ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Küzdelem

    A papok és vezetők némán hallgatták Krisztus nyomatékos feddéseit. Nem tudták megcáfolni vádjait. Még inkább eltökélték, hogy csapdába ejtik, ezért kémeket küldtek a nyomába, "akik igazaknak tetteték magukat, hogy őt megfogják beszédében; hogy átadják a felsőbbségnek és a helytartó hatalmának" (Lk 20:20). Nem az idős farizeusokat küldték, akikkel Jézus gyakran találkozott, hanem fiatalokat, lelkeseket, buzgókat, akiket elgondolásuk szerint Krisztus nem ismert. Őket Heródes-pártiak kísérték, hogy hallják Krisztus szavait, és tanúskodhassanak ellene a tárgyaláson. A farizeusok és heródiánusok esküdt ellenségek voltak, most azonban egyesültek Krisztus ellen.
  A farizeusokat mindig bosszantotta a rómaiak adószedése. Az adófizetést Isten törvényével ellentétesnek tartották. Itt volt a lehetőség, hogy tőrbe ejtsék Jézust. A kémek hozzá jöttek, s látszólagos őszinteséggel, mintha csak meg akarnák tudni kötelességüket, így szóltak: "Mester, tudjuk, hogy te helyesen beszélsz és tanítasz, és személyt nem válogatsz, hanem az Istennek útát igazán tanítod: szabad-é nékünk adót fizetnünk a császárnak, vagy nem?" (Lk 20:21 22).
  Ha őszinték lettek volna e szavak: "tudjuk, hogy te helyesen beszélsz és tanítasz" (Lk 20:21), felértek volna egy csodálatos vallomással. Megtévesztő szándékkal ejtették ki őket, a bizonyságtétel mégis igaz volt. A farizeusok tudták, hogy Krisztus helyesen beszél és tanít, és saját bizonyságtételük ítéli el őket.
  A kérdezők azt hitték, megfelelően palástolják szándékukat, Jézus azonban nyitott könyvként olvasott szívükben, és leleplezte képmutatásukat. "Mit kísértetek engem?" (Lk 20: 23) - kérdezte, és ezzel - bár nem kérték - jelt adott nékik: megmutatta, hogy ismeri titkos szándékukat. Még inkább összezavarodtak, amikor hozzátette: "Mutassatok nékem egy
  
  pénzt" (Lk 20:24). Odahoztak egyet, s Ő megkérdezte: "Kinek a képe és felirata van rajta? És felelvén, mondának: A császáré. " Jézus a pénzen levő feliratra mutatott, és így szólt: "Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek" (Lk 20:24-25).
  A kémek azt várták, hogy Jézus közvetlenül - vagy így, vagy úgy - válaszol kérdésükre. Ha azt mondja: törvénytelen dolog adót fizetni a császárnak, feljelentették volna a római hatóságoknál, és letartóztatják lázadás szításáért. Ha kijelenti, hogy az adófizetés törvényes, elhatározták, hogy bevádolják a népnél, mert ellentmond Isten törvényének. Most zavarba jöttek, legyőzöttnek érezték magukat. Tervük szétzilálódott. Olyan sommás választ kaptak kérdésükre, amire nem volt mit mondaniuk.
  Krisztus felelete nem kibúvó volt, hanem a kérdés elfogulatlan megválaszolása. Kezében tartotta a római érmét, melyre a császár nevét és képét nyomták, és kijelentette, hogy mivel a római hatalom védelme alatt élnek, kötelesek megadni ennek a hatalomnak a kért támogatást egészen addig, amíg az nem ütközik magasabb kötelezettségükkel. Az ország törvényeinek békeszeretően alá kell vetniük magukat, de elsődlegesen mindenkor Istenhez kell hűségesnek lenniük.
  A Megváltó szavai "Adjátok meg [...] ami az Istené, az Istennek" (Lk 20:25) - súlyos dorgálást jelentettek az ármánykodó zsidóknak. Ha hűségesen teljesítették volna Isten iránti kötelességüket, nem váltak volna megtört, idegen hatalomnak alávetett nemzetté. Nem lengett volna római zászló Jeruzsálem felett, nem állt volna római őrszem kapujában, nem uralkodott volna római helytartó falai közt. A zsidó nemzet ekkor viselte Istentől való eltávolodásának büntetését.
