Senki sem lepődött meg azon, hogy az esküvő nem kezdődött meg a kitűzött időben. Az esküvő­ket könnyű késve kezdeni. Talán azért, mert olyan sok embernek kell felkészülnie rájuk.
A lányok is megjelentek a megbeszélt helyen. Megérződött rajtuk a készülődés izgalma.
»Megérkezett már a vőlegény?« - kérdezték az órára pillantva.
»Még nem, de hamarosan itt lesz.«
»Vajon miért késik?«
»Nem tudom, de biztosan eljön.« A lányok ruhája tökéletes. Minden hajszáluk a helyén. Kezükben egy-egy fényesen égő lámpást tartanak. Várják, hogy az esküvői menethez csatlakozzanak. Türel­metlenül várják a vőlegényt, hogy a szertartás meg­kezdődhessen. A vőlegény csak nem jön, pedig várják, várva várják.
Múlnak a percek, az órák. A lányok egyre nyug­talanabbak. Egymás után rakják le lámpásukat, és kényelmes helyet keresnek, hogy kissé megpihen­jenek, hiszen hosszú nap van mögöttük. Aztán az esti csöndben elalszanak. Nem is csoda, közeledik az éjfél, a vőlegény pedig még mindig nem érkezett meg. Hanem éjféltájban egy hang riasztja fel őket.
»Itt jön a vőlegény!«
Egyszerre mindannyian talpra ugranak. Megiga­zítják ruhájukat, hajukat, de rémülten veszik észre, hogy lámpásukban fogytán az olaj. Öt sietve bele­önt a tartalékból, de a másik ötnek nincs tartalék olaja. Nem számítottak ilyen hosszú várakozásra. Szemük láttára aludt ki lámpásuk.
»Nincs valakinek fölösleg olaja?« - kérdezik iz­gatottan, de senki sem tud segíteni rajtuk. A menet végre elindul. Az öt lány, akinek van olaj a lámpá­sában, csatlakozik a meghívottakhoz. A másik öt, akinek kialudt a lámpása, elsiet, hogy olajat szerez­zen.

OLAJHIÁNY
Az öt lány hiába keres olajat, sehol sem talál. Végül visszamegy az esküvőre. Az esküvőről ugyan lekéstek, de a vacsorára még odaérnek - gondol­ják. Ám a teremhez érve zárva találják az ajtót. Zene és nevetés hallatszik a teremből. Kitartó kopogtatá­sukra végül maga a vőlegény nyit ajtót.
»Engedj be bennünket. Mi is hivatalosak vagyunk az esküvőre.« A vőlegény jól megnézi őket, de egyiküket sem ismeri fel. Lassan megrázza a fejét. »So­hasem ismertelek titeket« - mondja, és becsukja az ajtót.

SOHASEM ISMERTELEK TITEKET
Jézus mondta el ezt a történetet az esküvőről. A Bibliában Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében olvashatjuk el. A Mester szándéka az volt, hogy hallgatóival megértesse, mennyire fontos, hogy személyesen ismerjék meg Istent.
Mivel a vőlegény nem ismerte fel az öt lányt, nem engedte be őket az esküvőre. Ugyanezt az igazságot hangsúlyozza Mát 7,21-23 is. Jézus itt olyan embe­rekről beszél, akik csak az utolsó napon kezdik követőinek vallani magukat. Sajnos ők is zárt ajtók­ra találtak. Az ok ugyanaz: »Sohasem ismertelek titeket.«
A kereszténység, a vallás és az örök élet lényege Isten ismerete. »Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit el­küldték a Jézus Krisztust« (Ján 17,3).
Az embereknek ellentmondó elképzeléseik van­nak arról, hogy milyen valójában az Isten. Egyesek azt állítják, hogy bosszúálló, haragos és önkényes­kedő. Mások egy jóságos télapóhoz hasonlítják, akinek az a dolga, hogy teljesítse az emberek kíván­ságát. Akadnak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy Isten senkit sem bánt, könnyen befolyásolható és engedékeny. Hallottunk Isten nagy szeretetétől, de haragjáról és bosszúállásáról is. Az emberek a ter­mészeti csapást Isten ujjának nevezik. A szenvedő ezt kérdezi: »Miért teszi ezt velem Isten?« A lelké­szek egyrészt Isten szeretetéről, kegyelméről és türelméről, másrészt szigorú ítéletéről beszélnek.
Ennek a könyvnek az a célja, hogy segítsen ne­künk megérteni Isten természetét. Elmondja, ho­gyan ismerhetjük meg őt, és hogyan nyerhetjük el ismerete által az örök életet. Életünk fő célja, hogy barátaivá váljunk. Ő már alig várja, hogy a barátunk lehessen. Azt üzeni nekünk: »Örökkévaló szeretet­tel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat« (Jer 31,3). Arra vár, hogy viszo­nozzuk szeretetét és barátságot kössünk vele. Hogy ezt elérhessük, személyesen kell megismernünk igazi természetét.

