Interjú Szalai Józsefné Editkével, aki 78 éve hűséges tagja az Adventista Egyháznak
Editke a Terézvárosi Gyülekezet legidősebb és egyik leghűségesebb tagja.
– Honnan és milyen családi háttérből származol?
– Debrecenben születtem, református családban. Anyukám gyakorolta is a hitét, engem is ebben a szellemben nevelt. Debrecenből Budapestre költöztünk, és kora gyermekkoromban már a Fasori Református Templomba vitt anyukám.
– Hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra?
– Az ottani Julianna református elemi iskolába jártam. Vasárnapi iskolás gyerek voltam, amikor az első Bibliámat ajándékba kaptam szorgalmamért. Akkor kezdtem olvasni a Bibliát.
A háborús időszak, a légópincében töltött idők megbetegítettek, és elköltöztünk Veszprémbe. Ott a nemesvámosi adventista hívőkkel találkoztunk, akik bejártak Veszprémbe. Gyalog jöttek, tejet hoztak. Abban az időben nem volt autóbusz-közlekedés. Ők misszióztak anyukámmal, aki hamarosan elfogadta az adventüzenetet és 1947-ben megkeresztelkedett a Balatonban, Aracsnál. Az akkori lelkészházaspár, az áldott emlékű Kovács Károly testvér és felesége foglalkoztak velem, és szinte már fel voltam készítve a keresztségre.
– Hol és milyen iskolákba jártál?
– Én szerettem volna továbbtanulni a négy polgári iskolai végzettségem után. Ezért a szüleim beírattak a veszprémi Angolkisasszonyok líceumába. Azért oda, mert apukám kereskedelmi iskolába szeretett volna beíratni, de nekem nem volt kedvem hozzá. Azonban más állami iskola nem volt akkor, így katolikus környezetbe kerültem. Különös volt számomra.
Majdnem fél évig tanultam a matereknél, amikor megbetegedtem. Tüdőgyulladás és annak szövődménye miatt egy teljes évig kezeltek a tüdőgondozóban, így egy évre kimaradtam az iskolából.
– A váratlan betegséged milyen változást hozott az életedben?
– A Kovács lelkészházaspár gyakran jött hozzánk erősíteni, bátorítottak, imádkoztak velünk és értünk. A gyógyulásom után kértem a keresztséget. Engem már nem a Balatonban, hanem a székesfehérvári városi fürdőben, néhány idősebb testvérrel együtt keresztelt meg a lelkésztestvér, ma már 78 éve.
– Hogyan emlékszel vissza, milyen volt akkor az adventista gyülekezeti élet?
– A Veszprémi Gyülekezet tagja lettem 1946-ban. Kevesen voltunk gyülekezeti tagok, néhány házaspár a városban és vidéki falvakban. Csak szombatnapon találkoztunk egy bérelt teremben, de a nemesvámosi konferenciák mindig komoly lelki élményt jelentettek számunkra. Közben a Kovács házaspárt elhelyezték, Liebhardt testvért kaptuk lelkésznek. Az ő ékes beszéde, mély lelkisége nagy áldást jelentett a gyülekezet számára.
– Mint fiatal lány, hogyan tudtad a hitéletedet megélni?
– Néhány év után elvégeztem az Állami Csecsemő- és Gyermekápoló-képző iskolát, és a Veszprémi Gyermekkórházban dolgoztam a csecsemőosztályon.
A szüleim a testvéremmel együtt 1955-ben elköltöztek a szülővárosunkba, Hajdúböszörménybe. Ott anyukám egy nagyon virágzó gyülekezetbe került. Én Veszprémben maradtam, és nővérszállón laktam.
– Hol ismerkedtél meg a férjeddel?
– Egy dunakanyari üdülőben ismerkedtem meg a későbbi férjemmel. Református vallású volt, istenfélő ember, nem gyakorolta a vallását, de hozzám ragaszkodott. Ima tárgyává tettem, hogy hozzá menjek-e feleségül. Megosztottam kérdésemet vezető lelkésztestvérekkel is.
Tájékoztattam őt a hitelveimről, a szombatról, a tizedfizetésről is, és mindennel egyetértett. A későbbiekben is korrekt volt, tisztelte a szombatot. Étkezéseknél együtt imádkoztunk. Időnként elkísért a gyülekezetbe. 1958-ban kötöttünk házasságot. Kértem az akkori lelkészünket, Árvai Henrik testvért, hogy esküvőnk előtt egy imával indítson útra bennünket. Ez meg is történt, egy héttel a házasságkötésünk előtt bibliai igét és imát kaptunk az útra. Szeretettel gondolok az ő kedvességére.
– Mióta vagy a Terézvárosi Gyülekezet tagja? Milyen volt akkor az adventista élet Budapesten?
– Tíz évig voltam a Veszprémi Gyülekezet tagja. 1958-ban jöttem a Budapesti Terézvárosi Gyülekezetbe. Ebben az évben lesz 66 éve. Itt Török Alajos, fiatal lelkésztestvér volt a gyülekezet lelkésze.
