ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Elvégeztetett"

    Jézus földi élete nem fejeződött be addig, amíg munkáját el nem végezte. Utolsó leheletével így kiáltott fel: "Elvégeztetett" (Jn 19:30). A csatát megnyerte, hatalmas karjával kivívta a győzelmet (Vö. Zsolt 98:1). Győztesként zászlóját örökkévaló magasságokra tűzte ki. Nem volt-e örvendezés az angyalok között? Az egész menny ujjongott az Üdvözítő győzelmén. A Sátán vereséget szenvedett és tudta, hogy birodalma elveszett.
  Az angyalok és az el nem esett világok számára ennek a kiáltásnak, hogy "elvégeztetett", nagy jelentősége volt. Azt jelentette ez számukra éppen úgy, mint a mi számunkra is, hogy a megváltás nagy munkája befejeződött. Velünk együtt ők is részesülnek Krisztus győzelmének a gyümölcseiből.
  Krisztus haláláig a Sátán jelleme nem volt teljesen nyilvánvaló az angyalok és az el nem esett világok előtt. A fő pártütő csalással annyira felismerhetetlenné tette magát, hogy még a szent lények sem értették meg elveit. Nem látták meg tisztán lázadása természetét.
  Csodálatos hatalommal és dicsőséggel rendelkező lényként szállt szembe Istennel. Az Úr azt mondja Luciferről: "Te valál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépséggel" (Ez 28:12). Lucifer, mint tündöklő kérub állt Isten színe előtt. Az összes teremtett lény közül ő volt a legfontosabb és a legfőbb szereplő Isten szándékainak a világmindenség számára való kinyilatkoztatásában. Miután vétkezett, ámító hatalma még félrevezetőbb és jellemének a leleplezése még nehezebb volt kiemelt helyzete következtében, amellyel az Atyánál rendelkezett.
  Isten el tudta volna pusztítani Sátánt és követőit olyan könnyen, amilyen könnyen egy kavicsot tudunk a földre dobni. Ő azonban nem tette ezt. A lázadást nem erőszakkal akarta leverni. A kényszerítő hatalmat
  
  csak a Sátán uralma alatt találhatjuk meg. Isten alapelvei mások, nem ilyen rendszerre épül uralma. Isten tekintélye a jóságon, az irgalmon és a szereteten nyugszik. Ezeknek az alapelveknek az alkalmazása fejezi ki az Ő akaratát. Isten uralkodása erkölcsös uralkodás, az igazság és a szeretet benne az uralkodó hatalom.
  Isten szándéka az volt, hogy mindent a biztonság örökkévaló alapjára helyez. A mennyei tanácsok határozata alapján Sátán időt kapott arra, hogy kifejthesse uralma alapjait és uralkodásának elveit. Sátán azt állította, hogy ezek az alapelvek különbek voltak, mint az Isten elvei. Ennek bizonyítására Sátán időt kapott, hogy megláthassa azokat a világmindenség.
  Sátán bűnbe vezette az embereket, és Isten működésbe hozta a megváltás tervét. Krisztus négyezer évig munkálkodott az emberek felemeléséért; míg Sátán a romlásukért és lealjasodásukért. Az egész világegyetem figyelemmel kísérte a nagy küzdelmet.
  Mikor Jézus eljött erre a világra, Sátán ellen fordította hatalmát. Attól fogva, hogy Jézus kisdedként megjelent Betlehemben, a bitorló szüntelenül azon munkálkodott, hogy elpusztítsa. Minden lehetséges módon igyekezett megakadályozni Jézus gyermekkorának, makulátlan férfikorának, szent szolgálatának és folt nélküli áldozatának a kibontakozását. Sátán azonban vereséget szenvedett. Nem tudta Jézust bűnbe vezetni. Nem tudta elcsüggeszteni, vagy eltántorítani attól a munkától, amelynek az elvégzésére jött el a földre. A pusztától a Golgotáig Sátán haragjának a vihara csapott le ismételten Jézusra, de minél könyörtelenebbül tépte-zúzta ez a vihar, Isten Fia annál erősebben kapaszkodott bele Atyja kezébe, és haladt előre a kijelölt úton.
