ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Pilátus palotájának az udvarán

    Krisztus megkötözött fogolyként áll Pilátus, a római helytartó jeruzsálemi palotájának udvarán. A római katonák gárdája veszi körül. Az udvart majdnem teljesen megtölti a tömeg. Közvetlenül a bejárat előtt állnak a szanhedrin bírói, a papok, a főemberek, a vének és a csőcselék is.
  Jézus elítélése után a Szanhedrin - a főtanács - tagjai Pilátushoz mentek, hogy erősítse meg az ítéletüket és hajtassa végre Jézus kivégzését. A zsidók hivatalos képviselői azonban nem akartak belépni a római helytartó palotájának még az udvarába sem. Törvényük szerint ugyanis ezzel tisztátalanná tették volna magukat, és ez megakadályozta volna őket abban, hogy részt vegyenek a húsvéti ünnepen. Vakságukban nem látták, hogy a gyilkos gyűlölet már tisztátalanná tette a szívüket. Nem látták, hogy Krisztus volt az igazi húsvéti bárány, és mivel elvetették Őt, a nagy ünnep elveszítette számukra a jelentőségét.
  Mikor a foglyot bevezették az udvarba, Pilátus kilépett palotája tornácára és barátságtalan szemmel tekintett Jézusra. A római helytartót hálószobájából hívták ki nagy sietséggel. Elhatározta, hogy olyan gyorsan intézi el az ügyet, amilyen gyorsan csak lehetséges. Arra készült, hogy ellentmondást nem tűrő szigorúsággal foglalkozik majd a fogollyal. A legszigorúbb arckifejezéssel fordult Jézus felé, hogy megnézze, milyen embert kell megvizsgálnia. Azt már tudta, hogy ezt az embert a zsidó hatóságok nagyon szerették volna kihallgattatni vele, és sietséggel megbüntettetni.
  Pilátus rápillantott azokra az emberekre, akik vádat emeltek Jézus ellen. Tekintete kutatóan Jézuson nyugodott. Pilátus már sokféle bűnözővel találkozott. Eddig még sohasem hoztak elé senkit, aki a jóságnak és nemességnek azokat a vonásait hordozta volna magán, mint ez az ember. Jézus arcán nem látta semmi jelét a bűnnek, sem a félelemnek, a vakmerőségnek, vagy a dacnak. Pilátus egy higgadt és méltóságteljes
  
  magatartású embert látott maga előtt, akinek az arckifejezése nem egy bűnöző ismertető jegyeit, hanem a menny pecsétjét hordozta magán.
  Krisztus megjelenése kedvező benyomást tett Pilátusra. Felébredt benne jobbik természete. Pilátus hallott már Jézusról és tetteiről. Felesége mondott neki valamit azokról a csodálatos cselekedetekről, amelyeket egy galileai próféta vitt véghez, aki meggyógyította a betegeket és feltámasztotta a halottakat. Most mindez elfelejtett álomként idéződött fel benne. Visszaemlékezett azokra a beszédekre, amelyek számos forrásból eljutottak hozzá. Elhatározta, hogy megkérdezi a zsidóktól, milyen vádakat emeltek a fogoly ellen.
  Ki ez az ember? Miért hoztátok őt ide? Milyen vádat hoztok fel ellene? - tette fel nekik a kérdéseket. A zsidók zavarba jöttek. Tudták, hogy képtelenek bebizonyítani Krisztus ellen felhozott vádjaikat, és ezért nem is az volt a kívánságuk, hogy Pilátus nyilvánosan vizsgálja ki az ügyet. Ezért csak annyit mondtak válaszként, hogy a fogoly egy gonosz csaló és názáreti Jézusnak hívják.
  Pilátus ismét megkérdezte: "Micsoda vádat hoztok fel ez ember ellen?" (Jn 18:29). A papok nem válaszolták meg ezt a kérdést, de azzal, amit mondtak, elárulták ingerültségüket: "Ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe" (Jn 18:30). Mikor a szanhedrin, - a főtanács - a nép első emberei hozzád hoznak egy embert, akit méltónak tartanak a halálra, szükséges-e érdeklődni az ellene felhozott vád után? Azt remélték, hogy saját fontosságuk hangsúlyozásával hatást gyakorolnak Pilátusra, és ráveszik arra, hogy teljesítse kérésüket. Égtek a vágytól, hogy az általuk hozott halálos ítéletet Pilátus minél előbb erősítse meg. Tudták, hogy azok az emberek, akik tanúi voltak Krisztus csodálatos tetteinek, olyan történeteket tudnának elmondani, melyek nagyon különböznek az általuk koholt vádaktól, amelyeket itt elő akartak adni.
  A papok azt gondolták, hogy a közismerten gyenge és ingadozó Pilátusnál minden baj nélkül keresztül tudják vinni terveiket. Korábban is írt alá halálos ítélet végrehajtására szóló parancsot sietősen, ezzel elítélt olyan embereket, akik nem voltak méltók a halálra. Pilátus szerint egy fogoly élete nem sokat számított. Számára nem volt semmi jelentősége. A papok azt remélték, hogy Pilátus most is kirója a halálbüntetést Jézusra úgy, hogy nem hallgatja ki előzőleg. Ezt kedvezményként is kérték és elvárták Pilátustól nagy nemzeti ünnepük alkalmával.
  
  Volt azonban valami a fogolyban, ami visszatartotta Pilátust ettől a döntéstől. Nem merte ezt tenni. Átlátott a papok szándékain. Emlékezett arra, hogy nem is olyan régen, Jézus miként támasztotta fel Lázárt, aki már négy napja halott volt. Elhatározta, hogy mielőtt aláírná az ítéletet, előbb megtudja, mik voltak a vádak Jézus ellen, és azt is, vajon tudják-e bizonyítani ezeket a vádakat.
  Ha a ti ítéletetek jogos - mondotta -, akkor miért hoztátok a foglyot hozzám? "Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg őt a törvényeitek szerint" (Jn 18:31). Szorultságukban kénytelenek voltak megmondani Pilátusnak, hogy ők már hoztak egy ítéletet Krisztus ellen, de Pilátus ítéletére is szükségük van, mert az ő ítéletüket csak ez teszi érvényessé. Mi a ti ítéletetek? - kérdezte Pilátus. A halál, felelték; de nekünk a törvény szerint nem szabad senkit sem halálra adnunk. Arra kérték Pilátust, fogadja el szavukat bizonyítékként arra, hogy Krisztus bűnös és hajtassa végre az ítéletet. Ők vállalják a felelősséget az eredményért.
  Pilátus nem volt igazságos és lelkiismeretes bíró; és erkölcsi erő tekintetében is elég gyenge ember volt, mégis megtagadta kérésüket. Nem volt hajlandó elítélni Jézust, amíg nem sorolják fel a vádakat ellene.
  A papok kényszerhelyzetben voltak. Látták, hogy el kell rejteniük képmutatásukat. Nem szabad megengedniük, hogy úgy tűnjék fel, mintha Krisztust vallási alapon, vallási okokból tartóztatták volna le. Ha okként valami ilyennel hozakodtak volna elő, akkor eljárásaikat Pilátus nem találta volna fontosaknak és egyáltalán reá tartozóknak. Azt a látszatot kell kelteniük, hogy Jézus a törvény és a rend ellen munkálkodott. Így azután politikai bűnözőként lehetne elítélni. Lázadások és felkelések a római kormányzat ellen állandóan felütötték a fejüket a zsidók között. Ezekkel a lázongásokkal a rómaiak nagyon szigorúan foglalkoztak és a legkegyetlenebb módon végezték ki azokat, akik valamely lázadásban részt vettek. Állandóan résen voltak, hogy minden olyan megmozdulást azonnal elnyomhassanak, ami komolyabb lázadás kitöréséhez vezethetne.
  Csak néhány nappal ezelőtt a farizeusok ezzel a kérdéssel próbálták csapdába csalni Jézust: "Szabad-e nekünk adót fizetnünk a császárnak, vagy nem?" (Lk 20:22). Krisztus azonban leleplezte képmutatásukat. Azok a rómaiak, akik jelen voltak ennél a beszélgetésnél, a Jézus ellen összeesküvést szövők teljes kudarcát láthatták Jézus válasza nyomán: "Adjátok
  
