A keresztény élet nem árnyalatnyi változás vagy javulás, hanem a természet teljes átalakulása. Ez azt jelenti, hogy meghalunk az énnek és a bűnnek, és feltámadunk egy új életre, mint új emberek Krisztus Jézusban.

A keresztény szíve hit által Krisztus lakóhelye lesz. Ez úgy valósul meg, hogy „Krisztus szemlélése által, Krisztusra nézve, drága Megváltónkat úgy szeretjük, hogy egyetlen cselekedettel sem szomorítjuk és bántjuk meg Őt". Így a keresztények az „isteni jelenlét közösségében" vannak, de csak akkor, ha felismerjük, hogy Isten jelenléte „Jézus Krisztus foglyává tette gondolatainkat", és szokásaink az isteni irányelvekhez igazodtak (Testimonies to Ministers, pp. 387–388.).

Emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy „a kísértés elleni oltalom és a tisztaságra, igazságra való buzdítás tekintetében semmilyen befolyás nem vetekedhet Isten jelenlétének érzetével" (Előtted az élet, p. 253.).

Hasonló gondolatot találunk a Pátriárkák és próféták című könyv 174–175. oldalán. „Ha soha nem feledkeznénk meg arról, hogy Isten látja, hallja és pontosan nyilvántartja minden szavunkat, tettünket, és mindezekről számot kell adnunk, akkor félnénk vétkezni. A fiatalok mindig gondoljanak arra, hogy bárhol vannak, és bármit csinálnak, Isten jelenlétében vannak. Viselkedésükből semmi sem kerüli el figyelmét. Nem rejthetjük el útjainkat a Magasságos elől. (…) Minden tettet, minden szót, minden gondolatot olyan pontosan megjegyez, mintha az egész világon csak egy ember lenne, és a menny minden figyelme rá összpontosulna."

Isten minden embert szeret, de gyermekeit különösképpen. Füle mindig nyitva van gyermekei kérése előtt, akik elfordultak a világtól, és átadták magukat neki. Ennek a szent kapcsolatnak tisztelet és hódolat az eredménye, ami nyilvánvalóvá válik mindennap és mindenhol. Mi mint keresztények a királyi család tagjai, a mennyei Király gyermekei vagyunk. Ezért ne mondjunk és ne tegyünk semmit, ami meggyalázná „azt a szép nevet, amelyről neveztettek" (Jak 2:7). Életünk minden szakaszában „tanulmányozzuk az Istenember jellemét, és mindig tegyük fel a kérdést: »Mit tenne Jézus az én helyemben?« Ez legyen mindenben a mérce" (A nagy Orvos lábnyomán, pp. 354–355.).

Isten végül a maradék egyház által mutatja be az egész világegyetemnek, hogy az evangélium tökéletesen elégséges ahhoz, hogy megmentse a férfiakat és nőket a bűn hatalmából. Ma ismét szükség van arra, hogy ennek az egyháznak a tagjaiként hangsúlyozzuk a keresztény életmód nagy irányelveit, és megújítsuk hűségünket az Isten adta elvekhez. Mindenkinek fel kell zárkóznia a keresztényi élet magas színvonalához, és el kell különülnie a világtól. Ezért hangsúlyozzuk az Úr figyelmeztetését: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete" (1Jn 2:15).