ELŐZŐ TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ

 

"Az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz"

    Krisztus számára eljött az idő, hogy felmenjen Atyja trónjához. Isteni győztesként éppen visszatérőben volt a győzelmi trófeákkal a mennyei udvarokba. Halála előtt kijelentette Atyjának: "Elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt" (Jn 17:4). Feltámadása után egy rövid ideig még a földön időzött, hogy a tanítványai jobban megismerkedhessenek feltámadott és megdicsőült testével. Krisztus most már készen volt a búcsúzkodásra. Hitelesítette azt a tényt, hogy Ő volt az élő Üdvözítő. Tanítványainak nem kellett Őt többé a sírbolttal összekapcsolni. Most már úgy gondolkodhatnak Róla, mint aki megdicsőült a mennyei világmindenség előtt.
  A mennybemenetel színteréül Jézus azt a helyet választotta ki, amelyet gyakran megszentelt jelenlétével, miközben az emberek között lakozott. Nem a Sion-hegyét, amelyen Dávid városa terült el, nem a Mórija-hegyét - amelyen a templom állott - tisztelte meg ezzel az eseménnyel. Krisztust ezen a helyen gúnyolták ki és vetették el. Az isteni irgalom hullámait, amelyek újra és újra visszatértek a szeretet egy-egy erősebb dagályával, a kőkemény szívek visszaverték. Jézus fáradtan, megterhelt szívvel ment tovább erről a helyről, hogy nyugalmat találjon az Olajfák-hegyén. Mikor Isten dicsősége - a shekinah - elhagyta az első templomot, a keleti hegyen állott meg, mintha vonakodott volna elhagyni a választott várost. Így Krisztus is az Olajfák-hegyén állott meg, és sóvárgó szívvel tekintett át Jeruzsálemre. A ligeteket és a hegy keskeny völgyeit megszentelték imádságai és könnyei. A hegy meredek lejtői visszhangozták a sokaság diadalkiáltásait, mikor királynak hirdették ki Krisztust. A hegy lejtőjén ereszkedett le, hogy otthonra találjon Lázár házában, Bethániában. A hegy lábánál elterülő Gecsemáné kertjében imádkozott és tusakodott egyedül. Erről a hegyről kellett Krisztusnak
  
  felmennie a mennybe. Mikor pedig ismét visszajön, akkor ennek a hegynek a tetején pihennek majd meg lábai. Nem a szomorúság, a fájdalom férfiaként, hanem dicsőséges és diadalmas királyként áll majd az Olajfák-hegyén, miközben a megváltottak hatalmas seregének az üdvrivalgása egyre fokozódó hangon ezt kiáltja: Koronázzátok meg Őt, az Uraknak Urát!
  Jézus most tizenegy tanítványával a hegy felé vette útját. Mikor áthaladtak Jeruzsálem kapuján, sok csodálkozó szem tekintett a kis csoportra, amelyet Az vezetett, akit néhány héttel előbb a főemberek elítéltek és keresztre feszítettek. A tanítványok nem tudták, hogy az volt utolsó találkozásuk és beszélgetésük Mesterükkel. Jézus beszélgetéssel töltötte velük az időt, és megismételte korábbi oktatását. Mikor a Gecsemánéhoz közeledtek, Jézus szünetet tartott, hogy tanítványai emlékezetükbe idézhessék azokat a tanításokat, amelyeket nagy tusakodása éjszakáján adott nekik. Jézus ismét rátekintett a szőlőtőkére, amellyel megmagyarázta tanítványainak egyháza egységét, közösségét Vele és Atyjával. Ismét megemlítette azokat az igazságokat, amelyeket akkor kifejtett. Körülötte minden, de minden viszonzatlan szeretetére emlékeztetett. Még a tanítványok is, akik olyan drágák voltak szívének, szemrehányást tettek Neki és elhagyták Őt.
  Krisztus harminchárom évig tartózkodott a világon. Eltűrte mindazt a megvetést, bántalmazást és kigúnyolást, amelyben a világ részesítette. A világ elvetette és keresztre feszítette. Most, mikor felemelkedőfélben volt dicsősége királyi székéhez - és még egyszer átgondolta azoknak az embereknek a hálátlanságát, akiknek a megmentéséért jött el -, vajon nem vonja-e tőlük vissza rokonszenvét, részvétét és szeretetét? Érzelmei nem arra a birodalomra összpontosulnak-e, amelyben értékelik személyét, és ahol ártatlan angyalok várnak arra, hogy teljesítsék parancsait? Nem! Jézus ígérete azoknak a szeretteinek szól, akiket otthagy ezen a földön: "Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20).
  Miután elérkeztek az Olajfák-hegyéhez. Jézus átvezette tanítványait a hegy tetején Bethánia közelébe. Jézus ott megállt és tanítványai körülvették. Úgy látszott, hogy a világosság fényei sugároztak az arcáról, mikor szeretettel tanítványaira tekintett. Nem korholta őket hibáikért és kudarcaikért. Utolsó szavai a legmélyebb gyengédséggel érintették
  
