ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Papi ármányok

    Bethánia oly közel esett Jeruzsálemhez, hogy Lázár feltámasztásának híre hamarosan eljutott a városba. A zsidó főemberek gyorsan megtudták a tényeket a kémektől, akik látták a csodát. Azonnal összehívták a Magas Tanácsot, hogy döntsenek a teendőkről. Krisztus most teljesen megmutatta hatalmát a halál és a sír felett. Isten ezzel az óriási csodával szolgáltatta a döntő bizonyítékot az embereknek, hogy elküldte a világra Fiát üdvösségükre. Minden józan, világos gondolkodású elme meggyőzéséhez elég volt az isteni erő eme megnyilatkozása. Lázár feltámadásának tanúi közül sokan hittek Jézusban. Azonban erősödött a papok Ellene irányuló gyűlölete is. Istenségének összes kisebb bizonyítékát elvetették, s új csodája csak dühítette őket. A halott fényes nappal támadt fel a tömeg szeme láttára. Ilyen bizonyítékot semmilyen ravaszsággal nem lehet félremagyarázni. Pontosan ezért vált a papok ellenségessége még szörnyűbbé. Jobban eltökélték, mint valaha, hogy Krisztus munkájának véget vetnek.
  A szadduceusok, noha nem nézték jó szemmel Krisztust, nem voltak Vele olyan rosszindulatúak, mint a farizeusok. Nem gyűlölték olyan keserűen. Most viszont alaposan megijedtek. Ők nem hittek a halottak feltámadásában. Úgynevezett tudományos alapon úgy okoskodtak: lehetetlen, hogy a halott test életre keljen. Azonban Krisztus néhány szava felborította elméletüket. Tudatlannak bizonyultak az Írások felől is és Isten hatalma felől is. Semmilyen lehetőséget nem láttak, hogy megváltoztassák az emberek benyomását a csodáról. Hogyan fordíthatnák el a népet Tőle, Aki képes volt megfosztani a sírt halottjától? Hamis híreket terjesztettek, de a csodát nem tagadhatták, s nem tudták, hogyan ellensúlyozhatnák hatását. Eddig a szadduceusok nem támogatták a Krisztis megölésére irányuló tervet, Lázár feltámasztása után azonban úgy döntöttek,
  
  hogy csak Jézus halála vethet véget ellenük ható bátor fellépésének.
  A farizeusok hittek a feltámadásban, s nem tehettek mást, be kellett látniuk: a csoda bizonyítja, hogy a Messiás köztük van. Mégis mindig szembeszegültek Krisztus munkásságával. Kezdettől gyűlölték Őt, mert napvilágra hozta képmutató jogigényüket. Félretette a rideg rítusok leplét, mely alá erkölcsi torzulásukat rejtették. Az Általa tanított tiszta vallás elítélte üres, állítólagos kegyességüket. Égtek a bosszúvágytól találó feddései miatt. Megpróbálták provokálni, hogy tegyen vagy mondjon valamit, ami alkalmat adhat elítélésére. Többször próbálták megkövezni, Ő azonban csöndesen visszavonult, s elvesztették szem elől.
  A szombatnapon művelt csodák mind a szenvedők könnyebbségét célozták, a farizeusok mégis szombatrontóként akarták elítélni Őt. Megpróbálták Ellene uszítani a Heródes-pártiakat. Úgy állították be, mint aki ellenkirályságot akar felállítani, s azon tanácskoztak, hogyan ölhetik meg Őt. A rómaiakat úgy akarták Ellene fordítani, hogy azt mondták, megkísérli felforgatni hatalmukat. Minden hamis vádat felhoztak, csakhogy megszüntessék a népre gyakorolt hatását. Eddig azonban kísérleteik kudarcba fulladtak. A tömegek, akik látták irgalmas cselekedeteit, hallották tiszta, szent tanításait, tudták, hogy mindezek nem lehetnek egy szombatrontó vagy istenkáromló tettei és szavai. Még a farizeusok küldötteit, a hivatalnokokat is annyira meghatotta beszéde, hogy nem bírtak kezet emelni Rá. Végső kétségbeesésükben a zsidók rendeletet adtak ki, miszerint aki megvallja hitét Jézusban, azt ki kell zárni a zsinagógából.
  Így aztán, amikor a papok, főemberek és vének összegyűltek tanácskozni, eltökélt szándékuk volt, hogy elítélik Őt, aki olyan csodákat művelt, melyeken mindenki álmélkodik. Farizeusok és szadduceusok jobban egyetértettek, mint valaha. Az eddigi megosztottság helyett egységbe tömörültek Krisztus ellen. A korábbi tanácsüléseken Nikodémus és József megakadályozták Jézus elítélését, ezért most nem hívták be őket. Voltak a tanácsban más tekintélyes személyek is, akik hittek Jézusban, befolyásuk azonban mit sem ért a rosszindulatú farizeusokéval szemben.
  A tanács tagjai mégsem voltak teljesen egységesek. A Magas Tanács
  
