ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

Útban Emmaus felé a feltámadottal

    A feltámadás napjának késő délutánján két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus kis város volt, mintegy tizenkét kilométer távolságra Jeruzsálemtől. Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Krisztus munkájában, de komolyan hittek Benne. Azért mentek fel Jeruzsálembe, hogy megtartsák a húsvétot, és nagyon zavarba ejtették őket azok az események, amelyek nemrég következtek be a szent városban. Reggel hallották a híreket Krisztus testének a sírboltból való elviteléről, és az asszonyok beszámolóját is arról, hogy angyalokat láttak, és találkoztak Jézussal. Most visszatérőben voltak otthonukba, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak. Az estébe hajló órában szomorúan mentek az úton. Jézus kihallgatásának és keresztre feszítésének az eseményeiről beszélgettek. Még sohasem vesztették el annyira bátorságukat, mint most. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az úton a kereszt árnyékában.
  Nem jutottak messzire útjukon, mikor egy idegen csatlakozott hozzájuk. Annyira erőt vett azonban rajtuk bánatuk és csalódottságuk, hogy nem nézték meg útitársukat tüzetesen. Folytatták beszélgetésüket és kifejezték szívük gondolatait. Megbeszélték azokat a tanításokat, amelyeket Krisztus közölt velük; amelyeket úgy látszik, hogy nem voltak képesek felfogni és megérteni. Miközben a megtörtént eseményekről beszélgettek, Jézus szerette volna megvigasztalni őket. Jézus látta bánatukat és fájdalmukat. Megértette azokat az ellentmondásos és zavarba hozó gondolatokat, elképzeléseket, amelyek következtében az a kérdés fogalmazódott meg elméjükben, hogy vajon Krisztus lehet-e az az ember, aki eltűrte, hogy ennyire megalázzák? Bánatukat nem tudták visszafojtani, és sírtak. Jézus, tudta, hogy szívüket a szeretet kötelékei kötözték személyéhez, és le akarta törölni könnyeiket; örömmel és boldogsággal
  
  akarta betölteni szívüket. Először azonban olyan tanításokat kellett nekik adnia, amelyeket sohasem felejtenek majd el.
  "Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban; és miért vagytok szomorú ábrázattal? Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon?" (Lk 24:17-18). Beszéltek azután Néki csalódottságukról, amely Mesterükkel kapcsolatban érte őket: "Ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt", de "a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre" adák "és megfeszíték őt" (Lk 24:19-20). Azután fájó szívvel, csalódottsággal és reszkető ajakkal azt tették még hozzá: "Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek" (Lk 24:21).
  Különös, hogy a tanítványok nem emlékeztek Krisztus szavaira, és nem fogták fel, hogy Ő előre megmondta nekik azokat az eseményeket, amelyeknek meg kell történniük! Nem fogták fel, hogy jövendölése utolsó részének éppen úgy be kellett teljesednie - mint ahogy első része beteljesedett -, vagyis hogy a harmadik napon feltámadjon. Krisztusnak erre a jövendölésére a tanítványoknak emlékezniük kellett volna. A papok és a főemberek nem felejtették ezt el. "Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok" (Mt 27:62-63). A tanítványok azonban nem emlékeztek ezekre a szavakra.
  "És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?" (Lk 24:25-26). A tanítványok álmélkodással azt kérdezték maguktól, vajon ki lehet ez az idegen; aki behatol lelkük mélységeibe, és ilyen komolysággal, gyengédséggel, együttérzéssel és ilyen biztatóan és reményt keltően szól hozzájuk. Krisztus elárulása óta először kezdtek el ismét reménykedni, bizakodni. Gyakran komolyan rátekintettek útitársukra, és azt gondolták, hogy szavai éppen olyanok, mintha azokat maga Krisztus mondotta volna nekik. Ámulattal teltek meg, és szívük gyorsabban kezdett verni az örvendező várakozástól és reménységtől.
  Krisztus Mózes könyvétől, a bibliai történet alfájától kezdve megmagyarázta
  
