ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Békesség néktek!"

    A két tanítvány eljutott Jeruzsálemig és beléptek a városba a keleti kapun, amely ünnepi alkalmakkor éjjel is nyitva volt. A házak sötétek és csendesek voltak, de a tanítványok megtalálták útjukat a szűk utcákon át a felkelő hold fényénél. A felházhoz mentek, ahol Jézus a halála előtti este utolsó óráit töltötte. Tudták, hogy testvéreiket itt találhatják meg. Bár késő éjszaka volt, tudták, hogy a tanítványok nem alusznak el addig, míg bizonyosat nem tudnak arról, ami Uruk testével történt. A felház ajtaját biztonságosan bereteszelve találták. Bebocsátásért kopogtattak, de nem jött semmi válasz. Minden csendes volt. Azután megmondták a nevüket. Ekkor az ajtót óvatosan kireteszelték és ők beléptek a házba. Velük együtt azonban egy láthatatlan másik személy is belépett. Az ajtót azután újra bezárták, hogy a retesz megint az ajtó elé került, hogy távol tartson minden idegent.
  Az Emmausból érkezett tanítványok mindenkit meglepő izgalomban találtak. Lázban égtek, hangjuk hálaadásban és dicséretmondásban tört ki. Ezt mondogatták: "Feltámadott az Úr bizonnyal, és megjelent Simonnak!" (Lk 24:34). Azután a két emmausi tanítvány lihegve a sietségtől, amellyel útjukat megtették, elmondták a csodálatos történetet arról, hogy Jézus miként jelent meg nekik. Éppen befejezték beszámolójukat, amelyről néhányan azt mondták, hogy nem hiszik el, mert túlságosan is jó ahhoz, hogy igaz lehessen, mikor íme, újabb valaki állott meg előttük. Minden szem az idegenre szegeződött. Senki sem kopogtatott bebocsátásért. A lépések hangját nem hallották. A tanítványok megijedtek. Csodálkoztak és azt kérdezték: mit jelentsen ez? Azután hallottak egy hangot, amely nem volt, nem lehetett senki másé, csak Mesterük hangja. Tisztán és világosan hangzottak ajkáról a szavak: "Békesség néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket látnak. És monda nékik:
  
  Miért háborodtatok meg és miért támadnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem és lássátok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait" (Lk 24:36-40).
  A tanítványok megpillantották a rettentő szögektől átütött kezeket és lábakat. Felismerték Uruk hangját, amelyhez hasonlót sohasem hallottak. "Mikor pedig még nem hivék az öröm miatt és csodálkozának, monda nékik: Van-é itt valami ennivalótok? Ők pedig adának néki egy darab sült halat és valami lépesmézet. Melyeket elvőn és előttök evék" (Lk 24:41-43). "Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat" (Jn 20:20). Hit és öröm foglalta el a hitetlenség helyét, és olyan érzéssel, amelyet szavakkal nem lehet kifejezni, vallást tettek feltámadott Üdvözítőjük mellett.
  Jézus születésekor angyal hirdette: "Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség és az emberekhez jó akarat!" (Lk 2:14). Most, mikor feltámadása után Krisztus először jelent meg tanítványainak, az Üdvözítő ezekkel az áldott szavakkal fordult hozzájuk: "Békesség néktek!" (Lk 24:36). Jézus mindig kész békességet ajándékozni azoknak, akiknek a lelkét kétségek és félelmek terhelték meg. Krisztus arra vár, hogy megnyissuk szívünk ajtaját előtte és azt mondjuk neki: "Maradj velünk!" (Lk 24:29). Maga Krisztus mondja: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem" (Jel 3:20).
  Jézus feltámadása előképe volt mindazok végső feltámadásának, akik Őbenne aludtak el. A feltámadott Üdvözítő arckifejezését, modorát, beszédét a tanítványai valamennyien jól ismerték. Amint Jézus feltámadott a halottak közül, éppen úgy azoknak is fel kell majd támadniuk, akik Őbenne aludtak el és alusznak. Ráismerünk majd barátainkra, mint ahogy a tanítványok is megismerték Jézust. Lehet, hogy életük folyamán megváltoztak, s megbetegedtek vagy megcsúnyultak, de Jézus visszajövetelekor tökéletes egészségben és testi-lelki arányosságban támadnak fel. Azonosságukat azonban megdicsőült testükben is tökéletesen megőrzik. Akkor úgy ismerünk majd, amint minket is megismernek. (lKor 13:12) Orcájukon, amelyet a Jézus arcáról fénylő világosság tesz sugárzóvá, felismerjük a megkülönböztető vonásait azoknak, akiket szeretünk.
  
