Interjú Mihalec Dórával, a Gyermekszolgálatok Osztályának vezetőjével
– Ha visszaemlékszel a gyermekkorodra, van-e valamilyen határozott élményed az Isten szeretetével kapcsolatban?
– Az első emlékeim egyike, hogy este az ágyamban fekve az édesanyámmal együtt imádkozom, és az ima végeztével édesanyám kuncogni kezd. Akkor nem értettem, hogy miért. Csak később tudtam meg, hogy az ámen helyett rendszeresen amenent mondtam…
Ugyan édesanyám megtanította az esti imát nekem, ám a hitbeli nevelésemet rábízta az egyházra, amely esetemben a katolikus egyház volt. Mint mindenki az osztályomban, én is jártam hittanra, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, ám Isten jelleméről nagyon keveset tudtam meg. Így fordulhatott elő, hogy amikor fiatal kamaszként nagyon szerettem volna valamit, amiért rendszeresen imádkoztam is, és mégsem sikerült, csalódásomban elfordultam Istentől. Úgy gondoltam, hogy igaz, amit az iskolában tanultunk, hogy Isten nem is létezik. Ha akkor tudom, hogy Isten milyen végtelenül szeret minket, és hogy ha nem ad meg valamit, amiért mi buzgón imádkozunk, az azért van, mert a javunkat nézni, akkor nem fordulok el Istentől, és fiatal felnőttként nem kell újraépítenem a hitemet.
18 éves koromban megismerkedtem egy fiúval, aki Istenre rátalálva kereste azt az egyházat, amelynek hitelvei a Biblia tanításával leginkább összhangban vannak. Elvégezte a Biblia Levelező Iskolát is, és úgy találta, hogy a Hetednapi Adventista Egyház az, amely Isten negyedik parancsolatát, a szombat megünneplését is komolyan veszi. Ekkor tudtam meg, hogy a „szombatisták” – ahogy egyszer-egyszer hallottam a nagymamámtól – az adventisták.
Ez az időszak egybeesik a délszláv háborúval, amelyben vajdaságiként érintett voltam. A fiú, aki már a barátom volt, a behívó elől Magyarországra költözött, ahol megkeresztelkedett, és az Adventista Egyház tagja lett. Én ekkor kezdtem Szabadkán a tanítóképzőt. Így egyik hétvégén hazautaztam a szüleimhez, másik hétvégén pedig Szegedre, a barátomhoz, akivel együtt mentünk a gyülekezetbe. A gyülekezetben volt egy jó kis csapat a fiatalokból, akik gyakran szerveztek programokat. A nyári szünetben például Erdélybe mentünk a hegyek közé táborozni. Még ma is beleborzongok, olyan hideg volt a patak vize, amiben fürödtünk. A tábor alatt beszélgettem a lelkésszel, és mondtam neki, hogy mások szerint én komoly vagyok, és én is ezt gondolom magamról. A lelkész ekkor azt mondta, hogy Isten szereti a komoly embereket. Ezután döntöttem úgy, hogy adok még egy esélyt Istennek… Miután én magam is tapasztalatokat szereztem Istennel, megismertem Őt, megkeresztelkedem, 1995 márciusában pedig összeházasodtunk a barátommal. Azóta már felnőtt gyermekeink vannak: Boglárka, aki 22 éves, és az utolsó évét végzi az egyetemen, és Viktor, aki 27 éves, és az idén májusban vette el bájos mongol mennyünket, akit nagyon megszerettünk. A fiunk házasságkötése nagyon nagy öröm volt a számunkra. Mi nagyon fiatalok voltunk a házasságkötésünkkor, a férjem 20 én 21 éves. De nem bántuk meg. Együtt csiszolódtunk, értünk igazi felnőttekké.
Sokan gondolják azt rólunk, hogy a mi házasságunk aztán biztos minden gondtól, problémától mentes, hiszen a férjem, Gábor házassági szakértő. Megnyugtatok mindenkit, mi is szoktunk veszekedni! Ám igyekszünk a másikat tisztelni, az érzéseit nem bántani, tudjuk, hogy ha egyikünk veszít, akkor a kapcsolatunk is veszít, ezért próbálunk kompromisszumos megoldást találni a problémáinkra és odafigyelünk a másikra.
– Miért választottad a pedagógusi hivatást?
– A kicsi gyerekekkel való foglalkozás szeretetét édesanyámtól lestem el. Ő nem pedagógus, ám szívesen ölbe veszi a gyerekeket, énekel nekik, játszik velük. A pedagógusi pálya nekem kézenfekvő volt. Emellett nagyon jó élményeim vannak a kisiskolás éveimből. Annyi mindent tanultunk, annyi mindenre rácsodálkoztunk, olyan új volt minden az egyszerű, kütyümentes életünkben. Ezt az érzést olyan szívesen átadnám a mai gyerekeknek is!
