A bűn zsoldja a halál. De az egyedül halhatatlan Isten örök életet ad megváltottainak. Addig a napig a halál minden ember számára csak öntudatlan állapot. Amikor életünk ura, Krisztus, megjelenik, a feltámadt igazak az élő igazakkal együtt megdicsőülnek és elragadtatnak, hogy Urukkal találkozzanak. A második feltámadás, a gonoszok feltámadása, ezer év múlva lesz.
(Róm 6:23; 1Tim 6:15-16; Préd 9:5-6; Zsolt 146:3-4; Jn 11:11-14; Kol 3:4; 1Kor 15:51-54; 1Thessz 4:13-17; Jn 5:28-29; Jel 20:1-10)
A filiszteusok serege táborba szállt Sunemnél, és felkészült Izrael megtámadására. Saul király, aki egyáltalán nem volt bizakodó hangulatban, Izrael seregét a Gilboa hegy közelében állította fel. A múltban Isten jelenlétének bizonyosságával Saul félelem nélkül vezethette Izraelt az ellenségeivel vívott csatába. De Saul elfordult az Úrtól, és amikor a hitehagyó király megpróbált kapcsolatba kerülni Istennel, hogy megtudja a közelgő csata kimenetelét, Isten nem állt szóba vele.
Az ismeretlen holnaptól való baljóslatú félelem nagyon ránehezedett Saulra. Ó, ha Sámuel vele lenne! De Sámuel meghalt, és nem adhatott tanácsot neki. Vagy igen?
Saul megtudta, hogy van egy halottidéző, aki megmenekült a korábbi boszorkányüldözéstől, és a magas király lealacsonyult, hogy e halottidézőtől megtudja a másnapi csata kimenetelét. Ezt kérte: „Sámuelt idézd fel nekem!” A médium a szeánsz alatt „istenfélét” látott „feljőni a földből”, aki közölte a szerencsétlen királlyal, hogy Izrael nemcsak elveszti a háborút, de őt és fiait is megölik (lásd 1Sámuel 28).
A jövendölés valóra vált. De valóban Sámuel lelke volt az, aki ezt megjövendölte? Hogyan lehetett ennek az Istentől kárhoztatott halottidézőnek hatalma Sámuel – Isten prófétájának – lelke felett? És honnan jött Sámuel, miért „a földből” jött fel a lelke? Ha nem Sámuel lelke volt az, aki Saulhoz szólt, akkor ki volt az? Nézzük meg, mit tanít a Biblia a halottakról, a halottakkal való kapcsolatról és a feltámadásról!
Halhatatlanság és halál
A halhatatlanság az az állapot vagy tulajdonság, amely nincs kitéve a halálnak. A Szentírás fordítói ahalhatatlanság szót a görög athanasia, „halál nélküliség” és aphtharsia, „romolhatatlanság” kifejezésből fordították. Hogyan vonatkozik ez a fogalom Istenre és az emberi lényekre?
Halhatatlanság. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy az örökkévaló Isten halhatatlan (1Tim 1:17). Tény, hogy Ő „egyedül halhatatlan” (1Tim 6:16). Ő nem teremtett lény, Ő önmagában létezik; nincs kezdete, és nincs vége (lásd e könyv 2. fejezetét).
„A Szentírás sehol sem értelmezi a halhatatlanságot olyan tulajdonságként vagy állapotként, amely az embernek vagy ‘lelké’-nek, ‘szellemé’-nek saját, vele született tulajdona. A többnyire ‘lélek’-nek vagy ‘szellem’-nek fordított kifejezések… több mint 1600-szor fordulnak elő a Bibliában, de sohasem kapcsolódnak a ‘halhatatlan’ vagy ‘halhatatlanság’ szóhoz.” (lásd a 7. fejezetet).[1]
Tehát ellentétben Istennel, az ember halandó. A Szentírás az ember életét a párával hasonlítja össze, amely „rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik” (Jak 4:14). „Test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza.” (Zsolt 78:39) Az ember „mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltűnik, mint az árnyék, és nem állandó” (Jób1 4:2).
Isten és az ember alapvetően különbözik egymástól. Isten végtelen, az ember véges. Isten halhatatlan, az ember halandó. Isten örökkévaló, az ember múlandó.
Feltételes halhatatlanság. A teremtéskor „az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé” (1Móz 2:7 – új kat. ford.). A teremtés története kinyilatkoztatja, hogy az emberiség Istentől kapta az életet (vö. ApCsel 17:25, 28; Kol 1:16-17). Ennek az alapvető ténynek a következtében a halhatatlanság nem az ember vele született tulajdonsága, hanem Isten ajándéka.
Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, szabad akaratot adott nekik – a döntés képességét. Engedelmeskedhettek vagy megtagadhatták az engedelmességet; megmaradásuk Isten ereje általi állandó engedelmességüktől függött. Tehát az ajándékba kapott halhatatlanságuk feltételes volt.
Isten gondosan és világosan meghatározta, hogyan veszthetik el ezt az ajándékot – ha esznek „a jó és gonosz tudásának fájáról”. Isten figyelmeztette őket, hogy amikor „ejéndel arról, bizony, meghalsz” (1Móz 2:17).[2]
A halál a bűn zsoldja. Sátán cáfolva Isten figyelmeztetését – hogy az engedetlenség halálhoz vezet – azt állította: „Bizony, nem haltok meg” (1Móz 3:4). De Ádám és Éva, miután áthágta Isten parancsát, megtapasztalta, hogy a bűn zsoldja valóban halál (Róm 6:23). Bűnük vonta maga után ezt az ítéletet: „Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél; mert por vagy te, és ismét porrá leszesz” (1Móz 3:19). Ezek a szavak nem az élet folyamatosságát jelzik, hanem a megszűnését.