  Mikor Jézus találkozott tanítványaival, emlékeztette őket azokra a szavakra, amelyeket Ő mondott nekik halála előtt, hogy mindazoknak a dolgoknak be kell teljesedniük, amelyeket megírtak Felőle Mózes törvényében, a próféták könyveiben és a Zsoltárok könyvében. "Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjüket, hogy értsék az írásokat. És monda nékik: Így van megírva és így kellett szenvedni a Krisztusnak és feltámadni a halálból harmadnapon; és prédikáltatni az ő nevében a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok között, Jeruzsálemtől elkezdve. Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai" (Lk 24:45-48).
  A tanítványok kezdték felfogni munkájuk természetét és kiterjedését. Hirdetniük kell a világnak azokat a csodálatos igazságokat, amelyeket Krisztus bízott rájuk. Életének eseményeit, halálát és feltámadását, azokat a próféciákat, amelyek éppen ezekre az eseményekre mutattak rá, Isten törvényének a szentségét, az üdvösség tervének a titkait, Jézus hatalmát a bűnök megbocsátására - mindezeknek a dolgoknak ők a tanúi, és nekik kell mindezeket megismertetniük a világgal. Nekik kell kihirdetniük a békesség és az üdvösség evangéliumát, a bűnbánatot és az Üdvözítő hatalmát.
  "És amikor ezt mondta, rájuk lehele és monda nékik: Vegyetek Szentlelket. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak" (Jn 20:22-23). A Szentlelket Krisztus még nem nyilvánította ki leplezetlenül; mert még nem dicsőült meg. A Szentlélek adományaiból való bőségesebb részesedés nem következett be Krisztus mennybemeneteléig. Enélkül pedig a tanítványok nem tudták teljesíteni azt a megbízatásukat, hogy az evangéliumot prédikálják. A Szentlelket meghatározott céllal kapták. Mielőtt a tanítványok be tudták volna tölteni hivatásukat az egyházban, Krisztusnak adnia kellett az Ő Lelkét. Krisztus ezáltal a legszentebb ajándékot bízta tanítványaira. Így akarta belevésni tudatukba azt a tény, hogy ezt a szolgálatot nem tudják elvégezni a Szentlélek nélkül.
  A Szentlélek a lelki élet lehelete a lélekben. A Lélekben való részesedés a Krisztus életében való részesedést jelenti. A Szentlélek átitatja elfogadóját Krisztus tulajdonságaival. Csak azok, akiket Isten ily módon oktatott, akik megismerték a Szentléleknek a belső emberre gyakorolt hatását; akikben megnyilvánul a Krisztuséhoz hasonló jellem, csak azok állhatnak
  