  meg azért, ami a császáré, a császárnak és ami az Istené, az Istennek" (Lk 20:25).
  A papok most azt gondolták, hogy úgy tüntetik fel a dolgot, mintha Jézus ez alkalommal azt tanította volna, amit reméltek, hogy majd tanít. Legnagyobb zavarodottságukban és végső szükségükben hamis tanúkat hívtak segítségül, akik "kezdék őt vádolni, mondván: Úgy találtuk, hogy ez a népet, félrevezeti és tiltja a császár adójának fizetését, mivelhogy ő magát ama király Krisztusnak mondja" (Lk 23:2). Három vád és mind a három minden alap nélkül. A papok tudták ezt, de hajlandók voltak a hamis tanúvallomásra, csakhogy elérhessék céljukat.
  Pilátus átlátott szándékukon. Nem hitte el, hogy a fogoly összeesküvést szőtt a kormányzat ellen. Szelíd és alázatos megjelenése egyáltalán nem volt összhangban ezzel a váddal. Pilátusnak az volt a meggyőződése, hogy itt egy aljas összeesküvést szerveztek egy ártatlan ember megsemmisítésére, aki útjában állt a zsidó főembereknek. Pilátus odafordult Jézushoz és megkérdezte Tőle: "Te vagy-e a zsidók királya?" Jézus pedig így válaszolt: "Te mondod" (Mt 27:11). Mikor ezt mondotta, arckifejezése megvilágosodott, mintha a napsugár csillant volna meg rajta.
  Mikor Krisztus válaszát hallották, Kajafás és azok, akik vele voltak, felszólították Pilátust, hogy tanúsítsa ő is. Jézus elismerte annak a bűnnek az elkövetését, amellyel vádolták Őt. A papok, az írástudók és a főemberek hangos kiáltozással azt követelték Pilátustól, hogy ítélje halálra Jézust: Ezt a kiáltozást a csőcselék is átvette és a lárma fülsiketítő volt. Pilátus összezavarodott. Mikor azt látta, hogy Jézus nem adott semmiféle választ vádolóinak, megkérdezte Jézustól: "Semmit nem felelsz-e? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened! Jézus pedig semmit sem felele" (Mk 15:4-5).
  Krisztus, aki Pilátus mögött állott a tornácon és így mindazok láthatták, akik ott voltak a palota udvarán, hallotta a szidalmakat és becsmérléseket, amelyekkel illeték Őt, de egy szót sem szólt. Egész magatartása bizonyította ártatlanságát. Mozdulatlanul állt a zabolátlan düh hullámaival szemben, amelyek körülötte tomboltak. A harag hullámai magasabbra és magasabbra csaptak a viharos óceánhoz hasonlóan, de Őt nem érintették. Csendben állott, de csendessége ékesen szóló volt. Olyan volt ez, mintha a belülről jövő világosság fénylene a külső emberen.
  Pilátust meglepte Jézus magatartása. Vajon ez az ember azért nem
  
  vett-e tudomást a vele szemben alkalmazott eljárásokról, mert nem akarta megmenteni az életét? - kérdezte önmagától. Jézusra tekintett és látta, hogy a sértegetéseket és a gúnyolódásokat a megtorlás gondolata nélkül viselte el, úgy érezte, hogy ez az ember nem lehet olyan igazságtalan és istentelen, mint amilyenek a zajongó papok voltak. Pilátus azt remélve, hogy megtudja az igazságot Jézustól, és ki tudja menteni, szabadítani az ellenséges tömegből, félrevonta Jézust és ismét megkérdezte tőle: "Te vagy a zsidók királya?" (Jn 18:33).
  Jézus nem válaszolt közvetlenül Pilátus kérdésére. Tudta, hogy a Szentlélek küzd most Pilátussal és ezért alkalmat adott neki arra, hogy megvallja meggyőződését. "Magadtól mondod-e te ezt - kérdezte - vagy mások beszélték neked énfelőlem?" (Jn 18:34). Más szavakkal: a papok vádja volt-e, vagy Pilátusnak az a kívánsága, hogy többet tudjon Jézusról, ami Pilátust e kérdés feltevésére késztette? Pilátus megértette az Úr kérdését, de büszkeség támadt a szívében. Nem akarta kinyilvánítani belső meggyőződését. Csak ennyit mondott Jézusnak: "Avagy zsidó vagyok-e én? A te néped és a papi fejedelmek adtak téged az én kezembe: mit cselekedtél?" (Jn 18:35).
  Pilátus elszalasztotta aranyat érő nagy lehetőségét. Jézus mégsem hagyta őt további világosság nélkül. Miközben nem válaszolt közvetlenül kérdésére, nyíltan megmondta neki isteni küldetését. Megérttette Pilátussal, hogy Ő nem törekedett földi királyi szék elnyerésére. "Az én országom nem e világból való, - mondotta Pilátusnak - ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való. Monda azért neki Pilátus: Király vagy-e hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra" (Jn 18:36-37).
  Jézus megerősítette, hogy szava önmagában olyan kulcs, amely felnyitja a titkot mindazok számára, akik készek voltak elfogadni azt. Szavának önmagában parancsoló hatalma van, és ez a titka az igazság terjedésének, amely királyságáról szól. Krisztus azt kívánta Pilátussal megértetni, hogy csak az igazság elfogadása és magáévá tétele útján újulhat meg romlott természete.
  Pilátus vágyott az igazság megismerésére. Elméje azonban egy zavarban
  