  Amikor a farizeusok meghallották Krisztus válaszát, "elcsodálkozának; és otthagyván őt, elmenének" (Mt 22: 22). Jézus megdorgálta képmutatásukat, elbizakodottságukat, de ugyanakkor egy nagy alapelvet is felállított, mely világosan meghatározza az ember kötelességét a polgári kormányzat, illetve Isten iránt. Sokak lelkében elcsitult egy nyugtalanító kérdés. 'Attól fogva a helyes elvhez tartották magukat. Bár sokan elégedetlenül távoztak, de látták, hogy a kérdés alapját képező elvet Krisztus világosan kifejtette. Csodálták éleslátását.
  Alighogy elhallgattak a farizeusok, amikor a szadduceusok jöttek elő körmönfont kérdéseikkel. A két párt között kibékíthetetlen ellentét
  
  feszült. A farizeusok mereven ragaszkodtak a hagyományokhoz. Pontosan végrehajtották a külső ceremóniákat, szorgalmasan tisztálkodtak, böjtöltek, hosszan imádkoztak, hivalkodva alamizsnát osztogattak. Krisztus azonban kijelentette, hogy hiábavalóvá tették Isten törvényét, mivel emberek parancsolatait és tantételeit oktatták. Mint osztály, vakhitűek és képmutatóak voltak, de akadtak köztük őszintén kegyesek is, akik elfogadták Krisztus tanításait és tanítványaivá lettek. A szadduceusok elvetették a farizeusok hagyományait. Azt állították, hogy a Szentírás nagyobb részében hisznek, és életelvnek tekintik azt, de valójában szkeptikusok és materialisták voltak.
  A szadduceusok tagadták az angyalok létezését, a halottak feltámadását, a jövendő élet tanítását a jutalmakkal és büntetésekkel együtt. Mindezekben a kérdésekben különböztek a farizeusoktól. A két párt közötti vita a feltámadás tárgyában csúcsosodott ki. A farizeusok szilárdan hittek a feltámadásban, de ezekben a jövendő állapotot illető vitákban elbizonytalanodtak. A halál számukra megmagyarázhatatlan rejtélynek számított. Képtelenek voltak megfelelni a szadduceusok érveire, s ez folytonos ingerültségre adott okot. A két párt közötti megbeszélések rendszerint mérges vitákba torkollottak, melyek nyomán messzebb kerültek egymástól, mint azelőtt.
  Számbelileg a szadduceusok messze alulmaradtak ellenfeleiktől, nem tudtak olyan erős befolyást gyakorolni a köznépre. Számos gazdag ember akadt köztük, akik befolyásukat vagyonuk révén érvényesíthették. Soraikba tartozott a papok többsége, rendszerint közülük választották a főpapot. Ez viszont azzal a kifejezett kikötéssel járt, hogy nem hangoztathatják kétkedő álláspontjukat. A farizeusok száma és népszerűsége miatt a szadduceusoknak külsőleg titkolniuk kellett tantételeiket, amikor papi hivatalt töltöttek be, de a puszta tény, hogy ilyen tisztségre választhatók voltak, növelte tévedéseik befolyását.
  A szadduceusok elvetették Jézus tanítását. Őt olyan lelkület hatotta át, melynek a megnyilvánulásait nem ismerték el. Istenre és az eljövendő életre vonatkozó tanításai ellenkeztek elméleteikkel. Hittek Istenben, mint az egyedüli embernél magasabb rendű lényben, de érvelésük szerint a mindent átfogó gondviselés és az isteni előrelátás megfosztaná az embert szabad erkölcsi tevékenységétől, és szolgai helyzetbe süllyesztené. Hitük szerint Isten az embert a teremtés után magára hagyta,
  
  magasabb befolyásoktól mentesen. Úgy tartották, hogy az ember szabadon irányítja életét, alakítja a világ eseményeit, sorsa a saját kezében van. Tagadták, hogy Isten Lelke emberi erőfeszítések vagy természeti eszközök által munkálkodna. Azt azonban vallották, hogy természetes képességeinek helyes kiaknázásával az ember felemelkedhet és megvilágosodhat, élete szigorú, önmegtagadó gyakorlatok által megtisztulhat.
