ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Az új ország törvénye

    Közeledett a húsvét ideje, és Jézus újból Jeruzsálem felé vette útját. Szívében az Atya akaratával összefonódó tökéletes egység békéje honolt, és sietősen haladt az áldozat színhelye felé. Tanítványait azonban a rejtély, kétség és félelem érzése kerítette hatalmába. A Megváltó "előttük megy vala, ők pedig álmélkodának és követvén őt, félnek vala" (Mk 10:32).
  Krisztus ismét maga köré hívta a tizenkettőt, és minden addiginál határozottabban ismertette meg velük elárultatását és szenvedéseit. "Ímé - mondta - felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, amit a próféták megírtak. Mert a pogányok kezébe adatik, és megcsúfoltatik, és meggyaláztatik, és megköpdöstetik; és megostorozván, megölik őt; és harmadnapon, feltámad. Ők pedig ezekből semmit nem értének; és e beszéd őelőlük el vala rejtve, és nem fogták fel a mondottakat" (Lk 18:31-34).
  Nem röviddel ezelőtt hirdették mindenütt: "Elközelített a mennyeknek országa?" (Mt 10:7). Nem maga Krisztus ígérte-e meg, hogy sokan lesznek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal Isten országában? Nem ígérte-e meg mindenkinek, aki valamit elhagyott érette, hogy százannyit kap helyébe ebben az életben, és részese lesz országának? Nem adott-é a tizenkettőnek különleges ígéretet arról, hogy magas tisztséget viselhetnek országában - trónon ülve ítélhetik meg Izrael tizenkét törzsét? Most is azt mondta, hogy minden, ami a próféciákban felőle megíratott, beteljesedik. Nem jövendölték-e meg a próféták a Messiás uralkodásának dicsőségét? Ezeknek a gondolatoknak a fényében az árulásra, kínoztatásra, halálra vonatkozó szavai homályosnak és valószínűtlennek tűntek. Bármilyen nehézségek jönnek is közbe, hitték, hogy az országot hamarosan megalapítják.
  János, Zebedeus fia az első két tanítvány egyike volt, akik követték Jézust. Jakabbal, testvérével együtt az első csoporthoz tartoztak, akik
  
  mindent elhagytak az Ő szolgálatáért. Boldogan lemondtak otthonukról, barátaikról; hogy Vele lehessenek. Vele jártak és beszéltek, Vele voltak az otthon magányában és a nyilvános gyűléseken. Eloszlatta félelmeiket, megszabadította őket a veszélyből, enyhített szenvedésükön, vigaszt nyújtott bánatukban, s türelmesen, szelíden tanította őket, míg szívük az Övéhez kapcsolódott, s hő szeretettel vágytak a legközelebb lenni Hozzá országában. János minden lehetséges alkalommal a Megváltó mellett foglalt helyet, s Jakab is vágyott a megtiszteltetésre, hogy ilyen közel lehessen hozzá.
  Anyjuk Krisztus követője volt, s nyíltan szolgálta Őt teljes szívvel. Anyai szeretetből és fiai iránti becsvággyal a legmegtisztelőbb helyet kívánta nekik az új országban. Ezért bátorította őket, hogy kérjenek.
  "Mit kívántok, hogy tegyek veletek?" (Mk 10:36) - kérdezte.
  Az anya így felelt: "Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől" (Mt 20:21).
  Jézus szelíden bánt velük, nem dorgálta meg önzésüket, amiért kiváltságot igényeltek testvéreikkel szemben. Olvasott szívükben, tudta, milyen mélyen ragaszkodnak Hozzá. Jóllehet, jellemüket megfertőzték a földi hatások, szeretetük mégsem pusztán emberi érzelem volt, hanem a Megváltó szeretetéből fakadt. Krisztus nem tesz nekik szemrehányást, hanem mélyebbé és tisztábbá kívánja tenni kapcsolatukat. Ezt kérdezte: "Megihatjátok-é a pohárt, amelyet én megiszom: és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?" (Mt 20:22). Eszükbe jutottak a próbára, szenvedésre mutató titokzatos szavai, mégis bizalommal felelték: "Megtehetjük" (Mk 10:39). A legnagyobb megtiszteltetésnek tekintették, ha úgy bizonyíthatják hűségüket, hogy mindenben osztoznak, ami Uruk életében bekövetkezik.
  "Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek" (Mt 20:23) - mondta. A trón helyett a kereszt állt előtte, társaként a két gonosztevő jobb és bal keze felől. Később Jakab és János is osztozott Mesterükkel a szenvedésben: egyikük - a testvérek közül elsőként - kard által pusztult el, másikuknak a leghosszabb ideig kellett elviselnie a nehéz munkát, megvetést, üldöztetést.
  "De az én jobb és bal kezem felől való ülést - folytatta Jézus - nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akiknek az én Atyám elkészítette" (Mt 20:23). Isten országában a helyet nem részrehajlással nyerik el. Nem
  