HOGYAN ISMERHETJÜK MEG ISTENT?
Istent a természetből is megismerhetjük. Dávid beszél erről a zsoltárokban. »Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égbol­tozat« (Zsolt 19,2). »Utad a tengeren volt és ösvé­nyed a nagy vizeken« (Zsolt 77,20). »Mily szám­talanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal« (Zsolt 104, 24).
Láthatjuk Istent az aranyló naplementében, a nyári ég kékjében, a fecske könnyed röptében. Eszünkbe juttatja a havas hegyorom, a virágos hegy­oldal, vagy egy árva növény a sivatagban. A ter­mészet Isten szeretetére tanít bennünket.
Nagyon fontos, hogy Istent felismerjük a termé­szetben. Kiválasztotta a hét egy napját, hogy te­remtő hatalmára emlékeztessen bennünket.
Erről a 2 Móz 20-ban olvashatunk. Elrendelte, hogy szenteljük meg a hetedik napot. Hogy miért, arra a 11. vers ad magyarázatot. »Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék.«
A természet nemcsak Isten teremtményei iránti szeretetét és gondviselését tárja fel előttünk, ha­nem azt is, hogy Ő a Teremtő. Mi csak teremtmé­nyek vagyunk. A hetedik napot a teremtés emléké­nek rendelte még az ember bűnbeesése előtt.
Szükség volt arra, hogy az embert bűnös termé­szetére, s mindenekelőtt alárendelt, teremtett vol­tára emlékeztesse. Ezért az istentisztelet ezen a megszentelt napon nem csak egy bizonyos korban élő nép joga. Isten szeretetének bizonyítéka te­remtményeiről való kitartó gondoskodása is.

A VIRÁG ELHERVAD
A természetnek van egy másik arca is. A virág elhervad. A fiatal őzet a farkasok széttépik. A hosszú, hideg tél lassú éhhalálra kárhoztatja a vadálla­tokat. Hol van itt Isten szeretete? Még a legszebb és legbékésebb tájban is észrevehetjük a pusztulás jeleit.
A bizonyítékok mellett, amelyek Isten teremtő képességére emlékeztetnek bennünket, a bűn ha­tása is látható mindenfelé. A természet ugyan ábrá­zolja Istent, de nem tökéletesen.

AZ EMBERI SZERETET TÜKRÖZI ISTEN SZERETETÉT
Az ember szereteten alapuló kapcsolatai Isten arcát fedik fel előttünk. Őt látjuk az anya gyengéd­ségében, amint alvó gyermekét karjában tartja. Az Ő gondviselésére emlékeztet, ahogy az apa a nya­kába ülteti és viszi a fiát. Őt látjuk a tanítóban vagy a prédikátorban, aki időt szakít arra, hogy tanácsot adjon. Az Ő ragaszkodását tükrözi a gonosztevő fiú kivégzése miatt síró anya. Habár bűnöző, de mégis, a fia volt. Isten szeretete látható a barátok és roko­nok kapcsolatában és ragaszkodásában.
A Biblia is szól Isten szeretetének kinyilatkozta­tásáról. »Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt« (Zsolt 103,13). »Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián« (Ésa 49,15)? »Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért« (Ján 15,13).
De mit gondoljunk, amikor lelketlen, gyerme­keiket elhanyagoló, nemtörődöm vagy kegyetlen szülőket, tönkrement házasságokat, megszakított barátságokat, megtört embereket látunk? Hogyan lehet Isten szeretetét ezekhez viszonyítani?
A Szentírás is emlékeztet bennünket arra, hogy az emberi szeretet korlátozott Isten szeretetéhez képest. Ésa 49,15 ad erre választ. »Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem.«

A BIBLIA KINYILATKOZTATÁSA ISTENRŐL
A Biblia kinyilatkoztatja Istent. Kegyelmes, irgal­mas és nagy türelmű (Jón 4,2). Gyönyörködik az irgalmasságban (Mik 7,18). Isten a szeretet - ol­vassuk 1 Ján 4,8-ban. Megtörtént-e már velünk az, hogy a Biblia olvasása közben kétségeink támad­tak? Eltűnődtünk-e már Isten ószövetségi termé­szetén? Izrael fenyítésein, büntetésein? Véges értel­münkkel félreérthetjük Isten természetét, igazi jel­lemét. Milyen könnyű helytelen nézetet alakítani ki Istenről, ha csak felületesen ismerjük.