Ennek az ítéletnek a kimondása után Isten elzárta a bűnös párt az élet fájától, hogy ne ehessen arról, nehogy „örökké éljen” (1Móz 3:22). Isten cselekedete nyilvánvalóvá tette, hogy az engedelmesség feltételével ígért halhatatlanság elveszett a bűn miatt. Most halandókká lettek, kitéve a halálnak. És mivel Ádám nem örökíthette tovább azt, amije már neki sem volt, „a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek” (Róm 5:12).
Csak Isten irgalma mentette meg Ádámot és Évát az azonnali haláltól. Isten Fia felajánlotta életét, hogy ők még egy lehetőséget kaphassanak – egy második esélyt. Ő volt „az Isten Báránya, aki megöletett e világ alapítása óta” (Jel 13:8).
Az emberiség reménysége. Bár az emberek halandónak születnek, a Biblia arra bátorít, hogy keressük a halhatatlanságot (lásd pl. Róm 2:7). Jézus Krisztus ennek a halhatatlanságnak a forrása. „Az Isten kegyelmi ajándéka… örök élet a mi Urunk, Krisztus Jézusban” (Róm 6:23; vö. 1Jn5:11). Ő „eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot” (2Tim 1:10). „Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (1Kor 15:22) Krisztus maga mondta, hogy hangjára megnyílnak a sírok, és feltámadnak a halottak (Jn 5:28-29).
Ha Krisztus nem jött volna el, az emberiség helyzete reménytelen lett volna, és mindazok, akik meghaltak, örökre elpusztultak volna. De Krisztus áldozata folytán senkinek sem kell elpusztulnia. János ezt mondta: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Tehát a Krisztusba vetett hit nemcsak a bűn büntetését törli el, hanem megajándékozza a hívőket a felbecsülhetetlen halhatatlansággal.
Krisztus „világosságra hozta… a halhatatlanságot az evangélium által” (2Tim 1:10). Pál arról biztosít bennünket, hogy a Szentírás „bölccsé tehet… az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által” (2Tim 3:15). Akik nem fogadják el az evangéliumot, nem kapnak halhatatlanságot.
Részesülés a halhatatlansálban. Így írja le Pál azt a pillanatot, amikor az üdvözülendők megkapják a halhatatlanság ajándékát: „Ímé, titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz Ige, amely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra” (1Kor 15: 51-54).
Ebből nagyon világosan kitűnik, hogy Isten nem a halál pillanatában ad örök életet a hívőnek, hanem a feltámadáskor, amikor „az utolsó trombita” szól. Akkor „e halandó halhatatlanságba öltözik”. Noha János világossá teszi, hogy megkapjuk az örök élet ajándékát, amikor elfogadjuk Jézus Krisztust személyes Megváltónknak (1Jn 5:11-13), de ez az ajándék ténylegesen akkor valósul meg, amikor Krisztus visszajön. Csak akkor fogunk halandóból halhatatlanná, romlandóból romolhatatlanná változni.
A halál természete
Ha halál az élet megszűnése, mit mond a Biblia, milyen állapotba kerül az ember, ha meghal? Miért fontos, hogy a keresztények megértsék ezt a bibliai tanítást?
A halál alvás. A halál nem teljes megsemmisülés, hanem csak átmeneti öntudatlan állapot, míg az ember a feltámadásra vár. A Biblia ismételten alvásnak nevezi ezt a közbeeső állapotot.
Az Ótestamentum azt mondja Dávidról, Salamonról, valamint Izrael és Júda többi királyának haláláról, hogy „elaludtak atyáikkal” (1Kir 2:10; 11:43; 14:20, 31; 15:8; 2Krón 21:1; 26:23 stb.). Jób alvásnak nevezte a halált (Jób 14:10-12), mint Dávid (Zsolt 13:4), Jeremiás (Jer 51:39, 57) és Dániel is (Dán 12:2).
Az Újtestamentum ugyanezt a hasonlatot használja. Jairus halott leánya állapotának minősítésekor Krisztus azt mondta, ő alszik (Mt 9:24; Mk 5:39). Hasonlóképpen nyilatkozott a meghalt Lázárról is (Jn 11:11-14). Mt azt írta, hogy „sok elhunyt szentnek teste feltámadt” (Mt 27:52) Krisztus feltámadása után, és amikor Lukács beszámolt István mártírhaláláról, azt írta, hogy István „elaluvék” (ApCsel 7:60). Mind Pál, mind Péter a halált alvásnak nevezte (1Kor 15:51-52; 1Thessz 4:13-17; 2Pt 3:4).
