Időnként nyomasztó érzésekkel ront rám a gyülekezeti életvilágunk. Járom a közösségeket, és bár leginkább áldással távozom, nem tudom nem látni a vallásos életünk csorbulásait, lecsúszásait, az elerőtlenedés jeleit. Aggodalommal élem meg azokat az alkalmakat, amikor mindez nemcsak néhány részletében jelenik meg a gyülekezeteknek, hanem domináns jellemzőként.
Egyik alkalommal hazafelé vezettem, és kibukott belőlem a kétségbeesett kiáltás: „Mi a csodáért megyek én majdnem minden szombaton valahova, ahelyett hogy otthon maradnék a családommal, gyülekezetemmel?! Megéri ez nekem, amikor ilyen állapotokat látok?!”
Percek teltek el, mire lenyugodott az elmémben a mélyről feltörő örvény, amely szinte megszédített. Isten vezette a gondolataimat, hogy jó választ adhassak a felvetésre, problémára. Különös módon Jézus megbotránkoztató beszéde jutott eszembe, amelyben a teste evéséről, vére ivásáról beszélt (Jn 6. fejezete), és ami – nem csodálkozhatunk – botrányos fogadtatásra talált. Amely után sokan megbotránkoztak benne, és elhagyták. Jézus a végén felteszi a kérdést: „Vajon ti is el akartok menni?” (Jn 6:67). Péter válasza pedig az én válaszom volt: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad” (Jn 6:68). Hova mehetnék? Mit tehetnék, amikor itt találom meg hitemet és identitásomat az igazságban, amelyet Isten hirdetett. Sőt, éppen ezért kell mennem, mert hozzá kell tennem a nagy egészhez valami jót. Mert van minek gyógyulnia. Nem én mentem meg a gyülekezeteket, nem én váltom meg a küldetést, de részem van benne, hogy jobb legyen, igazabb legyen.
Megkopó gyülekezetek
Szándékosan nem elkopót írtam. A covid után egy ideig az látszott számomra a legnagyobb problémának, hogy sokan akkor is távolmaradtak, vagy szimplán kiestek, amikor minden korlátozás megszűnt. Szíven ütött egyik közeli ismerősöm mondata, aki évtizedek óta járt: „Rájöttem, hogy nem hiányzik a gyülekezet.” Csak lassan vált tisztává számomra, hogy nem a távolmaradás a legnagyobb probléma, sőt. A gyülekezetek fogyása akár pozitív is lehet (értsük jól!). Eszembe jut egy gyülekezeti pásztor története, aki miután radikális (és bibliás) reformot indított el egy közösségben, a gyülekezetének jelentős része elment. Mire ő: „Megáldott bennünket az Isten. Hiszen immár azok maradtak, akikkel lehet mit kezdeni. A reformáció sikerrel járt.” Nem szeretnék semmilyen következtetést levonni a történetből, legyen elég annyi, hogy a számokkal való játék valójában nem a legnagyobb kihívásunk, még ha időnként szeretnénk is ezt éreztetni. Mi lehet ettől rosszabb? A lelki megkopás.
Jelenések 3:1-ben a szárdiszi gyülekezetnek ezt mondja az angyal: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Döbbenetes kijelentés. Ha csak történeti síkon akarjuk megérteni a hét gyülekezet problémáját, nem tartjuk időszerűnek, hiszen nem rólunk szól, mondhatnánk – legalábbis nem a korunkat szoktuk ezzel jellemezni. De mi van, ha nem csak történeti szemléletben van mondandója annak, amit itt olvasunk? A gyülekezetek és a tagok jelentős részére igaz ugyanis ma ez a megállapítás. Az a nevünk, hogy élünk, pedig az ÉLET gyakran már hiányzik belőlünk (a kiemelés fontos, hiszen a Bibliában az élet = Krisztus).
