Sosem hittem volna, hogy A nagy küzdelem egyszer páriakönyvvé válik sok adventista szemében. Most mégis megtörtént. Azonban ez csak tünet: a probléma a prófétai jelenség körül alakult ki. Ha nem akarok hazudni magunknak, akkor ki kell mondanom: sok adventista nem hiszi, hogy Ellen White próféta volt. De ami még ettől is rosszabb, azt sem, hogy a prófétaság jelenvaló kérdés lenne-e.
Cikkünkben nincs hely reagálni az ezen problémák által felvetett ellentmondások széles spektrumára (de remélem, a későbbiekben erre is lesz mód egyéb írásokban!), annak csak két vetületét szeretném most érinteni. Az egyik maga a prófétaság kérdése, vagyis hogy milyen problémát épít, ha nem hiszünk már a jelen idejű prófétaság ajándékában. A másik A nagy küzdelem c. könyv, amit ennek okán utasítunk el manapság.
Lenni, vagy nem lenni? Ez itt a kérdés
A híres Shakespeare-i idézet két szempontból is találó: egyrészt a választás kényszerét mutatja meg, vagyis azt, hogy a kérdés kapcsán nem kerülhetjük ki, hogy valamelyik oldalra álljunk. Itt nem lehetséges a tartózkodás (vagy legalábbis nem akármeddig). Különösen annak fényében érvényes mindez, amit a következőkben az Ige alapján látunk majd.
Másrészt a döntés életbevágó lehet, vagyis létkérdés, mint Hamlet dán királyfi esetén (bár más okból).
Szükségünk van-e még prófétá(k)ra?
A rövid és határozott válasz: igen. Miért? A Jelenések könyve 12:17 versében a következőt olvashatjuk: „Megharaguvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele.” Ezt kiegészítendő, a Jelenések könyve a 19:10 versben így definiálja a Jézus bizonyságtételét: „…mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke.” A két idézet azt mutatja be, miként azonosítható az újszövetségi maradék az Isten szemével nézve (régen és most). Két azonosítójuk van: megőrzik Isten parancsolatait, ill. Isten a prófétaság lelki ajándékával mutatja meg, hogy szerinte is hozzá tartoznak (erre utal a Jézus bizonyságtétele kitétel).
E két ige fényében a prófétaság ajándéka nemhogy lehetséges, de egyenesen kötelező eleme egy egyházi közösségnek, amelyik isteniként azonosítja magát, hiszen nélküle egyszerűen nem lehetünk Isten népe. És amiért (is) zseniális a Biblia: míg az első idézet közvetlenül a Jézus földi eljövetele, majd elragadtatása utáni időszakot határozza meg, addig a 19. fejezetben a végidőről van szó. Ez pedig azt is jelenti, hogy a két határozóbélyeg nem változott az elmúlt kétezer évben. Nem mondhatjuk tehát, hogy míg ez az apostolok idején rendben volt, addig mára ez nem szükségszerű. Vagyis a végidei egyházat is ugyanaz a két határozóbélyeg érvényesíti, ergo, a prófétaság jelenidejűsége nélkül nem lehetünk Isten népe.
Mi következik ebből? Aki tagadja a prófétaság jelenvaló ajándékát, az nem tart igény azokra a jegyekre, amelyeket pedig Isten maga jelentett ki, mint egyedüli határozóbélyeget, ami egyedül és tévedhetetlenül mutat rá, kik Isten népe.
Ellen White prófétai szerepét sokfelől és sokféleképpen igyekeztek már aláásni (belülről és kívülről is). Azonban azokon a mércéken, amelyeket a zsidóság és a kereszténység bibliai háttéren alkotott a prófétai szerep igazolására, még senkinek sem sikerült cáfolnia prófétai voltát.
De mindezeken felül: tényleg azt hisszük, hogy a próféták elfogadása fekete-fehér történet? Az izraeliták többsége elutasította azokat a nagy prófétákat, akiket ma szentként tisztelünk. A mózesi vagy még inkább a jézusi jelenség egyértelműen Istentől eredése ma vitán felüli. De nézzük meg saját korukat, és azonnal rádöbbenünk, hogy a próféták megkérdőjelezésénél nincs „szokottabb” viselkedésforma.
A valóság az, hogy a próféták elfogadása mindig is szubjektív hitdöntés volt. Ahogy Isten és Jézus elfogadása is, amely ráadásul nem racionális talajon történt, hanem a Szentlélek befolyásának hatására. És az is marad, mert ahogy Istenben egy nem vizsgálható természetfelettit kell a tudatunkba építenünk, ugyanígy kell eljárnunk a prófétákkal is. Szubjektív lesz, mindig, vitatható lesz, mindig, és a többség nem fogja elfogadni, ahogy mindig is így volt. Könnyű a próféták sírjait évről évre gondozni, meszelni, emlékezni rájuk azzal a biztos elfogadással, amit az utókor ránk hagyományozott. De a jelen idejű prófétákat pont ugyanúgy el fogjuk utasítani, mint ahogy tették Jeremiás és Ezékiel kortársai velük.
