HARMADIK RÉSZ
Megromlik-e kapcsolatunk Istennel, ha egy-két napra megszakad köztünk az összeköttetés?
Hogyan hihetünk benne akkor is, amikor életünkben egyszerre minden rosszra fordul?
Élt egyszer valahol egy fiú és egy lány. Nagyon megszerették egymást, ezért elhatározták, hogy összeházasodnak. A férj ifjú feleségében a legszebb és leggyöngédebb nőt látta. A feleség számára férje volt a világ legjobb és legmegnyerőbb férfia. A há­zasság, mint minden házasság, nagy reményekkel és szép kilátásokkal indult.
Reggelenként, amikor a férj munkába indult, nehezen váltak el egymástól. A fiatalasszony addig állt és integetett az ajtóban, míg férje autója el nem tűnt a kanyarban. Délután percenként kinézett az ablakon, hogy férjét az ajtóban fogadhassa.
Egy idő után a férjnek indulás előtt csak arra jutott ideje, hogy megigyon egy csésze teát. A fiatalasszony ilyenkor sokszor még fel sem ébredt. Este, munka után a férj a feleségét a házi munkába mélyedve találta, és a feleség meglepődve vette tudo­másul, hogy férje már hazaérkezett, ő pedig a vacsorát még meg sem főzte. Ha a házasságnak nem is, de a mézesheteknek vége szakadt.
Nemsokára a fiatalasszony varráshoz fogott. Be­esteledett, a férjnek már meg kellett volna érkeznie. Befejezte a varrást, kivasalta az inget, amit varrt. Elkészítette a vacsorát, de a férje még mindig nem jött meg. Hosszú várakozás után étvágytalanul, egyedül va­csorázott, és sírva aludt el a nappali szoba pamlagján, mert aznap a férje nem ment haza.
Amikor másnap megérkezett, felesége megkér­dezte, hogy hol volt. Meglepődve hallgatta a vá­laszt. »Miért akarod tudni, hogy hol voltam? Talán csak nem várod el tőlem, hogy minden nap haza­jöjjek? Ez a legnevetségesebb dolog, amit mostaná­ban hallottam. Sok olyan házasság van, ahol a férj és a feleség külön töltik el szabad idejüket. Miért olyan nagy dolog az, ha hébe-hóba nem töltöm itthon az éjszakát? Ne legyünk olyan régimódiak. Tegnap éjjel egyszerűen nem volt kedvem hazajön­ni. Fontos dolgot kellett elintéznem. Tudod, mi­lyen foglalt vagyok! Különben is, a legtöbb éjszakát itthon töltöm.«
A feleség sírva hallgatta végig férje érvelését. A férje valamivel kedvesebben így folytatta: »Úgy ren­deztük be a házaséletünket, hogy minden estét itthon legyek, de ne keserítsen el, ha egyik-másik éjszakát barátaimmal töltöm el. Házastársak mara­dunk akkor is, ha nem ülünk itthon minden este. Sokkal egészségesebb a házasság, hogyha a házastársak nem lesznek a szokás rabjai. Te sem szeret­néd, ha csak szokásból jönnék haza munka után. Ha nem engedjük meg, hogy egyhangúvá váljon az életünk, házasságunk sokkal érdekesebb lesz.

MEG VAGYUNK HATVA?
Ennek a történetnek nincs jó vége. Hogy miért? Mert a házasság kötelezettségekkel jár. A jó házas­ság nem csak érzelmeken alapszik, mert azok változhatnak. A jó házasság egy életre szóló kötele­zettség házastársunk iránt, amit szeretetből vég­zünk.
Arról már volt szó, hogy miként élhetünk szoros közösségben Istennel. Ha minden napot az Ő társaságában kezdünk meg, a Biblia tanulmányozásá­val és imával. Akárcsak a házasságban, Krisztussal való közösségünkben is kötelezettségeink vannak. Érzéseinktől függetlenül minden nap keresnünk kell Jézus társaságát.
Tegyük fel, hogy összetartozunk Krisztussal. Erő­sen elhatároztuk, hogy naponként időt szentelünk Isten tökéletesebb megismerésének. Mi lehet elha­tározásunk eredménye? Ha ezt a döntést még újjá­születésünk előtt hoztuk, amikor még nem tértünk meg, nehéz utat választottunk, mert egyedül újjá­születéssel érthetjük meg a lelki dolgokat. De így is lehetséges kapcsolatot kezdeni Krisztussal, szerete­te által megtérni.
A másik lehetőség egy meg nem tért személy részére, aki naponkénti istentiszteletre kötelezte magát, a teljes bukás. Hogy a két lehetőség közül melyik fog megtörténni, az attól függ, milyen mér­tékben érez szükséget arra, hogy Jézus Krisztussal közösségben éljen. Jézus maga mondta: »Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek« (Mát 9,12).

