|
|
Krónika első könyve
A Krónika két könyve egy egységet alkotva a héber
kánoni könyvek utolsó, „ketubim” csoportjának végén
foglal helyet. A könyv befejező versei (2Krón
36:22–23) csaknem azonosak az Ezsdrás 1:1–3-mal,
amiből a két mű gondolati, nyelvi és egyéb
hasonlósága alapján arra következtethetünk, hogy a
Krónika-Ezsdrás-Nehémiás eredetileg egy művet
alkotott.
Címe:
A héber cím (dibré hajjámim) lehetséges
fordítása "a napok (vagy évek) eseményei
(krónikái)". Ugyanez a kifejezés fordul elő, amikor
a Királyok szerzője vagy összeállítója az általa
felhasznált forrásokra utal (pl. az IKir 14: 19,29;
15:7,23,31; 16:5,14,20,27; 22:46 versekben). A
Septuaginta fordítói (akik az OSZ-et görögre
fordították) a "kihagyott dolgok" elnevezést adták a
könyvnek, jelezvén, hogy azt Sámuel és a Királyok
könyve kiegészítésének tekintik. Jeromos (Kr. e.
347-420), a latin Vulgata fordítója vetette fel,
hogy megfelelőbb cím lenne "az egész szent
történelem krónikája". Luther átvette ezt a
javaslatot a német kiadásban, és mások is követték
őt. A Krónikákat először a Septuaginta fordítói
osztották két könyvre.
Szerzője és
keletkezési ideje:
Az ősi zsidó hagyomány szerint Ezsdrás írta a
Krónikák, Ezsdrás és Nehémiás könyvét (lásd
Bevezetés Ezsdrás könyvéhez: Irodalmi forma és
szerzőség), de ezt nem állíthatjuk bizonyossággal.
Egyre erősödik az a nézet, mely szerint a Krónikák a
Kr. e. ötödik század második felében keletkezett,
tehát valószínűleg Ezsdrás idejében.
Keletkezésének idejére következtethetünk abból, hogy
az író nagy egységekben átlátja Izráel népe, illetve
Júda történetét. Az ilyen munka viszonylag
történelmi szélcsendben, békés időben volt
lehetséges. Másrészt már a közgondolkozás előtt is
ismeretes az a vallásos-pragmatikus séma, amely
szerint összefogja a történeti eseményeket.
Lépten-nyomon kitűnik előszeretete a templom,
kultusz, léviták, kultuszi zene iránt. Mindez a
fogság után kialakult gyülekezeti életre mutat,
amelyet a múlt nagy bizonyságtételével akart nevelni
a Krónikás, a jeruzsálemi gyülekezet, vagy lévitai
papság és történetírás hívő nagy egyénisége. Az
eseményeket 398-ig kíséri, viszont tévedéseiből
következtetve (pl. Esdrás működését Nehémiásé elé
teszi) már több emberöltő választhatja el ettől a
kortól. A mű később még bővülhetett. 190-ben már
tudnak létezéséről.
Tartalma és anyagának beosztása:
A Krónika történeti könyv. Anyagát négy belső
főrészre oszthatjuk: Az 1. főrész Ádámmal kezdi és
az 1–9. fejezetben nemzetségtáblázatok
felsorolásával adja elő az emberiség, a népek,
Izráel törzsei és nemzetségeik leszármazását. A 2.
főrész Saul halálának elbeszélésével kezdődik és az
első könyv végéig Dávid történetét mondja el
(10–29). A harmadik Salamon uralkodásáról szól
(2Krón 1–9), míg az utolsó főrész Júda királyainak
történetét beszéli el a fogságig (10–36). Igényét,
anyagát tekintve tehát a Biblia legátfogóbb
történeti könyve.
A Krónikák könyveiben Izráel történelmének
középpontját a templom, a kultusz, a papság rendje
és a kevésbé magas rangú emberek története képezi.
Ebben a Dávidot megelőző történelmi időszak, Izráel
királyságának kora a két királyság kettéválása után,
a kultusz mindenfajta korábbi formája, valamint a
templomival párhuzamos kultuszi formák nem látszanak
túlságosan fontosaknak, s ezért aztán mellőzhetők.