A halál alváskénti bibliai ábrázolása teljesen illik a halál természetére, ahogy a következő összehasonlítások mutatják: 1. Akik alszanak, öntudatlanok. „A halottak semmit nem tudnak.” (Préd 9:7) 2. Alváskor szünetel a tudatos gondolkozás. „Kimegyen a lelke… aznapon elvesznek az ő tervei.” (Zsolt 146:4) 3. Az alvás véget vet a mindennapi tevékenységnek. „Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendő vagy.” (Préd 9:12) 4. Az alvás elválaszt bennünket az ébren levőktől és tevékenységeiktől. „Többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” (8. vers) 5. A normális alvás az érzelmeket közömbösíti. „Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett.” (8. vers) 6. Az alvók nem dicsérik Istent. „Nem a meghaltak dicsérik az Urat.” (Zsolt 115:17) 7. Az alvás feltételezi az ébredést. „Eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijőnek.” (Jn 5:28-29)[3]
Az ember visszatér a porba. Ahhoz, hogy megértsük, mi történik az emberrel, amikor meghal, ismernünk kell az ember alkotórészeit is. A Biblia szerves egységnek ábrázolja az embert (lásd e könyv 7. fejezetét). A lélek szó olykor az egész embert jelenti, máskor pedig az érzelmeit. Ezzel azonban nem azt tanítja, hogy az ember két különálló részből áll. Mert a test és a lélek csak együtt létezik; oszthatatlan egységet alkot.
Az ember teremtésekor a föld porának (elemeinek) és az élet leheletének az egyesítéséből jött létre az élő lény vagy lélek. Ádám nem kapott lelket különálló lényként; ő vált élő lélekké (1Móz 2:7; lásd e könyv 7. fejezetét is). A halálkor ennek fordítottja történik: a föld pora az élet lehelete nélkül öntudat nélküli embert vagy halott lelket jelent (Zsolt 146:4). A testet alkotó elemek visszatérnek a földbe, amelyből jöttek (1Móz 3:19). A léleknek nincs a testtől független tudatos léte; egy bibliai szöveg sem jelzi, hogy a halálban a lélek tudatos lényként tovább él. Valóban, „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni” (Ez 18:20).
A halottak tartózkodási helye. Az Ótestamentum héberül seol-nak, az Újtestamentum pedig görögülhadés-nek nevezi azt a helyet, ahova az emberek a halálukkor jutnak. A Szentírásban a seol a leggyakrabban a sírt jelenti.[4] A hadés jelentése a seol-hoz hasonló.[5]
Minden halott erre a helyre jut (Zsolt 89:49), igazak és gonoszak egyaránt. Jákob ezt mondta: „sírva megyek fiamhoz a sírba [seol-ba]” (1Móz 37:35). Amikor a föld megnyitotta „az ő száját”, hogy elnyelje a gonosz Kórét és társait, „elevenen szállnak alá a pokolba [seol-ba]” (4Móz 16:30).
A seol magába zárja az egész embert, amikor az meghal. Amikor Krisztus meghalt, leszállt a sírba (ahadés-be), de a feltámadáskor lelke elhagyta a sírt (a hadést, ApCsel 2:27, 31 vagy seolt, Zsolt 16:10). Amikor Dávid megköszönte gyógyulását Istennek, bizonyságot tett arról, hogy kimentette lelkét „a sírba [seol-ba] szállók közül” (Zsolt 30:4).
A sír nem az öntudatuknál levő emberek helye.[6] Minthogy a halál tulajdonképpen alvás, a halottak öntudatlan állapotban vannak a sírban a feltámadásig, amikor a sír (hadés) kiadja halottait (Jel 20:13).
A lélek visszatér Istenhez. Bár a test visszatér a porba., a lélek Istenhez tér vissza. Salamon azt mondta, hogy a halálban „a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt” (Préd 12:9). (Az új katolikus fordításban a 7. vers így szól: „a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta”. Ez áll az igazak és a gonoszok esetében egyaránt.
Sokak elgondolása szerint ez a szöveg azt bizonyítja, hogy az ember lényegi része tovább él a halál után. De a Bibliában sem a héber, sem a görög [ruach], illetve (pneuma) kifejezés nem jelent a testtől független tudatos életre képes, értelmes lényt. Ezek a szavak inkább a „leheletre” utalnak – az egyén létéhez nélkülözhetetlen életszikrára, az élet alapelemére, amely megeleveníti az állatot és az embert (lásd e könyv 7. fejezetét).
Salamon írta: „Az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet (ruach), és nincs az embernek többje, mint az állatnak… Mindkettő ugyanarra a helyre jut. Mindkettő porból lett, és minden visszatér a porba. És ki tudja, vajon az ember fiainak éltető lehelete [ruach] fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete [ruach] lefelé, a földbe száll-e?” (Préd 3:19-21 – új kat. ford.). Tehát Salamon szerint a halálban nincs különbség az ember és az állat lelke között.
Salamon kijelentése – hogy a lélek (ruach) visszatér Istenhez, aki adta – jelzi, hogy az, ami visszatér Istenhez, egyszerűen az élet alapeleme, amelyet Ő adott. Semmi utalás nincs arra, hogy a lélek vagy lehelet a testtől független tudatos lény. Ez a ruach egyenlő az „élet leheletével”, amelyet Isten lehelt az első emberbe, hogy megelevenítse, élővé tegye élettelen testét (vö. 1Móz 2:7).
A Szentírás következetes tanítása. Sok becsületes keresztény, aki nem tanulmányozta a Biblia halálról szóló, teljes tanítását, nem tudja, hogy a halál a feltámadásig tartó alvás. Feltételezésük szerint különböző igeszakaszok alátámasztják azt az elképzelést, hogy a léleknek a halál után öntudattal bíró léte van. Ha azonban figyelmesen tanulmányozzák ezt a kérdést, felismerik a Biblia következetes tanítását, azt, hogy a halál az öntudat megszűnését okozza.[7]
A spiritizmus. Ha a halottak teljesen érzéketlenek, kikkel lépnek érintkezésbe a spiritiszta médiumok?