  Sátán minden erőfeszítése, hogy elnyomja és legyőzze a Megváltót, csak tisztábban hozta napfényre Jézus hibátlan jellemét.
  Az ég és az el nem bukott világok tanúi voltak ennek a küzdelemnek. Feszült érdeklődéssel várták a befejező eseményeket. Látták belépni az Üdvözítőt a Gecsemáné-kertbe. Látták, mikor elszomorodott a lelke. Hallották fájdalmas kiáltását: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár" (Mt 26:39). Mikor az Atya elfordult Tőle, sajnálattal látták, hogy az Úr lelki kínja és szomorúsága felülmúlta még a halállal való utolsó nagy küzdelmének a kínját és szomorúságát is. Véres verítéke cseppekben hullott a talajra. Háromszor szakadt fel ajkairól a szabadításért való
  
  könyörgés. A menny nem tudta többé elviselni a látványt, és a vigasztalás hírnökét küldte el Isten Fiához.
  A mennyből látták, hogy az Áldozatot aljas módon gyilkos csőcselék kezébe adták, gúnnyal és bántalmazással egyik törvényszékről a másikra hurcolták. A menny hallotta az üldözők gúnyos nevetését, amelyet Krisztus alacsony származása váltott ki belőlük. Hallotta az egyik legjobban szeretett tanítványa esküdözéssel elmondott tagadását. Látta Sátán őrjöngő munkáját, és hatalmát az emberek szíve fölött. Óh, milyen félelmetes jelenet! Az Üdvözítőt éjfélkor megragadták a Gecsemáné-kertben és ide-oda vonszolták a palotából a törvényházba, kétszer a papok elé állították, kétszer a szanhedrin, a főtanács elé, kétszer Pilátus elé és egyszer Heródes elé, kigúnyolták, megkorbácsolták, elítélték és kivezették, hogy keresztre feszítsék. Azután hordoztatták vele a kereszt súlyos terhét Jeruzsálem síró leányai és a csúfolódó, gyülevész nép között.
  A menny fájdalommal és megdöbbenéssel szemlélte a kereszten függő Krisztust, a sebzett halántékából folyó vért, és a vérrel kevert izzadtságcseppekkel borított homlokát. Kezeiből és lábaiból cseppekben hullott vére a sziklára, amelyen a kereszt állt. A szegek által hasított sebek egyre tágabbakká lettek kereszten függő testének súlyától. Nehéz lélegzése egyre szaporább és mélyebb lett, amint lelke zihált a világ bűneinek a terhe alatt. Az egész menny megtelt csodálkozással, amikor Krisztus iszonyatos szenvedései közepette ezt az imádságot ajánlotta fel: "Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekszenek" (Lk 23:34). Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek mégis körülállták a keresztet, és szövetkeztek Isten egyszülött Fia életének a kioltására. Micsoda látvány a menny számára!
  A hatalmasságok és a sötétség erői összegyűltek a kereszt körül, és a hitetlenség pokoli árnyékát vetették az emberek szívébe. Az Úr, amikor ezeket a lényeket teremtette, hogy királyi széke előtt álljanak, akkor ezek szépek és dicsőségesek voltak. Kedvességük és szentségük megfelelt magasrangú állásuknak. Isten meggazdagította őket bölcsességével, és körülövezte őket a menny teljes vértezetével. Az Úr szolgái voltak. Ki tudná azonban felismerni a bukott angyalokban a dicsőséges szeráfokat, akik egykor a mennyei udvarokban szolgáltak?
  A sátáni erők összeesküdtek a gonosz emberekkel és arra igyekeztek
  
  rávenni a népeket, hogy Krisztust tartsák a bűnösök vezérének, a legnagyobb bűnösnek és tegyék Őt a megvetés tárgyává. Azokat, akik kigúnyolták Krisztust, mikor a kereszten függött, az első nagy lázadó lelkülete befolyásolta és töltötte el. Ez az első nagy lázadó aljas és felháborító beszédekkel árasztotta el őket, és ő ihlette gúnyolódásaikat. Mindezzel azonban Sátán semmit sem ért el.