Dávid mint a templom szellemi atyja tűnik föl, aki,
habár nem volt engedélye az építtetésre, mégis
megszervezte a kultuszt, s az építési anyagokat
előkészítette (1Krón 22; vö. azonban 1Kir 5), hogy
aztán halálakor Salamon rendelkezésére bocsássa a
már megkezdett mű folytatására és bevégzésére.
A Krónikák könyveinek gondolatvilága:
A történeti könyvekben a teológiai beállítottság
hermeneutikai ku1csként szolgált azoknak a
hivatkozott eseményeknek a magyarázatához,
amelyeket bizonyos szövegek, bizonyos
történelemteológia tekintetében - ha szabad így
kifejezni magunkat - "bizonyító erejű tételeknek"
tartottak. Azokat a szövegeket, amelyek eredetiek
voltak, lényegüket illetően nem változtatták meg,
legfeljebb szövegösszefüggéseikből kiszakítva
idézték. A Krónikák könyveinek tekintetében -
paradox módon - azt kell hangsúlyoznunk, hogy
elsődleges a teológiai tézis, s csak ezt követik az
események, amelyeket gyakran erőszakosan szabnak
reá. Mindez nem jelenti azt, hogy a krónikásnak
netán az olvasó vagy a hallgató félrevezetése állt
volna szándékában. A krónikás valóban úgy írja le az
eseményeket, ahogy ő a világ teremtése óta, Ezsdrás
és Nehémiás koráig, s azon is túl folyni látja, s
ahogy a nemzetségtáblák mutatják. A modern olvasóban
az a benyomás támad, hogy - habár adva van a tétel,
s adva vannak a premisszák - az eredmény csakis
olyan lehet, amilyennek a krónikás szeretné hogy
legyen; ez a benyomás pedig a mai olvasóban
kellemetlen érzést kelt. Nem arról van szó ugyanis,
hogy az olvasó a lehetetlen történészi objektivitás
makacs számonkérése mellett tenné le a garast,
hanem arról, hogy azt legalább elvárná: a krónikás
ne azokat az apriorisztikus ismereteit tartsa szem
előtt, amelyekhez kutatásai vezetni fognak.
Történetszemlélete:
Az előadott történeti anyagot vizsgálva azonban azt
látjuk, hogy tulajdonképpen nem az emberiség vagy
Izráel történetének eseményeit akarja elbeszélni,
hanem csak Dávidnak, Salamonnak és Júda királyainak
történetét. Az északi országrészről is csak akkor
beszél, ha a déli története ezt elkerülhetetlenné
teszi. De még Júda történetének elbeszélésében sem
az események részletezésére törekszik, hanem az
események, külső történések mozaikja mögött a nagy
egység képét, az Úr üdvre vezető akaratát keresi.
A könyv szerzőjét erre az a sajátos szemlélet
indítja, amelynek fő vonásai előadásmódjában
meglehetős részletességgel felismerhetők. Ezek
röviden összefoglalva a következők:
Az Úr mind a tizenkét törzset, Izráel egész népét
már a teremtéstől fogva kiválasztotta, hogy az ő
népe legyen. Az emberi bűn miatt azonban csak Dávid
háza, Júda országa és Jeruzsálem maradt meg az Úr
kiválasztó kegyelmében, mert Jeroboám lázadásával az
északi tíz törzs kiszakította magát az Úr uralma
alól, gonosz királyok alatt élt s hűtlen lett az Úr
igaz tiszteletéhez. Ezért igazi theokrácia csak
Júdában van, Dávid háza az egyetlen törvényes
királyi ház és a jeruzsálemi templom az igazi
kultusz székhelye. Ez hallgatólagos, de
félreérthetetlen történelmi tanítás a könyv
keletkezési korának vallási ellentétére nézve is,
mely Jeruzsálem és Samária között az Úr igaz
tisztelete kérdésében fennállt.
Az Úr hatalma és kegyelme Izráel felett annak földi
történetében mutatkozik meg s a nép története nem
egyéb, mint az Úr válasza a választott nép hűségére
vagy hűtlenségére. Amikor a nép keresi az Urat,
vagyis bízik benne, követi törvényét, azaz őt
tiszteli és engedelmeskedik parancsainak, akkor
gyarapodik, békében él, háborúit győzelmesen fejezi
be, mert az Úr maga harcol vele együtt és helyette.
