A 62. Generálkonferencián eltöltött tíz nap során megtekintett sok-sok missziós beszámoló és misszionáriusokkal való személyes beszélgetések rendkívüli módon megerősítettek a hitemben, hogy a Szentléleknek ma is van ereje megszólítani az embert. Ami kirajzolódik a történetekből az az, hogy éljünk a világ bármely pontján is, az út az emberi szívekhez végül is a személyes szolgálatokon keresztül vezet. Legyenek azok egy gigapolisz lakói, az európai posztkeresztény társadalom polgárai vagy esetleg a harmadik világ el nem ért törzsei, mindenkiben él a vágy az önzetlen, krisztusi lelkület megtapasztalására. Minden missziós program akkor ér valamit, ha végül jobb lesz az emberek élete, mint annak előtte volt.
Ékes példa erre Michelle Sawavi Gongogi, egy törékeny, Pápua Új-Guineában dolgozó misszionáriusnő szolgálata, akivel az egyik szünetben sikerült beszélgetni. Michelle elhatározta, hogy bekapcsolódik a magyarországnyi népességgel rendelkező szigetország legelmaradottabb régiójában lakók szolgálatába azáltal, hogy írni-olvasni tanítja őket. Ezen az áram, gáz, telefon és internet nélküli, elszigetelt, iskola és egészségügyi ellátás nélküli vidéken tömegek élnek, akik még soha nem hallottak Isten szeretetéről. Ezért Michelle havonta vállalja a veszélyekkel teli egyhetes gyalogutat a dzsungelen keresztül, hogy meglátogassa a már megszervezett két gyülekezetet és a másik tíz gyülekezetalapítást, amiben dolgozik. Írás- és olvasásórákat tart idősnek, fiatalnak, majd náluk hagyja a Bibliát, amit olvashatnak, míg visszatér hozzájuk egy későbbi alkalommal. Ezt követően adventista tanításokat tartalmazó bibliaórákon keresztül teszi elérhetővé számukra az evangéliumot, tanítványokat képezve, hogy önállóan végezhessék a bizonyságtevést saját törzseikben. Ő pedig további el nem ért területekre megy szolgálni az embereket.
Egy éve tartó odaadó szolgálatát Isten 540 személy megtérésével ajándékozta meg, akiket ő maga meríthetett be/keresztelhetett meg, mert ott nem kérdés a nők szolgálata az egyházban.
A nehézségeiről, küzdelmeiről nem beszélt, pedig megtudtam, hogy van belőle jócskán. Adventista családba született, de szülei ötéves korában meghaltak. Testvérei sem élnek már, egyedül éli az életét. Neki sem könnyű, de a lelkesedése, csillogó tekintete semmit nem árul el ebből.
Az élteti, hogy minél több embert vezethessen Krisztushoz azáltal, hogy iskolát és kórházat alapít számukra, ezzel bemutatva Isten személyes gondoskodását.
Hogy mennyit ér az ember? Lehet, hogy minket nem egy hét gyaloglásra hív Isten emberekért, hanem évekig tartó imádságos, küzdelmes szolgálatra a fejlett világ összes vívmányának dzsungelében. Talán nincsenek nagy számok, de ne feledjük, minden egyes ember felbecsülhetetlen érték az Úr számára!
Kalocsai Tamás
DET elnök
Fotó: Nikolay Stoykov/AME (CC BY 4.0)
