Mint Teremtő, Megváltó és Megtartó, az egész teremtés Ura és Királya, Isten az egyedüli forrása és alapja az egyház tekintélyének. Mivel az Atya tekintéllyel ruházta fel prófétáit és apostolait (2Kor 10:8), ők döntő és kiemelt szerepet töltöttek be Isten igéjének közvetítésében és az egyház felépítésében (Ef 2:20).

A korai egyházban a vének és a püspökök nagy tekintéllyel rendelkeztek. Egyik fő hivatásuk az általános pásztori gondoskodás és a felügyelet volt (ApCsel 20:17–28; Zsid 13:17; 1Pt 5:1–3), különleges feladatokkal együtt, mint a helyes tantételek tanítása és az ellenkezők meggyőzése (1Tim 3:1–2; Tit 1:5, 9). A méltó vezetők „kettős tisztességre" voltak méltók, „főképpen azok, akik a beszédben és tanításban fáradoztak" (1Tim 5:17).

Az egyház felelősséget hordozott a tantételek és a gyakorlat tisztaságáért. Meg kellett próbálniuk a „lelkeket, ha Istentől vannak-é" (1Jn 4:1), vagy Pál szavai szerint „Mindent megpróbáljatok, ami jó azt megtartsátok! (1Thessz 5:21). Mindez érvényes volt az egyházfegyelemmel kapcsolatban is (Mt 18:15–17). A fegyelem gyakorlása mindent magában foglalt: a személyes és gondoskodó intéstől (Mt 18:16; Gal 6:1) a gyülekezeti tagságból való eltávolításig (Mt 18:18; 1Kor 5:11, 13; 2Kor 2:5–11). Az egyháznak hatalma volt megszabni a tagság feltételeit és lefektetni az egyházat irányító szabályokat.