Ha azonban önmagában, földi erőben, szövetségesekben
bízik, idegen isteneket imád, ezzel megtöri a
szövetséget, hűtlen lesz az Úrhoz és akkor az Úr
büntetéséből nyomorúság következik rá, vereséget
szenved, utoléri a katasztrófa. Mert az Úr igazságos
és megfizet. A jónak jól, a gonosznak rosszul megy
dolga s ki-ki még saját életében elveszi jóságáért
az áldást, gonoszságáért a büntetést. A
visszafizetés törvénye az ember (pl. Uzziás) és a
nép életében egyformán érvényesül. Ha egy kegyes
király vereséget szenved, vagy erőszakos halállal
fejezi be életét (pl. Jósiás), ez azért történik,
mert vétkezett és engedetlen volt. Ha egy gonosz
uralkodó (pl. Manassé) sokáig ült a trónon, azért
volt lehetséges, mert közben megtért az Úrhoz. Az Úr
igazságos, megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei
szerint.
Történeti hitelessége, forrásai, rangja.
Az író azzal a szándékkal írta meg művét, hogy a
fogságból visszatért népet a történelem eseményei
által hitre tanítsa, a theokrácia megvalósulását a
királyság történetében végigkísérje s a jeruzsálemi
gyülekezet igazhitűségét s a léviták szolgálatának
dávidi eredetét igazolja. Ezzel már választ kaptunk
a Krónika történeti hitelességének problémájára is.
Forrásai, melyekből helyenként szóról szóra merít,
elsősorban a Pentateuchus, a Sámuel könyvei és
Királyok könyvei, a Genezistől a Királyokig terjedő
nagy deuteronomiumi mű. Utalásai több művet idéznek,
így Júda és Izráel királyainak könyvét (2Krón 16:11;
25:26; 28:26; 32:32), Izráel és Júda királyainak
könyvét (2Krón 27:7; 36:8 stb.), Izráel királyainak
könyvét (2Krón 20:34), Izráel királyainak dolgait
(2Krón 33:18) és a Királyok könyvének magyarázatát
(2Krón 24:27).
Az Izráel és Júda királyainak könyvén, illetve
magyarázatán túl merített más, ma már ismeretlen
forrásokból is, amelyek a királyokról, korabeli
építkezésekről, hadászati, földrajzi viszonyokról
fennmaradt feljegyezéseket tartalmazhattak.
Rendelkezésére állhattak évkönyvek, sőt ezek
forrásai is. Végül nyomát találjuk szájhagyománynak
és az író személyes tapasztalatain nyugvó korabeli
adatoknak. Mindezek, túl a Midrás anyagán, a Krónika
anyagának kb. felét teszik ki.
A gyülekezeti vonatkozású és építő részletei az
újabb kutatások eredményei alapján értékesebbek
lettek s korunk nem egy kérdésében értékes, igei
segítséget nyújtanak, mint pl. a béke és háború, az
egymás mellett élés, a történelmi eseményekben
megnyilvánuló isteni ítélet és kegyelem, a hagyomány
és reform, a faji kérdés, a gyülekezeti élet
tisztasága, a kultuszi szolgálat alapja, az ige és
kultusz viszonya stb. kérdésében. Joggal mondhatjuk,
a Krónika a hívő gyülekezet könyve s a
deuteronomiumi nagy történeti mű mellett az izráeli
történetírás másik nem kevésbé értékes tanító-nevelő
szellemű alkotása.
Szándék és témák:
Míg a Királyok könyvének szerzője a fogságban élő
nép szükségleteinek megfelelően rendszerezte és
értelmezte Izráel történelmének eseményeit, úgy a
krónikás egy újra szabad körülmények között élő
közösséghez szólt. A legégetőbb kérdés a múlttal
való folytonosság volt: Még mindig törődik-e velünk
Isten? Érvényben vannak-e még szövetségei? Most,
hogy nincs már dávidi királyunk, és Perzsia
uralkodik rajtunk, jelentenek-e számunkra valamit
Isten Dávidnak tett ígéretei? Miután bekövetkezett a
nagy ítélet (Dávid házának trónfosztása, a nemzet,
Jeruzsálem és a templom elpusztítása, valamint a
babiloni fogság), mi a kapcsolatunk a régi Izráellel?
