Bibliai Szabadegyetem
4029 Debrecen, Fazekas M. u. 7.

Krónika első könyve

A Krónika két könyve egy egységet alkotva a héber kánoni könyvek utolsó, „ketubim” csoportjának végén foglal helyet. A könyv befejező versei (2Krón 36:22–23) csaknem azonosak az Ezsdrás 1:1–3-mal, amiből a két mű gondolati, nyelvi és egyéb hasonlósága alapján arra következtethetünk, hogy a Krónika-Ezsdrás-Nehémiás eredetileg egy művet alkotott.

Címe:

A héber cím (dibré hajjámim) lehetséges fordítása "a napok (vagy évek) eseményei (krónikái)". Ugyanez a kifejezés fordul elő, amikor a Királyok szerzője vagy összeállítója az általa felhasznált forrá­sokra utal (pl. az IKir 14: 19,29; 15:7,23,31; 16:5,14,20,27; 22:46 versekben). A Septuaginta fordítói (akik az OSZ-et görögre fordították) a "kihagyott dolgok" elnevezést adták a könyvnek, jelezvén, hogy azt Sámuel és a Királyok könyve kiegészítésének tekintik. Jeromos (Kr. e. 347-420), a latin Vulgata fordítója vetette fel, hogy megfelelőbb cím lenne "az egész szent történelem krónikája". Luther átvette ezt a javaslatot a német kiadásban, és mások is követték őt. A Krónikákat először a Septuaginta fordítói osztották két könyvre.
 

Szerzője és keletkezési ideje:

Az ősi zsidó hagyomány szerint Ezsdrás írta a Krónikák, Ezsdrás és Nehémiás könyvét (lásd Beve­zetés Ezsdrás könyvéhez: Irodalmi forma és szerzőség), de ezt nem állíthatjuk bizonyossággal. Egyre erősödik az a nézet, mely szerint a Krónikák a Kr. e. ötödik század második felében keletkezett, tehát valószínűleg Ezsdrás idejében.

Keletkezésének idejére következtethetünk abból, hogy az író nagy egységekben átlátja Izráel népe, illetve Júda történetét. Az ilyen munka viszonylag történelmi szélcsendben, békés időben volt lehetséges. Másrészt már a közgondolkozás előtt is ismeretes az a vallásos-pragmatikus séma, amely szerint összefogja a történeti eseményeket. Lépten-nyomon kitűnik előszeretete a templom, kultusz, léviták, kultuszi zene iránt. Mindez a fogság után kialakult gyülekezeti életre mutat, amelyet a múlt nagy bizonyságtételével akart nevelni a Krónikás, a jeruzsálemi gyülekezet, vagy lévitai papság és történetírás hívő nagy egyénisége. Az eseményeket 398-ig kíséri, viszont tévedéseiből következtetve (pl. Esdrás működését Nehémiásé elé teszi) már több emberöltő választhatja el ettől a kortól. A mű később még bővülhetett. 190-ben már tudnak létezéséről.

Tartalma és anyagának beosztása:

A Krónika történeti könyv. Anyagát négy belső főrészre oszthatjuk: Az 1. főrész Ádámmal kezdi és az 1–9. fejezetben nemzetségtáblázatok felsorolásával adja elő az emberiség, a népek, Izráel törzsei és nemzetségeik leszármazását. A 2. főrész Saul halálának elbeszélésével kezdődik és az első könyv végéig Dávid történetét mondja el (10–29). A harmadik Salamon uralkodásáról szól (2Krón 1–9), míg az utolsó főrész Júda királyainak történetét beszéli el a fogságig (10–36). Igényét, anyagát tekintve tehát a Biblia legátfogóbb történeti könyve.

A Krónikák könyveiben Izráel történelmének középpontját a temp­lom, a kultusz, a papság rendje és a kevésbé magas rangú emberek története képezi. Ebben a Dávidot megelőző történelmi időszak, Izráel királyságának kora a két királyság kettéválása után, a kultusz minden­fajta korábbi formája, valamint a templomival párhuzamos kultuszi formák nem látszanak túlságosan fontosaknak, s ezért aztán mellőzhe­tők. Dávid mint a templom szellemi atyja tűnik föl, aki, habár nem volt engedélye az építtetésre, mégis megszervezte a kultuszt, s az építési anyagokat előkészítette (1Krón 22; vö. azonban 1Kir 5), hogy aztán halálakor Salamon rendelkezésére bocsássa a már megkezdett mű foly­tatására és bevégzésére.