  Istenről alkotott felfogásuk formálta jellemüket is. Ahogyan nézetük szerint Ő nem érdeklődik az ember iránt, úgy ők is kevéssé törődtek egymással: nemigen volt egység közöttük. Mivel nem ismerték el a Szentlélek befolyását az ember cselekedeteire, ereje nem nyilvánult meg életükben. A többi zsidóhoz hasonlóan ők is igen büszkék voltak, amiért születésük révén Ábrahám gyermekei, és szigorúan ragaszkodnak a törvény követelményeihez, viszont hiányzott náluk a törvény valódi lelkülete és Ábrahám hite, jósága. Természetes rokonszenvük szűk körre terjedt ki. Hitték, hogy minden ember biztosíthatja magának az élet kényelmét és áldásait, de szívüket nem érintették mások szükségletei, szenvedései. Önmaguknak éltek.
  Krisztus szavaival és tetteivel bizonyságot tett az isteni erőről, mely természetfeletti eredményeket szül, a jelenlegin túli jövendő életről, valamint Istenről, az emberiség Atyjáról, aki mindig figyel gyermekeinek érdekeire. Feltárta az isteni erő jóságos, könyörületes munkáját, mely megrótta a szadduceusok önző elkülönülését. Azt tanította, hogy az ember időleges és örök javára Isten indítja a szívet a Szentlélek által. Rámutatott: tévedés azt hinni, hogy emberi erő átformálhatja a jellemet - ez csak Isten Lelke által lehetséges.
  A szadduceusok elhatározták, hogy ezt a tanítást kétségbe vonják. Vitába akartak szállni Jézussal, és biztosak voltak benne, hogy rossz hírbe hozhatják, ha nem is biztosíthatják elítélését. A feltámadás témáját választották a kikérdezésre. Ha egyetért velük, még inkább megsérti a farizeusokat. Ha ellentmond nekik, elhatározták, hogy nevetségessé teszik tanítását.
  A szadduceusok úgy okoskodtak, hogy ha a test mind halhatatlan, mind halandó állapotában ugyanazokból az anyagi részecskékből áll, akkor a halálból történő feltámadás után is kell lennie húsnak és vérnek, s az örökkévalóságban a földön megszakadt életnek kell folytatódnia. Ebben az esetben következtetésük szerint a földi kapcsolatok is folytatódnak,
  
  minden ugyanúgy megy tovább, mint a halál előtt, ennek az életnek a gyarlóságai, szenvedélyei ismétlődnek az eljövendő életben is.
  A kérdésre adott válaszában Jézus fellebbentette a fátylat a jövendő életről. "A feltámadáskor - mondta - sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben" (Mt 22:30). Rámutatott, hogy a szadduceusok hite téves. Kiindulópontjuk hamis. "Tévelyegtek, - tette hozzá - mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát" (Mt 22:29). Nem képmutatással vádolta őket, mint a farizeusokat, hanem hitbeli tévelygéssel.
  A szadduceusok azzal hízelegtek maguknak, hogy a világon a legszigorúbban ragaszkodnak az Írásokhoz. Jézus azonban megmutatta, hogy nem ismerik azok valódi értelmét. A tudást csak a Szentlélek világossága teheti helyére a szívben. Zavaros hitük és értelmi sötétségük oka Jézus szerint, hogy nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát. Isten titkait véges okoskodásuk keretei közé akarták szorítani. Krisztus felhívta őket: nyissák meg értelmüket a szent igazságok előtt, ez kiszélesíti és elmélyíti felfogásukat. Ezrek válnak hitetlenekké, mert véges elméjük nem értheti meg Isten titkait. Nem tudják megmagyarázni az isteni erő csodás megnyilatkozását, a gondviselést, ezért az ilyen erő bizonyítékait elutasítják, azt a természet olyan működésének tulajdonítják, amit még kevésbé tudnak megmagyarázni. A bennünket körülvevő rejtélyek egyetlen kulcsa, ha felismerjük bennük Isten jelenlétét és erejét. Az embernek el kell ismernie Istent, a világegyetem Teremtőjét, aki parancsol és végrehajt mindeneket. Átfogóbb ismerettel kell rendelkeznie Isten jelleméről és művének titkairól.