  levő ember elméje volt. Megragadták az Üdvözítő szavai, és szívét felkavarta az a mérhetetlen kívánság, hogy megismerje: mi is valójában ez az igazság, és miként tudná ezt a Jézus által hirdetett igazságot elnyerni. "Micsoda az igazság?" (Jn 18:38) - kérdezte Jézustól. A választ azonban nem várta meg. A palota kapuján kívül levő csődület és kavarodás ennek az órának a jelentőségére figyelmeztették, mert a papok azonnali döntését követelték. Miután kiment a zsidókhoz, nyomatékosan kijelentette nekik: "Én nem találok benne semmi bűnt" (Jn 18:38).
  Ezek a szavak egy pogány bíró szájából kegyetlenül megrótták Izrael főembereinek galádságát és hamisságát, akik az Üdvözítőt vádolták. Mikor a papok és a vének ezt a kijelentést hallották Pilátustól, kiábrándultságuk és dühük nem ismert többé határt. Már régóta szövögették összeesküvésüket Jézus ellen és várakoztak erre az alkalomra. Mikor most azt látták, hogy lehetőség nyílt Jézus szabadon bocsátására, úgy tűnt, készek Őt inkább darabokra tépni, ahelyett, hogy kiengednék kezükből. Hangosan szidalmazták Pilátust és megfenyegették, hogy kormányzatát elítélő bírálatban részesítik a római császár előtt. Azzal vádolták, hogy annak a Jézusnak az elítélést tagadta meg, akiről mindenki tudja, hogy szemben áll a császárral.
  Dühös hangok és kijelentések hangzottak el arról is, hogy Jézus beszédeinek lázadásra késztető hatása jól ismert volt az egész országban. A papok azt mondották: "A népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind idáig" (Lk 23:5).
  Pilátus ebben a pillanatban még nem gondolt arra, hogy elítéli Jézust. Tudta, hogy a zsidók csak gyűlöletből és hamisan vádolták. Pilátus tudta, hogy mi a kötelessége. Az igazság azt kívánta, hogy Krisztust azonnal engedjék szabadon, ő azonban rettegett a nép rosszindulatától. Tudta, hogy ha megtagadná Jézus kiszolgáltatását, akkor zendülés támadhatna, és ezzel a lehetőséggel félt szembenézni. Mikor azt hallotta, hogy Krisztus Galileából való, elhatározta, hogy elküldi Heródeshez, a tartomány kormányzójához, aki éppen Jeruzsálemben tartózkodott. Pilátus azt gondolta, hogy ilyen módon a felelősséget átháríthatja magáról Heródesre. Az is eszébe jutott, hogy ezzel a lépésével megszüntetheti azt a régi feszültséget, amely Heródes és közte fennállt. Reménysége be is teljesedett. Krisztus kihallgatása kapcsán a két közigazgatási tisztviselő ismét kibékült egymással.
  
  Pilátus átadta Jézust a katonáknak és azok a csőcselék csúfolódása és sértegetése közepette sietve hurcolták magukkal Pilátus palotájától Heródeshez. "Heródes pedig Jézust látván igen megörüle; mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott őfelőle és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz" (Lk 23:8). Ez a Heródes volt az, akinek a lelkén Keresztelő János vére száradt. Mikor Heródes először hallott Jézusról, nagyon megrémült, halálra ijedt, mert azt hitte, hogy János támadott fel és tért vissza hozzá, hogy bosszút álljon rajta. Akkor ezt mondta: "Akinek én fejét vétetém, az a János ez; ő támadt fel a halálból" (Mk 6:16). "Ez ama Keresztelő János; ő támadt fel a halálból és azért működnek benne az erők" (Mt 14:2). Heródes mégis látni szerette volna Jézust. Most megvolt rá a jó alkalma, hogy megmentse egy próféta életét. Heródes azt remélte, hogy ezzel a tettével örökre száműzi annak a véres fejnek az emlékét, amelyet egy tálon eléje nyújtottak. A kíváncsiságát is ki szerette volna elégíteni. Ha Krisztus szabadon bocsátására bármiféle kilátás adódnék, - gondolta Heródes -, akkor ő bizonyára kész lenne mindent megtenni, amire őt kérnék.
  A papok és a vének nagy serege kísérte Krisztust Heródeshez. Mikor az Üdvözítőt bevitték Heródes palotájába, ezek az előkelő tisztséget viselő emberek mind izgatottan beszéltek és szenvedélyesen vádolták Krisztust. Heródes azonban nem sok figyelmet fordított vádaskodásaikra. Megparancsolta nekik, hogy maradjanak csendben, mert szeretett volna néhány kérdést feltenni Krisztusnak. Elrendelte, hogy Krisztus kötelékeit lazítsák meg. Ugyanakkor szemére hányta Jézus ellenségeinek, hogy nagyon durván bántak foglyukkal. Heródes, mikor részvéttel beletekintett a világ Megváltójának nyugodt arcába, abból csak bölcsességet és tisztaságot tudott kiolvasni. Ő is éppen úgy, mint Pilátus, meggyőződött arról, hogy Krisztust rosszindulatból és irigységből vették vád alá.
  Heródes sokféle kérdést tett fel Krisztusnak, de az Üdvözítő kikérdezésének egész ideje alatt mélyen hallgatott. A király parancsára ekkor betegeket és testi fogyatékosokat hoztak elő, és Heródes megparancsolta Krisztusnak, hogy csodatétellel bizonyítsa állítólagos hatalmát. Azt állítják, mondotta Heródes, hogy meg tudod gyógyítani a betegeket. Nagyon szeretném látni, hogy vajon messze elterjedt hírességed nem valami hazugságon alapszik-e? Jézus nem válaszolt Heródes felszólítására.
  
  Heródes azonban továbbra is egy csoda megtételére ösztökélte. Azt mondta Krisztusnak: Ha másokért tudsz csodát tenni, most tégy valami csodát saját magadért és saját javadra. Csodatételeddel a legjobb szolgálatot tennéd magadnak. Heródes ismét megparancsolta Krisztusnak: Mutass nekünk egy jelet, amely meggyőz bennünket arról, hogy valóban rendelkezel azzal a hatalommal, amelyet a rólad szóló hírek neked tulajdonítottak. Krisztus azonban továbbra is úgy viselkedett, mint aki nem lát és nem hall semmit. Isten Fia akkor és ott emberi természetét öltötte magára. Azt kellett tennie, amit minden földi, halandó embernek tennie kell hasonló körülmények között. Ezért Heródes kérésére, sőt parancsára sem tett csodát a maga megmentése érdekében. Nem tett csodát csak azért, hogy megkímélje Magát azoktól a fájdalmaktól és megaláztatásoktól, amelyeket a halandó embereknek el kell hordozniuk hasonló helyzetben.
  Heródes azt ígérte, hogy ha Krisztus valami csodát tesz az ő jelenlétében, akkor szabadon engedi. Krisztus vádolói saját szemükkel látták azokat a hatalmas csodákat, amelyeket Krisztus isteni hatalmával tett. Hallották, mikor megparancsolta a sírnak, hogy adja ki a halottját. Látták, mikor a halott engedelmesen előjött a sírból Krisztus szavára. A papok és a főemberek szívét félelem szorította össze, hogy Krisztus Heródes kérésére végül most mégis megmutatja hatalmát. Igen, mert Krisztus erejének, hatalmának egy ilyen kinyilatkoztatása halálos csapásnak bizonyulna terveikre, sőt talán még az életükbe is kerülne. A papok és a főemberek nagy aggodalmukban vádjaikat ismét nyomatékosan felhozták Krisztus ellen. Felemelt hangon ismételten kijelentették, hogy Krisztus áruló és istenkáromló. Csodáit azzal a hatalommal hajtja végre, amelyet Belzebub, az ördögök fejedelme adott neki. Heródes palotájának tárgyalóterme a zűrzavar színtere lett. Egyik ember túlharsogta a másikat. Mindenki össze-vissza kiabált.
  Heródes lelkiismerete most sokkal kevésbé volt érzékeny, mint akkor, amikor remegni kezdett a rémülettől, mert kötötte adott szava és Heródiás kérésére le kellett vágatnia Keresztelő János fejét. Egy ideig gyötrő lelkiismeret-furdalást érzett szörnyű tettéért, de erkölcsi érzéke egyre inkább eltompult kicsapongó, buja, erkölcstelen életvitele következtében. Szíve annyira megkeményedett, hogy dicsekedve tudott beszélni arról a büntetésről, amelyet Jánosra kiszabott, mert dorgálni
  