A diploma megszerzése után az egyházunknál helyezkedtem el. Az Ifjúsági Osztálynak voltam a titkárnője Zarka Péter, majd Mayor Zoltán mellett. A munkám egyik részében ifjúsági szombatiskolákat adtunk ki, rejtvényeket, feladatokat készítettem a gyerekeknek. Miután megszületett a fiunk, Németországban is éltünk, ahová azért mentünk, hogy Gábor továbbtanuljon. Friedensau az egész családunknak nagyon szép időszak volt. Ott láttam, milyen ügyesen foglalkoznak már a legkisebbekkel is a szombatiskolában. Rengeteget tanultam, egy új világ tárult fel előttem. Gyűjtöttem az anyagokat, könyveket a gyerekfoglalkozásokhoz, amit utána itthon, a saját gyülekezetemben gyerek-szombatiskolai tanítóként használtam. Annyi anyagot gyűjtöttem, hogy miután 10 évvel ezelőtt megkértek a Gyermekszolgálatok Osztályának vezetésére, a férjem azt mondta: „Hát nem erre készültél egész életedben?!” Örömmel mondtam igent a felkérésre.
Amikor a munkám során elfáradok, elcsüggedek, és ezt Isten elé tárom, Ő a legtöbbször küld nekem megerősítést valamilyen formában, egy levélben, egy telefonhívásban. Nagyon szép tapasztalataim vannak így, és ez örömmel tölt el!
Friss szombati tapasztalat a férjemmel: időnként nehéz útnak indulni szombaton, hogy az ország egy másik szegletében szolgáljunk. Az egész heti munka után szombaton is korán kelünk, és tudjuk, hogy legkorábban délután 5-6 óra felé érünk haza. Megfogalmazódik bennünk, hogy milyen jó lenne az autóval a csak három perce lévő gyülekezetünkbe menni! Az sem segít, hogy nehezen találjuk meg a gyülekezetet, ahová mennénk. Ám benn ismerős gyerekarcok köszöntenek, szünidei bibliatáboros lányok: „Nagyon szeretjük a tábort, mehetünk jövőre is?” Délután intergenerációs istentiszteletet tartunk, amit a pici kislány és az idősebb generáció is élvez. Utána egy édesapa jön oda hozzánk a nagylányával: „Gábor bácsi én most eldöntöttem, hogy megkeresztelkedem. Megkeresztelsz engem? Lehet a táborban is.” Szívünk minden melegével öleltük őt magunkhoz. Kell ennél nagyobb megerősítés? És nem ő az egyetlen, akit az évek során már megkereszteltünk. Jó végignézni egyházunk fiataljain: ő is a „mi gyerekünk” volt és ő is. És amikor megölelnek: „Szia, Dóri néni!” A hónuk alatt elférek…
A leírtakból is látszik, hogy együtt dolgozunk a férjemmel, aki a Családi Szolgálatok Osztályáért felelős. Kölcsönösen segítünk egymásnak. Például ő is foglalkozik a gyerekekkel a táborban, én pedig elvégzem neki az adminisztrációs munkát egy-egy rendezvényen.
Egyelőre még keressük az egyensúlyt munka és családi élet között. Mivel mind a két gyerekünk kirepült (a lányunk is Budapesten jár egyetemre), több időnk van, amit mi munkára fordítunk, és ez nem jó. Erre oda kell majd a jövőben figyelnünk. Igyekszünk a gyerekeinkkel is tartani a kapcsolatot: többször is beszélünk velük telefonon egy héten, ha mi nem hívjuk őket, akkor ők hívnak. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk velük. A fiatal házasok esetében igyekszünk nagyon tapintatosak lenni, nem akarjuk őket zavarni, ám az a tapasztalat, hogy örülnek, ha meglátogatjuk őket. Ha a lányunk hazajön, akkor ő kizárólag csak velünk van, és szereti, ha mi is a teljes figyelmünket neki szenteljük.
Hogy a hobbimról is írjak: néhány éve már a képeslapkészítés a hobbim. Feltölt és kikapcsol a kreatív tevékenység. Nagyon szeretem a szebbnél szebb papírokat, örömmel alkotok belőlük. Időnként horgolok és keresztszemes hímzéssel is foglalkozom, de ezek hosszabb munkák, hosszú projektek. Bár az egymás utáni x-ek öltésében is van valami megnyugtató.
– Van-e cuki történeted az SZBT-ből, amit szívesen megosztanál?
– Hát persze, hogy van, minden évben több is! Idei történet: Két nagyon cuki kislány (egyik 6, a másik 8 éves) a szobájuk mennyezetén egy nagyobb pókot vesz észre. „Ó, hát már nem él” – mondja nekik megnyugtatásul az egyik tanító. Másnap én megyek be hozzájuk lefektetni őket, jó éjszakát kívánni. Miután nehezen sikerül őket ágyba terelni, az egyik kislány nagy kerek szemekkel, őszintén ezt mondja: „Dóri néni, mozog a döglött pók!”
Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag
