Megváltónk megbízása, hogy egyházunk vigye el az evangéliumot az egész világra (Mt 28:19–20; Mk 16:15) nemcsak az üzenet hirdetését jelenti, hanem azok jólétének biztosítását is, akik elfogadták a felhívást. Ez magába foglalja a nyáj pásztorolását és őrzését, valamint a problémás emberi kapcsolatok kezelését is. Ez tette szükségessé a szervezést.

Az apostolok először egy testületet hoztak létre, amely az induló egyház tevékenységét Jeruzsálemből igazgatta (ApCsel 6:2; 8:14). Amikor a közösség már olyan nagy lett egy városban, hogy gyakorlati ügyeinek intézése bonyolultabbá vált, diakónusokat jelöltek ki az egyházzal kapcsolatos teendők intézésére (ApCsel 6:2–4).

Később nem csak Ázsiában, de Európában is újabb gyülekezetek alakultak, ezért a szervezésben további lépés megtétele vált szükségessé. Azt látjuk, hogy Kis-Ázsiában „gyülekezetenként" (ApCsel 14:23) presbitereket választottak. Az isteni feljegyzésből az is világosan kitűnik, hogy a mű terjedése a Római Birodalom különböző tartományaiban a gyülekezetek – ahogy manapság mondanánk – egyházterületekbe való szervezését tette szükségessé; amely tartományonként rendszerezte a gyülekezeteket, mint pl. „Galácia gyülekezetei" (Gal 1:2). Így lépésről lépésre kialakult az egyház szervezete. Isten a szükségletnek megfelelően vezette és irányította műve elöljáróit, így az egyházzal való tanácskozás során kialakult az a szervezeti forma, amely a minden földrészre kiterjedő isteni mű érdekeit védte.