  merészelte őt. Most pedig Jézust fenyegette meg. Ismételten kijelentette, hogy hatalma van a szabadon bocsátására vagy az elítélésre. Jézus azonban semmi jelét nem adta annak, hogy egy szavát is hallotta volna Heródesnek.
  Heródest bosszantotta Jézus hallgatása. Úgy látszott, mintha Jézus hallgatásával azt akarta volna jelezni, hogy számára Heródes hatalma, tekintélye teljesen közömbös. A hiú és nagyképű király számára egy nyílt dorgálás Jézus részéről kevésbé lett volna bántó, mint szavainak, kéréseinek és parancsainak ez a semmibe vevése. Haragosan ismét megfenyegette Jézust, aki még mindig mozdulatlan és hallgatag maradt.
  Krisztus küldetése nem az volt ezen a világon, hogy kielégítse a haszontalan kíváncsiságokat. Ő azért jött, hogy meggyógyítsa a megtört szívű embereket. Krisztus nem maradt volna csendben, ha Heródes palotájában egy bűnétől beteg lélek sebeit kellett volna szavaival bekötöznie és meggyógyítania. Azok számára azonban egy szava sem volt, akiket nem bántottak bűneik. Azokra az isteni igazságokra, amelyeket Ő mondhat, az ilyen emberek szentségtelen lábaikkal csak rátapostak volna.
  Krisztus mondhatott volna olyan szavakat Heródesnek, amelyek eljutottak volna a megkeményedett szívű király fülébe. Félelemmel és rettegéssel verhette volna meg, ha eléje tárja élete minden bűnét és közeledő végzete borzalmát. Krisztus hallgatása azonban a legkeményebb dorgálás volt, amit Heródesnek adhatott. Heródes elvetette azt az igazságot, amit a próféták közül a legnagyobb mondott neki, és semmi más mennyei üzenetet nem kaphatott többé. A mennyei Fenségnek nem volt egy szava sem a számára. Az a fül, amely mindig nyitva volt az emberi jajkiáltások előtt, és ma is nyitva van, csukva maradt Heródes kérései és parancsai előtt. Azok a szemek, amelyek mindig szánalommal és megbocsátó szeretettel nyugodtak meg a bűnbánó bűnösön, egy pillantásra sem méltatták Heródest. Azok az ajkak, amelyek a legmélyebb benyomást keltő isteni igazságokat jelentették ki, amelyek a leggyengédebben könyörögtek a legbűnösebb és a legmélyebbre süllyedt emberért is, zárva maradtak a dölyfös király előtt, aki nem érezte semmi szükségét az Üdvözítőnek.
  Heródes arca elsötétült a haragtól. A sokasághoz fordult, és izgatott hangon csalónak bélyegezte Jézust. Azután Krisztushoz fordult, és azt
  
  mondta neki: Ha nem adod semmi bizonyítékát igényed jogos voltának, akkor átadlak téged a katonáknak és a népnek. Nekik talán sikerül megszólaltatni téged. Ha csaló vagy, akkor csak a halál az, amit megérdemelsz. Ha Isten Fia vagy, akkor mentsd meg magadat egy csodatettel.
  Heródes alig mondta ki ezeket a szavakat, mikor ellenségei, üldözői már rá is rohantak Krisztusra. A vadállatokhoz hasonlóan vetette Rá magát a sokaság, és Jézust ide-oda ráncigálták. Heródes is csatlakozott a csőcseléknek ahhoz a szándékához, hogy amennyire csak lehet, alázzák meg az Isten Fiát. Ha a római katonák nem léptek volna közbe, akkor az őrjöngő tömeg bizonyára darabokra tépte volna az Üdvözítőt.
  "Heródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldé Pilátushoz" (Lk 23:11). A római katonák is részt vettek ebben a szidalmazásban, és Jézus jogtalan bántalmazásában. Mindazt a tettleges bántalmazást, amit ezek a gonosz, romlott, Heródestől és a zsidó magasrangú tisztviselőktől támogatott katonák kigondolhattak, a csőcselék rázúdította az Üdvözítőre. Mindazáltal Krisztus isteni türelme nem engedett a kísértésnek.
  Jézus üldözői megkísérelték Krisztus lényét a saját félelmükön lemérni. Éppen olyan gonosznak és közönségesnek tüntették fel Őt, amilyenek ők maguk voltak. A szenvedő Krisztus lényéből azonban kisugárzott egy másik tekintet: az az arc, amelyet egy nap majd teljes dicsőségében látnak meg. Voltak néhányan, akik remegtek Krisztus jelenlétében. Miközben a durva tömeg gúnyolódva hajlongott Krisztus előtt, néhányan azok közül, akik ugyanazzal a szándékkal közeledtek Hozzá, visszafordultak, és elhallgattak, mert megijedtek. Heródes maga is tudatára ébredt bűnének. Az irgalmas világosság utolsó fénye világított be a bűneitől megkeményedett szívébe. Akarata ellenére megérezte, hogy ez a názáreti Jézus mégsem volt közönséges ember. Nem, mert az Istenség átvillant emberi lényén. Éppen akkor, amikor a csúfolódók, a házasságtörők és a gyilkosok fogták körül Krisztust, Heródes megérezte, hogy magát Istent látta ülni királyi székén.
  Bármilyen kemény ember volt is Heródes, Krisztus elítéltetését, kárhoztatását nem merte aláírni. Szerette volna kivonni magát a rettenetes felelősség alól. Ezért Jézust visszaküldte a római helytartó, Pilátus ítélőszéke elé.
  Pilátus csalódott volt, és nem tetszet neki az, ami történt. Mikor a zsidók
  