Az ÚJJÁSZÜLETÉS UTÁN
Azoknak, akik újjászülettek és elkötelezték ma­gukat a Jézussal való kapcsolatra, szintén két le­hetőségük van. A kapcsolat szorosabbá, értékeseb­bé válik, vagy pedig megromlik. A meghatározó itt is ugyanaz, mint az előző esetben, vagyis, hogy milyen mértékben éreznek szükséget arra, hogy Jézussal közösségben éljenek. Megtérés előtt sok­szor az élet problémái miatt érezzük úgy, hogy szükségünk van Jézusra. De mi történik a megtérés után? Hogyan nyerhetjük el és őrizhetjük meg a megtérés utáni vágyat? Itt egy olyan dolgot szeret­nék megemlíteni, amit kihagytam a személyes istentisztelet tanulmányozásakor. A keresztényi tanúbi­zonyságot. Szándékosan, okkal hagytam ki.
Először is, hogy tanúk lehessünk, fontos ismere­tekre van szükségünk. Képzeljük el, hogy tanúként hívnak bennünket egy tárgyalásra. Eskütétel után a bíró megkérdezi:
»Hol volt a bűncselekmény idején?«
»Otthon aludtam.«
»Hallott-e, látott-e valamit?«
»Nem. Végigaludtam az éjszakát. Másnap regge­lig semmiről sem tudtam.«
»Magát ide pedig tanúnak hívták!«
Sok keresztény egyházban arra törekszenek, hogy minden tagot bevonjanak a keresztény bizonyságtevésbe, ami ébredést, megújulást és változást idéz elő az egyház életében. A bizonyságtevés első felté­tele, hogy személyes ismeretünk, tapasztalatunk legyen arról, amiről bizonyságot teszünk. Nem tehetünk tanúvallomást mendemondákról. Ezért az igazi bizonyságtevésre egyedül csak Krisztus személyes megismerése után szabad vállalkoznunk.

BIZONYSÁGTEVÉS: OK ÉS EREDMÉNY
A bizonyságtevés a keresztényi élet okozója és eredménye. Pontosabban a keresztényi élet ered­ménye és okozója, mivel amíg nincs mondaniva­lónk, nem tanúskodhatunk. Bizonyságtevéssel nö­vekedik a lelkiek utáni vágyunk, több időt töltünk imádkozással, Istennel való kapcsolatunk pedig frissé és értékesebbé válik. Ez volt Isten szándéka, amikor ránk bízta az evangélium hirdetését.
Életbevágóan fontos, hogy időt találjunk az Is­tennel való beszélgetésre és hangjának figyelésére szavának olvasásakor. A bizonyságtevés tehát a har­madik módja annak, hogy megismerjük Istent - amikor bizonyságot teszünk, Isten munkatársai va­gyunk.
Ez az alapja minden kapcsolatnak. Kevés barát­ság épül csupán beszélgetésre - időt szakítunk arra, hogy szeretteinkkel elbeszélgessünk, meg­hallgassuk őket. A közös munka, utazás vagy játék a kapcsolatot szorosabbá teszi. Azt mondják, a há­zasságnak két próbája van. A házastársak tapétáz­zák be együtt a fürdőszobát. Ha házasságuk ezt átvészelte, takarítsák ki a garázst. Akik ezt kipróbál­ták, elmondhatják, hogy olyan dolgokat fedeztek fel egymásban, illetve tudtak meg egymásról, amire beszélgetés közben sohasem tudtak volna rájönni.

BIZONYSÁGTEVÉS
Mielőtt tovább mennénk, meg kell tárgyalnunk, hogy mi bizonyságtevés és mi nem az. Lehet, hogy valaki azt gondolja, elsősorban abból áll, hogy bár­kihez becsöngetünk és ismeretlen embereknek beszélünk a vallásról. Vagy esetleg úgy gondolja, hogy azt várják el a hívőtől, hogy utazás közben kiadványaikból ajándékozzon néhányat útitársainak. Vagy talán attól fél, hogy arra kérik, a járókelőknek beszéljen az evangéliumról. Aki kényelmetlenül érzi magát, amikor ezekre a dolgokra gondol és úgy érzi, hogy nem neki valók, nincs egyedül. De van egy megnyugtató hírem. Jézus a Gadarénusok föld­jén meggyógyított ördöngösnek azt mondta, hogy menjen haza a rokonaihoz, és nekik mondja el a dolgot, amelyeket az Úr cselekedett vele (Márk 5,19). Jézus nem várta el tőle, hogy ismeretlenek előtt kezdje el tanúbizonyságát, vagy távoli orszá­gokba utazzon el ezért. Jézustól ezt hallotta: »Eredj haza a tieidhez.« Senki sem kérte tőle azt, hogy azonnal bibliaórákat tartson. Arról kellett beszá­molnia, amit személyesen tett érte Jézus.