  Ha valaki bűnt találhatott volna Krisztusban, és ha Krisztus csak a legkisebb mértékben is engedett volna Sátánnak, hogy megmeneküljön az irtózatos kínvallatástól, akkor Isten és az emberek ellensége diadalt ült volna. Krisztus lehajtotta a fejét és meghalt, de rendíthetetlenül megtartotta hitét és Isten iránti engedelmességét. "És hallék nagy szózatot az égben, amely ezt mondja vala: Most lett meg az idvesség és az erő és a mi Istenünk országa és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt" (Jel 12:10).
  Sátán látta, hogy álruhája szétszakadt. Mesterkedése feltárult az el nem bukott angyalok előtt és a mennyei világegyetem előtt. Gyilkosként mutatta meg magát. Isten Fia vérének a kiontásával kiszakította magát a mennyei lények rokonszenvéből. Ettől kezdve korlátozták működését. Bármilyen magatartást vehetett is fel, nem várhatott tovább az angyalokra. Nem, mert amikor az angyalok megérkeztek a mennyei udvarokból, többé már nem vádolhatta előttük Krisztus testvéreit azzal, hogy a sötétség tisztátalan és a bűnnel bemocskolt ruhadarabjait öltötték magukra. Sátán és a mennyei világ között meglevő kapcsolat utolsó láncszeme is elszakadt.
  Sátán azonban még nem pusztult el. Az angyalok még ekkor sem értették meg mindazt, amit a nagy küzdelem magába foglalt. Először szándékának kellett teljesen nyilvánvalóvá válni. Az emberek miatt Sátán létének folytatódnia kellett, mert nekik éppen úgy, mint az angyaloknak, meg kellett látniuk a Világosság Fejedelme és a sötétség fejedelme között lévő ellentétet. Az embereknek választaniuk kellett, hogy a kettő közül melyiket akarják szolgálni.
  A nagy küzdelem nyitányában Sátán kijelentette, hogy Isten törvényét nem lehet megtartani, annak nem lehet engedelmeskedni, hogy az igazság összeegyeztethetetlen az irgalommal, és hogy ha a törvényt megszegnék, akkor a bűnös semmiféleképpen nem kaphatna bocsánatot. Minden bűnnek meg kell kapnia a büntetését, mondta Sátán. Ha
  
  Isten elengedné a bűn büntetését, akkor nem lehetne az igazság és igazságosság Istene. Mikor az emberek megszegik Isten törvényét és ellenkeznek Isten akaratával, akkor Sátán ujjong. Bebizonyosodott, jelentette ki Sátán, hogy a törvénynek nem lehet engedelmeskedni, és hogy a bűnt elkövető embereknek nem lehet megbocsátani. Mivel Sátánt lázadása után száműzték a mennyből, azért azt követelte, hogy az emberi nemzetséget is örökre zárják ki Isten kegyéből. Isten nem lehet egyszerre igazságos és ugyanakkor irgalmas a bűnösökhöz - mondta.
  Az emberek azonban - éppen, mint bűnösök - más helyzetben voltak, mint amilyen helyzetben Sátán volt. Lucifer a mennyben követte el a bűnt, Isten dicsőségének a világosságában. Neki Isten úgy nyilvánította ki szeretetét, mint senki másnak a teremtett lények között. Sátán, bár ismerte Isten jellemét és tudott jóságáról, mégis úgy választott, hogy saját önző és független akaratát követi. Választása végleges volt. Isten semmi többet nem tudott tenni megmentése érdekében. Sátán álokoskodó bölcselete azonban elámította az embereket, és elhomályosította elméjüket. Nem ismerték meg Isten szeretetének a magasságát és mélységét; pedig csak Isten szeretetének ismeretében lett volna reményük Isten jellemének a szemlélése útján visszatérni Istenhez.
  Jézus által Isten irgalma lett nyilvánvalóvá az emberek számára. Ez az irgalom azonban nem teszi félre az igazságosságot. A törvény feltárja Isten jellemének jellegzetes tulajdonságait. A törvényből egy jótát és egy szikrányit sem lehet megváltoztatni annak érdekében, hogy az emberek eleget tudjanak annak tenni elesett állapotukban. Isten nem változtatta meg törvényét, hanem feláldozta önmagát Krisztusban az emberek megváltásáért. "Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19).