  visszatértek foglyukkal, türelmetlenül megkérdezte, hogy vajon mit akarnak, hogy Jézussal tegyen. Emlékeztette őket, hogy ő már kivizsgálta Jézus ügyét, kihallgatta Jézust és nem talált benne semmi kivetni valót. Megmondta nekik, hogy ők ugyan panaszt tettek Jézus ellen, de nem voltak képesek bizonyítani egyetlen vádjukat sem. Elküldte Jézust Heródeshez, Galilea negyedes fejedelméhez, aki saját népük egyik tagja, de ez sem talált Benne halálra méltó bűnt. "Megfenyítvén őt azért- mondta- elbocsátom" (Lk 23:16).
  Pilátus itt mutatta meg a gyengeségét. Kijelentette, hogy Jézus ártatlan volt, mégis hajlandó volt megkorbácsoltatni, hogy lecsillapítsa vádolóit. Feláldozta az igazság alapelveit azért, hogy kölcsönös engedmények adásával megegyezhessen a csőcselékkel. Ezzel azonban kellemetlen helyzetbe sodorta magát. A sokaság számolt a helytartó határozatlanságával, és még hangosabban ordítozva követelte tőle a fogoly halálra ítélését. Ha Pilátus mindjárt az első pillanatban erős és határozott lett volna, és megtagadta volna annak az embernek az elítélését, akit ártatlannak talált, akkor elszakította volna azt a végzetes láncot, amely lelkiismeretét megkötözte és a bűn iszonyatos fogságában tartotta egész életében. Ha kezdettől lelkiismeretére hallgatott volna, akkor a zsidók nem kísérelték volna meg azt, hogy előírják neki, mit tegyen. Krisztust megölhették volna, de ennek a gyilkosságnak a bűne nem terhelte volna Pilátust. Ő azonban egyik lépést a másik után tette meg lelkiismerete megsértésében. Felmentette magát az alól, hogy igazsággal és méltányossággal ítélkezzék, és most majdnem tehetetlenül a zsidó papok és főemberek kezében találta magát. Ingadozása és határozatlansága végül is a romlását okozták.
  Isten még most sem hagyta, hogy Pilátus vakon cselekedjék. Istentől küldött üzenet óvta őt attól a tettől, amit éppen el akart követni. Válaszul Krisztus imádságára, Pilátus feleségét álmában egy angyal látogatta meg a mennyből, és álmában találkozott az Üdvözítővel és beszélgetett is Vele. Pilátus felesége nem volt zsidó, de amikor Jézusra nézett álmában, semmi kétsége nem volt lényéről, jelleméről és küldetéséről. Isten Fejedelmét ismerte fel. Látta Őt, mikor kihallgatták a palota udvarán. Látta, hogy kezeit szorosan összekötözték, mint ahogy egy bűnöző kezeit szokták. Látta Heródest és katonáit szörnyű tettük végzése közben. Hallotta, mikor a papok és a főemberek irigységgel és rosszindulattal
  
  eltelve, őrjöngve vádolták Jézust. Hallotta a zsidók szavait: "Nekünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát" (Jn 19:7). Látta Pilátust, a férjét, aki azután, hogy kijelentette: "Én nem találok benne semmi bűnt" (Jn 18:38), mégis megkorbácsoltatta. Hallotta, mikor Pilátus kimondta a halálos ítéletet, és átadta Krisztust gyilkosainak. Látta a keresztet a Golgotán, és látta, mikor a földet sötétség borította be, és hallotta a titokzatos kiáltást felszakadni Jézus ajkáról: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30). Azután még egy másik jelenet tárult fel előtte. Felismerte Jézust, aki egy hatalmas, fehér felhőn ült, mialatt a föld megremegett, és Jézus gyilkosai lélekszakadva menekültek dicsősége jelenléte elől. A borzalom kiáltásával ébredt fel álmából, és azonnal írt Pilátusnak egy figyelmeztető üzenetet.
  Mialatt Pilátus habozott, vajon mit is tegyen, egy hírnök furakodott keresztül a sokaságon és átadta neki a levelet, amit felesége küldött neki. A levél szövege szó szerint ez volt: "Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta" (Mt 27:19).
  Pilátus arca elsápadt. Egymással összeütközésbe került érzelmei megkavarták. Miközben azonban késlekedett cselekedni, a papok és a főemberek még tovább szították az emberek indulatait. Pilátust ez cselekvésre kényszerítette. Most eszébe jutott valami, amivel biztosíthatta volna Krisztus szabadon bocsátását. Húsvét ünnepén szokás szerint szabadon bocsátották azt a foglyot, akit a nép választhatott ki. Ez a szokás pogány eredetű volt. Az igazságnak még csak az árnyéka sem volt meg ebben a szokásban, a zsidók azonban nagyra értékelték. A római hatóságok ebben az időben fogságban tartottak egy Barabbás nevű embert, akit már halálra is ítéltek. Ez az ember azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő a Messiás. Azt állította, hogy teljhatalmat kell kapnia arra, hogy a dolgok új rendjét hozza létre a világ tökéletesítése és az igazság helyreállítása céljából. Sátáni téveszméjének a hatása alatt azt állította, hogy mindazt, amit lopás vagy rablás útján meg tudott szerezni, az a saját tulajdona. Sátáni erőkkel csodálatos dolgokat vitt véghez. Sok követőt nyert meg magának a nép közül. Zendülést idézett elő a római kormányzat ellen. Vallási lelkesedés takarója alatt egy megkeményedett szívű és mindenre elszánt gazember volt, aki hajlamos volt a lázadásra és a kegyetlenségre. Pilátus azzal, hogy a népnek választási lehetőséget adott Barabbás és az ártatlan Krisztus között, a nép igazságérzetétől várt segítséget. Azt
  
  remélte, hogy sikerül neki a nép együttérzését megnyernie Krisztus számára a papok és a főemberek ellenében. Pilátus ezért a sokasághoz fordult és így szólt az emberekhez nagy komolysággal: "Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam nektek: Barabbást-e, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak" (Mt 27:17).
  A vadállatok üvöltéséhez hasonlóan hangzott fel a csőcselék válasza: "Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást!" (Lk 23:18). Hangosabbra és hangosabbra zendült a kiáltás: Barabbást! Barabbást! Pilátus, mivel azt gondolta, hogy az emberek nem értették meg a kérdést, ismét megkérdezte tőlük: "Akarjátok-e azért, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?" Azok azonban ismét azt kiáltották: "Nem ezt, hanem Barabbást" (Jn 18:39-40). "Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?" (Mt 27:22) - kérdezte tőlük Pilátus. A kavargó sokaság ismét a démonokhoz hasonlóan ordítozott. Emberi alakban maguk a démonok voltak jelen a tömegben, és tőlük csak ezt a választ lehetett elvárni: "Feszíttessék meg!" (Mt 27:22).
  Pilátus zavarba jött. Nem gondolta volna, hogy ilyen messzire megy el a nép. Húzódozott attól, hogy egy ártatlan embert kiszolgáltasson a legszörnyűbb és legkegyetlenebb halálnak, amivel valakit csak sújtani lehet. Mikor egy kicsit lecsillapodott a hangorkán, az emberekhez fordult és ezt kérdezte tőlük: "Mi rosszat cselekedett?" (Mt 27:23). Az ügy azonban messze túlhaladta minden ésszerű érvelés határát. A csőcselék, a papok és a főemberek nem bizonyítékot akartak kapni Krisztus ártatlansága mellett, hanem Krisztus halálos ítéletének a kimondását akarták végre meghallani.
  Pilátus még mindig igyekezett megmenteni Krisztust. "Ő pedig harmadszor is monda nekik: Mert mi gonoszt tett ez? Semmi halálra való bűnt nem találtam őbenne, megfenyítvén azért őt, elbocsátom" (Lk 23:22). Jézus szabadon bocsátásának még az említése is tízszeresére korbácsolta fel a nép őrjöngését.
  "Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" (Lk 23:21) - kiáltozták. Egyre hangosabbra és hangosabbra növekedett a nép követelésének a vihara, amit Pilátus határozatlansága idézett elő.
  Jézust, aki elalélt a fáradságtól és a testét borító sebektől, levitték a tornácról és az emberek szeme láttára megkorbácsolták. "A vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, ami az őrház; és összehívák az egész csapatot.
  
