézust. A siratók jajveszékelése miatt nem lehetett hallani Márta szavait.
  Mária, amint meghallotta az üzenetet, gyorsan felkelt, s várakozó arccal elhagyta a szobát. A gyászolók azt hitték, a sírhoz megy zokogni, és követték. Amikor Mária odaért, ahol Jézus várta, letérdelt, és remegő hangon mondta: "Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem" (Jn 11:32). Bántotta a siratók jajgatása, néhány csöndes szót szeretett
  
  volna váltani egyedül Jézussal. Tudta azonban, hogy egyesek irigységet, féltékenységet melengetnek szívükben Krisztussal szemben, ezért visszatartotta magát: nem öntötte ki teljesen bánatát.
  "Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében és igen megrendüle" (Jn 11:33). Olvasott az összegyűltek szívében. Látta, hogy sokan csak tettetik, mutatják a fájdalmat: Tudta, hogy a társaságban egyesek - akik most képmutatóan sírnak - régóta tervezgetik nemcsak a hatalmas Csodatevő halálát, hanem azét is, Aki majd feltámad a halálból. Krisztus leránthatta volna róluk a színlelt bánat leplét. Mégis fékezte jogos felháborodását. Az asszony miatt, aki bánatosan térdelt lábánál, s igazán hitt Benne, nem mondta ki, amit igazság szerint kimondhatott volna.
  "Hová helyeztétek őt? - kérdezte - Mondának néki: Uram, jer és lásd meg!" (Jn 11:34). Együtt mentek a sírhoz. Tragikus jelenet volt. Lázárt nagyon szerették, nővérei megtört szívvel siratták, barátai pedig elvegyítették könnyeiket a gyászoló nővérekével. Az emberi szenvedés láttán, és amiatt, hogy a lesújtott barátok gyászolják a halottat, miközben ott áll a világ Megváltója - "Könnyekre fakadt Jézus" (Jn 11: 35). Bár Isten Fia volt, magára öltötte az emberi természetet, s megindította az emberi bánat. A szenvedés mindig együttérzést keltett szelíd, szánakozó szívében. Sírt a sírókkal, örült az örvendezőkkel.
  Jézus azonban nemcsak a Mária és Márta iránti emberi együttérzésből sírt. Könnyeiben a fájdalom annyival múlta felül az emberi fájdalmat, amennyivel az ég magasabb a földnél. Krisztus nem Lázárért sírt, hiszen éppen elő akarta hívni a sírból. Azért sírt, mert sokan, akik most Lázárt gyászolják, hamarosan eltervezik az Ő halálát, aki a feltámadás és az élet. Mennyire képtelenek voltak a hitetlen zsidók helyesen értelmezni könnyeit! Egyesek, akik csak a helyszínt, a külső körülményeket látták, mint szomorúságának egyetlen okát, halkan megjegyezték: "Ímé, mennyire szerette őt!" (Jn 11:.36). Mások el akarták vetni a hitetlenség magvait a jelenlévők szívébe, s csúfolódva kérdezték: "Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?" (Jn 11:37). Ha Krisztusnak volt hatalma, hogy megmentse Lázárt, miért hagyta szenvedni és meghalni?
  Krisztus prófétai szemmel látta a farizeusok és szadduceusok ellenségességét. Tudta, hogy halálát tervezgetik. Tudta, hogy egyesek - akik
  
  látszólag most oly együttérzőek - hamarosan bezárják maguk előtt a menny ajtaját és Isten városának kapuját. Az elkövetkező esemény - megaláztatása és megfeszítése - Jeruzsálem lerombolását fogja eredményezni, s akkor senki sem fogja siratni a halottakat. A Jeruzsálemre váró leszámolás világosan eléje rajzolódott. Látta, amint a várost körülveszik a római légiók. Tudta, hogy sokan, akik most Lázárért sírnak, meghalnak majd Jeruzsálem ostromában - és remény nélkül halnak meg.
  Krisztus nemcsak az elébe táruló kép miatt sírt. Korszakok bajának súlya nyomta. Látta a szörnyű következményeket, melyeket Isten törvényének áthágása okoz. Látta, hogy a világtörténelemben Ábel halálával kezdődően szakadatlan a harc a jó és a gonosz között. Végigtekintett az eljövendő éveken, és szenvedést, szomorúságot, könnyeket, halált látott - ez lesz az ember sorsa. Valamennyi korban, országban élt emberi család kínja átjárta szívét. A bűnös faj bajai lelkére nehezedtek, s könnyeinek forrása feltört, amikor arra vágyott, hogy minden bánaton enyhítsen.
  "Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz" (Jn 11:38). Lázárt egy sziklabarlangba temették, melynek nyílásához nehéz követ hengerítettek. "Vegyétek el a követ" (Jn 11:39) - mondta Krisztus. Márta azt gondolta, hogy csak egy pillantást szeretne vetni a halottra, s ellenkezett, mondván, hogy a testet már négy napja eltemették, s romlásnak indult. Ez az állítás még Lázár feltámasztása előtt hangzott el, így Krisztus ellenségei nem mondhatták, hogy csalás történt. Azelőtt a farizeusok hamis állításokat szivárogtattak ki Isten erejének csodás megnyilatkozásait illetően. Mikor Krisztus életre keltette Jairus leányát, így szólt: "A gyermek nem halt meg, hanem alszik" (Mk 5:39). Minthogy csak rövid ideig volt beteg, és halála után rögtön feltámadt, a farizeusok elhíresztelték: a gyermek nem halt meg, Krisztus Maga mondta, hogy csak elaludt. Azt a látszatot próbálták kelteni, hogy Krisztus nem tud betegséget gyógyítani, hanem a vak véletlen játszott közre csodáiban. Ebben az esetben azonban nem tagadhatták, hogy Lázár halott.
  Amikor az Úr dolgozni akar, Sátán mindig indít valakit az ellenkezésre. "Vegyétek el a követ" (Jn 11:39) - mondta Krisztus. Amennyire csak lehet, készítsétek az utat munkámhoz. Márta határozott, törekvő természete azonban ekkor megmutatkozott. Nem akarta, hogy a romlásnak indult test napvilágra kerüljön. Az emberi szív nehezen fogja fel Krisztus szavait, s Márta hite nem ragadta meg ígéretének igazi jelentését.
  