  Krisztus kijelentette hallgatóinak, hogy ha nem létezne feltámadás a halálból, az Írásoknak - melyekben állítólag hisznek - semmi hasznuk nem volna. Így szólt: "A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, amit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene" (Mt 22:31-32). Isten nyilvántartja a számunkra nem létező dolgokat. Kezdettől látja a véget, munkájának eredményét úgy tekinti, mintha már bevégezte volna. A drága holtak Ádámtól kezdve egészen a legutolsó meghaló szentig meghallják majd Isten Fiának hangját, s előjönnek a sírból a halhatatlan életre. Isten az ő Istenük lesz, ők pedig az Ő népe lesznek. Meghitt, gyöngéd kapcsolat fog fönnállni Isten és a feltámadott
  
  szentek között. Ezt az állapotot - melyet terve előirányzott - úgy tekinti, mintha máris létezne. Isten számára a holtak élnek.
  Krisztus szavaival elhallgattatta a szadduceusokat. Nem tudtak válaszolni neki. Egyetlen szót sem mondott, melybe a legkisebb mértékben is bele tudtak volna kapaszkodni, hogy elítélhessék. Ellenségei semmit sem nyertek, csak a nép megvetését.
  A farizeusok mégsem adták föl a reményt, hogy olyan kijelentést csikarhatnak ki belőle, melyet felhasználhatnak ellene. Rávettek egy bizonyos tanult írástudót, kérdezze meg Jézust, a törvény tíz parancsolata közül melyik a legnagyobb jelentőségű.
  A farizeusok az első négy parancsolatot dicsőítették, melyek az ember kötelességére mutatnak Alkotója iránt. Szerintük ez sokkal lényegesebb, mint a másik hat, mely az ember embertársaival szembeni kötelességét határozza meg. Ennek eredményeként nagyban hiányzott náluk a gyakorlati kegyesség. Jézus megmutatta a népnek ezt az óriási hiányosságukat, és a jó cselekedetek szükségességét. Kijelentette, hogy a fát gyümölcseiről ismerik meg. Emiatt azzal vádolták, hogy az utolsó hat parancsolatot az első négy fölé emeli.
  A törvénytudó közvetlenül kérdezte meg Jézust: "Melyik az első minden parancsolatok között?" Krisztus válasza is egyenes és ellentmondhatatlan: "Minden parancsolatok között az első: Halljad Izrael: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. " A második hasonlatos az elsőhöz - mondta Krisztus -, mert abból következik: "Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat" (Mk 12: 28-31). "E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták" (Mt 22: 40).
  A Tízparancsolat első négy parancsa ebben az egyetlen hatalmas előírásban foglalható össze: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből" (Mt 22: 37; 5Móz 6: 5). Az utolsó hat a másikban összegezhető: "Szeresd felebarátodat, mint magadat" (Mt 22:39; 3Móz 19:18). Mindkét parancsolat a szeretet alapelvének kifejezése. Nem lehet az elsőt megtartani és a másodikat megszegni, sem a másodikat megtartani és közben az elsőt megszegni. Ha Isten elfoglalja jogos helyét a szív trónusán, felebarátunk is az őt megillető helyre kerül. Úgy fogjuk szeretni, mint önmagunkat. Csak ha Istent mindenek fölött szeretjük, akkor szerethetjük felebarátunkat elfogultság nélkül.
  
  Mivel az összes parancsolat összefoglalható az Isten és ember iránti szeretetben, ebből következik, hogy ennek az alapelvnek az áthágása nélkül egyetlen parancsolat sem szeghető meg. Ezáltal Krisztus arra tanította hallgatóit, hogy Isten törvénye nem megannyi különféle parancsolatból áll, melyek közül egyesek nagyjelentőségűek, mások viszont kevésbé fontosak, és büntetlenül mellőzhetőek. Urunk isteni egységben mutatja be az első négy és az utolsó hat parancsolatot, s arra tanít, hogy az Isten iránti szeretet az összes parancsolatával szembeni engedelmességben nyilvánul meg.