Van akinek az a véleménye, hogy nem szükséges megszólalni, elegendő néma tanúnak lenni. Néz­zük meg, mi történne egy ilyen tanúval a bíróságon.
»Hol volt 27-én éjjel?«
Síri csönd.
»Azt kérdeztem, hogy hol volt 27-én éjjel?«
Végül, mielőtt a bíró a bíróság megsértésével vádolná, ezt mondja:
»Néma tanú szeretnék maradni. Azt hiszem, hogy már a jelenlétemmel bizonyítom, hogy kinek a párt­ján állok. Nem vagyok jó szónok, ezért néma tanú maradok.«
A tanúnak mondanivalója van, és azt el is kell mondania!
Kétségtelen, hogy a keresztény bizonyságtevés­ben elmaradhatatlan a kedvesség, a szeretet és a segítőkészség. Hogy Jézus Krisztus tanúi lehessünk, beszélnünk kell róla. Szeretetéről és arról, hogy mit jelent Ő nekünk. Amikor arról beszélünk, hogy mit tett értünk Jézus, magasztaljuk őt.

HÁROM FŐ TÉNYEZŐ
Pál apostol Fil 2,12-ben ezt írja: »félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket.«
Hogyan vihetjük véghez üdvösségünket? Mi le­het a mi részünk ebben? Mit tehetünk üdvösségün­kért? Három dolgot. A Biblia tanulmányozása és az ima az első két dolog, a harmadik pedig a bizony­ságtevés. Nem kezdhetünk el beszélni arról, hogy milyen csodálatos barátra találtunk Jézusban, hogy­ha nem alakul ki köztünk szoros kapcsolat. Ezért a Biblia tanulmányozása és az ima elengedhetetlen feltétele annak, hogy őszinte keresztény bizonyságtevőkké váljunk. Elkerülhetetlen, hogy bizonyságtevés és szolgálat nélkül a Biblia tanulmányozása és az imaélet kárt ne szenvedjen. Sőt még rosszabb helyzetbe kerülhetünk, mint hitéletünk kezdete előtt.
Jézus Máté 25. részében egy példázatot mondott el arról, hogy az embertársainkért való munkálko­dás nélkül elveszthetjük azt a lelkületet, amivel már rendelkeztünk. Erről a 14-30. versekben olvasha­tunk. Befejezésül a 29. versben Jézus azt mondja: »Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvéte­tik, amije van.« Saját lelki életünket felfrissíthetjük, ha Isten szeretetét megosztjuk másokkal.
Növekedés nélkül nincs élet sem a természet­ben, sem a lelki életben. A növény vagy fejlődik, vagy elpusztul.
Egyik nap feleségem két tő rózsát vett. A legjobb földbe ültettük el, és rendszeresen öntöztük őket, mégsem kezdtek el nőni. Amikor már száradni kezdtek, az egyiket átültettük a kert másik végébe. Ott kihajtott. Ekkor a másik rózsabokrot is átültet­tük, de már elkéstünk. Próbálkozásunk, hogy meg­mentsük, nem járt eredménnyel. Az a rózsabokor, amelyik nem kezdett növekedni, elszáradt.
Márk 8,35-ben Jézus a növekedés alapelvéről beszél. »Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt.« A másokért vállalt szolgálattal növekedünk, ahogy növekedünk, lelki életünk fejlődik.

MIÉRT TEGYÜNK BIZONYSÁGOT?
Több okból félnek az emberek Istennek szolgál­ni, bizonyságot tenni róla.
Első ok: bizonytalanok lelki képességeikben. Ne­héz valakit meggyőzni arról, hogy Isten úgy fogadja el, amilyen, ha mi magunk nem vagyunk meggyő­ződve arról, hogy Isten elfogadott bennünket. Ne­héz megismertetni Jézust másokkal, ha mi magunk sem ismerjük őt.
Második ok: a kudarctól való félelem. Félünk, hogy bizonyságtevésünk nem lesz eredményes. Szívesebben hagyjuk ezt a munkát hivatásos evangélis­tákra, arra gondolva, hogy ők jobban értenek hozzá. A siker és a kudarc azonban nem a mi gondunk. Egyedül a Szentlélek tudja megnyerni a lelkeket.
Harmadik ok: félelem attól, hogy nem tudunk a feltett kérdésekre helyesen válaszolni. Ha arról te­szünk bizonyságot, hogy mit tett értünk Jézus, nincs okunk félni. Nem szükséges, hogy egy keresztény teológus legyen, hogy görögül és héberül tudjon ahhoz, hogy Isten szeretetéről és nagyságáról be­széljen.