JÉZUS KINYILATKOZTATÁSA ISTENRŐL
Még a tanítványoknak is téves elképzeléseik vol­tak Istenről, de meg akarták őt ismerni. Erről olvas­hatunk János evangéliumának 14. fejezetében. Fi­lep egy kéréssel fordult Jézushoz. »Uram, mutasd meg nékünk az Atyát és elég nékünk!«
Egy diák egyszer azt mondta nekem: »Jézust sze­retem, de Istent nem.«
»Miért nem?«
»Azért, mert Jézus jóindulatú, Isten pedig ke­mény, és tele van haraggal.«
Hiteles kép ez? Jézus szeret, Isten viszont szigorú és bosszúálló. Hogyan válaszolt Isten Filep kérésé­re, hogy mutassa meg neki az Atyát? Ezt mondta: »Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep? aki engem látott, látta az Atyát; Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.«
Jézus földrejövetelének az volt a célja, hogy be­mutassa az Atya igazi természetét, hogy milyen volt és milyen marad örökre. Jézus megismerésével is­merjük meg legkönnyebben Istent. Jézus élete és halála rajzolja a legtisztább képet Istenről. Nem hiába mondta: »Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is.«

»VALA EGY EMBERNEK EGY FÜGEFÁJA«
Lukács evangéliumának 13. fejezetében Jézus egy példázattal illusztrálja Isten jellemét és szerete­tét. »Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ül­tetve; és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála. És monda a vincellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt« (Luk 13,6-9).
Ki a két szereplő ebben a példázatban? Könnyen megállapítható már első hallásra: Isten, a szőlős­gazda és Jézus, a vincellér. Isten azt az utasítást adja, hogy vágják ki a fát, de Jézus mindent megtesz azért, hogy Istent lecsillapítsa és irgalmasságra bírja.
Ez a tolmácsolás nem teljesen pontos. Nézzük meg újra a példázatot. Ha »Isten volt az, aki Krisz­tusban megbékéltette magával a világot« (2 Kor 5,19), akkor ez azt jelenti, hogy az Atya Isten is törődik üdvösségünkkel. Ez a történet az Atya, a Fiú és a Szentlélek jellemének két vonását tükrözi. Is­ten két jellemvonását látjuk, igazságosságát és ir­galmasságát. Jézusnak ebben a példázatban nem az a szerepe, hogy magányosan könyörögjön a füge­fáért. A Szentháromságból az Atya Isten az, aki egyensúlyba hozza az igazságot és a kegyelmet.
Az igazságosság Isten legjellemzőbb tulajdonsá­ga, és ezért hálával tartozunk neki. A kegyelem szintén Isten természetének lényeges eleme. Ezért is hálásak lehetünk.
Amikor Jézus a földön járt, arról igyekezett meg­győzni az embereket, nem azért jött, »hogy elveszít­se az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa« (Luk 9, 56). »Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő fiát a világra, hogy kárhoz­tassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa« (Ján 3,16-17).
Isten jellemében a kegyelem és az igazságosság ötvöződik. Ezt látjuk a golgotai keresztfán is. Isten kegyelme nem szünteti meg igazságosságát. A ke­reszt lehetővé teszi e két tulajdonság egybeolvadá­sát a megváltási tervben. Évtizedeken, évszázado­kon keresztül hangoznak el ezek a szavakat: Kegyel­mezz a dacos bűnösnek! Légy irgalmas hozzá még ebben az évben! Adj neki még egy lehetőséget, hogy foglalkozzam vele és megpróbáljam megmenteni őt. Isten újra és újra megpróbál megnyerni bennün­ket szeretetével.

LÁSSÁTOK ISTEN SZERETETÉT
Amikor János, a szeretett tanítvány megpróbálta leírni Isten szeretetét, nem talált szavakat. Arra kér bennünket, hogy győződjünk meg róla saját ma­gunk: »Lássátok milyen nagy szeretetet adott ne­künk az Atya« (1 Ján 3,1).
Hogyan láthatjuk meg Isten szeretetét? Jézus szüntelen szemlélésével és megismerésével, életé­nek és tanításainak tanulmányozásával. Jézus Isten. Ján 1,1-2 azt mondja: »Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdet­ben az Istennél vala.«
Diákjaimmal egy nap Isten szeretetéről beszél­gettem. Az egyik ezt kérdezte tőlem: »Ha Isten annyira szereti a világot, miért nem Ő halt meg érte? Miért a fiát áldozta fel?«
Egy másik diák, nyilvánvalóan már apa, így vála­szolt a feltett kérdésre: «Sokkal könnyebb eltűrni a szenvedést, mint szeretett fiad szenvedését nézni.«
Hálás vagyok Istennek szeretetéért, azért a nagy ajándékért, hogy fiában megmutatta igazi termé­szetét. Hálás vagyok Jézusnak értünk feláldozott életéért. Az Atya Isten szívét ugyanaz a szeretet tölti el, mint amelyet fia, Jézus érzett, mikor a Földön élt.
Örülhetünk annak, hogy Isten szeretetét felfe­dezhetjük a természetben, az emberi szeretetben és Isten szavában.
Jézus életének és tanításainak tanulmányozása segítségünkre van abban, hogy jobban megismer­jük Istent, mert Isten szeretete itt mutatkozik meg legvilágosabban.