  ki az emberek képviselőiként, hogy szolgáljanak az egyház meghatalmazásában.
  "Akinek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak" (Jn 20:23). Krisztus itt nem adja meg senkinek azt a szabadságot, hogy megítéljen másokat. A Hegyibeszédben is megtiltotta ezt. Ez Isten előjoga. Krisztus azonban az egyházra, mint szervezetre helyezi a felelősséget, az egyház minden egyes tagjáért, akik bűnbe estek; az egyháznak az a kötelessége, hogy figyelmeztesse, fegyelmezze, és ha lehet állítsa helyre őket. "Ints, feddj, buzdíts - írj a Pál apostol - teljes béketűréssel és tanítással" (2Tim 4:2). Minden igazságtalansággal szemben lelkiismeretesen járj el! Ints minden lelket, aki veszélyben forog! Ne hagyj magára senkit, hogy megcsalja önmagát! Nevezd a bűnt mindig a valódi nevén! Jelentsd ki azt, amit Isten mondott a hazugságról, a szombattörvény megszegéséről, a lopásról, a bálványképek imádásáról és minden más gonoszról. "Akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek" (Gal 5:21). Ha elvesznek a bűnben, akkor azt az ítéletet, amelyet te, mint egyház kijelentettél Isten szavából, azt a mennyben is kijelentik. Azok, akik a bűn elkövetését választják, megtagadják Krisztust. Az egyháznak meg kell mutatnia, hogy nem szentesíti, nem hagyja jóvá tetteiket, különben maga az egyház becsteleníti meg Urát. Az egyháznak mindig azt kell mondania a bűnről, amit Isten mondott és mond róla. Az egyháznak úgy kell foglalkozni a bűnnel, amint azt Isten előírta és akkor az egyház cselekedeteit jóváhagyják majd a mennyben is. Az, aki megveti az egyház tekintélyét, magának Krisztusnak a tekintélyét veti meg.
  A képnek azonban van egy világosabb oldala is. "Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak" (Jn 20:23). Az egyház tartsa meg ezt a gondolatot uralkodó gondolatának. A tévelygőkért való munkájában az egyház minden vezetője és tagja irányítsa tekintetét Krisztusra. A pásztorok gyengéd gondoskodással legeltessék nyájukat az Úr legelőjén. A prédikátorok az Üdvözítő megbocsátó irgalmasságával szóljanak a tévelygőkhöz. A bűnösöket bátorítsák arra, hogy tartsanak bűnbánatot és higgyenek Abban, Aki egyedül tud megbocsátani. Isten szava tekintélyén állva mondják meg a bűnösöknek: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól" (1Jn 1:9). Mindazoknak, akik megbánják bűneiket, bizonyosságuk
  
  van arról, hogy: "Hozzánk térvén, könyörül rajtunk; eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnüket!" (Mik 7:19).
  Az egyház fogadja el a bűnösök bűnbánatát hálás szívvel. A bűnbánót vezessék a hitetlenség sötétségéből a hit és az igazságosság világosságára. Remegő kezét tegyék Jézus szerető kezébe. A megbocsátásnak ezt a formáját a menny jóváhagyja. Az egyháznak csak ilyen értelemben van hatalma a bűnösöknek megbocsátani. A bűntől való szabadulást csak Krisztus érdeme útján nyerhetjük el. Sem egyetlen embernek, sem az emberek valamilyen közösségének nem adott hatalmat arra Krisztus, hogy bárkinek a Lelkét megszabadítsa bűneitől. Krisztus csak azzal bízta meg tanítványait, hogy az Ő nevében prédikálják a bűnök bocsánatát minden népnek; de nem hatalmazta fel őket arra, hogy a bűn egyetlen foltját is eltávolítsák. Jézus neve az egyetlen olyan "név, amely által kellene nekünk megtartatnunk" (Acs 4:12).
  Mikor Jézus először találkozott tanítványaival a felházban, Tamás nem volt jelen. Hallotta mások jelentését, beszámolóit. Bőségesen kapott bizonyítékokat arról, hogy Jézus feltámadott. Szívét azonban továbbra is a hitetlenség homálya töltötte be. Mikor hallotta a tanítványok csodálatos tudósításait az Úr feltámadásáról, az csak még mélyebb kétségbeesésbe sodorta. Ha Jézus valóban feltámadott a halottak közül, akkor nem lehet soha többé remény egy szó szerinti értelemben vett földi királyság felállításáról. Hiúságát pedig sértette az a gondolat, hogy Mestere az ő személyének a kivételével az összes többi tanítványának már kijelentette magát. Azért elhatározta, hogy a hallott történeteket nem hiszi el. Egy egész héten át merengett saját nyomorúságán, amely egyre sötétebbnek látszott, ellentétben testvérei reménységével és hitével.
  Ezen idő alatt ismételten kijelentette: "Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem" (Jn 20:25). Tamás nem akart testvérei szemével nézni, vagy egy olyan hitet gyakorolni, amely az ő bizonyságtevésüktől függött. Tamás szerette Urát, de megengedte, hogy a féltékenység és hitetlenség vegye birtokába gondolatait és szívét.
  A tanítványok közül néhányan a megszokott felházat tették meg ideiglenes otthonuknak és Tamás kivételével esténként mindnyájan ott gyülekeztek össze. Egyik este Tamás elhatározta, hogy találkozik a többiekkel.
  