Negyedik ok: az időhiány. Az a téves fölfogás alakult ki, hogy a bizonyságtevés mindennapi elfoglaltságunk része, amikor ismeretlen emberekkel kell eszmecserét folytatnunk, vagy esetleg folyóiratot árulnunk. Azok számára, akik közösségben élnek Istennel, a bizonyságtevés életformává válik. Nem vesz el tőlünk időt, ha a rokonainkkal vagy baráta­inkkal való naponkénti érintkezésünk közben Jé­zusról beszélünk.
Isten megajándékozott bennünket egy nappal, amit ha arra használunk, hogy érte dolgozzunk, megtapasztaljuk munkánk örömét. Isten elkülönítette $számunkra a szombatot, amikor különleges módon léphetünk kapcsolatba vele, és csatlakozha­tunk hozzá a másokért való munkában. Talán van egy ismerősünk, aki már régóta beteg, és örülne, ha meglátogatnánk, de eddig még nem találtunk rá időt.
Vagy esetleg él az utcánkban egy magányos em­ber, akit már jó ideje szeretnénk meglátogatni, de túlságosan el vagyunk foglalva. Lehet, hogy már régóta szeretnénk elvinni a gyerekeket egy tóparti kirándulásra, de sehogyan sem futja rá az időnkből. Isten a szombatot nekünk teremtette.
Függetlenül attól, hogy milyen módon teszünk bizonyságot Isten szeretetéről, van rá időnk min­den héten. A szombat Isten ajándéka időhiányos, elfoglalt életünkben.
Isten azt szeretné, ha a bizonyságtevés és az érte való szolgálat életformánkká válna. Lesz idő, ami­kor a bizonyságtevés sokkal határozottabb, nyíl­tabb lesz, de nem korlátozódhat csak arra az időre.
Akár beismerjük, akár nem, tanúk vagyunk min­den nap. Életünkkel, munkánkkal, hangulatunkkal Isten mellett vagy ellen tanúskodunk. Ha eleven kapcsolatot tartunk fenn Istennel, néma és szóbeli bizonyságtevésünk sokoldalúvá válik, amit Isten felhasznál arra, hogy szeretetét környezetünkben élő embertársainkkal osszuk meg.

EGYÉB PROBLÉMÁK AZ ISTEN ÉS AZ EMBER KÖZÖTTI KAPCSOLATBAN
A szolgálat és a bizonyságtevés hiánya miatt az Istennel való naponkénti szoros kapcsolat tízből kilenc esetben megromlik.
Több oka is van annak, ami miatt az Isten és az ember közötti összeköttetés megszakad. Sokak problémája a rendszertelen személyes istentiszte­let. Időnként szentelnek ugyan időt Istennek, ilyen­kor örömmel vesznek tudomást szeretetéről és ke­gyelméről, de megtörténik, hogy elfoglaltságuk miatt napokig, esetleg hetekig sem veszik elő a Bibliát. Az élet problémái azonban előbb vagy utóbb rákényszerítik őket, hogy ismét Jézushoz forduljanak, de a pár napig tartó válság után újból elhanyagolják. Időnként ezek az emberek elgondolkodnak azon, hogy vajon azért merülnek föl nehézségek életük­ben, mert Isten haragszik rájuk, amiért elhanyagol­ják őt. Elfeledkeznek arról, hogy ezt az időt az ellenség ügyesen kihasználja.
Ahol a Biblia megemlíti Istent, az ördögről és az ellenségről is beszél. »mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit elnyeljen« (1 Pét 5,8). Amikor elhanyagoljuk kap­csolatunkat Istennel, legyünk meggyőződve arról, hogy az ellenség mindent megtesz azért, hogy meg­gátolja Jézussal való kapcsolatunk újrafelvételét. Tudja, hogy Jézus az erőnk forrása. Megpróbál ben­nünket úgy elfoglalni, hogy ne jusson időnk Isten számára. Nehézséget, bajt hoz életünkbe. Támad csábítással, különféle bűnökkel, majd igyekszik bennünket meggyőzni arról, hogy nem térhetünk vissza Jézushoz addig, míg pár hétig nem végzünk érte hűséges szolgálatot. Tíz nap múlva újból el­buktat bennünket. Így folytatja addig, míg a leg­erősebb is elbátortalanodik.
A másik ok, ami miatt sokan megszakítják kap­csolatukat Istennel, a hit helytelen magyarázása. Sokan a hitet saját erejükből próbálják felépíteni, létrehozni. Ez lehetetlen, mert a hit Isten ajándéka. Pál apostol ezt világosan megmagyarázza. Egész egyházak épülnek erre a téves felfogásra. Sok ember abban a tévhitben él, hogy hitüket edzeni kell azzal, hogy higgyenek abban, valami hamarosan történni fog. Úgy érzik, hogy ha valamiben elég erősen hisznek, be fog következni.