  ez idő tájt nem volt törvényes gyűlés. Csupán megtűrték létezését. Tagjai közül néhányan megkérdőjelezték, vajon bölcs dolog-e Krisztust halálra adni. Attól tartottak, ez felkelést idézne elő a nép körében, aminek következtében a rómaiak visszavonják a papság újabb kedvezményeit, s elveszik tőlük a jelenleg birtokolt hatalmat. A szadduceusok egységesek voltak a Krisztussal szembeni gyűlöletükben, mégis óvatosságra ösztönöztek, mert féltek, hogy a rómaiak megfosztják őket magas tisztségeiktől.
  Ebben a tanácsban, melyet Krisztus megölésének eltervezésére hívtak össze, jelen volt a Tanú, aki hallotta Nabukodonozor kevély szavait, látta Belsazár bálványimádó lakomáját; ott volt, amikor Krisztus Názáretben Felkentnek jelentette ki Magát. Ez a Tanú most befolyásolta a főembereket munkájukban. Krisztus életének eseményei olyan pontosan tárultak fel előttük, hogy megrémültek. Visszaemlékeztek a templomi jelenetre, amikor a tizenkét éves gyermek Jézus ott állt a törvény tudós tanítói előtt, és olyan kérdéseket tett fel, hogy azok elámultak. Az imént véghezvitt csoda tanúsította, hogy Jézus nem más, mint Isten Fia. Az Ótestamentum Krisztusra vonatkozó Írásai igazi jelentőségükben villantak fel agyukban. Zavartan, zaklatottan kérdezték a főemberek: "Mit cselekedjünk?" (Jn 11:47). A tanács megoszlott. A Szentlélek befolyása alatt a papok és vezetők nem tudták elhessegetni a meggyőződést, hogy Isten ellen harcolnak.
  Amikor a tanács teljesen összezavarodott, felállt Kajafás, a főpap. Kajafás büszke, kegyetlen, erőszakos, türelmetlen ember volt. Családjához büszke, merész, meggondolatlan, becsvágyó; kegyetlen szadduceusok is tartoztak, akik e tulajdonságaikat színlelt igazságosságuk köpenye alá rejtették. Kajafás tanulmányozta a próféciákat, és bár nem értette valódi jelentésüket, nagy hatalommal és biztonsággal így szólt: "Ti semmit sem tudtok, meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen" (Jn 11:49-50). Még ha Jézus ártatlan is - hangsúlyozta a főpap -, akkor is el kell tenni az útból. Zavart kelt, Magához vonja a népet és csökkenti a vezetők tekintélyét. Ő csak egy ember, s jobb, ha Ő hal meg, mint ha csorba esik a vezetők tekintélyén. Ha a nép elveszíti bizalmát vezetőiben, akkor a nemzet ereje elvész. Kajafás hangoztatta, hogy e csoda nyomán Jézus követői valószínűleg fellázadnak. Akkor jönnek a rómaiak - mondta -, bezárják templomunkat,
  