De ettől a képlet még nem változik: a próféták nem lehetőség, hanem kötelező elem – a két idézett újszövetségi bizonyságtétel szerint. Az elutasítással pedig azt kockáztatjuk, hogy éppen azt a jegyet vetjük el, amelyik nélkülözhetetlen a végidei nép azonosításában.
Ellen White mint próféta
Próféta volt-e Ellen White? Racionális érveléssel sem az igent, sem a nemet nem lehet objektíven igazolni e kérdésben. Miért is lenne másképp? A próféták Isten üzenetének a közvetítői. Viszont életükben és munkásságukban pont az isteni szálat lehetetlen objektíven igazolni. Mindegy, mit tesznek, mondanak, akármennyire igazuk van, akármennyire nyilvánvaló egyesek számára az isteni befolyás az életükben, a szubjektív elem mindig ott marad, és elég lesz ahhoz, hogy kétségeket építsen: Mi van, ha amit látunk mégsem úgy van? (Ráadásul ők is emberek, így néha tehetnek számunkra nem tetszőt is, amit aztán ellenük lehet fordítani.) Erre a legjobb példa a farizeusok és a zsidó vezetők kétsége, akik a rendkívüli csodák láttán – minden észszerűséget hátrahagyva – arra a következtetésre jutottak, hogy Jézus az ördög erejével tesz csodákat (pedig minden tanításuk, a messiási ténykedésről szóló korai ismereteik szerint azokat a cselekedeteket tette, amiket csak a Messiás végezhetett el).
Ami biztos: sokan igyekeztek már hamis prófétának beállítani Ellen White-ot, de legjobb tudomásom szerint ez bibliai alapon még senkinek sem sikerült (bár a cáfolatok készítői erről meg vannak győződve). Hely hiányában itt most nem bonthatom ki, de évezredek óta vannak bibliai módszerek arra, hogy egy prófétát igaznak vagy hamisnak lehessen bélyegezni. Ezen a mércén Ellen White mindig megállt (élete, a Szentíráshoz való viszonya, írásainak a Szentíráshoz való viszonya stb.). Ha pedig mindennek ellenére elutasítjuk a munkásságát, akkor nyitva marad a kérdés: Van prófétánk? Ha nincs, akkor akár be is zárhatjuk a „boltot”, hiszen innentől kezdve az elhívásunk kérdéses, tudniillik éppen a legfontosabb két jegyet nem tudjuk felmutatni.
Ha viszont Ellen White próféta volt (ahogy én hiszem), akkor jelen világunkban egyetlen nép életében teljesedik csak (ismereteim szerint) a két feltétel: a törvény megőrzése, megtartása + prófétaság… nem szükséges leírni, hogy kikről van szó.
Tudom, milyen érzés istentelen világban élni azzal a tudattal, hogy nincs mentségem a pusztulásra, amit ráadásul meg is érdemlek – átéltem megtérésem előtt. Sokkal jobb már most, abban a tudatban, hogy abban a vallásban élek, amelyikben egyedül teljesül a két feltétel, amelyik szerint Isten határozza meg a saját népét. Aki ezt nem szeretné magáénak, ám legyen. De ne vegyék el attól, aki ennek örülni szeretne. Az igazság egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem függ attól, elfogadjuk-e.
Ma egyre több helyen találkozom a politikailag korrekt vallásosság jeleivel a gyülekezetekben. A nagy vallási tömegbe tartozni egyre többek vágya, aminek egyik legnagyobb akadálya éppen a másságunk. Ennek a két legfontosabb oka, mármint annak, hogy bennünket a nagy vallási világ kevésbé fogad el: a törvény megtartása + Ellen White prófétának tartása. Hát nem érdekes? Pont az a két dolog, ami a Jelenések könyve szerint az Isten népének azonosítója.
A nagy küzdelem
Hogy kapcsolódik mindehhez A nagy küzdelem c. könyv? Tapasztalatom szerint két fő oka van a könyv elvetésének: Ellen White prófétai szolgálatának elutasítása (ami azért is érdekes, mert érveket még sosem hallottam efelől). Illetőleg a politikailag korrekt kereszténység vágya (ami jól láthatóan kirajzolódott egy értekezleten, amelyen a könyv ellen felszólalók egyetlen érve az volt, hogy „mert mit mond a pápaságról!”). E két dolog többnyire összekapcsolódik, és gyakran olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint A nagy küzdelem könyvvel szembeni érvelés, fellépés (aktívan és passzívan egyaránt).