AZ ESERNYŐS KISLÁNY
Akkora volt a szárazság, hogy a növények már sárgulni kezdtek. Minden növény esőre áhítozott. Az emberek az imaházban esőért imádkoztak. A megjelentek közül csak egy kislány vitt magával esernyőt. Az emberek megmosolyogták, de esni kezdett. Sokak szerint a kislány esernyője miatt. Ha van elég bátorságunk magunkkal vinni az esernyőt, biztosan esni fog. Persze nem azért esett, mert a kislány magával vitte esernyőjét. Azért vitte magával az esernyőt, mert hitte, hogy esni fog. Van-e kü­lönbség a kettő között? Ef 2,8-ban ezt olvassuk: »Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.« A hit Isten ajándéka. Nem szerezhetjük meg fáradságos mun­kával. A hit több, mint meggyőződés. Sokak szerint a hit »Isten szavának elfogadása.« Pedig több ennél. A hit bizalom, a bizalom pedig az egyedül tökélete­sen megbízható Istennel való ismeretségből ered. A hit és a bizalom félreértése miatt meglazulhat kapcsolatunk Istennel. A hitről alkotott hamis el­képzelés miatt elvárjuk Istentől, hogy meghatáro­zott módon válaszoljon kéréseinkre. Amikor imád­kozunk és nem kapjuk meg a várt választ, vagy ha nehézségek merülnek fel életünkben, engedünk a kísértésnek, hogy az egész dolgot abbahagyjuk.
Nemrégen evangélizációs estéket tartottam egy városban. Megkértek, hogy látogassak meg és hív­jak el egy embert az előadásokra. A város szélén lakott. A csengetésre ajtót nyitott, de amikor meg­tudta, hogy ki vagyok, üdvözlés helyett szidni kez­dett: »Maguk semmirekellő prédikátorok...« kia­bálta. (De nem ezeket a szavakat használta.) Megle­petésemre behívott. A durva fogadtatás ellenére is bementem és leültem. Ekkor újból méltatlankodni kezdett. Mindenáron meg akart sérteni. Többek között ezt is mondta: »Annyiszor fordultam a sem­mit érő párnámhoz, mint a mihaszna prédikátor­hoz, és mind a kettőtől egyformán semmit érő feleletet kaptam.«
Ez az ember feladta az imaéletet, mert arra ala­pozta, hogy kap-e imájára feleletet vagy sem. Ha mi is csak azért imádkozunk, hogy kérésünkre feleletet kapjunk, előbb-utóbb így fogunk járni.
Volt olyan idő, amikor én is azon a véleményen voltam, hogy a hitélet a Biblia tanulmányozásából és imádkozásból áll. De rájöttem, hogy ezt a két dolgot mint eszközt adta nekünk Isten, hogy álta­luk tartsuk fenn vele a kapcsolatot. Ha elhatároz­zuk, hogy közösségben élünk Istennel, ezzel a két módszerrel élve megismerjük őt. Amikor megis­merjük, bizalmat érzünk iránta.

A HIT NEM TUDATOS
Az igazi hit vagy bizalom legnagyobb jele az önkéntes cselekvés. Ebben hasonlít a szeretethez. Próbáltunk-e már valakit kényszerből szeretni? A szeretetet nem lehet tetszés szerint kiárasztani és elfojtani.
Az ellenség legravaszabb cselszövései közé tarto­zik, hogy rávegye az embereket arra, hogy mindent fontosabbnak találjanak Jézus megismerésénél. Ha valakit érdekelni kezd a vallás és szeretne keresz­tény lenni, az ördög angyalaival mindent megtesz azért, hogy eltántorítsa szándékától, hogy megismerje Istent. Az ördög így gondolkodik: »Ha ez az ember továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy keresz­tény legyen, valami módon rá kell vennem arra, hogy saját jellemének javítgatásával foglalja el ma­gát.« Ezt súgja fülébe: »Nagyon jónak kell lenned, ha keresztény akarsz lenni. Csak jót tehetsz. Ezen sokat kell dolgoznod. Lám, ma is megbotlottál. Jobban kell törekedned.«
Megtörtént-e már, hogy este erővel el akartunk aludni, s végül az álom teljesen kiment a szemünk­ből? Próbáltunk-e már olyan erővel hadakozni az ördög ellen, hogy hasonlóvá lettünk hozzá? Minél tovább nézzük magunkat a tükörben, annál jobban hasonlítunk önmagunkhoz. Hasonlítani kezdünk ahhoz, amit nézünk. Nem munkálkodhatunk egye­dül az igazságon. Igazságot Jézussal nyerünk: nem lehet fáradságos munkával kiérdemelni. »Annak pe­dig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdonítta­tik kegyelemből, hanem tartozás szerint; Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdonít­tatik igazságul« (Róm 4,4-5).