  És bíborba öltözteték őt és tövisből font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvözlégy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal és köpdösik vala őt és térdet hajtva tisztelik vala őt" (Mk 15:16-19). Alkalmilag néhányan gonosz kézzel hirtelen elkapták a kezébe tett nádszálat és megcsapdosták vele a homlokára tett töviskoronát, hogy a tövisek beleszúródjanak a homlokába, aminek következtében a vér lecsurgott az arcára és a szakállára.
  Csodáljátok, ó mennyek, és döbbenj meg, ó föld! Szemléld az elnyomót és az elnyomottat! Az őrjöngő tömeg körülfogta a világ Üdvözítőjét. A csúfolódó és gúnyoló szavak összevegyültek az istenkáromlás közönséges szavaival. Az érzéketlen csőcselék Krisztus alacsony származására és alázatos életére tett gúnyos megjegyzéseket. Nevetségessé tették azt az állítását, amellyel magának igényelte az Isten Fia címet. A közönséges tréfálkozás és a sértően gúnyos szavak szájról szájra jártak. A kegyetlen csőcseléket Sátán vezette az Üdvözítővel szemben tanúsított viselkedésében. Sátán célja az volt, hogy kiváltsa Krisztusból a megtorlást, a bosszút, s ha lehetséges, rávegye arra, hogy valamiféle csodatettel szabadítsa ki magát, és így megsemmisítse a megváltás tervét. Egyetlen folt támadjon csak Krisztus emberi életén, emberi lényének egyetlen kudarca következzék csak be, Isten Báránya csak tökéletlen áldozat és az emberi nemzedék és a világ megváltása meghiúsulna. Krisztus azonban, Aki egyetlen parancsszavával mennyei seregeket rendelhetett volna saját védelmére - aki rémületbe kergethette volna a csőcseléket és eltávolíthatta volna szeme elől isteni fensége felvillantásával, - tökéletes higgadtsággal viselte el a legbrutálisabb sértéseket és erőszakosságot is.
  Krisztus ellenségei csodát követeltek istensége bizonyítékaként. Sokkal nagyobb bizonyítékban lett részük, mint amekkorát kerestek. Amiképpen Krisztus kínzóit kegyetlenségük az emberiesség szintje alá, a Sátán hasonlatosságára aljasította le, úgy Krisztust szelídsége és türelme az emberi nemzetség fölé emelte fel, és bebizonyította Istennel való rokonságát. Felmagasztalásának a záloga a megalázkodása volt. Kínszenvedésének a vércseppjei, amelyek homlokának a sebeiből lecsurogtak arcára és szakállára annak a zálogai, biztosítékai voltak, hogy Ő a mi nagy főpapunk. Aki az "örömnek olajával felkenetett" (Zsid 1:9).
  Nagy volt Sátán haragja, mikor azt látta, hogy mindaz a jogtalanság és durva bánásmód, ami az Üdvözítőt érte, a legkisebb zúgolódást sem
  
  kényszerítette ki szájából. Krisztusban - aki emberi természetet vett magára-, isteni, lelki erő lakozott, és ezért semmi körülmény sem távolította el Atyja akaratától.
  Mikor Pilátus átadta Jézust megkorbácsolásra és kigúnyolásra, azt gondolta, hogy ez majd felkelti a sokaság szánalmát Iránta. Azt remélte, hogy végül is ez a büntetés elég volt a számára. Azt hitte, hogy ezzel még a papok is megelégszenek minden rosszindulatuk ellenére. A zsidók azonban éles felfogóképességükkel Pilátus gyengeségének a jelét látták meg abban, hogy így büntetett meg egy embert, akit ártatlannak jelentett ki. Tudták, hogy Pilátus megpróbálta megmenteni a fogoly életét, és ezért még erősebben elhatározták, hogy minden áron megakadályozzák szabadon bocsátását, mert Jézusnak nem szabad megmenekülnie. Pilátus csak azért korbácsoltatta meg Krisztust, mert el akarta nyerni a tetszésüket, és ki akarta elégíteni őket - gondolták -, most azért minden erőnkkel célunk elérésére, a halálos ítélet kikényszerítésére kell törekednünk, amit végül sikerül is majd elérnünk.
  Pilátus most elküldött Barabbásért, hogy hozzák be az udvarba. Azután egymás mellé állíttatta a két foglyot. Majd rámutatott az Üdvözítőre és komoly, kérlelő hangon ezt mondta: "Ímhol az ember!" "Ímé kihozom őt nektek, hogy értsétek meg, hogy nem találok benne semmi bűnt" (Jn 19:4-5).
  Isten Fia ott állt, az a palást volt rajta, amelyet kigúnyolása céljából adtak rá, és töviskorona volt a fején. Derékig levetkőztették. Hátán láthatóvá lettek a korbácsolás nyomai, a hosszú, kegyetlen csíkok, amelyekből patakban folyt a vér. Arca vérfoltos volt, és magán hordozta a kimerültség és a fájdalom jeleit, de még sohasem látszott olyan szépnek, mint éppen most. Az Üdvözítő ábrázatát semmi sem tudta elcsúfítani ellenségei szeme előtt. Arcának minden vonása jóindulatot, alázatosságot és irgalmat sugárzott kegyetlen ellenségei iránt. Magatartásában nem volt gyengeség, hanem a hosszú szenvedés elhordozásának az ereje és a méltósága sugárzott belőle. Ennek szembetűnő ellentéte volt a mellette álló fogoly. Barabbás ábrázatának minden vonása egy megkeményedett szívű gonosztevőre emlékeztetett; mert valójában az is volt. Ezt a különbséget a két fogoly között mindenki, aki ott volt, észrevette. A nézők közül néhányan sírtak. Mikor Jézusra tekintettek, szívük megtelt
  