  Az írástudó, aki megkérdezte Jézust, sokat olvasta a törvényt, és megdöbbent e szavakon. Nem várta volna, hogy Jézus ilyen mélyen és alaposan ismeri az Írásokat. Látóköre tágult a szent parancsolatok alatt rejlő elvek tekintetében. Az összegyűlt papok és vezetők előtt őszintén bevallotta, hogy Krisztus helyesen értelmezi a törvényt. Ezt mondta:
  ,Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy Isten van, és nincsen kívüle más. És szeretni őt teles szívből, tel és elméből, teles lélekből és teles erőből, és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, többet ér minden égőáldozatnál és véres áldozatnál" (Mk 12:32-33).
  Krisztus válaszának bölcsessége meggyőzte az írástudót. Tudta, hogy a zsidó vallás inkább a külső ceremóniákból áll, mint a belső kegyességből. Volt némi fogalma a puszta ceremoniális áldozatok, és a bűnért való engesztelés céljából hit nélkül történő vérontás értelmetlenségéről. Az Isten iránti szeretet és engedelmesség, az emberek iránti önzetlen megbecsülés ezeknél a rítusoknál értékesebbnek tűnt szemében. Ennek a férfinak a készsége, amivel elismerte Krisztus gondolkodásmódjának helyességét, határozott és azonnali válasza a nép előtt merőben más lelkületet igazolt, mint a papoké és a főembereké. Jézus szíve megindult ennek az őszinte írástudónak a láttán, aki merte vállalni a papok rosszallását és a főemberek fenyegetését: elmondta szívének meggyőződését. "Jézus pedig látván, hogy bölcsen felelt vala, monda néki: Nem messze vagy az Isten országától" (Mk 12:34).
  Az írástudó közel volt Isten országához, mert felismerte, hogy az igazság tettei kedvesebbek Istennek, mint az égőáldozatok és felajánlások. Fel kellett azonban ismernie Krisztus isteni jellemét, hogy hit által erőt nyerjen, és igazságot cselekedjen. A rituális szolgálat értéktelen, ha nincs kapcsolatban Krisztussal élő hit által. Még az erkölcsi törvény is elveszti
  
  célját, ha nem a Megváltóval összefüggésben értelmezik. Krisztus ismételten megmutatta, hogy Atyjának törvénye mélyebb pusztán irányadó parancsoknál. A törvényben ugyanaz az elv testesül meg, ami az evangéliumban is megnyilatkozik. A törvény rámutat az ember kötelességére, megmutatja bűneit. Krisztusra kell tekintenie megbocsátásért, erőért, hogy tehesse, amit a törvény magában foglal.
  A farizeusok közel húzódtak Jézushoz, amikor az írástudó kérdésére válaszolt. Ekkor Ő megfordult, és számukra tett föl egy kérdést: "Miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől? Kinek a fia?" (Mt 22: 42). Ez a kérdés a Messiásra vonatkozó hitük próbája volt: vajon egyszerű embernek vagy Isten Fiának tekintik-e Őt. Kórusban hangzott a válasz: "A Dávidé" (Mt 22:42). Ezt a címet adta a prófécia a Messiásnak. Amikor Jézus hatalmas csodáival nyilvánította ki istenségét, amikor betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, az emberek kérdezgették maguk között: "Nem ez-é a Dávidnak ama Fia?" (Mt 12:23). A kananeus asszony, a vak Bartimeus és sokan mások így kiáltottak hozzá segítségért: " Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!" (Mt 15:22). Jeruzsálemi bevonulásakor üdvrivalgásokkal köszöntötték: "Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Mt 21:9). Azon a napon a kisgyermekek a templomban visszhangozták, örömmel tulajdonították Neki e nevet. Sokan azonban, akik Jézust Dávid Fiának hívták, nem ismerték el istenségét. Nem értették meg, hogy Dávid Fia egyúttal Isten Fia is.
  Jézus válaszolt arra az állításra, hogy a Krisztus Dávid Fia: "Miképpen hívja tehát őt Dávid lélekben Urának, ezt mondván: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul. Ha tehát Dávid Urának hívja őt, mi módon fia? És senki egy szót sem felelhet vala néki; sem pedig nem meri vala őt e naptól fogva többé senki megkérdezni" (Mt 22:43-46; Zsolt 110:1).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