  a tanítványok fülét. Áldásra kinyújtott kezekkel - mintha ezzel is bizonyságát akarná adni védelmező gondoskodásának - Jézus lassan felemelkedett közülük. Egy olyan erő, hatalom vonta, emelte a menny felé, amely erősebb volt minden földi vonzóerőnél. Miközben Jézus felfelé emelkedett és elragadtatott, tanítványai szent tisztelettel, feszült figyelemmel tekintettek mennybe menő Uruk egyre halványuló képére. A dicsőség felhője azután elrejtette Jézust szemük elől. Csak szavai érkeztek hozzájuk vissza, mikor az angyalok felhőből álló diadalszekere felvitte az Urat: "Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20). Ugyanakkor hallották a magasból az angyalok karának nagy örömmel zengő énekét.
  Miközben a tanítványok még mindig felfelé tekintettek, egy hang szólította meg őket, amely csengő muzsikaként hangzott. Megfordultak és két angyalt láttak maguk előtt emberi alakban, akik így szóltak hozzájuk: "Galileabeli férfiak, Mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe" (Acs 1:11).
  Ezek az angyalok ahhoz a mennyei sereghez tartoztak, amely fénylő felhőben várakozott, hogy elkísérje Jézust égi otthonába. Az angyalok sokaságából a legkitüntetettebb az a két angyal volt, akik a sírboltnál voltak Krisztus feltámadásakor, és akik egész földi élete alatt mindig Jézussal voltak. Az egész menny buzgó vágyakozással várta, hogy Jézusnak a bűn által tönkretett földön való tartózkodása véget érjen. Most eljött az idő a mennyei világmindenség számára, hogy fogadja Királyát. Vajon a két angyal nem vágyakozott-e arra, hogy csatlakozzék azoknak az angyaloknak a seregéhez, akik köszöntötték Jézust? Azok iránt való részvétből és szeretetből azonban, akiket Jézus a földön hagyott, mellettük maradtak a földön, hogy megvigasztalják őket. "Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget?" (Zsid 1:14).
  Krisztus emberi formában ment fel a mennybe. A tanítványok látták, hogy felhő fogadja be Őt. Ugyanaz a Jézus, Aki velük együtt járt, beszélgetett és imádkozott, Aki velük együtt törte meg a kenyeret, Aki velük együtt volt a bárkában a tavon, és Aki velük együtt vánszorgott fel azon a napon az Olajfák-hegyének meredek oldalán - ugyanaz a Jézus most elment, hogy osztozzon Atyjával királyi trónján. Az angyalok biztosították
  
  a tanítványokat arról, hogy ugyanaz a Jézus, akit felmenni láttak a mennybe, jön majd el ismét éppen úgy, ahogy felment. Jézus "eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt" (Jel 1:7). "Mikor pedig eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe" (Mt 25:31). "Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban" (lThess 4:16). Így teljesedik be az Úr ígérete, amit tanítványainak adott: "Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14:3). Nem kétséges, hogy a tanítványok ujjonghatnak Uruk visszatérésének a reménységében.
  Mikor a tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, az emberek csodálkozással tekintettek rájuk. Krisztus kihallgatása és keresztre feszítése után az emberek azt gondolhatták, hogy tanítványai lehangoltak és megszégyenültek lesznek. Azt remélték, hogy arcukon majd meglátják szomorúságuk és vereségük kifejeződését. Ehelyett csak boldogság és diadal sugárzott lényükből. Arcuk valami nem e földön született boldogságtól tündöklött. Nem fátyolozta be többé arcukat megcsalt reménység, hanem tele voltak Isten iránti dicsérettel és hálaadással. Ujjongva mondták el Krisztus feltámadásának és mennybemenetelének történetét. Bizonyságtevésüket pedig sokan el is fogadták. A tanítványok többé nem éreztek semmiféle bizalmatlanságot a jövővel kapcsolatban. Tudták, hogy Jézus a mennyben van, és azt is, hogy rokonszenve, részvéte még mindig velük van. Tudták, hogy Isten trónjánál van egy barátjuk. Azért buzgón terjesztették Isten elé kéréseiket Jézus nevében. Félelemmel vegyes tisztelettel és csodálattal mondták el imádságaikat, Krisztus nekik adott ígéretére hivatkozva: "Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen" (Jn 16:23-24). Hitük kezeit egyre magasabbra és magasabbra terjesztették ki ezzel a hatalmas érvvel: "Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is érettünk" (Róm 8:34). Pünkösd az öröm teljességét hozta el számukra a Vigasztaló jelenlétében, éppen úgy, ahogy Krisztus megígérte.
  Az egész menny várakozott, hogy köszönthesse Krisztust a mennyei
  
  udvarokban. Krisztus, mikor felment a mennybe, felvezette azoknak a nagy seregét is, akiket feltámadásakor kiszabadított fogságukból, és akik követték Őt. A mennyei seregek pedig kiáltásokkal és üdvrivalgással, dicséretekkel és mennyei énekekkel figyelték az örvendezőknek ezt a felvonulását.
  Mikor közel értek Isten városához, akkor a kísérő angyal arra hívta fel őket, hogy így énekeljenek:
  