  iránta való részvéttel. Még a papok és a főemberek is meggyőződtek arról, hogy Jézus magatartása teljesen megfelelt isteni igényének.
  Azok a római katonák, akik körülvették Krisztust, nem voltak mindnyájan megkeményedett szívű emberek. Néhányan közülük belenéztek Jézus arcába és keresték a bizonyítékot arra, hogy valóban az a gonosztevő és veszedelmes ember volt-e, akinek sokan mondták. Többször megfordultak, és megvetően néztek Barabbásra. Nem volt szükségük mély emberismeretre, hogy átlássanak rajta. Azután Krisztus felé fordultak, aki vád alatt állott. A mély szánalom érzésével tekintettek az isteni Szenvedőre. Krisztus csendes engedelmessége belevéste elméjükbe ezt a jelenetet, amelyet soha többé nem tudtak onnan kitörölni, amíg vagy el nem ismerték Őt Krisztusként, vagy el nem vetették Őt, és ezzel el nem döntötték saját sorsukat.
  Pilátust bámulattal töltötte el az Üdvözítő panaszkodástól mentes türelme. Nem kételkedett abban, hogy ennek az embernek a látványa - ellentétben Barabbás magatartásával - felkelti iránta a zsidók részvétét. Nem értette a papok Vele szemben tanúsított fanatikus gyűlöletét, Aki a világ világosságaként nyilvánvalóvá tette sötétségüket és tévedéseiket. Őrült gyűlöletre ingerelték a csőcseléket ellene. A papok, a főemberek és a tömeg ismételten szörnyű kórusban kiáltozták: "Feszítsd meg! Feszítsd meg!" (Lk 23:21). Végül Pilátus elveszítette minden türelmét oktalan kegyetlenségükkel szemben, és kétségbeesetten így kiáltott fel: "Vigyétek el őt ti és, feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt őbenne" (Jn 19:6).
  A római helytartó, bár hozzászokott a kegyetlen jelenetekhez, részvétet érzett a szenvedő fogolyért, akinek a magatartása még mindig olyan volt, mint egy trónján ülő királyé, bár elítélték, megkorbácsolták, folyt a vére a homlokából és sebektől szaggatott volt a háta. A papok azonban kijelentették: "Nekünk törvényünk van, és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten Fiává tette magát" (Jn 19:7).
  Pilátus meglepődött. Semmi elképzelése sem volt Krisztusról és az Ő küldetéséről. Jóllehet élt benne a hitnek egy meghatározatlan formája Isten iránt, aki nagyobb, mint az ember. Az a gondolat, amely előzőleg egyszer már átfutott az elméjén, most határozottabb formát öltött. Azt kérdezte önmagától, hogy vajon az, Aki előtte áll a kigúnyolás bíborpalástjába öltöztetve és töviskoronával megkoronázva, nem lehet-e isteni lény?
  
  Ismét kiment a tornácra és megkérdezte Jézustól: "Honnét való vagy te?" (Jn 19:9). Jézus azonban nem felelt neki semmit. Az Üdvözítő nyíltan szólott már Pilátushoz. Megmagyarázta neki, hogy az igazság tanújaként mi a küldetése. Pilátus azonban megvetette a világosságot. Visszaélt a bíró magas hivatalával, mikor annak alapelveit és saját tekintélyét feláldozta a csőcselék követeléseinek. Jézusnak nem volt további mondanivalója számára. Jézus hallgatása felbosszantotta, és dölyfösen azt mondta: "Nekem nem szólsz-e? Nem tudod-e, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?" (Jn 19:10)
  Jézus erre ezt felelte neki: "Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked; nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem" (Jn 19:11).
  Így a szánakozó Üdvözítő, erős szenvedései és fájdalmai közepette, amennyire csak lehetséges volt, mentegette a római helytartó cselekedetét, aki átadta őt a zsidóknak, hogy feszítsék meg Őt. Milyen jelenet volt az, amelyet az idők végezetéig át kell adnunk az utókornak! Milyen fényt vet ez a magatartás Krisztusra, aki az egész föld Bírója!
  "Nagyobb bűne van azért annak - mondta Jézus -, aki a te kezedbe adott engem" (Jn 19:11). Jézus itt természetesen Kajafásra gondolt, aki főpapként az egész zsidó népet képviselte. A papok ismerték azokat az alapelveket, amelyek a római hatóságok ügyvitelét irányították. Birtokában voltak a próféciákból annak a világosságnak, ismeretnek, amely tanúbizonyságot tett Krisztusról, tanításairól és csodáiról. A zsidó hívők megkapták Krisztus istenségének félreérthetetlen bizonyítékát, Akit pedig ők halálra ítéltek. Ezek az emberek Istentől kapott világosságuk, ismeretük szerint lesznek megítélve.
  A legnagyobb bűne és a legsúlyosabb felelőssége azoknak volt, akik a nemzet életében a legmagasabb rangú állásokat töltötték be, akik a letéteményesei és őrizői voltak a szent igazságoknak, amelyeket ők felelőtlenül elprédáltak. Pilátus, Heródes és a római katonák viszonylag nem sokat, szinte semmit sem tudtak Jézusról. Azt gondolták, hogy kedvébe járnak a papoknak és a főembereknek, ha jogtalanul, ha bűnös módon bánnak Jézussal. Nem volt meg nekik az a világosságuk Krisztusról, amelyet a zsidó nép bőségesen megkapott Istentől. Ha a római katonák hasonló világossággal és ismerettel rendelkeztek volna Krisztusról, akkor bizonyosan nem bántak volna vele olyan kegyetlenül.
  
  Pilátus még egyszer azt ajánlotta, hogy engedjék szabadon az Üdvözítőt. "De a zsidók kiáltozának, mondván: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja" (Jn 19:12). Így ezek a képmutatók azt a látszatot keltették, mintha féltő gonddal őrizték volna a császár tekintélyét, bár a római uralom összes ellenségei közül a zsidók voltak a legelkeseredettebbek. Amikor már elég erősnek érezték magukat, akkor azonnal kényszerítették a rómaiakat saját nemzeti- és vallási érdekeik elismerésére. Amint azonban valami kegyetlen szándékukat akarták megvalósítani, akkor felmagasztalták a római császárt. Annak érdekében, hogy elhatározott tervük szerint Krisztust megöljék, hajlandók voltak a legnagyobb hűségüket kifejezni az idegen uralom iránt, amelyet egyébként szívük mélyéig gyűlöltek.
  "Valaki magát királlyá teszi, - fűzték hozzá - ellene mond a császárnak" (Jn 19:12). Ezzel a kijelentéssel Pilátus gyenge pontjára tapintottak, mivel a római kormányzat gyanakodott rá, és Pilátus tudta, hogy ha magatartásáról egy ilyen jelentés érkezne Rómába, ez könnyen a vesztét jelenthetné.
  Tudta, hogy ha a zsidók terveit meghiúsítja Jézus szabadon bocsátásával, akkor haragjuk a legnagyobb mértékben ellene fordul, és nem mulasztanak el semmit megtenni annak érdekében, hogy bosszút álljanak rajta. Éppen tanúja volt a zsidók makacs eltökéltségének, amellyel igyekeztek kioltani Jézus életét, Akit ok nélkül gyűlöltek.
  Pilátus ezek után elfoglalta helyét az ítélőszékben, és ismét a nép elé állította Jézust ezekkel a szavakkal: "Ímhol a ti királyotok!" (Jn 19:14). Erre ismét felhangzott a dühödt kiáltás: "Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!" (Jn 19:15). Olyan hangon, amelyet a közelben és a távolban egyaránt meg lehetett hallani, Pilátus azt kérdezte: "A ti királyotokat feszítsem meg?" (Jn 19:15). A papi fejedelmek ajkáról azonban ezek a közönséges, istenkáromló szavak hangzottak el válaszként: "Nem királyunk van, hanem császárunk" (Jn 19:15).
  Azzal, hogy egy pogány uralkodót választottak és ismertek el Uruknak, a zsidó nép megtagadta Isten uralmát, és Istent, mint királyát elvetette. Ettől kezdve nem volt isteni szabadítójuk. Nem volt királyuk, csak császáruk. A papok és a tanítók ide juttatták el a népet. Ezért azokért a félelmetes eredményekért, amelyek döntésüket követték, ők voltak a felelősek. A nép bűne és pusztulása nekik volt köszönhető.
  