Ez nem azt jelenti, hogy nem kapunk igazságot. Az igazság Isten ajándéka, nem pedig saját erőfeszítéseink gyümölcse. Amikor rájövünk arra, hogy hit által nyerünk igazságot, az ördög azt súgja: »Igen, megértetted, most munkálkodj hiteden. Higgy erő­sen. Ha elég erősen hiszel, győzni fogsz, megkapod a választ imádra.«
A Bibliában azt találjuk, hogy az ördög hazudik (Ján 8,44). Tudnunk kell, hogy mind az igazság mind a hit, az Úr Jézus Krisztussal való kapcsola­tunkból ered. A hit önmagában nem végcél, hanem eszköz, hogy elérjük a végső célt. Szüntelenül érke­zik és növekszik hamisítatlan formájában, Jézussal való kapcsolatunkból táplálkozik, ami élő és szo­ros. Igazságot nem azok kapnak, akik kutatnak utána, hanem azok, akik Jézus után kutatnak. Hitet sem azok kapnak, akik keresik, hanem azok, akik Jézust keresik.
Fogadjuk el azt, aki hamisítatlan, megmentő hi­tet ad. Ő a keresztény élet alapja. Általa nyerhetünk üdvösséget. Jézussal való közösségünk és a vele való barátságunk lehetővé teszi, hogy véghez vigye tervét velünk ezen és az új földön.

MIÉRT FORDULNAK ÉPPEN AKKOR ROSSZRA A DOLGOK, AMIKOR HŰSÉGESEBBEN KERESSÜK ISTENT?
JÓB, ELSŐ RÉSZ
Létezik még egy dolgot, ami miatt sokan mellő­zik a személyes istentiszteletet. Igen gyakori, ezért meg szeretném említeni. Amikor az emberek keres­ni kezdik a kapcsolatot Istennel, megtörténik, hogy életükben egyszerre minden rosszra fordul. Ez ért­hetővé válik számunkra, ha a Sátán helyébe képzel­jük magunkat. Tudjuk, hogy a keresztény élet és annak tökéletesedése a Jézussal való kapcsolaton alapszik. A Sátán mindent megtesz azért, hogy ked­vét szegje a Jézust kereső embernek.
Megdöbbentem, amikor először gondoltam ar­ra, hogy Istennek talán nincs elég hatalma ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Választ erre a problémá­ra Jób könyvének első két fejezetében találunk. Keressük meg, és olvassuk el az első részből a 6-8 verseket.
»Lőn pedig egy napon, hogy eljövének az Isten­nek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt; és eljöve a Sátán is közöttök.
És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felele a Sátán az Úrnak és monda: Körülkerültem és át meg átjártam a földet.
És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot?
Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetet­len, igaz, istenfélő, és bűn-gyűlölő.«
A Sátán azt állította, hogy a földről való, ahol uralkodik.
Isten állítása pedig az volt, hogy a Sátán nem uralkodik mindenki felett. »Észrevette-e szolgáját, Jóbot?«
»Felel pedig az Úrnak a Sátán, és monda: Avagy ok nélkül féli-é Jób az Istent? Nem te vetted-é körül őt magát, házát és mindenét, amije van? Keze mun­káját megáldottad, marhája igen elszaporodott e földön. De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged?!
Az Úr pedig monda a Sátánnak: Ímé, mindazt, amije van, kezedbe adom; csak ő magára ne nyújtsd ki kezedet. És kiméne a Sátán az Úr elől.«
Mi volt a párbeszéd tárgya? A Sátán azzal érvelt, hogy Jób az elvett gazdagságért és áldásokért szol­gált Istennek. Jób esetében a bölcs Isten megenged­te a Sátánnak, hogy megpróbálja bebizonyítani ál­lításának helyességét. Ezért adott neki szabad ke­zet. A Sátán pedig támadásba indult, és mindenétől megfosztotta   Jóbot.
Jób rosszul értelmezte helyzetét. Úgy gondolta, hogy Isten fosztotta meg mindenétől (21. vers). Istent nagyon sokszor értjük félre. Annak ellenére, hogy Jób nem értette meg Istent, nem vesztette el belé vetett bizalmát. Ismerte Istent, ezért annyira bízott benne, hogy hite még egy ilyen próbát is kiállt. De kövessük a történetet Jób könyvének má­sodik részében.
»Lőn pedig, hogy egy napon eljövének az Isten­nek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt. Eljöve a Sátán is közöttük, hogy udvaroljon az Úr előtt. És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felele a Sátán az Úrnak, és monda: Körülkerültem és át meg átjártam a földet. Monda pedig az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs a földön olyan, mint ő; feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő. Még erősen áll az ő feddhetetlensé­gében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül ront­sam meg őt.