  A törvény megköveteli az igazságosságot - az igazságos életet, a tökéletes jellemet. Persze az emberek ezt nem tudják megadni a törvénynek. Az emberek nem tudnak eleget tenni Isten szent törvénye követelményeinek. Krisztus azonban, aki emberként jött el a földre, szent életet élt, és tökéletes jellemet fejlesztett ki, ingyen, ajándékként felajánlja ezeket mindazoknak, akik meg akarják kapni. Élete kezeskedik az emberek életéért. Így Isten béketűrése útján az övék lesz a múltban elkövetett bűneik bocsánata. Sőt még több is, mint ez. Krisztus ugyanis átitatja az embereket Isten tulajdonságaival. Az emberi jellemet az isteni jellem hasonlósága
  
  szerint építi fel, lelki erővel és szépséggel ruházza fel az embereket. Így a törvény igazi igazságossága beteljesedik a Krisztusban hívőkben. Érvényes Istennek az a szava, "hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való" (Róm 3:26).
  Isten szeretete nem kevésbé fejeződött ki igazságosságában, mint irgalmasságában. Isten trónjának az igazságosság az alapja, és szeretet a gyümölcse. Sátánnak az volt a szándéka, hogy elválassza az irgalmasságot az igazságtól és az igazságosságtól. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy Isten törvényének az igazságossága egyik ellensége a békességnek. Krisztus azonban megmutatja, hogy Isten tervében ezek elválaszthatatlanul egybe kötődtek egymással. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. "Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:11).
  Életével és halálával Krisztus bebizonyította, hogy Isten igazságossága nem semmisítette meg irgalmasságát. Isten megbocsáthatja a bűnt, s emellett a törvény szent, igaz és jó, és annak tökéletesen engedelmeskedhetünk. Sátán vádjai megdőltek. Isten szeretetének félre nem érthető bizonyítékát adta az embereknek.
  Sátán most egy másik ámítással jött elő. Kijelentette, hogy az irgalmasság megsemmisítette az igazságosságot, és hogy Krisztus halála hatályon kívül helyezte az Atya törvényét. Azonban, ha lehetséges lett volna a törvény megváltoztatása vagy hatályon kívül való helyezése, akkor Krisztusnak nem kellett volna meghalnia. A törvény hatályon kívül helyezése halhatatlanná tenné a törvény áthágását, és a világot Sátán ellenőrzése alá helyezné. Azért, mert a törvény megváltoztathatatlan volt; azért mert az emberek csak a törvény előírásainak való engedelmesség útján menekülhettek volna meg; azért emelték fel Jézust a keresztre. Az igazi eszközt, amellyel Krisztus megerősítette a törvényt, Sátán mégis a törvény elpusztítójaként ábrázolta. Itt tör ki az utolsó küzdelem Krisztus és a Sátán között folyó nagy harcban.
  Sátán most azzal hozakodik elő, hogy a törvény, amelyet Isten saját maga jelentett ki, nem tökéletes, és annak néhány előírását megváltoztatta. Ez az utolsó nagy ámítás, amit Sátán hoz erre a világra. Sátánnak nem kell megtámadnia az egész törvényt, ha félre tudja vezetni az embereket, hogy ne vegyék figyelembe annak csak egyetlen egy előírását is. Ezzel már el is érte szándékát: "Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is,
  
  de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös" (Jak 2:10). Azzal, hogy az emberek hozzájárulnak a törvény egyetlen egy előírásának a megszegéséhez, Sátán hatalma alá adják magukat. Sátán azzal igyekszik ellenőrzése alá vonni a világot, hogy emberi törvénnyel helyettesíti Isten törvényét. Sátánnak ezt a működését megjövendölték a próféciák. A nagy hitehagyott, pártütő hatalomról, amely Sátán képviselője, ezt jelentette ki Dániel próféta: "És sokat szól a Felséges ellen és a magasságos egek szemeit megrontja és véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig" (Dán 7:25).
  Az emberek saját maguk által felállított törvényeikkel biztosan Isten törvénye ellen munkálkodnak majd. Igyekeznek mások lelkiismeretére kényszerítő nyomást gyakorolni, és buzgalmukkal saját törvényeik érvényességét kierőszakolni, hogy azok segítségével elnyomhassák embertársaikat.