Válaszok:
1. A múlttal való folytonosságot a jeruzsálemi
templom jelképezi, melyet egy, az Úr befolyása által
kiadott perzsa birodalmi rendelet alapján építettek
újjá (2Krón 36:22-23). A szerző minden igyekezetével
arra törekszik, hogy egy olyan nemzedéknek, mely sem
önálló politikai státusszal, sem dávidi királlyal
nem rendelkezik, megmutathassa, hogy az Úr temploma
és annak szolgálata (beleértve egy imádságos és
énekes könyvet is, a Zsoltárok legelső kiadását)
Isten legfőbb ajándékai, amelyeket a dávidi
uralkodóházon keresztül adott Izráelnek.
2. Eme örökség értékét emeli ki a szerző, amikor azt
hangsúlyozza, Isten hogyan mozdítja elő kegyes
céljait Izráel felé a felülről jövő elhívás által:
(1) Lévi törzsének elhívása, hogy szolgáljanak a
szövetség ládája előtt; (2) Dávid elhívása, hogy
Izráel királya legyen; (3) Salamon elhívása, hogy ő
legyen a király és építse meg a templomot; (4)
Jeruzsálem; és (5) a templom kiválasztása, hogy
olyan helyek legyenek, ahol Isten Neve jelen van
népe között.
3. A templomon kívül a törvény és a próféták állnak
Izráel szövetségi életének középpontjában, Dávid
házának vezetésével. Önmagában sem a dávidi
királyok, sem a templom nem biztosított Izráel
számára biztonságot és áldást. Minden Izráel és a
király törvényhez való hűségének függvénye volt. A
krónikás leírásában minden hívő dávidi király
uralkodásának elsődleges jellemzője az volt, hogy
igyekezett a törvényt betölteni.
4. A krónikás még inkább kiemeli a törvény és a
próféták iránti engedelmesség fontosságát, amikor az
azonnali ítélet témáját hangsúlyozza. Lásd
egyértelmű kijelentéseit Dávidról, az Úrról és a
prófétákról. Az egyéni uralkodásokról szóló
beszámolóiban soha nem fárad el annak bemutatásában,
hogyan von a bűn maga után mindig ítéletet
valamilyen csapás formájában (általában betegség
vagy háborús vereség), míg a bűnbánat, az
engedelmesség és bizalom gyümölcse a béke, győzelem
és virágzás.
5. Világos, hogy a Krónikák szerzője táplálni
akarta a reményt Izráelben a megígért Messiást,
Dávid fiát illetően, összhangban a dávidi
szövetséggel (2Sám 7) és a próféták bizonyosságával,
a hozzá közelállókat is beleértve (Aggeus, Zakariás
és Malakiás). Gondja volt arra is, hogy felidézze az
Ur ígéretét Dávidnak (1Krón 17) és többször is
visszautaljon rá (lásd különösen Salamon
uralkodásának krónikáját, valamint 2Krón 13:5; 21:7,
23:3). De talán még többet elárulnak idealizált
leírásai Dávidról, Salamonról, Asáról, Jósafátról,
Ezékiásról és Jósiásról. Bár nem ábrázolja őket
makulátlannak, ezek a királyok a messiási eszmény
elsődleges példáiként szerepelnek, azaz mint az Úr
királyi szolgái, kiknek uralkodása erősítette az
istenfélelmet és a szövetségi hűséget Izráelben.
6. A krónikás történetének további fő témája
"egész Izráel" iránti törődése. Valójában a
helyreállított közösséget egész Izráel, Észak és Dél
(9:2-3) maradékának tekintette. Ez több volt, mint
teológiai gondolat. Leírásában gyakran említ
istenfélő embereket, akik kimondottan vallási
okokból mentek el Júdába Izráelből.
7. A krónikás gyakran iktat be olyan beszédeket,
melyeket nem találunk Sámuel és a Királyok
könyvében, s ezek hangsúlyos üzenetet hordoznak. A
krónikákban található különböző hosszúságú 165
beszéd közül csak 95 szerepel Sámuel és a Királyok
könyvének párhuzamos részeiben.
8. A származásrendek a múlttal való folytonosságot
is bemutatják. A kérdésre "Törődik-e még velünk
Isten?" a krónikás válasza, "Mindig is törődött."
Isten kegyelme és szeretete a helyreállított
közösség iránt nem Dáviddal, a hódítással, vagy a
kivonulással kezdődött - hanem a teremtéssel (1 Krón
1: 1).
Kovács-Bíró János
2004. máj. 1. |