Egyedülálló élményben volt részünk november 15–19. között Montenegróban, ahol lelkésznők és más szolgálatban levő testvérnők részére szervezett továbbképzést a Transzeurópai Divízió. Számomra, aki először „repültem”, csak még különlegesebb volt az élmény: találkozni 110 munkatársammal, akik munkájuk során hasonló kérdésekkel találkoznak és hasonló problémákkal küzdenek, mint én magam is. Felemelő és megerősítő tapasztalat volt ez a néhány nap, hiszen nőként egy másik nézőpontból végezzük a szolgálatot.
Mit jelent a női szolgálat? Elhívja-e Isten a nőket ugyanúgy, ahogy a férfiakat elhívja lelkészként?
Az igehirdetések során kutattuk a Szentírás ide vonatkozó útmutatását, igyekeztünk választ találni arra a meghatározó kérdésre, hogy az olvasott szakasz csupán egy adott gyülekezet helyzetére vonatkozó tanács, vagy pedig egy általános elv, ami mindenkor, minden helyzetben és mindenkire érvényes. Ha erre a kérdésre megtaláljuk a választ, akkor az segít eligazodni az ilyen felvetésekben, mint: Mit jelent, hogy „a tanítást nem engedem meg az asszonynak…” (1Tim 2:12)?
Lelkesítő volt a felismerés, hogy amikor elhangzott: „Teremtsünk embert a mi képünkre…”, ez az Atya, a Fiú és a Szentlélek együttes döntése volt. Nem volt, és azóta sincs alá-fölérendeltség közöttük. Ha az emberpár Isten képmását tükrözi, nem lehet másképpen velünk sem. Ádám és Éva Isten kezéből kikerülve tökéletes egységben és egyenrangú személyként élték meg a házasságukban a szerepüket. A feladatköröket természetesen adottságaik és képességeik szerint felosztották, ahogy ez ma is kívánatos.
A megbeszéléseknek hatékony módja volt, hogy kisebb csoportokban beszélgettünk, választhattunk csoportot aszerint, hogy melyik téma érdekelt. Konfliktuskezelés, az egészséges határok megtartása, időgazdálkodás és még sok más téma megvitatására is sor került.
Szívből jött az éneklés. A színes bőrű testvéreink átütő érzései magukkal ragadtak minket, illendően visszafogottakat is. A kórust vezették, a zongora zengett, a szívünk repesett, mintha egy percre elfelejtettük volna, hogy ez még nem a menny…
Kirándultunk is. Meglátogattunk egy igencsak öreg olajfát. Azt mondják, 2000 éves. Én elhittem. Talán másoknak is eszébe jutott, hogy már akkor is zöldellhetett ez a fa, amikor a Mester itt járt, a mi utainkat taposva. Lehet…
Az óváros szűk utcái a középkor hangulatát idézték. Visszarepültünk az időben és elképzeltük, hogyan is éltek az emberek akkor. A sok színes ház, a macskaköves utcák és a mosolygós helyiek vidámmá tették a napunkat, főleg, mert az idő is jó volt a túrázáshoz. A parton hallgattuk a tenger zúgását, figyeltük a hullámok játékát, és volt, aki színes kavicsokat gyűjtött.
Élményeket szereztünk, amelyek emlékként megmaradnak, és a nehezebb feladatok, küzdelmek pillanatában felidézhetőek. Úgy éreztük magunkat, mint amikor hintában ülve lassan megállnánk már, de valaki impulzust ad, és lendületet veszünk. A lendület energiával tölt fel, színeinket visszanyerjük, hogy ragyogó legyen a szolgálat, amit az Úrért és az Ő népéért tenni akarunk. Áldást kaptunk, amiért hálásak vagyunk neki és mindenkinek, aki ezért a konferenciáért tett valamit.
Kovácsné Bokor Sarolta