Minden becsületes ember elismeri, hogy e jelenségeknek legalább egy része csalás; de nem mindegyiket lehet így magyarázni. Nyilvánvaló, hogy valamilyen kapcsolat van a természetfölötti erők és a spiritizmus között!
1. A spiritizmus eredete. A spiritizmus akkor indult el, amikor Sátán elmondta első hazugságát Évának: „Bizony, nem haltok meg” (1Móz 3:4). Ez volt a lélek halhatatlanságáról szóló első prédikáció. Ma világszerte sok vallás akaratlanul is megismétli ezt a tévtant. Isten ítélete azonban így hangzik: „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia” (Ez 18:20). Sokan ezt az isteni ítéletet az ellenkezőjére változtatták, vagyis „a lélek, még ha vétkezik is, örökké él”.
A lélek halhatatlanságát hirdető téves tanítás vezetett ahhoz a hiedelemhez, hogy a halál öntudatos állapot. Ahogy láttuk, ezek az állásfoglalások teljesen ellentmondanak annak, amit a Biblia erről a témáról tanít. Ezek a pogány filozófiából – főleg Platóntól – kerültek a keresztény hitvallásba a nagy hitehagyás idején (lásd e könyv 13. fejezetét). Ezek a hiedelmek elterjedtek a kereszténységen belül, és ma is uralkodó nézetek.
A halottak öntudatos állapotát hirdető tan sok keresztényt a spiritizmus elfogadására indít. Ha a halottak élnek, és Isten közelében vannak, miért ne tudnának szolgáló lelkekként visszatérni a földre? És ha vissza tudnak jönni, miért ne próbálnánk meg kapcsolatba lépni velük, hogy meghallgassuk tanácsukat és irányításukat; hogy elkerüljük a szerencsétlenséget; vagy hogy megvigasztaljanak bánatunkban?
Ezekre az érvekre építve Sátán és angyalai (Jel 12:4, 9) kapcsolatba lépnek emberekkel, hogy elfogadtassák velük csalásaikat. Spiritiszta szeánszokon eszközeik által megszemélyesítenek elhunyt rokonokat és barátokat, színlelt vigaszt és bizonyosságot hozva az élőknek. Időnként megjövendölnek bekövetkezendő eseményeket, és beteljesedésük hitelt ad a szavaiknak, s így az általuk hirdetett veszélyes eretnekségek a hitelesség látszatát keltik, még ha ellent is mondanak a Bibliának és Isten törvényének. Sátán, miután elmozdította a gonosz ellen védő korlátokat, akadály nélkül fordíthatja el az embereket Istentől, a biztos pusztulás útjára terelve őket.
2. Óvás a spiritizmustól. Nem szükséges, hogy a spiritizmus bárkit is megtévesszen. A Biblia világosan felfedi, hogy állításai csalások. Amint láttuk, a Biblia elmondja, hogy a halottak nem tudnak semmit; hogy öntudatlanul fekszenek a sírban.
A Biblia nyomatékosan megtiltja a halottakkal vagy a szellemvilággal való kapcsolat minden kísérletét. Azok, akik azt állítják, hogy kapcsolatuk van a halottakkal, mint ahogy azt a spiritiszta médiumok mondják ma, valójában a „halottidézőkkel” érintkeznek, akik „ördögi lelkek” (3Móz19:31; vö. 5Móz 18:10-11). Az Úr ezt a tevékenységet utálatosságnak nevezi, és azoknak. akik ezt gyakorolták, halállal kellett lakolniuk (3Móz 19:31; 20:27; vö. 5Móz 18:10-11).
Ésaiás jól jellemezte a spiritizmus balgaságát: „Ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak, hát nem Istentől tudakozódik a nép? Az élőkért a halottaktól kell-é tudakozódni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnaluk” (Ésa 8:19-20). Csak a Biblia tanításai védik meg a keresztényt e különben ellenállhatatlan csalások ellen.
3. A spiritizmus megnyilvánulásai. A Biblia egy sor spiritiszta tevékenységről tesz említést – kezdve a fáraó jövendőmondóitól, a ninivei és babiloni varázslóktól, csillagjósoktól és bűbájosoktól az izraeli varázslókig és médiumokig -, és mindet elítéli. Példa erre az endori halottidéző által tartott szeánsz, a Saul részére végzett szellemidézés, amivel ezt a fejezetet kezdtük.
A Szentírás ezt mondja: „Megkérdezé Saul az Urat, de az Úr nem felelt néki sem álomlátás, sem az Urim, sem a próféták által” (1Sám 28:6). Istennek tehát semmi köze nem volt ahhoz, ami Endorban történt. Sault becsapta egy démon, aki megszemélyesítette a halott Sámuelt. A király nem az igazi Sámuelt látta. A halottidéző egy idős ember alakját látta, míg Saul csak „megismerte” vagy kikövetkeztette, hogy az csak Sámuel lehet (14. vers).
Ha elhisszük azt, hogy az a jelenség valóban Sámuel volt, azt is el kell hinnünk, hogy boszorkányok, varázslók, szellemidézők, bűvészek, spiritiszták vagy halottidézők elő tudják hívni a halott igazakat, bárhova mentek is halálukkor; és azt is el kell fogadnunk, hogy az istenfélő Sámuel öntudatos állapotban volt a fölben, mert az idős ember „a földből” jött fel (13. vers).
Ez a szeánsz nem reményt adott Saulnak, hanem kétségbe ejtette. Másnap öngyilkosságot követett el (1Sám 31:4). De az állítólagos Sámuel megjövendölte, hogy azon a napon Saul és fiai vele lesznek (1Sám 28:19). Ha igazat mondott volna, arra kellene következtetnünk, hogy a halál után az engedetlen Saul és az igaz Sámuel egy helyre került. De inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egy gonosz angyal hozta létre e szeánszon történt megtévesztő eseményeket.