MIÉRT KELL ISMERNEM ISTENT?
Mindenki akkor fordít legtöbb időt és energiát arra, hogy megismerje Istent és barátságot kössön vele, amikor hiányolja szeretetét. Jézus maga mondta Mát 9,12-13-ban: »Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek... nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre.« Az ember akkor köszöni meg Jézus­nak, hogy utat talált hozzá, és akkor tárja ki előtte a szívét, amikor rájön, hogy szüksége van Isten barátságára. Senki sem teremt vele szoros kapcso­latot, ha nem érzi szükségét az összeköttetésnek.
Miért van szükségünk Istenre? Ez nagyon fontos kérdés, amelyet világi szempontból is megközelít­hetünk. A megközelítés logikán alapszik.
Évekkel ezelőtt részt vettem egy nyári tanfolya­mon. Diákjaim 95%-a úgy hitte, hogy csak a mának érdemes élni. Akkoriban divatos felfogás volt, hogy 70. életévünk után örökre meghalunk. Őszintén bevallom, nem voltam elragadtatva hallgatóim álláspontjával. Nem az örök élet és egy örök Las Vegas között kell választani. Az örök élet vagy az örök halál mellett kell dönteni. A logikán és értei­men alapuló hit tehát nem sokat ígér. Jól fontoljuk meg ezt.
Tegyük fel, hogy vitapartnerem nem hisz Isten­ben. Én mint keresztény elismerem azt, hogy neki 50%-ban igaza van: csak a jelen számít, a halál után nincs semmi. Vitapartneremnek szintén 50%-ban igazat kell adnia abban, hogy a menny létezik, és Isten valódi személy. Igazságos-e ez így? Isten és a menny létezését nem tudom szemléltetni, ahogyan ő sem bizonyíthatja be, hogy nincs Isten. Megegy­ezünk abban, hogy egyikünk sem tudja megvédeni elméletét. Egyenlő alapállásból indulunk ki, 50%-ban igazat adok neki, ha ő is egyetért velem 50%-ban. Tegyük fel, hogy 70 évig élünk. Életünk végén rájövünk arra, hogy vitapartneremnek van igaza - nincs örök élet. Mindketten meghalunk, és ugyan­abba a földbe temetnek el bennünket. Én semmit sem veszítettem. Tegyük fel azonban, hogy 70 év múltán felnézünk az égre, keleten egy felhőt pillan­tunk meg, ami egyre növekszik, s lassan betölti az eget mennyei lényekkel. Kiderül, hogy a földi éle­ten kívül is van élet. Isten valóság, angyalok és menny is létezik. Jézus visszajött. Mi lesz akkor, ha ezt visszautasította? Mindent elvesztett, mert mi a földi élet a örök élethez viszonyítva.

AZ ÓVODÁSOK VÁLASZTÁSA
Egyszer meghívtak, hogy az óvodásoknak tartsak előadást. Nagy megtiszteltetés volt számomra. Hogy figyelmüket ébren tartsam, megpróbáltam őket is bevonni a beszélgetésbe: »Képzeljétek el, hogy a bal kezemben egymillió dollárt tartok, amit 21 éves korotokban kaptok meg, a jobb kezemben pedig egy dollár van, amit most mindjárt odaadok nektek. Melyiket választjátok?«
Láttam, hogy lelki szemük előtt rágógumi, cu­korka és csokoládé jelenik meg. Kértem őket, hogy jól fontolják meg a választ. A döntés egyöntetű volt: mindannyian a dollárt választották. Elégedetten, dicséretet várva néztek rám. Csak gyerekek hoznak ilyen döntést?
Nem, sajnos az egész világ így gondolkodik. Ró­lunk azt mondják, hogy az új nemzedékhez tarto­zunk, de amíg nem jövünk rá arra, hogy többre van szükségünk a jelennél, addig ilyen gyerekmódra fogunk választani.
Egy napon apám azzal az ajánlattal fordult hoz­zám, hogy egymillió dollárt ad nekem. Jót nevettem a dolgon, mert ismertem apám anyagi helyzetét, de ő továbbra is kitartott ajánlata mellett.
»Képzeld el, hogy milliárdosok vagyunk, és egy­millió dollárt akarok neked adni. Elfogadod?«
»Persze hogy elfogadom.«
»Két föltételt szabok. Az egyik, hogy az év végéig el kell költened a pénzt.«
Úgy gondoltam, hogy jobb lenne ennyi pénzt több ideig élvezni, de azért jobb egy évig az egymil­lió, mint évekig a semmi.
»A másik, hogy az év végén meg kell halnod gázkamrában.«
Nem hittem a fülemnek.
»Az év végén meg kell halnod - ismételte meg apám. - Nincs menekvés. A pénzt nem használha­tod fel arra, hogy eltűnj egy lakatlan szigeten. Az év végén nincs kegyelem.«
»Szóval elfogadod?«
»Dehogy fogadom el.«
»Miért nem?«
»Azért, mert egész idő alatt a gázkamrára gondol­nék.«
Évek folyamán sok embernek tettem fel ezt a kérdést. A felelet általában ugyanaz. Nem jó egy egész életet feláldozni egyetlen évért.