A Krónikák könyveinek gondolatvilága:

A történeti könyvekben a teológiai beállítottság hermeneutikai ku1csként szolgált azoknak a hivatkozott eseményeknek a magyaráza­tához, amelyeket bizonyos szövegek, bizonyos történelemteológia te­kintetében - ha szabad így kifejezni magunkat - "bizonyító erejű téte­leknek" tartottak. Azokat a szövegeket, amelyek eredetiek voltak, lé­nyegüket illetően nem változtatták meg, legfeljebb szövegösszefüggése­ikből kiszakítva idézték. A Krónikák könyveinek tekintetében - para­dox módon - azt kell hangsúlyoznunk, hogy elsődleges a teológiai té­zis, s csak ezt követik az események, amelyeket gyakran erőszakosan szabnak reá. Mindez nem jelenti azt, hogy a krónikásnak netán az olvasó vagy a hallgató félrevezetése állt volna szándékában. A krónikás valóban úgy írja le az eseményeket, ahogy ő a világ teremtése óta, Ezsdrás és Nehémiás korá­ig, s azon is túl folyni látja, s ahogy a nemzetségtáblák mutatják. A modern olvasóban az a benyomás támad, hogy - habár adva van a té­tel, s adva vannak a premisszák - az eredmény csakis olyan lehet, amilyennek a krónikás szeretné hogy legyen; ez a benyomás pedig a mai olvasóban kellemetlen érzést kelt. Nem arról van szó ugyanis, hogy az olvasó a lehetetlen történészi objektivitás makacs számonkéré­se mellett tenné le a garast, hanem arról, hogy azt legalább elvárná: a krónikás ne azokat az apriorisztikus ismereteit tartsa szem előtt, ame­lyekhez kutatásai vezetni fognak.

Történetszemlélete:

Az előadott történeti anyagot vizsgálva azonban azt látjuk, hogy tulajdonképpen nem az emberiség vagy Izráel történetének eseményeit akarja elbeszélni, hanem csak Dávidnak, Salamonnak és Júda királyainak történetét. Az északi országrészről is csak akkor beszél, ha a déli története ezt elkerülhetetlenné teszi. De még Júda történetének elbeszélésében sem az események részletezésére törekszik, hanem az események, külső történések mozaikja mögött a nagy egység képét, az Úr üdvre vezető akaratát keresi.

A könyv szerzőjét erre az a sajátos szemlélet indítja, amelynek fő vonásai előadásmódjában meglehetős részletességgel felismerhetők. Ezek röviden összefoglalva a következők:

Az Úr mind a tizenkét törzset, Izráel egész népét már a teremtéstől fogva kiválasztotta, hogy az ő népe legyen. Az emberi bűn miatt azonban csak Dávid háza, Júda országa és Jeruzsálem maradt meg az Úr kiválasztó kegyelmében, mert Jeroboám lázadásával az északi tíz törzs kiszakította magát az Úr uralma alól, gonosz királyok alatt élt s hűtlen lett az Úr igaz tiszteletéhez. Ezért igazi theokrácia csak Júdában van, Dávid háza az egyetlen törvényes királyi ház és a jeruzsálemi templom az igazi kultusz székhelye. Ez hallgatólagos, de félreérthetetlen történelmi tanítás a könyv keletkezési korának vallási ellentétére nézve is, mely Jeruzsálem és Samária között az Úr igaz tisztelete kérdésében fennállt.