4. Az utolsó csalás. A múltban a spiritizmus megnyilatkozásai az okkultizmus világára szorítkoztak, de újabban a spiritizmus „keresztény” megjelenési formát öltött, hogy megtévessze a keresztény világot. Azt állítva, hogy elfogadta Krisztust és a Bibliát, a spiritizmus a hívők rendkívül veszélyes ellenségévé vált. Körmönfontan és megtévesztően dolgozik. A spiritiszták „a Bibliát a meg nem újult szív tetszése szerint magyarázzák, hogy komoly és létfontosságú igazságát hatástalanítsák. Azt hirdetik, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága a szeretet, de azt gyenge érzelgősséggé alacsonyítják, és nemigen tesznek különbséget a jó és a rossz között. Azt nem veszik figyelembe, hogy Isten igazságos; hogy kárhoztatja a bűnt, és azt sem, hogy szent törvénye mit követel. Az embereket arra tanítják, hogy a Tízparancsolatot holt írásnak tartsák. A spiritizmus tetszetős, megbabonázó meséi foglyul ejtik az érzéseket, és az embereket arra ösztönzik, hogy ne fogadják el a Bibliát hitük alapjaként.”[8]
Ezáltal bizonytalanná lesz, hogy mi a jó, és mi a rossz, és bárki vagy bármilyen helyzet vagy kultúra az „igazság” zsinórmértékévé válhat. Minden ember istenné válhat, teljesítve Sátánnak azt az ígéretét, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten” (1Móz 3:5).
Előttünk áll „a megpróbáltatás ideje”, „amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait” (Jel 3:10). Sátán nemsokára nagy jeleket és csodákat fog létrehozni; még egy utolsó erőfeszítést tesz a világ megtévesztésére. E mesteri csalásról szólva János ezt mondta: „Láttam… három tisztátalan lelket… békákhoz hasonlókat… ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmennek a Földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybegyűjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára” (Jel 16:13-14; vö. 13:13-14).
Csak azok menekülhetnek meg, akiket Isten hatalma megtart, mivel megerősítették értelmüket a Szentírás igazságával, és csak azt fogadták el egyedüli tekintélyként. Mindenki más, aki nem részesül ebben a védelemben, áldozatul esik annak a csalásnak.
Az első és második halál. A második halál a meg nem tért bűnösök végső büntetése, akiknek a neve nincs beírva az élet könyvébe, ami az ezer esztendő végén következik be (lásd a 26. fejezetet). Ebből a halálból nincs feltámadás. Sátán és a gonoszok elpusztításával együtt a bűn is megsemmisül, és halál sem lesz többé (1Kor 15:26; Jel 20:14; 21: 8). Krisztus megígérte, hogy „aki győz, annak nem árt a második halál” (Jel 2:11).
A második halál szentírási meghatározása alapján hihetjük, hogy az első halál az,ami Ádám bűne következtében mindenkit elér – kivéve azokat, akik elragadtatnak. Az első halál „a bűn elkorcsosító hatásaként természetszerűen sújtja az emberiséget.”[9]
A feltámadás
A feltámadás „az élet és személyiség teljességének helyreállítása a halál után”.[10] Mivel az emberiség alá van vetve a halálnak, feltámadásra van szüksége, hogy a sír után újra élhessen. Az Ó- és Újtestamentumon át Isten hírnökei kifejezték, hogy hisznek a feltámadásban (Jób 14:13-15;19:25-29; Zsolt 49:16; 73:24; Ésa 26:19; 1Kor 15).
A feltámadás bizonyossága reményt ad arra, hogy túl a jelenlegi világon, amelyben mindenkinek halál a sorsa, boldogabb jövő vár ránk.
Krisztus feltámadása. A halott igazak halhatatlan életre való feltámadása szoros kapcsolatban van Krisztus feltámadásával, mivel a feltámadt Krisztus az, aki végül feltámasztja a halottakat (Jn 5:28-29).
1. Fontossága. Mi történt volna, ha Krisztus nem támadt volna fel? Pál összefoglalja a következményeket: a) Nem volna értelme az evangélium hirdetésének: „Ha… a Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk” (1Kor 15:14). b) Nem volna bocsánat a bűnökre: „Ha… Krisztus fel nem támadott… [akkor] még bűneitekben vagytok” (17. vers). c) Nem lenne értelme Jézusban hinni: „Ha… Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek” (17. vers). d) Nem lenne egyetemes feltámadás: „Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mimódon mondják némelyek tiköztetek, hogy nincsen halottak feltámadása?” (12. vers). e) Nem reménykedhetnénk a síron túli életben: „Ha… Krisztus fel nem támadott… akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek” (17-18. vers).[11]
2. Testileg való feltámadás. Az a Krisztus, aki előjött a sírból, ugyanaz a Jézus volt, aki itt a földön testben élt. Most megdicsőült teste volt, de az is valóságos test volt. Olyan valóságos volt, hogy senki sem vett észre semmi különbséget (Lk 24: 13-27; Jn 20:14-18).
Jézus tiltakozott az ellen, hogy valamilyen lélek vagy szellem volna. Ezt mondta tanítványainak: „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat… tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!” (Lk 24:39). Testi feltámadása valóságának bizonyítására evett is előttük (43. vers).
3. Hatása. A feltámadás erővel töltötte be Krisztus tanítványait. A gyenge és rémült emberek csoportját bátor apostolokká formálta, akik Urukért bármit képesek megtenni (Fil 3:10-11; ApCsel 4:33). Ennek eredményeként vállalt missziómunkájuk megrázta a római birodalmat, és felforgatta a világot (ApCsel 17:6).
„Krisztus feltámadásának bizonyossága adott célt és erőt az evangélium prédikálásának (vö. Fil 3:10-11). Péter úgy beszélt ‘Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadásáról’, mint ami ‘élő reménységet’ ébreszt a hívőkben (1Pt 1:3). Az apostolok az ‘ő feltámadásának’ bizonyítására rendelt embereknek tekintették magukat (ApCsel 1:22), és a Krisztus feltámadásáról szóló tanításukat az Ótestamentum messiási próféciáira alapozták (ApCsel 2:31). ‘Az Úr Jézus feltámadásának’ személy szerinti tanúiként tudtak ‘nagy erővel’ bizonyságot tenni (ApCsel 4: 33). Az apostolok felkeltették a zsidó vezetők ellenállását, amikor hirdették ‘Jézusban a halálból való feltámadást'(2. vers). Pál, amikor a Szanhedrin elé idézték, megmondta, hogy ‘a halottak reménysége miatt’ van vád alatt (ApCsel 23:6; vö. 24:21). A rómaiaknak Pál azt írta, hogy Jézus Krisztus ‘megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának… a halálból való feltámadása által’ (Róm 1:4). A keresztény a keresztséggel tesz bizonyságot – magyarázta az apostol – a Krisztus feltámadásában való hitéről (Róm 6:4-5).”[12]
A két feltámadás. Krisztus azt tanította, hogy két egyetemes feltámadás lesz: „az élet feltámadása” az igazaké, és „a kárhozat feltámadása” a gonoszoké (Jn 5:28-29; ApCsel 24:15).
1. Feltámadás az életre. Azok, akik az első feltámadáskor támadnak fel, boldogok és szentek (Jel 20:6). Ők nem fognak az ezer esztendő végén a tűznek tavában meghalni (14. vers). Az életre és halhatatlanságra történő feltámadás (Jn 5:29; 1Kor 15:52-53) a második adventkor valósul meg (1Kor 15:22-23; 1Thessz 4:15-18). Azok, akik ebben részesülnek, többé nem halhatnak meg (Lk 20:36), hanem örökre együtt lesznek Krisztussal.
Milyen lesz a feltámadt test? Krisztushoz hasonlóan a feltámadt szenteknek valóságos testük lesz. És ahogy Krisztus megdicsőült lényként támadt fel, ez történik majd az igazakkal is. Pál azt mondta, hogy Krisztus „elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez” (Fil 3:21). A meg nem dicsőült testet „érzéki testnek”, a megdicsőült testet „lelki testnek” nevezi. Az előbbi halandó és romlandó, az utóbbi halhatatlan és romolhatatlan. A halandóból halhatatlanná változás egy pillanat alatt történik a feltámadáskor (lásd 1Kor 15:42-54).
2. Feltámadás a kárhozatra. A gonoszok a második egyetemes feltámadáskor támadnak fel, ami az ezer esztendő végén lesz (lásd e könyv 26. fejezetét). Ezt a végítélet és kárhozat követi (Jn 5:29). Ekkor támadnak fel azok, akiknek a neve nincs az élet könyvében, és „vettetének a tűznek tavába”. „Ez a második halál” (Jel 20:15, 14).
Elkerülhették volna ezt a tragikus véget. A Szentírás félreérthetetlenül elmondja a menekülés Isten által kínált útját: „Térjetek meg, és forduljatok el minden vétketektől, hogy romlásotokra ne legyen gonoszságotok. Vessétek el magatoktól minden vétketeket, amelyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért halnátok meg?… Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért, és éljetek!” (Ez 18:30-32).
Krisztus azt ígéri, hogy „aki győz, annak nem árt a második halál” (Jel 2:11). Azoknak, akik elfogadják Jézust és az általa kínált üdvösséget, leírhatatlan örömben lesz részük, amikor visszajön. Uruk és Megváltójuk társaságában sohasem múló boldogságban fogják tölteni az örökkévalóságot.