  eltörlik törvényeinket, megsemmisítik nemzetünket. Mit ér ennek a galileainak az élete a nemzet életéhez viszonyítva? Ha Ő Izrael jólétének útjában áll, nem Istennek tesznek-e szolgálatot, ha félreteszik? Jobb, ha egy ember vész el, mint ha az egész nemzet pusztul.
  Kajafás azzal a kijelentésével, hogy egy ember meghal a nemzetért, megmutatta: valamennyire - ha igen korlátozottan is - ismeri a próféciákat. János viszont, amikor ismerteti ezt a jelenetet, megragadja a jövendölést, s tágabb, mélyebb jelentőségében mutatja be. Így szól: "És nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse" (Jn 11:52). Milyen vakon ismerte el a dölyfös Kajafás a Megváltó küldetését!
  A főpap ajkán ez a legdrágább igazság hazugsággá vált. Az általa támogatott politika a pogányoktól kölcsönzött elven alapult. A pogányoknál annak a homályos tudata, hogy egynek meg kell halnia az emberi fajért, emberáldozatokhoz vezetett. Így Kajafás Jézus feláldozását javasolta a bűnös nemzet megmentéséért, de nem a törvényszegésből, hanem a törvényszegésben, hogy tovább vétkezhessenek. Ezzel az okoskodással akarta elhallgattatni azok tiltakozását, akik azt merték mondani, hogy eddig semmi halálra méltót nem találtak Jézusban.
  E tanács alkalmával Krisztus ellenségei mély meggyőződésre jutottak. A Szentlélek befolyásolta gondolkodásukat. Sátán azonban küzdött, hogy hatalmában tartsa őket. Emlékezetükbe idézte a sérelmeket, melyeket Krisztus miatt szenvedtek el. Milyen kevésre becsülte Jézus az ő igazságrendszerüket! Ő sokkal nagyobb igazságot mutatott be, melyre mindenkinek el kell jutnia, aki Isten gyermeke akar lenni. Biztatta a bűnösöket, hogy a formaságokról és ceremóniákról tudomást sem véve menjenek közvetlenül Istenhez, az irgalmas Atyához, s mondják el kívánságaikat. Ezzel véleményük szerint félreállította a papságot. Jézus nem volt hajlandó elismerni a rabbik iskoláinak teológiáját. Leleplezte a papok bűnös eljárásait és helyrehozhatatlanul aláásta befolyásukat. Lejáratta aranymondásaik és hagyományaik becsületét, s kijelentette, hogy bár keményen erőltetik a rituális törvényt, ugyanakkor Isten törvényét érvénytelenítik. Sátán most mindezt eszükbe juttatta.
  Sátán azt mondta nekik, hogy ha fenn akarják tartani tekintélyüket, halálra kell adniuk Jézust. Ezt a tanácsot követték. Az a tény, hogy elveszthetik az addig gyakorolt hatalmat, elég ok volt a döntéshozatalra. Néhány kivétellel - akik nem merték elmondani gondolataikat - a
  
  Magas Tanács Isten szavának fogadta el Kajafás szavait. A tanács megkönnyebbült, a viszály megszűnt. Eldöntötték, hogy Krisztust az első adandó alkalommal halálra adják. A papok és vezetők elutasították Jézus istenségének bizonyítékát, ezzel áthatolhatatlan sötétségbe burkolták magukat. Mindenestül Sátán befolyása alá kerültek, s ő igyekezett az örök romlás küszöbén túlra juttatni őket. Úgy csapta be a papokat, hogy még elégedettek is voltak magukkal. Hazafiaknak tekintették magukat, akik a nemzet üdvét keresik.
  A Magas Tanács óvakodott hirtelen eljárásokat foganatosítani Jézus ellen, nehogy a nép feldühödjön, s az Ellene tervezett erőszak visszaforduljon rájuk. Ebből a megfontolásból a tanács későbbre halasztotta a kimondott ítélet végrehajtását. A Megváltó tudott a papok cselszövéséről. Tudta, hogy el akarják távolítani, s céljukat hamarosan el is érik. Azonban nem az Ő feladata volt, hogy siettesse a válságot, s tanítványaival együtt visszavonult arról a vidékről. Ezzel - saját példájával - Jézus újból megerősítette a tanítványoknak adott oktatást: "Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba" (Mt 10:23). Tágas területek álltak nyitva előttük, ahol lelkek megmentésén dolgozhattak, s ha csak az Iránta való hűség meg nem kívánta, az Úr szolgáinak nem volt szabad veszélyeztetniük életüket.
  Az Üdvözítő már három éve munkálkodott az emberek között. Előttük állt önmegtagadásának és önzetlen jóindulatának példája. Mindenki ismerte tiszta, szenvedésekkel teli, odaszentelt életét. Ez a rövid, három éves időszak mégis éppen csak annyi volt, ameddig a világ el tudta viselni Megmentőjének jelenlétét.
  Jézus az üldöztetések, sértések életét élte. Bethlehemből elűzte egy féltékeny király, Názáretben elvetette saját népe, Jeruzsálemben ok nélkül halálra ítélték, s Ő néhány hithű követőjével ideiglenes menedékre lelt egy idegen városban. Őt, akit mindig megindított az emberi nyomorúság, aki meggyógyította a betegeket, visszaadta a vak látását, a süket hallását, a néma beszédkészségét, aki megetette az éhezőt és megvigasztalta a bánatost, elűzte a nép, amelynek megmentéséért munkálkodott. Ő, aki a tornyosuló hullámokon járt, s szavával csendesítette a tenger dühös háborgását, aki ördögöket űzött, melyek távozóban Isten Fiának ismerték el Őt, aki megtörte a halott szunnyadását, aki ezreket tartott ámulatban bölcs igéivel, képtelen volt közel férkőzni azok szívéhez, akiket elvakított az előítélet és a gyűlölet, s makacsul elutasították a világosságot.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