1993 tavaszán a fehérgyarmati zeneiskola fúvósegyüttesével (a helyi gyülekezet három tagjával), rátermett tanárunk, B. B. vezetésével, három kétütemű Wartburg és egy Renault Trafic kisbusszal elindultunk Belgiumba, egy európai zenei fesztiválon magunkat megmérettetni.
Ezen a rendkívüli eseményen még erősebb lett a kapcsolat a zenekari tagok között, valamint a diák-tanár barátság, ráadásul elhoztuk a kategóriánk első díját is.
Lassan elérkezett a nyári szünet, majd készültünk a szeptemberi folytatásra. Legnagyobb meglepetésünkre szeretett barátunk és tanárunk többet nem jelent meg az iskolában. Sok pletyka terjedt ennek magyarázatára, de nem derült ki, hogy mi az igazság.
A hosszú évek alatt többször is megpróbáltam (és mások is) valamilyen infóba kapaszkodva felderíteni a tartózkodási helyét, sokat imádkoztam, sokszor álmodtam a találkozás pillanatáról, de ébredés után szembesültem azzal, hogy ez ismét csak egy álom volt.
2025 tavaszán újra berobbant a lehetőség arra, hogy valaki felismerni vélte Nyíregyházán, ezért ismét életre kelt a remény. Amint már sokszor, most is csak csalódásba szaladtam, nem őt találtuk meg. Pár héttel később egy zenekari próbán szóba jött az utóbbi csalódásom és kijelentettem: többet nem keresem, szerintem messze külföldre költözött, de nagyobb az esélye annak, hogy már nem is él. Erre a mondatomra egyik fiatalabb tagunk szerényen megkérdezte: akarod, hogy utánanézzek? Pár napon belül kaptam az infót: Fehérgyarmattól 405 km-re él. Az ottani kapcsolattartó megkérdezte, hogy felhívhatom-e, majd este már telefonon onnan folytattuk a hosszú beszélgetést, ahol 32 éve abbahagytuk. Húsvétkor a feleségemmel elmentünk meglátogatni, de abba nem egyezett bele, hogy a lakhelyén találkozzunk, így egy étterem teraszán vált valóra a sok évtizednyi „milyen jó lenne még egyszer találkozni” sóhaj.
Sok minden kiderült ott, illetve a következő hetekben zajlott beszélgetéseink során. Ahol élnek (nem túl jó körülmények között) a tolókocsiba kényszerült élettársával (a barátomnak pedig egy nem kezelt, előrehaladott betegsége van), onnan menniük kell, de a kevés nyugdíjból nem telik egy normális albérlet megfizetésére.
„Ha Fehérgyarmat környékére költöznétek, könnyebben tudnánk segíteni” – javasoltam neki.
Beindult a gépezet, létrehoztam egy Messenger-csoportot a volt tanítványokból, adománygyűjtést indítottam, és találtam egy szomszédos faluban egy számukra tökéletesnek tűnő albérletet.
Elindult a költöztetés megszervezése, de időközben az albérlettel csúnyán csőbe húztak…
Ezzel a történettel párhuzamosan folyt egy másik, nagyjából két évtizede húzódó történet is gyülekezetünk életében. Imaházunk egy osztatlan közös tulajdon része, a korábban itt lakó, szeretett időseink a kétezres évek közepén meghaltak. 2025 tavaszán ismét elindultak a tárgyalások az ingatlan megvásárlására, ez idő alatt a gyülekezet közös imával és előre hozott ünnepléssel várta a döntést: „akár sikerül megvenni, akár nem, azt az Úr akarataként vesszük”.
Számunkra az ingatlan megvásárlása két okból volt fontos: nehogy egy idegen költözzön be és ezzel zavarja az összejöveteleinket, illetve a hátsó udvarban lehetőség lenne egy parkoló kialakítására, ugyanis a forgalmas és szűk utcán való parkolással eléggé zavarjuk a közlekedést és a szomszédokat.
