Miért ír az ember, vagy még inkább: miért ír az Isten? Günter Kunert a Miért ír az ember? c. esszékötetében ekképpen válaszolja meg a könyv címében feltett kérdést: „az ember azért ír, hogy éljen.” Ha ezt a meghatározást, amivel mélyen egyet tudok érteni, Isteni viszonylatra alkalmazzuk, vagyis a Szentírásra feltett kérdésként (kvázi, miért ír Isten?), akkor a válasz tulajdonképpen ugyanaz: Azért, hogy az ember éljen!
Életet lehelt az emberiségbe, egyénekbe, nemzetekbe az írás. A világ első istenes könyve – a Tóra – hatása felbecsülhetetlen, a mai napig az egyik legnagyobb hatású írás az emberiség történelmében, különösen, ha a két szövetség egységében szemléljük a Szentírást, vagyis egy könyvként (amiben a Tóra minden későbbi írás alapja). Nemzetmegtartó ereje volt, főleg az írott tannak. Mert az írás az egyetlen biztos igazodási pont. Ami semmivel nem helyettesíthető. Még ma sem. Lássunk erre egy példát! Jósiás egy olyan uralkodói örökség leszármazottja, amely már beláthatatlan távolságra került az igaz kijelentéstől, már szinte visszafordíthatatlanul elhagyta az Istennel kötött szövetséget. A vallás legfeljebb nyomokban hasonlít a pusztában adottra. De ekkor történik valami, ami a feljegyzések tanúságtétele alapján Jósiást az egyik nagy reformerré emeli a dávidi dinasztiában: a törvénykönyv megtalálása (2Kir 22–23. fej.). Az írás hatása az egész nemzetet restaurálja, elemi ereje kétségtelen.
Mitől más az írás, mint a szó? Jósiás története a legjobb példa arra, hogy a szóbeli tanítás milyen könnyen torzulhat, miközben az írott változatlan, szilárd, mint a kő, és befogadó szívekkel, elmékkel találkozva katartikus erővel képes átváltoztatni az emberi gondolkodást, átformálni akár egy egész nemzetet, de még a világot is. Képes akár évezredekig szunnyadni, mint a parázs a hamu alatt, észrevétlenül, senkitől nem tudottként, majd amikor elérkezik az ideje, tűzzé válik, és ha erre van szükség, elementáris erővel perzsel, mint Jósiás király idején, vagy éppen meleget ad azoknak, akik a bűn szívet fagyasztó dermetegében az isteni melegségre vágynak.
Nem véletlen, hogy közel kétezer éves szétszóratás után is kimondható, hogy a zsidók a könyv népe. Nemzetmegtartó ereje van az írott szónak, különösen az isteni Igének. Maimonidész írja (Misné Torá, 1:8–9): „Minden zsidó köteles Tórát tanulni, akár szegény vagy gazdag, akár egészséges vagy beteg, akár fiatal vagy idős. Még ha koldus is az illető, akinek a megélhetése adományokból származik, vagy ha családi kötelezettségei vannak a feleségével és a gyerekeivel szemben, akkor is meghatározott időt kell szánnia tóratanulásra, éjjel és nappal.” Ahogy írva van: „Gondolj rá nappal és éjjel” (Józs 1:8).
„Heine találóan mondja, hogy a zsidók a hátukon hordozzák a hazájukat, hiszen a Tóra a hazájuk” – írja Heller Ágnes „A zsidó Jézus feltámadása” című kötetében (79. o.). De nemcsak ők hordták a hazájukat a hátukon, hanem az írott mózesi tanok is hordták őket. Jött a Talmud, a Zohár a Báhír, a Tanjá vagy éppen Ráshi kommentárjai, és az Írás egyre csak tartotta a népet, akár oszlopok egy csarnokban, és mindennek az alapja a mózesi tanok gyűjteménye, a próféták és az egyéb írások maradtak.
Amikor az isteni óra az idő elérkeztét jelezte, mennyei Atyánk új szövetséget kötött a néppel és immár az egész földdel. Az újszövetségi írások szűkös kis kötetével (hiszen mindössze 27 irat, többsége alig egy levél) pedig egy maroknyi zsidó az egész világot állította a feje tetejére.
A középkor után? A bibliafordítások voltak az egyik legfontosabb elemei a nemzetek létrejöttének. Általuk nemzeti nyelvek születtek (egyes nyelvészek állításai szerint a német területek között időnként tolmácsra volt előtte szükség, hogy egymást megértsék, olyan mértékben különböztek a nyelvjárások adott népen belül). A reformáció az új médium, a könyvnyomtatás nélkül valószínűleg nem terjedt volna el olyan gyorsan. 1520 és 1526 között tizenegyezer röpiratot adtak ki több mint tizenegymillió példányban a német területeken. Andrew Pettegree angol történész összeszámolta, hogy Luther írásai a 16. században 4970 kiadásban láttak napvilágot. A könyvszerű kiadványokat is számolva, mint például a Biblia, összesen körülbelül nyolcezer Luther-kiadvány látott napvilágot, ezek 80 százaléka német nyelven – írja Horváth Géza. És ezek nem csupán vitairatok voltak, hanem az írott Igének a hordozói is. Nyelvészek állítják, hogy ezzel Luther a német nemzeti irodalmi nyelv kialakulásának legmeghatározóbb alakjává vált. Ha igaz, hogy „nyelvében él a nemzet”, akkor magának a nemzetállamnak az egyik oszlopa is az Írás, és nem csak Németország esetében.
Egyházunk létrejötte elképzelhetetlen ma már nyomtatott irodalom nélkül. Aligha találnánk sok olyan területet, ahol az írott evangélium nem lett volna elsődleges hírvivő az egyház missziójában. Nem egyszer oly mértékben megelőzte az egyház személyes térhódítását, hogy már híres lett, mire az első igehirdető evangélisták megérkeztek az adott területre. Így volt ez Magyarországon is. A „Jézushoz vezető út” csak 1892-ben jelent meg az USA-ban, de 1894-ben már magyarul is olvasható volt egy református lelkész jóvoltából. Mára ezt a könyvet több mint 160 nyelvre lefordították, és százmilliós példányszámával, Kempis Tamás „Krisztus követése” című műve mellett, valószínűleg a legelterjedtebb keresztény írás a világon, a Bibliát is ide számolva. E könyvek hatása messze túlmutat az elképzelhető és ember által belátható horizonton. A könyvmisszió legfőbb ereje a „könyvevangelizáció” intézménye volt (ill. a világ számos részén ma is az). Hivatásos és önkéntes könyvevangelisták vitték az evangéliumot házról házra, vagy árultak utcai standokon, osztották aluljárókban, adták szomszédoknak barátoknak, és ki tudja még hányféleképpen ezeket a könyveket.
Ma mégis egyre felteszik a kérdést: van-e még értelme? Minden adat azt mutatja, hogy nem csökken a könyvek a szerepe a misszióban, hanem nő. Úgy tűnik, Istennek más terve van a könyveinkkel, mint amit a kételkedők jósolnak. Olyan lesz, mint a színház. A mozi megjelenésével nem tűnt el a teátrum, és még csak át sem alakult. Megőrizte helyét a világunkban, és ma hatalmas népszerűségnek örvend. És békésen megfér egyéb evangéliumi ágak mellett. Mert az Isten azért ír, hogy az ember éljen. Isten terve, hogy minél többen éljenek (ha lehetne, mindenki).
Dr. Gyetvai Gellért
kiadóigazgató