Az Úr hatalma és kegyelme Izráel felett annak földi történetében mutatkozik meg s a nép története nem egyéb, mint az Úr válasza a választott nép hűségére vagy hűtlenségére. Amikor a nép keresi az Urat, vagyis bízik benne, követi törvényét, azaz őt tiszteli és engedelmeskedik parancsainak, akkor gyarapodik, békében él, háborúit győzelmesen fejezi be, mert az Úr maga harcol vele együtt és helyette. Ha azonban önmagában, földi erőben, szövetségesekben bízik, idegen isteneket imád, ezzel megtöri a szövetséget, hűtlen lesz az Úrhoz és akkor az Úr büntetéséből nyomorúság következik rá, vereséget szenved, utoléri a katasztrófa. Mert az Úr igazságos és megfizet. A jónak jól, a gonosznak rosszul megy dolga s ki-ki még saját életében elveszi jóságáért az áldást, gonoszságáért a büntetést. A visszafizetés törvénye az ember (pl. Uzziás) és a nép életében egyformán érvényesül. Ha egy kegyes király vereséget szenved, vagy erőszakos halállal fejezi be életét (pl. Jósiás), ez azért történik, mert vétkezett és engedetlen volt. Ha egy gonosz uralkodó (pl. Manassé) sokáig ült a trónon, azért volt lehetséges, mert közben megtért az Úrhoz. Az Úr igazságos, megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint.

Történeti hitelessége, forrásai, rangja.

Az író azzal a szándékkal írta meg művét, hogy a fogságból visszatért népet a történelem eseményei által hitre tanítsa, a theokrácia megvalósulását a királyság történetében végigkísérje s a jeruzsálemi gyülekezet igazhitűségét s a léviták szolgálatának dávidi eredetét igazolja. Ezzel már választ kaptunk a Krónika történeti hitelességének problémájára is. Forrásai, melyekből helyenként szóról szóra merít, elsősorban a Pentateuchus, a Sámuel könyvei és Királyok könyvei, a Genezistől a Királyokig terjedő nagy deuteronomiumi mű. Utalásai több művet idéznek, így Júda és Izráel királyainak könyvét (2Krón 16:11; 25:26; 28:26; 32:32), Izráel és Júda királyainak könyvét (2Krón 27:7; 36:8 stb.), Izráel királyainak könyvét (2Krón 20:34), Izráel királyainak dolgait (2Krón 33:18) és a Királyok könyvének magyarázatát (2Krón 24:27).

Az Izráel és Júda királyainak könyvén, illetve magyarázatán túl merített más, ma már ismeretlen forrásokból is, amelyek a királyokról, korabeli építkezésekről, hadászati, földrajzi viszonyokról fennmaradt feljegyezéseket tartalmazhattak. Rendelkezésére állhattak évkönyvek, sőt ezek forrásai is. Végül nyomát találjuk szájhagyománynak és az író személyes tapasztalatain nyugvó korabeli adatoknak. Mindezek, túl a Midrás anyagán, a Krónika anyagának kb. felét teszik ki.

A gyülekezeti vonatkozású és építő részletei az újabb kutatások eredményei alapján értékesebbek lettek s korunk nem egy kérdésében értékes, igei segítséget nyújtanak, mint pl. a béke és háború, az egymás mellett élés, a történelmi eseményekben megnyilvánuló isteni ítélet és kegyelem, a hagyomány és reform, a faji kérdés, a gyülekezeti élet tisztasága, a kultuszi szolgálat alapja, az ige és kultusz viszonya stb. kérdésében. Joggal mondhatjuk, a Krónika a hívő gyülekezet könyve s a deuteronomiumi nagy történeti mű mellett az izráeli történetírás másik nem kevésbé értékes tanító-nevelő szellemű alkotása.

Szándék és témák:

Míg a Királyok könyvének szerzője a fogságban élő nép szükségleteinek megfelelően rendszerezte és értelmezte Izráel történelmének eseményeit, úgy a krónikás egy újra szabad körülmények között élő közösséghez szólt. A legégetőbb kérdés a múlttal való folytonosság volt: Még mindig törődik-e velünk Isten? Érvényben vannak-e még szövetségei? Most, hogy nincs már dávidi királyunk, és Perzsia ural­kodik rajtunk, jelentenek-e számunkra valamit Isten Dávidnak tett ígéretei? Miután bekövetkezett a nagy ítélet (Dávid házának trónfosztása, a nemzet, Jeruzsálem és a templom elpusztítása, valamint a babiloni fogság), mi a kapcsolatunk a régi Izráellel?