  "Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vevén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok" (Mt 27:24). Pilátus félelemmel és önmaga kárhoztatásával tekintett az Üdvözítőre. A reá szegeződő arcok hatalmas tengerében egyedül Krisztus arca fejezett ki lelki békességet. Feje körül úgy látszott, mintha halvány világosság fénylett volna. Pilátus azt mondotta szívében: Ez a Jézus valóban Isten. A sokasághoz fordult és kijelentette: Ártatlan vagyok a vérétől. Fogjátok és feszítsétek ti meg. Jegyezzétek meg azonban ti, papok és főemberek, hogy én igaz embernek jelentettem ki őt. Az az Isten, akit ő Atyjának mondott, ítéljen meg benneteket és nem én, azért, amit ma tettetek. Azután Jézushoz fordult és ezt mondta Neki: Bocsáss meg nekem azért, hogy nem tudtalak megmenteni téged. Miután pedig újra megkorbácsoltatta Jézust, átadta Őt, hogy feszítsék keresztre.
  Pilátus szerette volna megszabadítani Jézust. Be kellett azonban látnia, hogy ezt nem tudja megtenni úgy, hogy közben a pozícióját és érdemeit is megtartsa. Világi hatalma veszélyeztetése vagy éppen elveszítése helyett azért inkább feláldozott egy ártatlan életet. Milyen sokan vannak olyanok, akik a veszteség vagy szenvedés elkerülése érdekében hasonló módon inkább feláldozzák meggyőződésüket. A lelkiismeret és a kötelesség mindig megmutatja nekünk azt az utat, amelyen járnunk kellene, az önérdek azonban rendszerint egy másik utat jelöl meg. Evilági érdekeink rendszerint a rossz irányba igyekeznek bennünket téríteni, de ha megalkuszunk Sátánnal, akkor ez az alku hamarosan a bűn sötét éjszakájába sodor bennünket.
  Pilátus engedett a csőcselék követeléseinek. Ahelyett, hogy vállalta volna pozíciója elvesztésének a kockázatát, inkább átadta Jézust, hogy feszítsék keresztre. Elővigyázatossága ellenére azonban éppen az történt meg vele később, amitől rettegett. Megfosztották érdemeitől, magas hivatalától és a lelkiismeret-furdalástól gyötörten és büszkeségében megsebzetten nem sokkal Krisztus keresztre feszítése után vége lett földi életének. Így mindazok, akik megalkusznak a bűnnel, végül mindig csak szomorúságot és romlást nyernek jutalmul. "Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt és vége a halálra menő út" (Péld 14:12).
  Mikor Pilátus ártatlannak jelentette ki magát Krisztus vérétől, Kajafás kihívó hangon így válaszolt neki: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25).
  
  Ezeket a szörnyű szavakat átvették a papok és a főemberek, és embertelen ordítással visszhangozta a sokaság. Az egész nép így kiabált: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25).
  Izrael népe választott. Jézusra mutattak és ezt mondották: "Vidd el ezt, és bocsásd el nekünk Barabbást" (Lk 23:18). Barabbás, a rabló és a gyilkos, a Sátán képviselője volt, Krisztus pedig Istené. Krisztust elvetették, helyette Barabbást választották. Nekik Barabbás kellett. Ezzel a választással azt fogadták el, aki kezdettől fogva hazug és gyilkos volt. Sátán volt a vezérük. Mint nemzet, Sátán parancsa szerint jártak el. Sátán munkáit végezték. Sátán uralmát kellett elviselniük. Annak a népnek, amely Krisztus helyett Barabbást választotta, éreznie kellett Barabbás kegyetlenségét az idők végezetéig.
  A zsidók, amikor rátekintettek Isten meggyötört Bárányára, így kiáltoztak: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25). Ez a szörnyű kiáltozás felszállt Isten királyi székéhez. Azt az ítéletet, amit ezzel kimondtak magukra, feljegyezték a mennyben. Ezt a kijelentésüket Isten meghallgatta. Isten Fiának a vére állandó átokként ott volt gyermekeiken és gyermekeik gyermekein.
  Rettenetes módon valósult ez meg Jeruzsálem pusztulásakor. Borzalmas módon látszott ez meg a zsidó nép helyzetében több mint ezernyolcszáz évig: - a Szőlőtőről levágott vesszőt, a halott, a gyümölcstelen vesszőt, összegyűjtötték, és megégették. Országról országra, évszázadról évszázadra a Szőlőtőről levágott száraz vesszőként sodródtak az egész világon át: halottak maradtak vétkeikben és bűneikben.
  Rettenetes módon teljesedik majd be ez a kérésük az ítélet nagy napján. Azon a napon, mikor Krisztus ismét eljön a földre, az emberi nemzetség többé nem a csőcseléktől körülvett fogolyként látja meg, hanem a menny királyaként ismeri meg Őt. Krisztus a saját dicsőségében, Atyja dicsőségében és a szent angyalok dicsőségében jön el. Tízezerszer tízezer és ezerszer ezer angyalból álló mennyei sereg kíséretében mindent felülmúló dicsőséggel jelenik meg. Azután majd dicsősége trónjára ül, s minden népet és nemzetet színe elé gyűjtenek. Akkor majd meglátja Őt minden szem; azoknak a szeme is, "akik őt általszegezték" (Jel 1:7). A töviskorona helyett a dicsőség koronáját hordja majd fején.
  A fakó, gúnyból rátett bíborpalást helyett királyi palást lesz a vállán és a legtisztább fehér ruha lesz az öltözéke, úgy, hogy "a ruhája fényes [...],
  
  olyan fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet" (Mk 9:3). "És az ő ruháján és tomporán oda [...] írva az ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura" (Jel 19:16). Azok is ott lesznek majd, akik kigúnyolták, megverték és lelki testi gyötrelmet okoztak Neki. A papok és a főemberek ismét meglátják majd azokat a jeleneteket, amelyek Kajafás bírósági tárgyalótermében és Pilátus palotájának az udvarán játszódtak le. Minden körülmény megjelenik majd előttük, mégpedig úgy, mintha lángbetűkkel írták volna meg azokat. Azután majd azok is, akik azt kérték, hogy: "Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon" (Mt 27:25), megkapják a választ kérésükre. Azután az egész világ megtudja és megérti majd, hogy ki ellen hadakoztak ők: gyarló, halandó lények. Szörnyű kínszenvedések és borzalmak közepette így kiáltanak majd a hegyekhez és a sziklákhoz: "Essetek mireánk és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül és a Bárány haragjától; mert eljött az ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?" (Jel 6:16-17).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