A TÖRTÉNET TANULSÁGA
»Képzeld el - mondta apám -, hogy én vagyok az ördög. Ehhez hasonló ajánlatokat kínálok fel. Azt mondom: hetven évig csinálhatsz, amit akarsz, odamégy, ahova akarsz. Semmilyen törvényt, sza­bályt nem kell tisztelned. Élvezd az életet, de a hetvenedik év végén velem együtt az égő tóba jutsz. Érdekel a dolog?«
Ezer meg ezer ember elfogadja ezt az ajánlatot, azt gondolva, hogy bölcsen választott. Sokan közü­lünk készségesen egyetértünk azzal, hogy dőreség lenne egy évet felcserélni egy egész élettel, de felcseréljük-e 70 évünket a mennyel. Logikán és érve­ken alapuló okok miatt is oktalanság az Isten által felajánlott örök életet visszautasítani. Sokan a pil­lanatnyi élvezet mellett döntenek, és elveszítik az örök életet.

A SKORPIÓ ÉS A BÉKA
A skorpió át akart jutni a folyó túlsó partjára, de nem tudott úszni. Megkérte hát a békát, hogy vigye át a folyón. »Dehogy viszlek - mondta a béka. - Tudom, hogy mit fogsz csinálni. Megszúrsz, és ak­kor megfulladok.« »Hát azt hiszed, hogy képes len­nék erre - méltatlankodott a skorpió. - Ha meg­szúrnálak, veled együtt én is megfulladnék.« Végül a béka beleegyezett, hogy átviszi a folyón. Vesztére, mert a skorpió félúton megszúrta. A béka szomo­rúan kérdezte tőle.
»Miért tetted ezt velem? Most mind a ketten elpusztulunk.«
»Sajnálom - mondta a skorpió -, ilyen a termé­szetem.«

AZ EMBERI TERMÉSZET
Alaptermészetük miatt az emberek továbbra is a mának élnek, visszautasítva az örök életet. Sok ki­váló ember elutasítja az Isten által felkínált mennyet, megelégedve a rövid ideig tartó földi élettel.
A skorpióhoz hasonlóan mi is természetünk rab­jai vagyunk. Bűnösen jövünk a bűnös világra.
Ha a csodatevő Isten nem lép közbe, sem az érvek, sem a logikus gondolkodás nem tud ben­nünket meggyőzni, hogy elfogadjuk az Isten által felkínált örök életet.
Tudjuk, hogy Ádám óta egy ember sem kerülheti el a halált. »Annakokáért, miképen egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivel­hogy mindenek vétkeztek« (Róm 5,12). »Mert a bűn zsoldja a halál« (Róm 6,23). Újszülöttek halnak meg, mielőtt még bűnt követtek volna el. Ádám óta tehát kivétel nélkül mindenki bűnös, még akkor is, ha nem volt alkalma bűnözni.
Ennek bizonyítására számos bibliai igét felsorol­hatnánk, de nincs rá szükség. A halál önmagáért beszél. Még több kiemelkedő bibliai bizonyíték van arra, hogy mindannyian bűnösen születünk meg. Tény az, ha valaki újonnan nem születik, nem lát­hatja meg az Isten országát (Ján 3,3). Ha ez igaz, akkor valami nincs rendben származásunkkal. Mi­lyen hiányossága van első születésünknek?
Gondoljunk Ágostonra, az ősbűn hagyományos tantételének megfogalmazójára. Tétele azon a fel­fogáson alapszik, hogy mindnyájan bűnösen szüle­tünk meg, és bűnösségünkért felelősek vagyunk születésünktől fogva. Ezek szerint tantételét az ősbűn tanának is nevezhetjük. Vitatható azonban az ágostoni tan helyessége, hiszen a Bibliában megta­lálható az ősbűn valós elmélete. Az augsburgi hit­vallás (1555) szerint viszont, mindannyian Istentől elidegenülve születünk meg, és ezért nem vagyunk felelősek. Nincs tehát szükség arra, hogy az újszü­lött megmentéséért szertartásokat végezzünk el, hiszen a kisbaba nem tehet róla, hogy bűnös földre született. Senki sem felelős azért, hogy bűnösként született mindaddig, míg lehetősége nem nyílik megérteni és belátni bűnösségét, s rá nem jön arra, hogy hogyan változtathat rajta. Itt kezdődik az egyén felelőssége.
Ezt tanítja a Biblia az ősbűnről, és én hálás va­gyok ezért a kinyilatkoztatásáért. Erről János köny­vének 9. és 15. fejezetében, Jakab levelének 5. és Pál apostol Római levelének több részében olvasha­tunk. Isten sohasem vont bennünket felelősségre azért, mert bűnös világra születtünk. Ez bizony örömhír!