  Hitetlensége ellenére egy halvány reménységet ápolt a szívében, hogy a jó hír talán mégis igaz volt. Mialatt a tanítványok vacsorájukat fogyasztották, azokról a bizonyítékokról beszélgettek, amelyeket maga Krisztus adott nekik a próféciákban. Hirtelen: "Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus és megálla a középen és monda: Békesség néktek!" (Jn 20:26).
  Azután odafordult Tamáshoz és ezt mondotta neki: "Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezeidet és bocsássad az én oldalamba és ne légy hitetlen, hanem hivő" (Jn 20:27). Ezek a szavak azt mutatták, hogy Krisztus ismerte Tamás gondolatait és szavait. Ez a kételkedő tanítvány tudta azt, hogy tanítványtársai közül senki sem látta Jézust az elmúlt hét folyamán. Így nem mondhattak a Mesternek semmit az ő hitetlenkedéséről. Ekkor Uraként ismerte fel és ismerte el Azt, Aki előtte állott. Nem kívánt erről további bizonyítékokat kapni. A túláradó örömmel vetette magát Jézus lábaihoz és ezt kiáltotta: "Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28).
  Jézus elfogadta Tamás hitvallását, de szelíden megrótta tanítványa hitetlenségét: "Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek" (Jn 20:29). Tamás jobban megnyerte volna Jézus tetszését, ha kész lett volna elfogadni és elhinni tanítványtársai bizonyságtevését. Ha a világ Tamás példáját követné, akkor tulajdonképpen senki sem juthatna el az üdvösségben való hitre. Nem, mert mindazok, akik ma elfogadják Krisztust, mások bizonyságtétele útján kénytelenek azt megtenni.
  Sokan azok közül, akik áldozatul esnek kételkedéseiknek, azzal mentegetik magukat, hogy ha nekik lett volna annyi bizonyítékuk Jézus feltámadásáról, mint amennyit Tamás kapott tanítványtársaitól, akkor elhitték volna, hogy feltámadott az Úr. Nem veszik észre, hogy nem csak ennyi bizonyítékot kaptak az Úr feltámadásáról, hanem sokkal, de sokkal többet. Sokan azok közül, akik Tamáshoz hasonlóan arra várnak, hogy a kétség minden okát eltávolítsák útjukból, sohasem fogják megérni kívánságuk teljesülését. Sőt, fokozatosan megerősödnek hitetlenségükben. Azok, akik arra nevelik rá magukat, hogy mindig csak a dolgok sötét oldalát lássák meg, és mindig csak zúgolódnak és panaszkodnak, valójában nem tudják, mit tesznek. A kételkedés magjait szórják el, és így a kétségek aratásának gyümölcseit takarítják majd be. Olyan időben, mikor a hit és a bizalom különösképpen fontos és lényeges,
  
  sajnos sokan erőtlennek találják magukat ahhoz, hogy reménykedjenek és higgyenek.
  Tamás iránti magatartásával Jézus leckét adott követőinek. Krisztus példája azt mutatja meg nekünk, hogy miként kell kezelnünk azokat a testvéreinket, akiknek gyenge a hitük és kételkednek.
  Jézus nem tett szemrehányást Tamásnak. Vitába sem szállt vele. Jézus egyszerűen megmutatta magát a kételkedőnek. Tamás a legésszerűtlenebbül viselkedett, mikor ő írta elő hite feltételeit. Jézus azonban nagylelkű szeretetével és tapintásával lerombolt minden akadályt. A hitetlenséget ritkán lehet érveléssel legyőzni. Érvelésre a hitetlenség még inkább önvédelemre rendelkezik be, és mindig talál a maga számára új támpontokat és mentségeket. Ha azonban Jézust a szerető, irgalmas és megfeszített Üdvözítőként mutatjuk be, akkor sokan, akik Őt valaha megtagadták, majd Tamással együtt vallják: "Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