Az Úr jónak látta, hogy az egyház tulajdonába kerüljön az említett ingatlan; megterveztük (hosszabb távon) annak a használatbavételét, illetve bizonyos részének a lebontását.
Aztán az élet közbeszólt: az első történetet ott hagytam abba, hogy a kiszemelt albérlettel csúnyán átvágtak… Jött a kézenfekvő javaslat: mi lenne ha nem lebontanánk, hanem felújítanánk és ide költöztetnénk a fent említett barátainkat? A gyülekezet egyhangúlag támogatta, az egyházterület és az unió vezetése is áldását adta ezen kezdeményezésre.
Elindult a nagy gyülekezeti összefogás az épület kiürítésére, az udvar rendberakására, amihez más gyülekezetből is érkezett komoly gépimunka-felajánlás; a volt tanítványok adományaiból megvettük a szükséges anyagokat; megtörtént az elektromos hálózat cseréje, a falak kijavítása, helyiségek kifestése, rámpa készítése a tolókocsi közlekedése miatt; új konyhaszekrény vásárlása és minden szükséges eszköz beszerzése, amire egy háztartásban szükség van. Ami egyértelműen megfigyelhető: a gyülekezetet egy emberré formálta; a környezetünk megmozdult és amivel csak tudott, segített; aki eddig azt sem tudta, hogy a városban van adventista gyülekezet, azóta többször átlépte a kapuját; stb.
Közeledett a költöztetés ideje. Egy korábbi sérülésem miatt (jobb oldali ülőideg) 30-40 perc vezetés után komoly fájdalmaim voltak, ráadásul sikerült két héttel a költöztetés előtt még egy keresztszalag szakadást is – ugyancsak a jobb térdemben – összehozni. Szombaton arra kértem a gyülekezetet, hogy imádkozzanak a csodáért, mert holnap reggel szeretnénk menni, ahogy eredetileg terveztük…
Vasárnap reggel, egy felajánlott szerelvénnyel megvalósításra került a költöztetés. Azon a napon az ima ismét meghallgatásra került. Nagyjából ezer km utazás, min. 5 óra vezetés pihenés nélkül, abszolút fájdalommentesen ért véget!
Pár nappal később indult B. B. orvosi kezelése, ami – a főorvos szerint az utolsó pillanatban – hála az Úrnak, komoly javulást hozott.
A nyáron a sok munka mellett szerveztünk egy bográcsolást is amelyre meghívtuk a gyülekezet szomszédait az új lakókkal való megismerkedésre, amit nagy örömmel el is fogadtak, nagyon jó beszélgetések alakultak ki ezen az alkalmon.
Azóta sok ember felkereste a lakóinkat, volt aki Németországból, Svájcból vagy éppen a szomszéd faluból. A városban futótűzként terjedt a hír, aminek kapcsán nagyon sok elismerést, köszönetet kaptunk. Ha a helyi református iskola igazgatóját idézhetem: amit ti csináltok, azt tanítani kellene az iskolában, és könyvet kellene írni róla…
Az ősz beköszöntével szükségessé vált a parkoló végleges kialakítása a sáros idő miatt, amihez a kivitelező – a helyszíni felmérés során valahogy a tized és önkéntes adomány témájáról beszéltünk, ráadásul meglátta a lakónkat is, akit felismert – adott egy nagyon baráti ajánlatot, amiből felajánlásként az összeg 1/4 részét még levonta, de a fennmaradó részt sem tette mai napig lehetővé, hogy kifizessük.
B. B. egyszer azt mondta nekem: „Ha ez nem így történik, valószínűleg én már nem élnék, eddig a dolgok alakulását a véletlennek tulajdonítottam, most megértettem: ez a Gondviselés.”
Amit 2026-ra kérünk az Úrtól: ez az év legyen ugyanolyan sikeres, mint 2025, de most a lélekmentés területén!
Hegyes Csaba
