– Éva néni, szeretnélek kérni, hogy mesélj nekünk gyermekkorodról, ifjú éveidről!
– 1940-ben születtem. Szüleim hamar elváltak, édesapámat elvitték katonai szolgálatra a frontra. 2‑3 éves is lehettem, amikor először láthatott. Nagymamám nevelt fel nagy-nagy szeretetben. Ő Istent kereső, Bibliát olvasó ember volt. Aggasztotta a tény, hogy a keresztények miért nem szombatot ünnepelnek. Megkérdezte a lelkészét, a református papot erről, és egyáltalán nem elégedett meg a válaszokkal. Sokat akadékoskodott később is, nem hagyta nyugodni a kérdés. Történt egy este, hogy nagyon boldogan jött haza, ezzel a felkiáltással: „Megtaláltam az Isten népét!” „Mama, ez hogy történt?” – kérdeztem meglepődve. Elmesélte nekem, hogyan találkozott szombatünneplő keresztényekkel. Ő rögtön elkezdte a keresztségre való felkészülést. Tízéves voltam, amikor megkeresztelkedett. Én végig jelen voltam Oláh Károly testvér keresztségi óráin. Láttam a történelmet a Biblia tanításaival összecsengeni. Amikor 14 éves lettem, Oláh Pityu bácsival keresztségi döntésre késztettek. Egy barátnőmmel együtt tanultunk keresztségre, Kiss János lányával, akitől nagymamám hallotta a szombat igazságát. Megéltem az első szeretet örömét; az utcán is belekötöttem az emberekbe, hogy elmondjam nekik, mennyire szeret az Isten!
Amikor a bizottságban meghallgattak, a testvérek ellenünk szavaztak, mondván, hogy nagyon fiatalok vagyunk még. Egy testvérnő felszólalt, és meggyőzte a többieket, mondván, csak rá kell nézni az arcunkra és szemünkre, milyen lelkesedés és hit ég bennünk. Ennek következtében megszavazták a keresztségünket. 1955. április 2-án keresztelkedtem meg.
– Hogyan találkoztál Pali bácsival?
– 1960-ban találkoztam Pali bácsival egy ünnepségen, a Székely Bertalan utcai gyülekezetben. Zenei nap volt. Édesapám időközben felköltözött Budapestre, őt látogattuk meg néha nagymamámmal. Pali szombatiskolai osztályába ültünk be először, ő volt a tanító. Lelkesen, ügyesen tanított. Amikor fél év múlva találkoztunk újra, már céltudatosan kerestük egymást. Újabb fél év múlva, amikor Buj Zsókával voltunk újra fenn, ő mutatta meg nekünk a várost. A barátnőm azt mondta, írjak inkább én Palinak; látta, hogy velem barátkozik. „Zsófi helyett is én írok…” – így kezdtem a levelet. Ez a családban szállóige lett. 1963-ban volt az eljegyzésünk, és ’64-ben esküdtünk meg a békéscsabai kápolnában. Oláh István testvér volt, aki összeadott bennünket. Fél évig Fehér János édesanyjánál éltünk. A kezdet nehéz volt, mindig nagyon kevés pénzű emberek voltunk. 1965-ben született meg Pali fiunk, három évvel később, 1968-ban pedig Zsolti.
– Mondj, kérlek, néhány tapasztalatot közös életetekből, mesélj szolgálatotokról!
– Alighogy megesküdtünk, a férjem megkapta a katonai behívóját. Ahogy ismertem őt, tudtam, hogy szombaton nem fog részt venni a kiképzésben. Azon a reggelen a következő reggeli dicséretet olvastuk: „Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád” (Ézs 54:14).
A sorozás végén a személyes adatokat rögzítették. Nem sokkal később Pali Albrecht bácsitól megkapta a lelkészi igazolványát. Az adatmódosítást be kellett jelenteni. Törölték az addigi adatokat, és beírták, hogy Pali időközben lelkészi kinevezést kapott. Majd vártuk a behívót, de nem jött. Helyette egy határozat érkezett arról, hogy katonai hozzájárulást kell fizetni, de Palinak nem kell bevonulnia. Valóban nem közelített hozzánk a veszedelem!
Az első szolgálati körzetünk Érd, Lovasberény, Simontornya, Kisapostag, Dunaújváros voltak. 1975-öt követően 40 év pusztai vándorlás következett. Mi így neveztük ezeket az évtizedeket. Férjem végig szolgálatban volt e negyven év során. Csodálatos évek voltak ezek, a jó Isten velünk volt, tapasztaltuk a jelenlétét életünkben. Szolgálati területeink voltak: a Tiszántúl keleti része, Békés megye, Csongrád megye, Szolnok, Vác és környéke, Dunaújváros, Kiskőrös. Végül páratlan tapasztalat volt 2015-ben az egyház újraegyesülése, amiért dicsőség legyen Istennek! Ekkor megbízást kaptam a Pestújhelyi Gyülekezet gondozására.
