Az elhízás nem tisztán táplálkozási kérdés, valójában tünet, ami egy gondolkodásmódot tükröz. A helytelen gondolkodási rendszert, ami életszokásokban, életgyakorlatban válik láthatóvá, amely aztán – többek között – az eltorzuló testben mutatkozik meg. Ha a gondolkodásmód egészségessé válik, a test is visszaformálódik.
Nagy mennyiségű energiát fektettünk az elmúlt években arra, hogy a sokak szemében már ódivatú, nem sok mindenre jó, félresöprendő, negatívan értékelt, nélkülözött, neglegált, elítélendő, lekicsinyelt… könyvmissziót népszerűbbé tegyük. És sikerült? Ha csak a főszámokat látom, akkor igen, még ha vágyaink nem is mindenben teljesedtek be. Ha némileg mélyebbre tekintek, akkor viszont pont azt nem látom, ami a változás gyökerét jelenthetné az egésznek: a széleskörű változást.
Ha Nyugat-Európából vagy az USA-ból érkezik valaki, és a misszióról beszél, tapasztalat, hogy magától értetődő számára, hogy a misszió egyben könyvmissziót is jelent, legyen szó gyülekezetalapításról vagy rádiós misszióról, de akár ifjúsági vagy egyéb médiamissziót is mondhatnék. Magától értetődően kapcsolják a könyveket az egyéb programokhoz, annyira, hogy elválaszthatatlan része minden ilyen tevékenységnek. Mert a könyv valójában 90%-ban kapcsolt misszió. És csak 10%-ban önálló ága az evangélium terjesztésének (könyvevangélisták által). Ha Mark Finley gyülekezetalapítási tervet mutat, akkor biztos lehetsz benne, hogy több fázisban is a könyveké a kiegészítő szerep, de önállóan is megjelenik akár több ponton is. És nálunk?
Alapvető tapasztalat, hogy míg egyes helyeken nálunk is elválaszthatatlan része a könyv a missziós programoknak, a gyülekezetek többségében olyan szinten háttérbe szorult, hogy már akkor sem kapcsolják a meglévő tevékenységekhez, ha az szinte kiált az összekapcsolásért. Gyülekezetek rendszeresen ételt osztanak, akár évek óta, és nem jut eszükbe, hogy a csomagba egy-egy könyvet is tehetnének, főleg karácsony idején. Mások rendszeresen zenés programokat szerveznek, de a könyvek nélkül. Evangelizációk folynak anélkül, hogy bárkinek eszébe jutna, hogy az előadások mellé könyveket lehetne ajánlani, ajándékozni. Láttam már gyülekezetben, akik könyvet nyertek a kiadó pályázatán, hogy a könyvek lekerültek egy alagsori helységbe, hogy aztán mára a gyülekezet ne is emlékezzen arra, hogy ezeket misszióra kapták. Máshol nézem a traktátot, és furcsa érzés fog el, amit először nem is értek, majd leesik, mi a furcsa a látványban: egyetlen advent kiadós könyvet sem látok. Azok valahol egy zárt szekrényben (gyakorlatilag elérhetetlenül) pihennek, amit a traktátos kérésre meg is tud mutatni (amitől én nem érzem jobban magam). Visszatérő tapasztalás, hogy a könyveink egy szemektől eldugott helyen, zárt vitrinben pihennek, komoly utánjárás nélkül még arra sincs lehetőség, hogy belelapozzon a „hívatlan” érdeklődő. Ez marketingszempontból éppen olyan, mintha ott sem lennének. Miközben folyton előjön az élmény, amikor mindenféle egyház gyülekezeteit látogattam a disszertációm írásakor, hogy akárhova mentem, mindenütt szembejöttek velem a kiadványok, jól látható helyekre kitett, szinte mindig ingyenesen is elérhető, de megkerülhetetlenül hivalkodó könyvek, amelyben a hitüket hirdették. Mindez elkeserítő, de csak addig, amíg le nem esik a tantusz…
Mert a legnagyobb baj nem ez. Mert mindez nem a baj maga, hanem csak a mi „kövérségünk”, a tünet, ami azt mutatja, hogy a hitünkkel vannak komoly problémák, vagyis a gondolkodásmódunk sérült valahol. Valójában a hitünk erjed. És hiába megyek minden héten más és más gyülekezetbe, hiába beszélek lelkesen a könyvek terjesztésének fantasztikus evangéliumi értékéről, a kialudt vagy már csak parázsló, de az éltető levegőtől jobbára elzárt hit nem tükröz vissza sem érdeklődést, sem vágyat… és egyszer csak ráeszmélek, hogy az üveges tekintet nem a könyveknek szól. Már nem hoz izgalomba bennünket az Ige maga sem, amely önmagában is elég felvillanyozó kellene, hogy legyen. Már nem ösztönöz a közösség, ami gyakran akkor is megtartó erővel bírt, ha a hit egyébként billegett. Mit várhatok a könyvek esetén, ha a hitutunk lényegesen erőteljesebb szegmenseiben is az apátia lett az úr?
Borzongás fut végig rajtam, és arra vágyom, hogy valami történjen. Csodára vágyom. Arra, hogy valami legyen, ami kibillent bennünket a befelé fordulás zsákutcájából. Ami elvisz a tévútról, amely elhiteti velünk, hogy hitünk elhazudása a jó irány, ami abban erősít, hogy ahelyett, hogy a bibliai igazságokat képviselnénk, annak különlegességében, amiképpen nekünk adatott, a politikailag korrekt kereszténység posványában fetrengjünk, ami maga a gyümölcstelenség.
Aztán másnap felkelek, imádkozom, és folytatom a dolgaimat ott, ahol tegnap abbahagytam, abban a reményben, hogy talán ma lesz az a nap, amelyben látom a jelet az Istentől, a változás jelét…
Dr. Gyetvai Gellért
kiadóigazgató
