Cikksorozatunk célja, hogy minél több lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Évike örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.
– Időzzünk kicsit a múltban! Mesélsz nekünk nagyszüleidről, szüleidről, gyermekkorodról?
– Evangélikus családból származom. Nagymamám és édesanyám hívő emberek voltak. Sokat hallottam a jó Istenről tőlük. 10 éves voltam, amikor édesanyám megkeresztelkedett adventistának. Salgótarjánban én is el-elmentem vele adventista gyülekezetbe. Akkoriban azonban még nem volt igazán hatással rám, amit ott hallottam. Anyukám sem erőltetett a hitre. Középiskolás voltam, amikor változás történt. Egy osztálytársamat bántották adventista hite miatt (amit ő felvállalt), én pedig mellé álltam. Barátnője lettem. Rajta keresztül kerültem közelebb az adventista közösséghez. Az adventista fiatalok között már jól éreztem magam. 20 évesen keresztelkedtem meg, nagymamámmal együtt, és nagyon boldog voltam a jó Istennel való kapcsolatomban.
– Biztosan sok áldott tapasztalatod volt ebben az időszakban.
– Igen. Egyet emelnék ki. A középiskola után egy tervező irodához vettek fel, ott dolgoztam rajzolóként, szerkesztőként. Amikor megkeresztelkedtem, tudtam, hogy ki akarok állni a hitem mellett, és kérni fogom a szabad szombatot. Három napig imádkoztam, böjtöltem, hogy a szombatot megadják a munkahelyemen. Bizonyságot tettem a főnöknek a jó Istenről, a belé vetett hitemről, s kértem, hogy hadd legyenek szabadok a szombatjaim, „Hát mi akadálya van?” – kérdezte. De a történet ezzel még nem fejeződött be. Mindent megtettek azért, hogy hitemben akadályozzanak. Kizártak közösségi szervezeteikből, amit én nem bántam, mert ez lehetőséget biztosított arra, hogy aki megkeresett, mindenkinek bizonyságot tehettem hitemről. Munkámra továbbra is igényt tartottak, én pedig igyekeztem kivenni a részemet, és becsülettel ellátni feladataimat, ők pedig tiszteletben tartották hitemet.
– Hogyan fonta össze az Úr életedet az Ernőével?
– 20 éves koromban ismerkedtem meg Ernővel egy barátnőm születésnapi ünnepségén. Ezt követte két év udvarlás, amikor is volt alkalmunk sokat beszélgetni a jó Istenről, levelezni, megismerni egymás hitét, gondolatvilágát. Két év múlva kötöttünk házasságot. Két drága gyermekünk született, 1977-ben Gábor, 1980-ban pedig Zoltán. 6 évig voltam otthon velük, a munkahelyemre már nem mentem vissza dolgozni. A fiainkat otthon tanítottam Isten szeretetére. Ernő közben vállalkozó kisiparos lett, hogy mellette végezhesse a szolgálatot, amelyre Isten elhívta.
– Melyek voltak szolgálati területeitek, legemlékezetesebb tapasztalatod a jó Istennel?
– Az első 13 évünket a szolgálatban Budaörsön töltöttük. Imádkoztunk sokat, és megkaptunk Isten kegyelméből egy budaörsi házat. Sok munka volt ugyan vele, de megérte. Nagyon hálásak voltunk érte mennyei Atyánknak, hogy a házunkba sokszor szállóvendégeket fogadhattunk. Ernő onnan végezte a szolgálatát Békés megyében, Nyíregyházán, Tatabánya területén. Mellette pedig a gazdasági szolgálatot is. Főleg, amikor evangelizációk voltak, hetente több napot töltött távol az otthonától. Onnan Miskolcra költöztünk el, ahol szép lélekmentő munka indult el, és szükség volt lelkipásztori támogatásra, segítségre. Ennél a költözésnél is végig éreztük Isten vezetését, bár kissé kalandos volt az odaköltözésünk. Amíg Budaörsön éltünk, édesanyámat magunkhoz vettük egy agyvérzés után, hogy gyógyuljon, lábra álljon. Miskolcra költözött ő is, velünk együtt. Ebben a szolgálati szakaszban sok-sok áldást éltünk át, a kezdetben 25 tagú közösség 60 tagra bővült. Volt, hogy a kertben ülve, a szabadban tartott Ernő keresztségi órákat. Amiben csak lehetett, kivettem a részemet én is. Főzőköröket tartottunk, hajléktalan szolgálatban ételt készítettünk a szűkölködőknek, képzést kaptunk telefonos lelkisegély-szolgálat végzésére. Ez utóbbit nagyon szerettem, 5 évig végeztük ezt a szolgálatot, este 7-től reggel 7-ig. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az életem egyik traumája: nyirokrendszeri daganatos betegség kezdődött a szervezetemben. Másfél évig tartott a kezelésem, mire stabilizálták az állapotomat. Mindeközben nagyon megtapasztaltuk a testvérek hitét, támogatását, összetartását. Minden héten imaórát tartottak a gyógyulásomért. A telefonos lelkisegély-szolgálat, amit végeztünk, abban is segítségemre volt, hogy másokat hallgatva, nekik segítve ne a magam problémái körül forogjak. A stabil, jó állapotom 7 évig tartott.
Miskolc után Pécsre helyeztek bennünket, ahol 10 évig szolgáltunk. Lehetőségünk nyílott itt is a szolgálatra számos területen. Testvéreinkkel ma is tartjuk a kapcsolatot. Betegségem ebben az időszakban ismét kiújult, de hála a jó Istennek ismét megtapasztalhattam Isten gyógyító kegyelmét. Végtelenül hálás vagyok szép családunkért, a gyermekeinkért, és öt unokánkért. Már 20 éve, hogy a betegségem kezdődött, de itt vagyok, a jó Istennek még mindig terve van velem. Nem volt egyszerű az életünk, de visszatekintve látom a sok-sok áldást, és a szépre emlékezem. Jelenleg Bicskén élünk, a tatabányai gyülekezetben szolgálunk. A helyiek már sokszor kifejezték, mennyire hálásak, hogy itt vagyunk szolgálatban. A mindennapi imánk az, hogy bár sokan jönnének a jó Istenhez, és csatlakoznának a közösséghez, a gyülekezethez! Hiszem, hogy ezért mi is tehetünk még valamit.
– Végül szeretnélek kérni, üzenj valamit a lelkészfeleségeknek és a többi olvasónknak!
– Egész életemet számba véve vallom, hogy ha a jó Istenben bízunk, nincs olyan lehetetlen helyzet, amiből ki ne tudna emelni, tovább ne tudna vezetni. Édesatyaként gondoskodik rólunk, minden apró részletre figyel. Ő nemcsak a férjünket hívja lelkipásztori szolgálatba, de bennünket, feleségeket is gondoskodó szeretetre hív: legyünk gazdaasszonyai a gyülekezeteknek, a közösségen belül emberek vannak, akikkel törődni szükséges. Igen, a misszió is fontos, ugyanakkor a már bent lévő hívőkről való gondoskodás is. Vigyázzatok a családotokra, fogadjátok meg Ellen White tanácsát, aki lelkünkre köti, hogy töltsünk időt a gyermekeinkkel, mert kincsek ők.
A kedvenc igeversem mindig az, amit épp olvasok, legkedvesebb bibliai íróim Ézsaiás és János apostol. Néhány bátorító szakasz:
- „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy” (Ézs 43:1).
- „Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig” (Fil 1:6).
- „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon; Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit 2:11–13).
- „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8:28).
Végezetül az éneket, ami a szívemnek legkedvesebb, hadd idézzem be nektek:
„Ki Istenének átad mindent,
Bizalmát csak belé veti. :/:
Azt csudaképen őrzi itt lent,
Ínség, baj közt is élteti.
Ki mindent szent kezébe tett,
Az nem fövényre épített.
Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz, :/:
Az Úr rendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.
Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,
Mit éppen néked Ő adott; :/:
A mennyből gazdag áldást juttat
S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél,
Az mindörökre Véle él.”
Hegyes-Horváth Csilla
NSZO munkacsoporttag