SZÍVÜNK GONOSZ, NEM CSERÉLHETJÜK FEL
Amikor az ősbűnről beszélünk, nem arra aka­runk utalni, hogy a bűn öröklődő tulajdonság. Nincs elegendő bizonyíték rá, hogy ezt elfogadjuk. Az emberek Istentől elidegenülve születnek meg, ezért önző a természetük. Az énközpontúság az oka minden elkövetett bűnnek (Róm 8,7). Mindannyi­an kétségbe ejtően énközpontúak vagyunk. Sokan nehezen tudják elfogadni azt, hogy egy újszülött eleve bűnösnek születik, de arra, hogy természete önző, gyorsan tudatára ébrednek.
Két jelentése van a bűnnek. Bűnös minden élet, amely független Istentől. Bűn minden rossz csele­kedet, amely az Istentől elszakadt élet következmé­nye. A nem Istennel leélt élet akkor is bűnös, ha jó. Sok ember él becsületesen, erkölcsösen, de ha Is­tentől függetlenül, akkor mégis bűnösen. Élete bűn. Egyetértünk ezzel? »Ami pedig hitből nincs, bűn az« (Róm 14,23). Akármit teszek, ha nem Istenbe vetett hittel teszem, bűn az. Még egy idős asszony kertjé­nek felásása is. Jézustól elszakadva önző életet élek, tehát az idős asszony kertjét is önző indítékból ásom fel. Lehet jó dolgot is rossz okból csinálni.
Milyen önző szándék rejtőzhet egy idős asszony kertjének felásása mögött? Lehet, hogy a közel­jövőben nyaralni szándékozok menni, és abban reménykedem, hogy távollétemben vigyáz a ku­tyámra. Vagy azt szeretném, hogy a szomszédaim körében közkedveltté váljak. Lehetséges az is, hogy bűntudatomat igyekszem enyhíteni egy régi bű­nöm miatt. Esetleg azt hallottam, hogy már nem sok ideje van hátra, és jó volna, ha rólam is megem­lékezne végrendeletében.
Sok okot találhatunk az idős asszony kertjének felásására. Lehet, hogy egyet-kettőt még magunk­nak sem vallunk be. Tény az, hogy az Istentől füg­getlenül leélt életben minden önző okból történik.
Az ember bűnösségéből bűnös tettek erednek, attól függetlenül, hogy helyesnek vagy helytelen­nek ítéljük meg őket. Az ember bűnt követ el, mert bűnös. De nem azért bűnös, mert bűnt követ el. Észrevettük-e, hogy a bűn oka lényegében az Is­tentől függetlenül élt élet? Hogy bűnössé váljunk elég megszületnünk. Ha ezt egy egyenletben ábrá­zoljuk, ezt a képletet kapjuk: emberiség = bűn, jóság = Jézus. Egyedül Jézus született bűntelenül a Földön. Egyedül Jézus született jónak. Tisztán lát­ható a fenti párhuzamból, hogy az ember a jóságot egyedül a következőképpen érheti el: Emberiség + Jézus = Jóság. Az emberiség Jézus nélkül továbbra is bűnös. Bűnösségünk vagy jóságunk attól függ, hogy Jézus jelen van-e életünkben.
Erről a témáról beszélgettem egyszer diákjaim­mal, amikor a hátsó sorban egy tanuló hirtelen felállt, és izgatottan azt mondta: »Várjon egy percet! Azt mondta, hogy Jézus egyenlő a jósággal? Azt is mondta, hogy az emberiség plusz Jézus egyenlő a jósággal? Ha ez igaz, akkor az emberiség a semmivel egyenlő.«
Megsértve nézett rám, mintha igazságtalanságot követtem volna el az emberi faj ellen. Mit értünk ezen a képleten, hogy emberiség = semmi?