Ránk omló vallásosságunk
Sokan nem járnak. De már nem is hisznek (míg egyesek azért igen, csak máshogy). Számos gyülekezet élete inkább agóniának látszik. A missziós programok egyes helyeken teljesen kihaltak, évek óta semmilyen Istent népszerűsítő program nem folyik (és itt azokra gondolok, amely tényleg Jézusról szól, az Igéről). Időnként olyan teológiai kijelentéseket hallok, amelyek inkább a hitetlenségünket igyekeznek fedezni, mint hitünket erősíteni. Egyszer felhívott valaki, és azt mondta: „Hallottam én már olyan kirohanást is komoly adventista részéről, hogy »hagyjuk már azokat a buta adventista hitelveket!«”. Máskor pedig: „Volt, hogy azért nem mertem hozzászólni a szombatiskolához, mert a hagyományos adventista hit szerint tettem volna, de olyan elutasítást láttam, hogy inkább csendben maradtam, mert nem akartam vitatkozni arról, ami régen a hitünk alapja volt, és ami miatt időnként már kellemetlenül érezheted – egyes helyzetekben – magad.” A kritikus teológia (amely talán inkább nevezhető időnként a hitetlenség teológiájának) tornyokat épít, megkérdőjelezve néha mindent, amiben eddig hittünk. A hitelveink erőtlensége néha annyira szembetűnő, hogy volt, hogy azt kérdeztem: mi lesz a következő, a szombatot is elhagyjuk, mert találunk erre jó magyarázatot? Az Ellen White prófétaságáról való hit van talán a legmélyebben. Szinte mindig egy könyv miatt kapok támadásokat: A nagy küzdelem. Történetiségünk, teológiai hitünk egyre zavarosabb. És miközben természetes, hogy vannak dolgok, amiket újra kell gondolni, nem látom, hogy a másfelé vivő utak hozzátettek volna ahhoz, akik vagyunk. Nem tudok nem emlékezni azokra a pillanatokra, amikor emberek a megkülönböztető hitelveinkkel kapcsolatban így nyilatkoztak meg: „Már nem ezeket kellene hirdetnünk, mert ezek csak ellentétet szülnek! Hanem csak azt, ami összeköt másokkal!” Egyes dolgokban látom a bontást, de az építést nem, de még építésre érett koncepciót sem. Néha azt érzem, hogy küldetés és stabil hit nélküli útkeresők lettünk, egy homályos jövőképpel, mivel ahelyett, hogy a múltat támaszként és stabil alapként élnénk meg, téglánként bontjuk el, megkérdőjelezzük, vagy csak simán semmibe vesszük (miközben láttam már azt is, hogy nevetségesnek titulálták).
Ellen G. White világosan látta, hogy ha a múltunk megkérdőjeleződik, biztosak lehetünk benne, hogy elvész a motivációnk a jövővel kapcsolatban: „Nincs miért félni a jövőtől, kivéve, ha elfeledkezünk az útról, amelyen Isten vezetett minket, valamint a történelmünkben szerzett tanításokról” (Ellen G. White: Life Cketches. 196. o.).
A hitelveink megkérdőjelezése a múltunk megkérdőjelezése. Annak a kétségbe vonása, hogy nem Isten vezetett bennünket. A múltunk megkérdőjelezése az adventista voltunkat teszi súlytalanná. A speciális hitelveink nélkül, amelyekről hiszem, hogy bibliaiak, kik vagyunk? Létezik-e olyan, hogy mindenkinek igaza van a keresztény világban, és mindegy, hova járunk istentiszteletre? Fontos-e, amit hiszünk, és különösen az, amit csak mi hiszünk? Tényleg csak a közös pontok fontosak a világtörténelem végén?
A remény
Ellen White ezt írja (talán éppen a mostani időkről is): „Talán úgy tűnik, hogy az egyház elbukik – de nem esik el. Megmarad, miközben a bűnösök kirostáltatnak – a polyva elkülöníttetik az értékes gabonától. Ez rettenetes próba, de meg kell történnie” (HNA Bibliakommentár VII., 911. o.).
A probléma része a végidőnek. De nem az elesésünket eredményezi, hanem a megtisztulást. Eközben azonban alaposan át kell gondolnunk, hogy mely részéhez akarunk tartozni a közösségnek a döntő pillanatban. Az egyetlen, amit tehetünk, ha helyesen éljük meg a pillanatot, az Isten oldalán, és ha alázattal nézünk szembe azzal, akik ma vagyunk. Lehet, hogy éppen nekünk van szükségünk változásra. Ha ebben bizonytalanok vagyunk, kérdezzük meg Istent!
Dr. Gyetvai Gellért