És felele a Sátán az Úrnak, és monda: Bőrt bő­rért; de mindent, amije van, odaad az ember az életéért. Azért bocsásd ki csak a te kezedet, és verd meg őt csontjában és testében: avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged?
Monda pedig az Úr a Sátánnak: ímé kezedben van ő, csak életét kíméld.
És kiméne a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig« (2,1-7 versek).
Jób továbbra is megőrizte tiszta jellemét. Felesé­ge azonban nem. Jób feleségén kívül mindent el­vesztett. Az ördög tudta, hogy hasznos eszköz lehet még számára az asszony. Amikor megnyerte Jób feleségét, elégedetten gratulálhatott segédeinek, és biztatta őket, hogy ha továbbra is így folytatják munkájukat, Jób is hamarosan az övéké lesz.

JÓB, MÁSODIK RÉSZ
Ne úgy nézzünk Jób történetére, mint egy egy­szerű történelemleckére. Fontos igazságokat tud­hatunk meg belőle. Miért fordul néha rosszabbra a sorsunk éppen akkor, amikor őszintébben keres­sük Istent? Azt hiszem, hogy előbb vagy utóbb min­den embert ér a Jóbéhoz hasonló megpróbáltatás. Ezt mi is megtapasztalhatjuk. A Sátán tudja, hogy csak úgy tarthat bennünket a saját szintjén, ha megakadályoz bennünket abban, hogy személyes kapcsolatunk legyen Istennel. Nem törődik azzal, hogy milyen módon éri el célját. Sokszor nem azért örül, mert rosszat teszünk, hanem azért, mert saját erőnkből próbálunk jók lenni. Tetszés szerint emel egyeseket trónra, míg másokat a sárba tapos. Éppen olyan elveszett lehet egy ember, amikor sikerét élvezi, hogyha azt Jézustól függetlenül, saját ere­jéből érte el, mint akkor, amikor balsikerek érik. A Sátán mindaddig nem törődik azzal, hogy mit csi­nálunk, míg rosszra tud rávenni bennünket. Akkor kezd el nyugtalankodni, amikor szoros kapcsolatot létesítünk Istennel. Aggódik, mikor látja, hogy ér­dekel bennünket a hit általi megigazulás tapaszta­lata, mert tudja, hogy ilyenkor csatát veszít. Amikor kezdjük megismerni Istent, az ördög összehívja segédeit, hogy megpróbálja ezt megakadályozni. Ugyanakkor ugyanúgy vádolja Istent, mint Jób ese­tében. Ezeket mondja neki: »Látod ezt az embert? Önző okokból keres téged. A mennybe szeretne jutni. Ki akar gyógyulni fekélyeiből. Meg szeretné kapni azt a lelki békét, amiről a többi kereszténytől hallott. Problémáira választ kér, és imáira feleletet vár. Nem azért keres, mert szeret, hanem azért, hogy minél, többet kicsaljon tőled.« Akkor megpa­rancsolja segédeinek, hogy lendüljenek táma­dásba. Saját tapasztalatból tudom. Amikor először kerestem tapasztalatot Istennel, minden összeom­lott. Baj, betegség, anyagi gondok, családi problé­mák zúdultak rám. Az ördög minden elképzelhető kísértéssel támad, amitől elgyengülünk és tévedés­be esünk. Néha még bűnösebbé válik életünk, mint amilyen előtte volt. Annak ellenére, hogy keressük Istent, időt fordítunk igéjének tanulmányozására és imára, minden összeomlik körülöttünk.
Amikor ez először történt meg velem, a nap végén azt mondtam, hogy ez nem sikerült. Másnap reggel későn keltem. Mi történt? Nagyon sikeres napom volt. Minden simán ment. Még csak nem is követtem el bűnt. A nap végén gratuláltam magam­nak. Az ördög pedig segédeivel ujjongott. Sikerült a stratégiájuk.
Egyszer egy diák azt mondta nekem, hogy már két hete nem keresztény, és azóta nem csinált sem­mi rosszat.
Amikor megszakítjuk kapcsolatunkat Krisztus­sal, sokszor minden jobbra fordul. A problémák maguktól megoldódnak.