  nekik mindazokat a helyeket a Szentírásból, amelyek Reá vonatkoznak. Ha azonnal megismertette volna magát velük, akkor a szívük megelégedett lett volna és örömük teljességében nem éheztek volna semmi többre. Az volt a szükséges azonban számukra, hogy megértsék az ótestamentumi próféciák és előképek Krisztus mellett való tanúbizonyságtételeit. Ezekre kellett hitüknek felépülnie. Krisztus nem vitt véghez csodákat, hogy meggyőzze őket. Azt tekintette első feladatának, hogy megmagyarázza nekik az Írásokat. Eddig úgy tekintettek halálára, mint ami összetörte, megsemmisítette minden reménységüket. Krisztus most megmutatta nekik a próféták könyveiből, hogy éppen ez volt a legerősebb kézzelfogható bizonyíték hitük számára.
  Miközben a tanítványokat oktatta, Jézus rámutatott az Ótestamentumnak, mint küldetése tanúbizonyságának a fontosságára. Sokan azok közül, akik most kereszténynek vallják magukat, félreállítják az Ótestamentumot, és azt vallják, hogy nincs annak többé semmi haszna és jelentősége. Krisztus azonban nem tanított semmi ilyet. Sőt, Krisztus olyan magasra értékelte az Ótestamentumot, hogy egy alkalommal ezt mondotta róla: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:31).
  Krisztus hangja az, amely a pátriárkák és a próféták által szól hozzánk Ádám napjaitól az utolsó idők eseményeinek a lezárásáig. Az Üdvözítő mellett az Ótestamentum éppen olyan tisztán és világosan tanúságot tesz, mint az Újtestamentum. A prófétikus múltból felragyogó világosság az, amely tisztasággal és szépséggel előhozza Krisztus életét és az Újtestamentum tanításait: Krisztus csodái istenségének bizonyítékai. Annak azonban, hogy Ő a világ Megváltója, még erősebb bizonyítékát találjuk meg, ha az Ótestamentum próféciáit az Újtestamentum történetével hasonlítjuk össze.
  A próféciáról való vitatkozás közben Krisztus pontos képet ad tanítványainak arról, hogy miért kellett Neki emberi formában megjelennie. Az a reménységük és várakozásuk, hogy a Messiás olyan valaki lesz, aki a nép kívánságainak megfelelően elfoglalja a trónt és a királyi hatalmat, félrevezető volt. Ez a felfogás megakadályozta a helyes megértését annak a ténynek, hogy Krisztus a legmagasabb méltóságból a legalacsonyabb helyzetbe ereszkedett, amit csak elfoglalhatott. Krisztus azt akarta, hogy tanítványainak elgondolásai, elképzelései lehetőleg tiszták és igazak
  
  legyenek minden tekintetben és értelemben. Amennyire csak lehetséges volt, meg kellett érteniük mindazt, ami a számára kijelölt szenvedésekkel összefüggésben volt. Krisztus megmutatta tanítványainak, hogy az a szörnyű harc, amelyet most még képtelenek voltak felfogni, abban a szövetségben teljesedett be, amely még a világ fundamentumainak a lerakása előtt megköttetett. Krisztusnak meg kellett halni, mint ahogy a törvény minden megszegőjének meg kell halnia, ha továbbra is megmarad a bűnben. Mindennek meg kellett lennie, de nem vereségben kellett végződnie, hanem dicsőséges, örök győzelemben. Jézus azt mondta tanítványainak, hogy mindent el kell követni azért, hogy a világ megszabaduljon a bűntől. Követőinek úgy kell élniük, ahogy Ő élt, és úgy kell munkálkodniuk, ahogy Ő munkálkodott, vagyis hathatós és állhatatos erőfeszítéssel.
  Krisztus így beszélgetett tanítványaival és nyitogatta elméjüket, hogy megérthessék a szent Írásokat. A tanítványok fáradtak voltak, de a beszélgetés nem vált vontatottá. Az élet és a bizonyosság szavait hallották az Üdvözítő ajkáról. Szemeiket fáradtságuk ellenére nyitva tartották. Mikor Jeruzsálem bukásáról beszélt nekik, akkor felnéztek a pusztulásra szánt városra és sírtak. Még ekkor alig gyanították, hogy ki is volt az útitársuk. Nem gondolták, hogy az Úr ment mellettük, aki beszélgetésük tárgya volt. Nem, mert Krisztus úgy utalt önmagára, mintha Ő egy másik személy lenne. Azt gondolták Róla, hogy egyike volt azoknak, akik ott voltak a hallgatóságban a nagy ünnepen, és aki most éppen visszatérőben volt otthonába. Krisztus éppen olyan elővigyázatosan lépkedett a durva kövekkel kirakott úton, és néha-néha velük együtt megállt, hogy kipihenje az út fáradalmait. Így haladtak előre a hegyi úton, miközben Az, Akinek hamarosan el kellett foglalnia helyét Isten jobbján, és Aki így szólhatott: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18) - mellettük ment.
  Gyalogosan megtett útjuk közben a nap lenyugodott, és mielőtt Krisztus útitársai hazaérkeztek volna otthonukba, a szántóföldeken dolgozók már abbahagyták munkájukat. Mikor a tanítványok készültek betérni otthonukba, úgy látták, mintha az idegen folytatni akarná útját. A tanítványok azonban vonzódtak hozzá. Lelkük éhezett, hogy többet halljanak Tőle. "Maradj velünk" (Lk 24:29) - mondották Neki. Az Úr azonban úgy tett, mintha nem akarná elfogadni meghívásukat. Ekkor
  