TEHETETLEN, DE NEM ÉRTÉKTELEN
Ami a jóságot illeti, az emberiség egyenlő a sem­mivel. Mit mond erről a Biblia? »Mint megfertéztetett ruha, olyan a mi igazságunk« (Ésa 64,5). Ez azonban nem azt jelenti, hogy az emberiség nem ér semmit. A jó cselekedetekre való alkalmatlanság és az értéktelenség közt nagy a különbség. Értékünk akkor lett felbecsülve, amikor Jézus lejött erre a kis bolygóra, a világegyetem egy parányi pontjára, hogy megváltsa az emberiséget a bűntől. Ezzel nyilvános­ságra hozta az emberiség roppant nagy értékét.
Képzeljük el, hogy van egy óriási mérlegünk. A mérleg egyik tányérjára a hatalmas bolygót, a Föl­det tesszük, a másikra pedig egy emberi lényt, egy újszülöttet. A mérleg a csecsemő javára billenne. Ez a kép jól ábrázolja, mily nagyra értékeli a menny az embert. Ezért nincs ok csüggedésre. Jézus maga állapította meg értékünket. Egyedül azonban kép­telenek vagyunk jót tenni. Látjuk-e a különbséget a tehetetlenség és az értéktelenség között?

NEM ÉRDEKELNEK A LELKI DOLGOK
Ha Jézustól függetlenül élünk, képtelenek va­gyunk jót tenni, sőt még csak nem is vonzódunk a lelki dolgokhoz. Nem találunk boldogságot az Is­tennel alkotott közösségben.
Barátom prédikációjában egy olyan emberről beszélt, aki tévedésből jutott a mennybe. Valaki a jelenlevők közül késve érkezett meg, hogy a törté­net lényegét megértse, és ezért később azt a hírt terjesztette, hogy tévedésből akárki beléphet a mennybe. Barátom a prédikációjával azt próbálta bemutatni, hogy hogyan érezné magát egy megtéretlen, újjá nem született bűnös, aki nem élvezi az Istennel való együttlétet, és aki nem hajlandó a másokért vállalt önzetlen munkára, ha tévedésből a mennyben találná magát. Milyen boldogtalan len­ne ott egy ilyen ember!
Isten szeretete nyilvánul meg abban is, hogy az üdvösséget elutasító ember nem kerül a mennybe, hiszen kínszenvedés lenne az élete. Egyedül az újjászületés után találhatunk boldogságot a lelki dolgokban.

AZ EMBERISÉGNEK SZÜKSÉGE VAN MEGVÁLTÓRA
Ha leszögezzük, hogy a bűn következménye az Istentől független élet, akkor mi legyen a kiinduló­pontunk egy jobb élet felé? Mire kell nagyobb súlyt tennünk: a jó és rossz tettekre, vagy a Megváltó Jézus Krisztussal való kapcsolatra?
Ha ezen a földön Jézuson kívül mindenki bűnö­sen született (Róm 3,23), akkor mindenkinek szük­sége van megváltóra, hogy meg legyen mentve (ApCsel 4,12). Az evangélium Jézusról szóló örömü­zenet (Róm 1,16). Jézus, a Megváltónk üdvösséget kínál a keresztnél, ahol megszűnik a bűn hatalma. Amikor a bűnös elfogadja az üdvösséget, újjászüle­tik, és ezzel egy új élet kezdődik.
Tegyük fel, hogy a golyóstollam felajánlom cse­rébe egy autóért. Ha valaki ezt a cserét lebonyolíta­ná velem, vagy nagyon ostoba lenne, vagy pedig nagyon szeretne engem, mert ez nagyszerű alku lenne számomra.
A Biblia a világ legnagyobb cseréjéről 2Kor 5,21- ben szól: »Mert azt (Jézust), aki bűnt nem ismert, bűnné tette (Isten) értünk, hogy mi Isten igazságos­sága legyünk ő (Jézus) benne.«
Szeretnénk-e, ha Jézus kitárt karokkal jönne elénk, és felkínálná igazságosságát bűneinkért cse­rébe? Az igazság az, hogy Krisztus éppen ezt kínálja fel. Mégis úgy tűnik, hogy ebben a nagyszerű cseré­ben valaki rosszul jár. Mintha egy golyóstollat cse­rélnénk el egy autóért, Isten igazságosságát a mi tisztátalan és megfertőzött ruhánkért, ahogy Ésaiás próféta igazságunkat nevezi (Ésa 64,5). Csak egy következtetésre juthatunk - az, aki ezt a cserét felajánlja vagy nagyon rossz kereskedő, vagy ki­mondhatatlanul szeret bennünket.