  "Emeljétek föl fejeteket ti kapuk,
  emelkedjetek föl, ti ősi ajtók,
  hogy bemehessen a dicső király!"
  (Zsolt 24:7 - új fordítás)
  
  A várakozó őrök örömteljesen válaszolták:
  
  "Ki az a dicső király?"
  (Zsolt 24:8 - új fordítás)
  
  Ezt nem azért mondták, mivel nem tudták, hogy ki Ő, hanem azért, mert hallani akarták a fennkölt dicséret válaszát:
  
  "Az erős és hatalmas ÚR,
  az ÚR, aki hatalmas a harcban.
  Emeljétek föl, fejeteket, ti kapuk,
  emeljétek föl, ti ősi ajtók,
  hogy bemehessen a dicső király!"
  (Zsolt 24:8-9 - új fordítás)
  
  Ismét hallatszott a kérdés: "Ki az a dicső király?" (Zsolt 24:10 - új fordítás) mert az angyalok sohasem fáradnak el a Felmagasztalt neve hallgatásában. A kísérő angyalok pedig ezt válaszolják:
  
  "A Seregek ura, ő a dicső király!"
  (Zsolt 24:10 - új fordítás)
  
  Azután az Isten városának díszes kapui szélesen feltárultak és az angyalok sokasága vonult be azokon elragadtatott ének és zene hangzása közben.
  Ott volt a trón és körülötte az ígéret szivárványa. Ott vannak a kérubok és a szeráfok. Az angyali seregek parancsnokai, az Isten fiai, az el
  
  nem bukott világok képviselői mind összeölelkeznek. A mennyei tanács, amely előtt Lucifer megvádolta Istent és az Ő Fiát, annak az ártatlan birodalomnak a képviselői, akik felett Sátán úgy gondolta, hogy megalapítja uralmát - mind ott vannak, hogy üdvözöljék a Megváltót. Buzgón meg akarják ünnepelni diadalát és meg akarják dicsőíteni Királyukat.
  Krisztus azonban visszainti őket. Most még nem! Krisztus még nem fogadhatja el a dicsőség koronáját és a királyi palástot. Atyja elé lép. Rámutat megsebzett fejére, átszúrt oldalára, eltorzított lábaira, felemeli a szögek nyomait viselő kezeket. Rámutat diadalának jeleire: átadja Istennek a lengetett kévét; azokat is átadja, akik vele együtt támadtak fel, mint képviselői ama nagy seregnek, amely második eljövetelekor fog majd sírjából előjönni. Azután Krisztus megközelíti az Atyát, aki egyetlen megtért bűnös felett is örvendezik. Mielőtt a világ alapjait lerakták, az Atya és a Fiú egyesült egy szövetségben, hogy megváltsák az embert abban az esetben, ha Sátán leigázná. Ünnepélyesen elkötelezték magukat az emberi nemzetség megváltására és arra, hogy Krisztus legyen lekötelezésük kezese. Ezt a fogadalmat Krisztus teljesítette. Mikor a kereszten így kiáltott fel: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) akkor az Atyához fordult, az Atyát szólította meg. Krisztus megállapodásuknak teljesen eleget tett. Most kijelenti: Atyám, elvégeztetett. Megcselekedtem akaratodat, ó én Istenem! Befejeztem a megváltás munkáját. Ha életemmel és cselekedeteimmel eleget tettem igazságodnak, akkor "Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek" (Jn 17:24).
  Isten hangja hallatszik és ez a hang kihirdeti, hogy igazságának eleget tettek. Sátánt legyőzték. Krisztus földön fáradozó és küzdő társait az Atya elfogadta "ama Szerelmesben" (Ef 1:6). A mennyei angyalok és az el nem bukott világok képviselői előtt Isten igazaknak nyilvánítja őket. Ahol Krisztus van, ott kell lennie az Ő egyházának is. Nevezetesen ott, ahol "irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:10). Az Atya karjaival átöleli Fiát, és azt mondja: "Imádják őt az Istennek minden angyalai" (Zsid 1:6).
  Kibeszélhetetlen örömmel a fejedelemségek és hatalmasságok elismerik az élet Fejedelmének a felsőbbségét. Az angyalok serege arcra borul Krisztus előtt, miközben boldog kiáltás tölti meg a menny összes udvarát.
  
  "Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást" (Jel 5:12).
  A diadalénekek összekeverednek az angyalok hárfáinak a muzsikájával, míg a mennyből kicsordulni látszik az öröm és a dicséret. Az elveszettet megtalálták. A mennyből fenséges hangok csendülnek, amelyek azt hirdetik: "A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5:13).
  A mennyei örömnek ebből a jelenetéből Krisztus saját csodálatos szavainak visszhangja tér vissza hozzánk a földre: "Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20:17). A mennyei és a földi család egy család. Igen, mert a mi Urunk felment a mennybe és érettünk él. "Ennekokáért ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, a kik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök" (Zsid 7:25).
  

ELŐZŐ | TARTALOM | FŐOLDAL | KÖVETKEZŐ