  Az Isten törvénye elleni háború, amely még a mennyben kezdődött el, az idők végéig folytatódik. Mindenki próbára tétetik. Engedelmesség vagy engedetlenség, ez az a kérdés, amelyről az egész világnak döntenie kell. Mindenkit felszólítanak, hogy válasszon Isten törvénye és az emberek parancsolatai között. Itt húzzák meg a nagy választóvonalat. Csak két osztály lesz. Mindenki megmutatja majd, hogy vajon a hűség oldalát választotta-e vagy a lázadás oldalát.
  Ezután eljön a vég. Isten igazolja, érvényesíti törvényét és megszabadítja népét. Sátán és mindazok, akik csatlakoztak hozzá a lázadásában, elvesznek. A bűn és a bűnösök elpusztulnak; a gyökér és az ágak (Mal 4:1). Sátán a gyökér és követői az ágak. Az Úr szava beteljesedik a gonoszok fejedelmén: "Mivel ollyá tevéd szíved, minő az Isten szíve [...] azért levetélek téged az Isten hegyéről és elvesztélek, te oltalmazó Kérub, a tüzes kövek közül [...] rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel!" (Ez 28:6.16.19) Azután: "Egy kevés idő még és nincs gonosz, nézed a helyét és nincsen ott" (Zsolt 37:10); "olyanok lesznek, mintha nem lettek volna" (Abd 16).
  Ez nem egy önkényes cselekedet Isten részéről. Isten irgalmasságának az elvetői azt aratják le, amit vetettek. Isten az élet forrása. Azok, akik a bűn szolgálatát választják, elkülönülnek Istentől és így elvágják magukat az élettől. Ezek "elidegenültek az isteni élettől" (Ef 4:18). Az Úr azt mondja: "Minden, valaki engem gyűlöl, szereti a halált" (Féld 8:36). Isten
  
  életet ad nékik egy időre, hogy kifejleszthessék jellemüket és feltárhassák alapelveiket. Miután ezt elvégezték, megkapják saját választásuk gyümölcseit. A lázadó élettel Sátán és mindazok, akik vele egyesültek, úgy kívül helyezik magukat az Istennel való harmóniából, egyetértésből, hogy Isten puszta jelenléte emésztő tűz lesz a számukra. Isten dicsősége annak ellenére, hogy Isten szeretet, megsemmisíti őket.
  A nagy összetűzés kezdetén az angyalok nem értették ezt meg. Ha Sátánnak és seregének akkor és ott az Úr megengedte volna, hogy learassák bűneik minden gyümölcsét, akkor elpusztultak volna, de nem lett volna nyilvánvalóvá a mennyei lények előtt, hogy ez volt a bűn elkerülhetetlen eredménye. Isten jóságáról kétség maradt volna vissza a lelkükben gonosz magként, hogy megteremje a bűn és a keserű bánat halálos gyümölcsét.
  Nem így lesz azonban, mikor a nagy harc véget ér. Miután a megváltás terve megvalósult, Isten kinyilatkoztatja jellemét minden értelemmel megáldott teremtményének. Isten törvényének az előírásai tökéleteseknek, megváltoztathatatlanoknak mutatkoznak meg. Azután a bűn is nyilvánvalóvá tette természetét, és Sátán is a jellemét. A bűn kiirtása igazolni fogja Isten szeretetét, és visszaállítja Isten tiszteletét a világmindenségben, melynek lakói örömmel teljesítik Isten akaratát, mert szívükbe van írva Isten törvénye.
  Így azután az angyalok ujjonghattak, mikor az Üdvözítő keresztjére tekintettek, mert ámbár akkor még nem értettek meg mindent, most azonban megtudták, hogy a bűn és Sátán. megsemmisítése biztosan örökre megtörtént; hogy a világmindenséget is örökké tartóan biztossá és félelemmentessé tette. Maga Krisztus teljesen ismerte a Golgotán elvégzett áldozat eredményeit. Mindezekre előre tekintett, mikor a kereszten így kiáltott fel: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