  kiérdemlik, nem önkényes adományozás útján kapják. A jellem eredményezi. A korona és a trón egy megvalósult állapot jelei, a mi Urunk Jézus Krisztus által önmagunk felett aratott győzelem jelei.
  Jóval később, amikor a tanítvány együtt tudott érezni Krisztussal, mert társává vált szenvedéseiben, az Úr feltárta Jánosnak a feltételt, melynek alapján közel állhat hozzá országában. "Aki győz - mondta Krisztus - megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében". "Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom őreá az én Istenemnek nevét, [...] és az én új nevemet" (Jel 3:21.12). Pál apostol így ír: "Én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró" (2Tim 4: 6-8).
  Az fog a legközelebb állni Krisztushoz, aki a földön a legtöbbet vett át az Ő önfeláldozó szeretetéből - a szeretetből, mely "nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, [...] nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt" (lKor 13:4-5). Ez a szeretet indította a tanítványokat, ahogyan Urunkat is, hogy éljenek, dolgozzanak, odaadjanak és feláldozzanak mindent, akár a halálig, az emberiség megmentéséért. Ez a lelkület vált nyilvánvalóvá Pál életében, aki ezt mondta: "Mert nékem az élet Krisztus, - hiszen élete Krisztust mutatta be az embereknek - és a meghalás nyereség" (Fil 1:21) - nyereség Krisztusnak. Maga a halál teszi nyilvánvalóvá kegyelmének erejét, s lelkeket gyűjt Neki. "Magasztaltatni fog Krisztus az én testemben, - mondta - akár életem, akár halálom által" (Fil 1:20).
  Amikor a tíz tanítvány meghallotta Jakab és János kérését, elégedetlenkedni kezdtek. Mindannyian a legmagasabb helyet szerették volna maguknak az országban, és bosszúsak voltak, amiért a két tanítvány látszólag előnyre tett szert.
  Megint kezdett kiújulni a harc, hogy ki a nagyobb, amikor Jézus magához hívta őket, és így szólt a méltatlankodó tanítványokhoz: "Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így lesz közöttetek" (Mk 10:42-43).
  A világ országaiban a társadalmi rang önfelmagasztalást jelent. A népről
  
  azt tartották, hogy csak az uralkodó osztályok jólétéért létezik. Befolyás, gazdagság, műveltség megannyi eszközt jelentettek a tömegek kézbentartására a vezetők érdekében. A felsőbb osztályok gondolkodtak, döntöttek, birtokoltak és uralkodtak, az alsóbbak pedig engedelmeskedtek és szolgáltak. A vallás - csakúgy, mint az összes többi dolog - a hatalom ügye volt. A néptől elvárták, hogy úgy higgyenek, éljenek, ahogyan feljebbvalóik diktálják. Az ember emberi jogát, hogy maga gondolkodjon és cselekedjen, egyáltalán nem ismerték el.
  Krisztus más elvekre alapozta országát. Az embereket nem hatalomra, hanem szolgálatra hívta, az erősöket, hogy hordozzák a gyöngék fogyatékosságait. Az erő, a rang, a tehetség, a műveltség mind nagyobb kötelezettséget rótt birtoklójára embertársainak szolgálatában. Krisztus legkisebb tanítványára is áll: "Minden tiérettetek van" (2Kor 4:15).
  "Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért" (Mk 10:45). Tanítványai közt Krisztus minden tekintetben gondviselő teherhordozó volt. Osztozott szegénységükben, önmegtagadást gyakorolt miattuk, előttük járt, hogy egyengesse a nehéz terepet, és nemsokára befejezi földi munkáját: leteszi életét. Annak az alapelvnek, mely szerint Krisztus cselekedett, kell mozgósítania az egyháznak - az Ő testének - tagjait. Az üdvösség terve és alapja a szeretet. Krisztus országában azok a legnagyobbak, akik az Ő példáját követik, és nyájának pásztoraiként cselekszenek.
  Pál szavai feltárják a keresztény élet igazi méltóságát és becsületét: "Én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem," "nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak" (lKor 9:19; 10:33).
  Lelkiismereti kérdésekben a lelket nem szabad akadályozni. Senkinek sem szabad irányítania a másik gondolkodását, megítélni őt vagy megszabni kötelességét. Isten minden léleknek gondolkodási szabadságot ad, hogy követhesse saját meggyőződését. "Mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek" (Róm 14:12). Senkinek sem áll jogában a saját egyéniségét a máséba olvasztani. Minden olyan dologban, ahol elvekről van szó, "kiki a maga értelme felől legyen meggyőződve" (Róm 14:5). Krisztus országában nincs úri elnyomás, nem kényszerítenek ki semmilyen viselkedést. A mennyei angyalok nem uralkodni vagy hódolatot kierőszakolni
  
  jönnek a földre, hanem a kegyelem követeiként, hogy együttműködjenek az emberekkel fajunk felemelésében.
  A Megváltó tanításának elvei és igéi isteni szépségükben maradtak meg a szeretett tanítvány emlékezetében. János bizonyságtételének fő mondanivalója az egyházhoz utolsó napjaiban ez volt: "Ez az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást." "Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért" (1Jn 3:11.16).
  Ez a lelkület hatotta át az ősegyházat. A Szentlélek kitöltetése után "a hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenük köz vala. [...] Szűkölködő sem vala őközöttük senki. [...] És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon" (Acs 4:32.34.33).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