De mivel itt nincs terem érvelni Ellen White mellett, és mivel a prófétai elfogadása egyébként is szubjektív, inkább térjünk rá egy rövid végkifejlet erejéig a könyvre magára, elfogadva, hogy az írója próféta. Mert ha ez az állítás igaz, akkor igaz az is, amit ő a könyvéről állít:
Ellen White A nagy küzdelem c. könyvvel kapcsolatban kijelentette, hogy a lényege, hogy „feltárja a jó és a rossz közötti nagy küzdelem jeleneteit; Sátán aljasságait, illetőleg azt, hogy milyen eszközökkel lehet sikeresen ellenállni neki; célja, hogy megmutassa azokat a megoldásokat, amelyek a bűn problémáit hatékonyan képesek kezelni, rávilágít a bűn eredetére és végső sorsára, ezáltal bemutatva Isten igazságát és jóindulatát minden tettében teremtményei iránt; bemutatva törvényének szent és változhatatlan természetét” (Introduction, xii. o.).
A szerző határozottan képviselte azt, hogy „A nagy küzdelem c. könyvet mindenhova el kellene juttatni, ahova csak lehetséges. Benne van a múlt, a jelen és a jövő. Azzal, hogy benne megtaláljuk a föld záróeseményeinek vázlatos leírását, erőteljes bizonyságtétel az igazságról. Jobban várom ennek a könyvnek a lehető legszélesebb körben történő terjesztését, mint bármelyik egyéb kiadványét, amit írtam, hiszen A nagy küzdelem c. könyv a világ számára szóló végső üzenetet tartalmazza, sokkal inkább, mint bármely más könyvem” (Letter 281, 1905). „A nagy küzdelem c. könyvemet értékesebbnek tartom az ezüstnél és az aranynál, és leghőbb vágyam, hogy az emberekhez eljusson. A könyv írása közben gyakran éreztem Isten angyalainak jelenlétét. És gyakran, amikor egy-egy fejezetet írtam, éjszakai látomásban láttam leperegni őket, hogy elmémben frissek és élénkek legyenek” (Letter 56, 1911).
2023–2024 A nagy küzdelem éve volt a világban. Magyarországon ebből nem sokat érzékeltünk, talán csak az én makacsságom éreztette néha, amikor a szószékről újra és újra hangoztattam, amikor több lapszámban írtam erről. Brazíliában volt olyan nap, amikor 1 millió példányt ajándékoztak el belőle. Az uniók számos országban projekteket dolgoztak ki, és a korábbiaktól sokkal nagyobb mértékben igyekeztek eljuttatni az emberekhez. De hogy ne csak tengerentúli példákat mondjunk: Ausztriában évente kétszer is ki kellett nyomni ebben az időszakban, annyira gyorsan fogyott a programok hatására.
De azért nálunk sem volt teljesen nyomtalan ezen időszak. Az ASI Magyarország felépített egy programot, amely egy egyszerű és könnyű lehetőséget kínál, hogy a könyv mindenkihez eljusson, aki kíváncsi rá, mégpedig ingyen. A konstrukció keretében szórólapon vagy honlapon keresztül lehet megrendelni a kiadványt, amit a kiadó (mint az ASI társa) ingyen postáz ki a megrendelőnek. Évente 200-300 példány körül alakul az így megrendelt könyvek száma, csak ezen a csatornán keresztül úgy, hogy nagyon kevesen veszik a fáradtságot, hogy népszerűsítsék ezt a lehetőséget.
A kiadó sok száz szórólapot eljuttatott csomagokban, kiadói napokon a közösségeinkhez, hogy bátorítsa őket arra, hogy lépjenek be a terjesztésbe. Közzétehetjük a honlapokon a linket, amelyre kattintva a konyvpostan.hu-ra érkezhet az érdeklődő, ahonnan már könnyű dolga van. De egyéb lehetőségeink is adottak lehetnek, hiszen mindez csak egy példa. De csak ha nem zárkózunk el.
Márpedig manapság hatalmas réteg zárkózik el, és változatos érvekkel igyekszik igazolni, miért „nem szabad ezt a könyvet már terjeszteni”. A döntés a ti kezetekben van. Mi hiszünk a prófétaságban, és hisszük azt is, hogy ez a könyv fontos kiadvány a végidőben. Hadd zárjam egy lelkészekkel történt csoportos beszélgetésen elhangzott érvvel soraimat (hogy hol történt, most nem fontos). Miután 3-4 lelki vezető elmondta az ellenérveit a könyv kapcsán, egy idősödő lelkész felállt, és a következőt mondta: „Én pont így gondoltam egy időben, ahogy most ti elmondtátok. De azt láttam, hogy a testvérek, akik nem igyekeznek túlgondolni ezt az egészet [utalt itt azokra az érvekre, amik elhangzottak], elmentek és dolgozni kezdtek a kiadvánnyal. És tudjátok, mit láttam? Isten megáldotta őket, és azokat is, akik kapták. Így most már tudom, hogy nem lehet emberi érvekkel e könyv és az üzenete útját állni. Már nem állok az útjába, amikor a testvérek ezt a könyvet terjeszteni akarják. Isten nem azon az észszerű mezsgyén gondolkodik, mint mi, és nem is feltétlenül azt kéri, hogy értsük meg az Ő logikáját. Inkább azt szeretné, hogy végezzük el a ránk bízottakat, és ne állítsanak meg minket a többnyire inkább kétséges érveink.”
Dr. Gyetvai Gellért
kiadóigazgató