Budakalászra mentünk lakni, innen jártam be a gyülekezetbe. Budapesten dolgoztam a gyermekkórházban. Azokban az időkben sok problémával járt a szombat ünneplése. A Madarász utcai kórházból az Ilka utcai gyermekkórházba mentem át. Ez akkor a Bethesda Kórházhoz tartozott. Sok nehézségem volt, ezért éjszakai szolgálatot vállaltam. Minden második éjszaka voltam szolgálatban, így tudtam szombaton gyülekezetbe menni.
A gyülekezeti életben nem tudtam részt venni, de később a diakónusi feladatomat jó lelkiismerettel elláttam. Akkor még kiskönyvbe írtuk a látogatás idejét és személyét. A későbbi években ez már elmaradt.
– Miért hagytad el az egészségügyet?
– Néhány év után a férjem akaratából hagytam el az egészségügyet. Egy nagyvállalat egyik gyáregységében helyezkedtem el. A férjem ott volt munkaügyi és bérosztályvezető. Nem volt könnyű, de a férjem sokat segített a szombat megtartásában. Baráti kollégái megértőek voltak velem szemben.
Volt úgy, hogy a főnököm beküldött egy határidős munkával szombat reggel a minisztériumba, és onnan már nem kellett visszamennem dolgozni, így tudtam gyülekezetbe menni. Ez nem volt gyakori, de sokat túlóráztam, hogy szombaton csúsztathassak. Voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor már szabad volt a szombat.
– Milyen kihívásaid, problémáid voltak?
– Kihívás volt számomra, amikor 1958 nyarán Veszprémben kineveztek személyügyi megbízottnak, társadalmi munkában, ott a Gyermekkórházban. Nem akartam elfogadni, de vállalni kellet. A házasságkötésem és a Veszprémből való távozásom megoldotta a problémát. Az Úr segített!
Van olyan esemény, amit szívesen el tudok mondani az életemből. Még általános iskolás koromban volt egy álmom. Egy olyan helyen voltam, ahol minden tele volt sokféle, gyönyörű virággal. Csodálattal szemlélődtem, amikor hirtelen megjelent ott az Úr Jézus. Rám tekintett … és felébredtem. Leírhatatlan élményt jelentett számomra az Ő arca. Egész nap boldogság töltötte be a szívemet, repülni szerettem volna. Ezt az álmot nem lehet elfelejteni!
Egy másik élmény, amire szívesen gondolok vissza. Az iskolában a hittantanárunk, egy hívő református lelkész, házi feladatot adott nekünk a Bibliából. Amikor hozzákezdtem, egy zsoltár szöveget írtam fel mottónak. Zsolt 86:11 – „Mutasd meg nékem a te utadat, hogy járhassak a Te igazságodban és teljes szívvel féljem nevedet.” Akkor nem mélyedtem el az igében, nem értelmeztem, csak leírtam. A keresztségem után jutott eszembe, hogy az Úr beteljesítette életemben ezt az igét. Megmutatta az útját, hogy azon járjak, az Ő igazságában, és elvárja tőlem, hogy teljes szívvel féljem Őt.
Most 92 éves vagyok, 78 évvel ezelőtt keresztelkedtem. Egész éltemben éreztem Isten szerető gondviselését. Visszatekintve az elmúlt évekre, teljesen méltatlannak érzem magam annyi jóságra, szeretetre, amelyet kaptam az Úrtól – „amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az Ő kegyelme az őt félők iránt” (Zsolt 103:11).
– Mivel elvesztetted férjed és egyedül maradtál, hogyan telnek a napjaid?
– Egyedül maradtam, a férjem évekkel ezelőtt, hosszú betegség után elment, de nem vagyok magányos, az Úr velem van. Budapesten kívül lakom, már nem bírom a hosszú gyaloglást, de az Úr segített ebben is. Van, aki kocsival bevisz a HÉV állomáshoz. Nemrégen keresztelkedett Bozsena testvérnő, aki hozzám közel lakik, a férje mindkettőnket bevisz a gyülekezetbe, és a szombati istentisztelet után értünk jön és hazavisz. Gyakran együtt vagyunk Bozsenával, az ő okostelefonján áldásos igei tanításokat nézünk és hallgatunk.
– Mit üzensz a mai fiatal generációnak?
– Kívánom kedves fiatal testvéreimnek, hogy legyen szoros kapcsoltuk az Úrral. Éljünk a Krisztus-várás boldog reménységében, és készüljünk az Úr dicsőséges eljövetelére. Vannak, akiket elaltat az Úr, de vannak, akik élve fognak találkozni az Úr Jézussal, amikor riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, hogy magához vegye az övéit. „Aki mindvégig állhatatos marad az üdvözül!”
Köszönöm a beszélgetést! Sok hasznos tanácsot kaptuk Editkétől, akinek sok erőt és Isten áldását kívánjuk!
Bodnár Zsóka
NSZO osztályvezető