Most azt várnánk el az ördögtől, hogy hagyjon magunkra bennünket. De a világegyetem első bű­nözője, a Sátán képtelen az önuralomra. Pár hétig mellőz bennünket, az övéi vagyunk. Nem keres­sük Istent, nem imádkozunk, nem tanulmányozzuk igéjét. Akkor újból támad, most már szórakozásból. Nem elégszik meg azzal, hogy egy embert elveszí­tett, a sárba akarja tiporni. Amikor újabb nehézsé­gekkel támad, imában Istenhez fordulunk. Ilyenkor azt mondjuk, hogy mégis szükségünk volt erre a tapasztalatra Istennel, és újra keresni kezdjük őt. Az ördög ilyenkor még idegesebbé válik, felelősség­re vonja segédeit, és azok ismét támadásba lendül­nek ellenünk különféle eszközökkel. Ha az ördög elég okos lenne, sokunkat már régen magunkra hagyott volna, és ma az övéi lennénk. De addig rohamoz, míg végül örökre Istenhez taszít bennünket. Isten a Sátán taktikáját saját dicsőségére tudja fordítani.

JÓB TITKA
Nem szeretném beismerni, hogy hányszor jár­tam végig ezt a próbát addig, míg egy nap rá nem jöttem arra, hogy tulajdonképpen mi is történik velem. Mi volt Jób titka? Amikor bebizonyította a világegyetem és az ellenség előtt, hogy nem önző okokból szolgálja Istent, hanem szeretetből, Isten közbeléphetett áldásaival, és elűzte az ördögöt. A végén Jób javai meghétszereződtek. Milyen tanul­ságot vonhatunk le Jób könyvének második ré­széből? Amikor az ördög azzal vádol, hogy önző okokból keressük Istent, Isten megengedi neki, hogy bizonyítson, míg indítékaink nem válnak vilá­gossá önmagunk, a Sátán és a világegyetem előtt. Isten mindig igazságos, még az ördöghöz is az. Közel van a nap, amikor mindenki meghajol előtte, és mindenki vallja, hogy Isten kegyelmes és igaz (Fil 2,10-11). Ekkor a Sátán is térdre borul, és beismeri, hogy Isten nem hazudtolja meg önmagát.
Amikor keresni kezdjük Istent, az ördög azt mondja: »Önző okból keres téged. Nekem is azért kellett elhagynom a mennyet mert, önző voltam. Többé már te sem segíthetsz rajta.« Ilyenkor Isten sarokba van szorítva. Egyedül csak mi tudjuk bebi­zonyítani, hogy igaza van-e Istennek. Mi történt az első nap végén, amikor életemben minden rosszra fordult, és én azt mondtam, hogy nem sikerült. Kire szavaztam? A Sátánnak adtam igazat. Amikor a dol­gok nem úgy alakulnak, ahogyan elképzeltem, abbahagyom Isten keresését, és az ördögnek adok igazat. Amikor végül megértettem, hogy mi törté­nik, megértettem azt is, hogy Isten miért engedte meg a Sátánnak, hogy kíméletlen legyen velem szemben. Rájöttem, hogy téves okokból kerestem Istent. Egyedül azonban nem változtathatom meg indítékaimat. Az önző szív nem változhat meg ön­magától. Csak egy hely van, ahol megváltozhat, Jézus lábánál.

KERESSÜK ISTENT HELYES OKOKBÓL
Amikor ezt megértettük térdeljünk le és mond­juk ezt: »Istenem, belátom tévedéseimet. Segíts ne­kem kegyelmedből ne önmagam miatt keresnem téged, hanem miattad. Szeretnénk ezt? Szeretnénk keresni Istent szeretetéért és mindazért, amit Jézus tett értünk a keresztfán? Keresni a mennyel való közösséget, függetlenül attól, hogy mi megy végbe életünkben, a jó vagy a rossz. Amikor ezt tesszük, megértjük Jób tapasztalatát. Egy nap hallani fogjuk, amint Isten ezt mondja a Sátánnak:
»Hogy mennek a dolgok, Sátán?« (Elnézést kérek azért, hogy saját szavaimat adom Isten szájába.)
»Ami tőlem telik, mindent megadok neki« - feleli majd a Sátán.
»Tudom, figyellek. Ő azonban mégis keresi a kapcsolatot a mennyel« - válaszolja Isten.
A Sátán ingerült lesz, mire Isten megkérdezi tőle: »Lehetséges, hogy azért keres, mert megértette, mit tett érte a Fiam? Szeretetből, nem pedig önző okok­ból?« Ekkor az ördög eltűnik. Nem lesz több mondanivalója.

ISTEN IGAZSÁGÁNAK BEBIZONYÍTÁSA
Isten azt állította, hogy Jób szeretete miatt ma­radt hozzá hűséges. Jób bebizonyította, hogy Isten­nek van igaza. Ma a mi előjogunk, hogy ezt bebizo­nyítsuk. Isten segít nekünk, hogy keressük őt, mert szeretjük, és hogy önző indítékainktól megszaba­duljunk. Csak ekkor tudja mennyei áldásait és ere­jét ránk bocsátani. Oly régóta szeretné már ezt megtenni.
Ugrás a lap tetejére