Lábjegyzet
| 1. | „Immortality”, SDA Encyclopedia, jav. kiad., 621. oldal. | |
| 2. | A századok folyamán számos vallás – evangélikus, református, anglikán, baptista, kongregacionalista, presbiteriánus, metodista stb.) – kiváló keresztény egyéniségei magyarázták a feltételes halhatatlanság bibliai tanítását. A legkiválóbbak között voltak a következők: a XVI. században – dr. Martin Luther, William Tyndale, John Frith, George Wishart; a XVII. században – Robert Overton, Samuel Richardson, John Milton, George Wither, John Jackson, John Canne, John Tillotson érsek, dr. Isaac Barrow; a XVIII. században – dr. William Coward, Henry Layton, Joseph N. Scott orvos, dr. Joseph Priestly, Peter Pecard, Francis Blackburn esperes, William Warburton püspök, Samuel Bourn, dr. William Whiston, dr. John Tot-tie, Henry Dodwell professzor; a XIX. században – Timothy Kendrick püspök, dr. William Thomson, dr. Edward White, dr. John Thomas, H. H. Dobney, Richard Whately érsek, Henry Alford dékán, James Pan-ton Ham, Charles F. Hudson, dr. Robert W. Dale, Frederick W. Farrar dékán, Herman Olshausen, Canon Henry Constable, William Gladstone, Joseph Parker, John J. S. Perowne püspök, Sir George G. Stokes, dr. W. A. Brown, dr. J. Agar Beet. dr. R. F. Weymouth. dr. Lyman Abbott, dr. Edward Beecher, dr. Emmanuel Petavel-Olliff, dr. Franz Delitzsch, Charles J. Ellicot püspök, dr. George Dana Boardman, J. H. Pettingell; a XX. században Canon William, H. M. Hay Aitken, Eric Lewis, dr. William Temple, dr. Gerardus van der Leeuw, dr. Aubrey R. Vine, dr. Martin J. Heinecken, David R. Davis, dr. Basil F. C. Atkinson, dr. Emil Brunner, dr. Reinhold Niebuhr, dr. T. A. Kantonen, dr. D. R. G. Owen. Lásd Question on Doctrine, 571-609. oldal; Froom, The Conditionalist Faith of Our Fathers (Washington, D. C.; Review and Herald, 1965, 1966), 1. és 2. kötet | |
| 3. | Lásd „Death”, SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 277-278. oldal | |
| 4. | R. L. Harris, „The Meaning of the Word Sheol as Shown by Parallels in Poetic Text,” Journal of the Evangelical Theological Society; 1961. december, 129-135. oldal; lásd még SDA Bible Commentary, jav. kiad., 3/999. oldal | |
| 5. | Lásd még például SDA Bible Commentary, jav. kiad., 3/387. oldal | |
| 6. | Egyetlen kivétel, amikor a seol jelképesen (lásd Ez 32:21) vagy a hadés egy példázatban szerepel (Lk 16:23). A seol több mint hatvanszor fordul elő az Ótestamentumban, de sehol sem utal a halál utáni büntetés helyére. Ez az elképzelés később kapcsolódott a gyehennához (Mk 9:43-48), és nem a hadéshez. Csak egy kivétel van (Lk 16:23). Lásd még SDA Bible Commentary, jav. kiad., 3/999. oldal | |
| 7. | A következő szakaszokat problematikusnak gondolták a halál természetéről szóló bibliai tanítás szempontjából. De az alaposabb vizsgálat azt mutatja, hogy teljes összhangban vannak a Szentírás többi részével.a) Ráhel halála. Ráhel haláláról a Szentírás azt mondja, hogy „lelke kiméne” (1Móz 35:18). Ez a kifejezés egyszerűen azt jelzi, hogy utolsó tudatos pillanataiban és utolsó lélegzetével fiának nevet adott. Más fordítások így adják vissza: „Amikor már-már elszállt belőle a lélek, mert haldoklott…” (új prot. ford.); „Amikor élete megszűnőben volt – meg kellett ugyanis halnia…” (új kat. ford.)
b) Illés és a halott fiú. Amikor Illés imádkozott, hogy a sareptai özvegy fiának lelke térjen vissza, Isten a fiú feléledésével válaszolt az imájára (1Kir 17:21-22). Ez volt a test és az életerő egyesülésének eredménye. Egymástól elkülönítve egyiknek sem volt élete, sem öntudata. c) Mózes megjelenése a hegyen. Mózes megjelenése a megdicsőülés hegyén nem bizonyíték arra, hogy léteznek öntudattal bíró lelkek, vagy hogy az összes igaz halott a mennyben van. Röviddel a megdicsőülés hegyi esemény előtt Jézus megmondta tanítványainak, hogy közülük egyesek nem halnak meg addig, míg meg nem látják az ember Fiát eljönni országában. Péternek, Jakabnak és Jánosnak beteljesedett ez az ígéret (Mt 16:28; 17:3). Krisztus a hegyen „makettben” megmutatta Isten dicső országát. Krisztus, a dicsőség Királya, ott volt Mózessel és Illéssel. Ők képviselték a mennyek országának kétféle polgárát. Mózes a halott igazakat képviselte, akik a második adventkor feltámadnak a sírból, Illés pedig az élő igazakat, akik elragadtatnak a Mennybe, anélkül, hogy meghaltak volna (2Kir 2:11). Júdás bizonyítja, hogy Mózes külön feltámadásban részesült. Mózes feltámadása és eltemetése után (5Móz 34:5-6) vita támadt Mihály és az ördög között Mózes testéért (Júd 9). Mózesnek a hegyen valómegjelenéséből következtethető, hogy az ördög elvesztette a csatát, és Mózes feltámadt sírjából. Ő volt az első, akiről Krisztus feltámasztó hatalmának bizonyítékaként név szerint tudunk. Ez az esemény nem szolgál bizonyítékul a lélek halhatatlanságának tana mellett. Inkább a test feltámadásának tanát támasztja alá. d) A gazdag és Lázár példázata. Annak a történetnek a felhasználásával, amelyet Krisztus a gazdag emberről és Lázárról mondott, azt tanítják, hogy a halottak öntudatos állapotban vannak (Lk 16:19-31). Sajnos azok, akik ezt így magyarázzák, nem veszik tudomásul, hogy ez példázat, aminek nem lehet minden részletét szó szerint venni. A példázatban a halottak testük részeivel – mint szemükkel, nyelvükkel és ujjaikkal – együtt kapják meg jutalmukat, illetve büntetésüket; az igazak Ábrahám kebelén lesznek, és a menny és a pokol hallótávolságon belül van egymástól; mindkét osztály halálakor kapja meg jutalmát, illetve büntetését – ellentétben Krisztus tanításával, amely szerint ez a második adventkor történik meg (Mt 25:311; Jel 22:12). De ez a történet példázat – Krisztus kedvelt tanítási módszere. Minden példázat célja bizonyos lecke megtanítása, és amit Jézus itt meg akart tanítani, annak nem volt semmi köze a halottak állapotához. Ennek a példázatnak az a tanulsága, hogy fontos az Isten Igéje szerint való élet. Jézus megmutatta, hogy a gazdag ember belefeledkezett az anyagi dolgokba, és nem törődött az ínséget szenvedőkkel. Örök sorsunk a jelen életben dől el, és nincs második próbaidő. A Szentírás a megtéréshez és üdvösséghez vezető kalauz, és ha nem figyelünk Isten Igéjének intéseire, nincs más, ami érinthetné lelkünket. Krisztus ezekkel a szavakkal fejezte be a példázatot: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad” (Lk 16:31). Krisztus csupán felhasznált egyes fogalmakat egy jól ismert zsidó történetből, amelyben a halottak társalognak egymással. (Az Ábrahám kebele és a hadés nagyon hasonló fogalom volt a zsidó hagyományban. Lásd „Discourse to the Greeks Concerning Hades„, Josephus’ Complete Works, William Whiston fordításában [Grand Rapids; Kregel, 1960], 637. oldal). Találunk a Bibliában olyan példázatot, amelyben a fák beszélgetnek (Bír 9:7-15; vö. 2Kir 14:9). Senki sem próbálná ezzel a példázattal bizonyítani, hogy a fák tudnak beszélni. Tehát ne értelmezzük Krisztus példázatát úgy, hogy ellentmondjon annak a sokszorosan bizonyított szentírási igazságnak és Krisztus személyes tanításának, amely szerint a halál alvás. e) Krisztus ígérete a latornak. Krisztus a kereszten ezt ígérte a latornak: „Bizony mondom néked: ma velem leszel a Paradicsomban” (Lk 23:43). A Paradicsom nyilvánvalóan azonos a mennyel (2Kor 12:4; Jel 2:7). Ahogy a fordításban megjelenő szöveg mondja, Krisztus a Mennybe megy azon a pénteken, hogy Istennél legyen, és ezek szerint a lator is. De a feltámadás hajnalán Krisztus maga mondta a lába elé boruló Máriának: „Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz, és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20:17). Az angyal szavai jelzik, hogy Krisztus a hét végén a sírban volt. „Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt vala az Úr” (Mt 28:6). Ellentmondott-e Krisztus önmagának? Egyáltalán nem. E szöveg értelmezését megoldják az írásjelek. A Biblia korábbi kézirataiban nem voltak vesszők, kettőspontok vagy a szavak között szóközök. Az írásjelek beiktatása és a szavak szétválasztása alaposan megváltoztathatja a szöveg értelmét. A Biblia fordítói a legjobb megítélésük szerint helyezték el az írásjeleket, de munkájuk nem ihletett. Ha a fordítók, akik általában nagyszerű munkát végeztek, Lukács 23:43-ban a vesszőt nem a „ma” szó elé, hanem utána tették volna, ez a szöveg nem mondana ellent a halálról szóló többi bibliai tanításnak. Krisztus szavai helyesen értelmezve ezt jelentik: „Bizony mondom néked ma (ezen a napon, amikor bűnözőként meghalok), velem leszel a paradicsomban.” Jézus a bibliai tanítással összhangban biztosította a latort, hogy vele lesz a Paradicsomban, amely ígéret az igazak feltámadása után, Krisztus második adventjekor fog beteljesedni. f) Elköltözni és Krisztussal lenni. „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” – mondta Pál. „Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni és Krisztussal lenni; mert ez sokkal inkább jobb” (Fil 1:21, 23). Vajon Pál azt gondolta, hogy a mennybe jut azonnal, amikor meghal? Pál sokat írt a Krisztussal való együttlétről. Egyik levélben írt azokról, „akik elaludtak Jézus által”. A második adventkor – mondta – feltámadnak a halott igazak, és az élő igazakkal együtt elragadtatnak „az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk” (1Thessz 4:14, 17). Ezzel a háttérrel látjuk, hogy a filippibeliekhez írt levelében nem ad részletes magyarázatot arról, mi történik, amikor valaki meghal. Csak kifejezést ad annak, hogy vágyik elhagyni ezt a jelenlegi nyugtalan létet, és Krisztussal lenni, de semmit nem mond a halál és feltámadás közötti időről. Reménysége arra az ígéretre összpontosít, amely szerint az örökkévalóságon át együtt lesz Jézussal. A halottaknak nem hosszú az az idő, ami eltelik attól kezdve, hogy a halál lezárta a szemüket, addig, amíg a feltámadáskor újra kinyitják. Mivel a halál öntudatlan alvás, ezért a halottak nem értékelik az idő múlását, nekik úgy tűnik, hogy a feltámadás hajnala a haláluk utáni pillanatban jön el. A hívőnek a halál nyereség; nincs több kísértés, megpróbáltatás és bánat. A feltámadás pedig a dicső halhatatlanság ajándéka. |
|
| 8. | White:A nagy küzdelem, 496. oldal. | |
| 9. | „Death”,SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 278. oldal; vö. Questions on Doctrine, 524. oldal. | |
| 10. | „Resurrection”, SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 935. oldal. | |
| 11. | Questions on Doctrine, 67-68. oldal. | |
| 12. | „Resurrection”,SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 936. oldal. |