Családunkban mindig Isten tiszteletére neveltük a gyermekeinket. Palikánk 12 éves korára már elolvasta a Nagy küzdelem sorozat könyveit. Az iskolában is kiállt amellett, hogy ő nem fog szombaton iskolába járni. Az általánosban kiderült, hogy éppen abban az intézményben próbajelleggel csak 5 napos tanítási hetek vannak. Végül mind a két gyermeknek szabad szombatjai voltak. Pali fiunk a gimnáziumban is egy hónapos próbaidőt kapott, de ennek elteltével is azt mondta – szabad akaratából –, hogy nem tudna szombaton iskolába menni. Elfogadták a döntését, de áttették esti tagozatra. A jó Isten vezetése és kegyelme folytán végül két érettségit szerzett, és emellett orgonaépítő lett.
Még két csodálatos tapasztalatot mondanék röviden: mérföldkő volt, amikor teljesen váratlanul, csodás módon egy tanácsi lakást utaltak ki nekünk, amiben 47 éve lakunk. Ez ajándék volt a jó Istentől. Egy másik hatalmas imatapasztalat: egy esetben Pali fiunk autóját lopták el. Kölcsönautóval voltak gyülekezetben, és a mai napig nem tudja miért, Pali egy ismeretlen, apró utcába fordult be Győr külvárosi részén. Ott megpillantották az út szélén a saját ellopott autójukat.
– Mit érzel a legfontosabbnak, amit nagyon a lelkészfeleségek, illetve minden olvasó lelkére kötnél?
– Egyik az, hogy adjuk tovább generációról generációra azt, hogy Isten mit tett velünk! Csak így tarthatjuk életben a hitet! A gyerekeket pedig csak beszeretni tudjuk a gyülekezetbe! Vonjuk be őket mindenbe, bármi baj jön, mindenért imádkozzunk együtt, hogy közösek legyenek a tapasztalatok! Most, hogy 80 évesen a covid-fertőzésből Isten csodája által kigyógyultunk 5 hét alatt, és a kórházi, hosszadalmas küzdelem után egészségesen távozhattunk otthonunkba, és mindvégig láthattuk, érezhettük a fiaink gondoskodó szeretetét, azt mondom: megérte. Eszembe jut, hogy amikor tinédzser korúak voltak a fiaim, és férjem heti 4-5 napot távol töltött tőlünk, mert a mátészalkai körzetbe járt, arra jutottam, hogy egyedül oldok meg minden problémát, sok imával, hiszen ha fenyegetem őket az apjukkal, akkor apa mumus lesz a szemükben, anya pedig árulkodó. Ez rémséges gondolat volt, úgyhogy inkább imádkoztam. Egy lelkészcsaládban nagyon fontos a háttér! A feleség menjen férjével a szolgálatba, hogy lássa, milyen fontos és nehéz munkát végez. Többször mondtam lelkészfeleség testvérnőknek: „Soha a férjedről rosszat ne mondj! Akit te szeretsz, nagyon szeresd, soha ne bántsd, jó hírét soha ne rontsd meg!”
Nekem ez volt az alapelvem, hogy ha valami nekem nem jó, akkor megbeszéljük kettesben.
Így a gyerekek és a tagok előtt is megmaradt a férjem tisztelete, mert megőriztem egész életünkön át!
Egész életünkben közös volt a hitünk és az imánk a gyermekeinkkel. Emlékszem a 4 kabát történetére. Egy őszön mindössze 1000 forintunk volt, hogy négyünknek kabátot vegyünk. Miután hármat kiválasztottunk, Palinak még mindig nem volt kabátja. A bizományi áruház megfelelő osztályán egyetlen kabátot találtunk szépen felakasztva, ami pontosan annyiba került, amennyink maradt: 250 forintba. Most, felnőtt életükben is kísér az ima.
– Anya, hívat a főnök!
– Én meg megyek a szobámba, imádkozni.
Az 50. házassági évfordulónkra készült egy kis film a családunk életéről. A végén ott áll mottóként, összegzésként az a bibliai ige, ami egész életünknek is a vezérfonala volt, és ezt adom ajándékként is az olvasónak: „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” (5Móz 8:2).
Hegyes-Horváth Csilla
munkacsoporttag
Női Szolgálatok Osztálya