CSELEKEDETEK ÁLTAL NINCS ÜDVÖSSÉG
Az Ef 2,8-9-ben egy fontos kijelentést találunk: »Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cseleke­detekből, hogy senki ne kérkedjék.« Pál apostol erről a Római levélben is ír: »Annakokáért a tör­vénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte« (3,20). Más szavakkal az üdvösség nem cse­lekedeteken múlik. Egyetlen ember sem érzi, hogy szüksége van Isten megismerésére, és hogy erre időt kell találnia, míg rá nem ébred arra, hogy üdvössége Istennel teremtett kapcsolatán alapszik, nem pedig cselekedetein. Ha vágyakozik az üdvös­ség után, de nem érzi szükségét annak, hogy megis­merje Istent, és a vele eltöltött időt fölöslegesnek tartja, akkor még mindig abban a hitben él, hogy a mennybe jó tettei miatt is bejuthat.
Attól függetlenül, hogy az ember mit állít hitéről, ha meg van győződve arról, hogy az üdvösség és a kereszténység az Istennel való kapcsolaton alapul, akkor ennek a kapcsolatnak a megszilárdítása élete legfőbb céljává válik. Az, aki az üdvösséget nem az Istennel való kapcsolat, és Isten személyes megismerése alapján keresi, saját érdeméből próbál be­jutni a mennybe.

ISTEN MEGISMERÉSÉNEK FONTOSSÁGA
Amikor belátjuk, hogy természetünknél fogva bűnösök vagyunk, és hogy mi az, ami a bűnt előidé­zi, jobban megértjük, mennyire szükséges, hogy megismerjük Istent.
Nem létezik jóság önmagában. A jóság együtt jár Jézussal. Amikor elfogadom Jézust Megváltómnak, Uramnak és Barátomnak, megkapom jóságát is, mert az hozzá tartozik.
Van egy másik ok is, ami miatt nagyon fontos megismerni Istent. Maga Isten. Gondoljunk arra a sok fájdalomra, ami őt érte századokon keresztül az ember azon bűnös döntése miatt, hogy a saját útját járja.
Amikor valakit nagyon szeretünk, mindennél jobban vágyunk szeretetünk viszonzására. Isten a szeretet. Nagyon szeret bennünket. Szeretetét azzal mutatja meg, hogy összes bűnünk fejében felkínál­ja jóságát. Mi haszna van Istennek ebből a cseréből? A kérdésre a feleletet az öreg Joe történetével sze­retném bemutatni.
Joe rabszolga volt, és a Mississippi torkolatánál lakott. Egy nap a rabszolgapiacon őt is áruba bo­csátották.
Az emelvényen állva, belefáradva a búcsúba és könnyekbe, elhatározta, hogy soha többé nem fog dolgozni. Az árverés megkezdődött. Joe először halkan, majd mind hangosabban kiabálta: »Nem fogok dolgozni, nem fogok dolgozni, nem fogok dolgozni.«
A vásárlók egyenként odébbálltak, egy kivételé­vel, aki jó pénzt fizetett a dolgozni nem hajlandó rabszolgáért.
Joe-t új gazdája felültette a kocsira, és kihajtott vele az ültetvényre. Keskeny úton egy tó felé köze­ledtek. A tó mellett egy takaros kis ház állt, körülöt­te virágoskert. Joe életében még sohasem látott ilyen szépet.
»Itt fogok lakni?« - kérdezte.
»Itt.«
»De én nem fogok dolgozni.«
»Nem kell dolgoznod. Azért vettelek meg, hogy felszabadítsalak.« (A történet legszebb része még ezután következik.)
Joe jótevője elé borult és ezt mondta: »Uram, életem végéig szolgálni foglak.«
Látunk egy csoport bűnöst. Valamennyien a bűn, a fajdalom és a halál rabjai. Azt mondogatják, hogy nem dolgoznak. Nem bírnak dolgozni. Megpróbál­tuk-e valaha felmutatni jóságunk eredményét? Lehetetlen. Ezt senki nem tudja megtenni. Jézus azt mondja, hogy nem kell dolgoznunk. Azért váltott meg minket élete árán, hogy szabaddá tegyen. Éle­tét bennünk akarja élni.
Palotája van a tó mellett. A tó üvegtengerhez hasonlít. A palota körül kert, amelyben soha nem hervadnak el a virágok. Ezt mind felkínálja nekünk, mert szeret bennünket. Ha ezt megértjük és átérezzük, életünk végéig örömmel fogjuk szolgálni Istent.
ELSŐ RÉSZ
Isten a szeretet. Hogyan bizonyosodhatunk meg erről?
Hogyan ismerhetjük meg őt igazán?
Ugyan miért lenne szükségünk Istenre? Nem vagyunk mi olyan rossz emberek...
Ugrás a lap tetejére