  Krisztus a legmesszebbmenő gyöngédséggel feddte meg Mártát. "Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?" (Jn 11:40.) Miért kételkednél hatalmamban? Miért szállsz szembe utasításaimmal? Szavamat adtam. Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Természeti lehetetlenségek nem akadályozhatják a Megváltó munkáját. A kétkedés, a hitetlenség nem egyenlő az alázatossággal. Az igazi alázatosság, az ÉN igazi alárendelése akkor valósul meg, ha feltétlenül hiszel Krisztus szavában.
  "Vegyétek el a követ" (Jn 11: 39). Krisztus megparancsolhatta volna a kőnek, hogy mozduljon el, s az engedett volna szavának. Utasíthatta volna a Mellette álló angyalokat, hogy tegyék ezt meg. Parancsára láthatatlan kezek távolították volna el a követ. Azonban emberi kezeknek kellett elvenniük azt. Krisztus így mutatta be, hogyan működik együtt az ember Istennel. Amit emberi erő megtehet, azt nem isteni erő hivatott megtenni. Isten nem mellőzi az emberi segítséget. Erősíti, együttműködik vele, amikor az ember felhasználja a kapott erőt, képességeket.
  A parancsnak engedelmeskednek. A követ elgördítik. Minden nyíltan, szabadon történik. Mindenki láthatja, nem követnek el csalást. Lázár teste ott nyugszik a sziklasírban, hidegen, némán, holtan. A gyászolók jajgatása elcsitul. A társaság meglepetve és várakozón állja körül a sírt, várják, mi fog következni.
  Krisztus nyugodtan áll a sír előtt. Szent ünnepélyesség árad minden jelenlévőre. Krisztus közelebb lép a sírhelyhez. Szemét az égre emeli és így szól: "Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem" (Jn 11:41). Krisztust ellenségei nem sokkal ezelőtt vádolták istenkáromlással, s köveket ragadtak, hogy megkövezzék, mert Isten Fiának vallotta Magát. Azzal vádolták, hogy Sátán hatalmával művel csodákat. Itt pedig Krisztus Atyjának jelenti ki Istent, s tökéletes bizalommal hozza nyilvánosságra, hogy Ő Isten Fia.
  Krisztus minden tettében együttműködött Atyjával. Mindig gondosan kiemelte, hogy nem önállóan dolgozik: csodáit hit és ima által műveli. Krisztus szerette volna, ha mindenki megismeri Atyjához fűződő kapcsolatát. "Atyám, - mondta - hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem" (Jn 11:41-42).
  
  A tanítványok és a nép ezzel kapták a legmeggyőzőbb bizonyítékát a Krisztus és Isten között fennálló kapcsolatnak.
  "És mikor ezeket mondá, fennszóval kiálta: Lázár, jöjj ki!" (Jn 11:43). Tiszta, átható hangja átjárja a halott fülét. Amint beszél, az istenség átvillan az emberen. Isten dicsősége világítja meg arcát, az emberek látják rajta hatalmának biztosítékát. Minden szem a barlang bejáratára szegeződik. Minden fül odafordul, hogy meghallja a legkisebb neszt is. Mély, fájdalmas érdeklődéssel várja mindenki Krisztus istenségének próbáját, a bizonyítékot, mely vagy alátámasztja állítását, hogy Ő Isten Fia, vagy örökre kioltja a reményt.
  Zaj hallatszik a csöndes sírboltból, s aki halott volt, ott áll a sír ajtajában. Mozgásában akadályozza a halotti ruha, melyben eltemették, s Krisztus így szól az álmélkodó szemlélőkhöz: "Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni" (Jn 11:44). Ismét megmutatja, hogy az emberi munkásoknak együtt kell működniük Istennel. Embereknek kell dolgozniuk az emberekért. Lázárt megszabadítják, s ott áll a gyászolók előtt, nem betegségtől senyvedőn, legyengült, remegő végtagokkal, hanem mint élete teljében levő férfi, nemes férfikorának erejében. Szeme értelemtől csillog, szeretetet sugároz Megváltója felé. Jézus lábához veti magát, imádja Őt.
  A szemtanúknak először a szavuk is elállt a csodálkozástól. Ezután következik a kifejezhetetlen örvendezés és hálaadás. A nővérek Isten ajándékaként kapják vissza testvérük életét, s örömkönnyek közepette, megtört szívvel fejezik ki köszönetüket a Megváltónak. Mialatt azonban a fivér, a nővérek, a barátok örvendeznek, hogy újra együtt lehetnek; Jézus visszavonul. Amikor keresik az Életadót, már sehol sem találják.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