Válaszok:

1. A múlttal való folytonosságot a jeruzsálemi templom jelképezi, melyet egy, az Úr befolyása által kiadott perzsa birodalmi rendelet alapján építettek újjá (2Krón 36:22-23). A szerző minden igyekezetével arra törekszik, hogy egy olyan nemzedéknek, mely sem önálló politikai státusszal, sem dávidi királlyal nem rendelkezik, megmutathassa, hogy az Úr temploma és annak szolgálata (beleértve egy imádságos és énekes könyvet is, a Zsoltárok legelső kiadását) Isten legfőbb ajándékai, amelyeket a dávidi uralkodóházon keresztül adott Izráelnek.

2. Eme örökség értékét emeli ki a szerző, amikor azt hangsúlyozza, Isten hogyan mozdítja elő kegyes céljait Izráel felé a felülről jövő elhívás által: (1) Lévi törzsének elhívása, hogy szolgáljanak a szövetség ládája előtt; (2) Dávid elhívása, hogy Izráel királya legyen; (3) Salamon elhívása, hogy ő legyen a király és építse meg a templomot; (4) Jeruzsálem; és (5) a templom kiválasztása, hogy olyan helyek legyenek, ahol Isten Neve jelen van népe között.

3. A templomon kívül a törvény és a próféták állnak Izráel szövetségi életének középpontjában, Dávid házának vezetésével. Önmagában sem a dávidi királyok, sem a templom nem biztosított Izráel számára biztonságot és áldást. Minden Izráel és a király törvényhez való hűségének függvénye volt. A krónikás leírásában minden hívő dávidi király uralkodásának elsődleges jellemzője az volt, hogy igyekezett a törvényt betölteni.

4. A krónikás még inkább kiemeli a törvény és a próféták iránti engedelmesség fontosságát, amikor az azonnali ítélet témáját hangsúlyozza. Lásd egyértelmű kijelentéseit Dávidról, az Úrról és a prófétákról. Az egyéni uralkodásokról szóló beszámolóiban soha nem fárad el annak bemutatásában, ho­gyan von a bűn maga után mindig ítéletet valamilyen csapás formájában (általában betegség vagy háborús vereség), míg a bűnbánat, az engedelmesség és bizalom gyümölcse a béke, győzelem és virágzás.

 5. Világos, hogy a Krónikák szerzője táplálni akarta a reményt Izráelben a megígért Messiást, Dávid fiát illetően, összhangban a dávidi szövetséggel (2Sám 7) és a próféták bizonyosságával, a hozzá közelállókat is beleértve (Aggeus, Zakariás és Malakiás). Gondja volt arra is, hogy felidézze az Ur ígéretét Dávidnak (1Krón 17) és többször is visszautaljon rá (lásd különösen Salamon uralkodásának krónikáját, valamint 2Krón 13:5; 21:7, 23:3). De talán még többet elárulnak idealizált leírásai Dávidról, Salamonról, Asáról, Jósafátról, Ezékiásról és Jósiásról. Bár nem ábrázolja őket makulátlannak, ezek a királyok a messiási eszmény elsődleges példáiként szerepelnek, azaz mint az Úr királyi szolgái, kiknek uralkodása erősítette az istenfélelmet és a szövetségi hűséget Izráelben.

6. A krónikás történetének további fő témája "egész Izráel" iránti törődése. Valójában a helyreállított közösséget egész Izráel, Észak és Dél (9:2-3) maradékának tekintette. Ez több volt, mint teológiai gondolat. Leírásában gyakran említ isten­félő embereket, akik kimondottan vallási okokból mentek el Júdába Izráelből.

7. A krónikás gyakran iktat be olyan beszédeket, melyeket nem találunk Sámuel és a Királyok köny­vében, s ezek hangsúlyos üzenetet hordoznak. A krónikákban található különböző hosszúságú 165 be­széd közül csak 95 szerepel Sámuel és a Királyok könyvének párhuzamos részeiben.

8. A származásrendek a múlttal való folytonosságot is bemutatják. A kérdésre "Törődik-e még ve­lünk Isten?" a krónikás válasza, "Mindig is törődött."  Isten kegyelme és szeretete a helyreállított kö­zösség iránt nem Dáviddal, a hódítással, vagy a kivonulással kezdődött - hanem a teremtéssel (1 Krón 1: 1).   

Kovács-Bíró János
2004. máj. 1.