  nyomatékosan, szinte kényszerítve kérték Őt: "Maradj velünk; mert immár beestveledik, és a nap lehanyatlott!" Krisztus engedett kérésüknek és "beméne azért, hogy velük maradjon" (Lk 24:29).
  Ha a tanítványok nem kényszerítették volna Krisztust meghívásuk elfogadására, akkor nem tudták volna meg, hogy a feltámadott Úr volt az útitársuk. Krisztus sohasem kényszeríti rá senkire társaságát, de készen áll azok számára, akiknek szükségük van rá. Ő boldogan belép a legszerényebb hajlékba, és megörvendezteti a legalázatosabb szívet is. Ha azonban közömbösen gondolkodunk a mennyei Vendégről, vagy csak szokásból kérjük arra, hogy maradjon velünk, akkor továbbmegy. Így sokakat ér nagy veszteség. Nem tudnak semmivel sem többet Krisztusról, mint amennyit az emmausi tanítványok tudtak Róla, amíg velük együtt ment az úton.
  Hamar elkészült az egyszerű vacsora, amelyet a vendég elé tettek, aki az asztalfőn foglalt helyet. Azután kinyújtotta a kezét, hogy megáldja az eledelt. A tanítványok elképedtek. Igen, mert útitársuk pontosan úgy terjesztette ki kezeit, ahogy Mesterük szokta tenni. Ismét rátekintettek, és íme, meglátták kezein a szegek helyét. Mindketten egyszerre kiáltottak fel. Ez az Úr Jézus! Feltámadott a halottak közül!
  Felugrottak helyükről és az Úr lábaihoz vetették magukat, és imádták Őt, de Ő eltűnt szemeik elől. Rátekintettek arra a helyre, amelyet Az foglalt el asztaluknál, Akinek a teste kis idővel ezelőtt még a sírban nyugodott, és így szóltak egymáshoz: "Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mibennünk, mikor nekünk szóla az úton és mikor magyarázá nekünk az írásokat?" (Lk 24:32)
  Ezzel a nagy újsággal azonban, amit közölniük kellett, nem maradhattak ülve és nem beszélgethettek tovább otthonukban. Fáradtságuk és éhségük azonnal elmúlt. Megkóstolatlanul hagyták ott ételüket, teljes örömmel azonnal útra keltek és mentek ugyanazon az ösvényen amelyen jöttek. Siettek, hogy közöljék a hírt a tanítványokkal a szent városban. Néhány szakaszon az út nem volt biztonságos, de ők átmásztak a meredek kőfalakon és lecsúsztak a sima sziklákon. Nem látták, nem tudták, hogy Annak a védelme alatt vannak, Aki velük együtt ment az Emmaus felé vezető úton. Zarándokbotjukkal a kezükben siettek. Gyorsabban kívántak menni, mint amennyire mertek. Elvesztették az ösvényüket, azután ismét megtalálták. Néha futottak, néha botladoztak,
  
  de mindig csak mentek sietve előre. Volt útitársuk pedig láthatatlanul egész úton szorosan mellettük haladt.
  Az éjszaka sötét volt, de az igazságosság Napja fényesen ragyogott a siető tanítványokra. Szívüket majd szétvetette az öröm. Úgy érezték, hogy egy új világban vannak. Krisztus feltámadott! Újra és újra ezt ismételgették. Ez volt az az üzenet, amelyet a szomorkodóknak vittek. El kellett nekik mondani az Emmausba való menetel csodálatos történetét. El kellett nekik mondani, hogy ki csatlakozott hozzájuk az úton. A legnagyobb üzenetet vitték, amit a világ valaha is kapott, egy jó hírről szóló üzenetet, amelytől az emberek reménysége függ, most és az örökkévalóságban.
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