Cikksorozatunk célja, hogy minél több lelkészfeleség, lelkészcsalád történetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Deák Judit örömmel osztja meg kérésünkre történeteit. Én magam hihetetlenül feltöltődtem a két órahossza alatt, amíg beszélgettünk, bízom benne, hogy a kedves olvasónak is áldást fognak jelenteni az alábbi sorok.
– Kedves Jutka, beszélgessünk először kicsit a gyermekkorodról, kamaszéveidről!
– Nekem egy igazán szép, nyugodt, biztonságos, békés gyermekkort adott a jó Atya. Budapestre születtem, de a nyaraimat vidéken tölthettem a nálam másfél évvel idősebb nővéremmel együtt. A szüleim nagyon kedves emberek voltak, szépen éltek. Mivel igen keményen dolgoztak, sok időt töltöttünk a nagymamáinkkal. Volt egy ceglédi és egy budapesti nagymamám. Utóbbi tanítónő volt, és nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy figyeljen a nevelésünkre; a gondoskodáson túl a testvéremmel együtt a jellemünket is formálgatta. Tanulni nagyon szerettem, és a nagymamám irányítása alatt könnyen, és gyorsan tanultam. A tanulás mellett sportoltam is, 11 éves koromtól 21 éves koromig, mintegy tíz éven át kosárlabdáztam. Meggyőződésem, hogy a sport, a testmozgás nagyon fontos az egészségünk megőrzése szempontjából, és bizony önfegyelemre is nevel. A kosárlabdázás során csapatjátékot is tanultam: hogyan kell összedolgozni, egymásra figyelve, egymást segítve jó eredményeket elérni. A junior válogatottságba is belekóstoltam, de aztán mivel nem voltam eléggé magas, ezen a vonalon nem mentem tovább. Úszni is nagyon szeretek, de ezt csak amatőr szinten művelem.
– Nagyon kíváncsian hallgatom, ha elmondod, miként kezdett vezetni a jó Isten.
– Ha szívesen meghallgatod, több tapasztalatot is elmondok, nagyon szeretem ezeket felidézni, hiszen a jó Isten ez által szólított meg, és emelt ki a „pogány világból”. Ezeket gyerektörténetként is el szoktam mondani. A szüleim korábban nagyot csalódtak a papokban, ezért nem voltak gyakorló hívők, így tőlük materialista szemléletet kaptam. Viszont, a nagymamáim, mindketten hívők voltak, és ők – ha nem is nyíltan, mert azt ugye, nem lehetett a szüleim miatt – óvatosan válogatott szavaikkal és életpéldájukkal mégis bemutatták nekem az Istenbe vetett hitet. 14 éves voltam, amikor az első tapasztalatom történt, egy balatoni nyaralás alkalmával. Kaptam a szüleimtől egy órát, ami nagyon értékes volt számomra, és elvesztettem, valahogy leesett a karomról. Nem találtam, és nagyon szomorú voltam – akkor mondtam el egy akaratlan fohászt az Isten felé. Nem sokkal ezután a Balaton partján sétáltam, amikor egy ismeretlen fiú a parti kövek közül éppen akkor emelte ki a kissé vizes órámat. Kérdezte, hogy ez kié, és én rögtön mondtam, hogy az enyém, ő pedig elhitte, és visszaadta. Ez az élmény nagyon megmaradt bennem. Egy másik balatoni emlékem már későbbről való, 19 éves koromból. Balatonfüreden, táborban voltunk és az egyik kosárlabdaedzés után egyedül mentem úszni. Már távol voltam a parttól, amikor begörcsölt a vádlim, de úgy igazán. Még rá sem eszméltem, hogy mekkora bajban vagyok, amikor megszólalt a hátam mögött egy hang, egészen közel hozzám: „Segíthetek?” Egy ismeretlen férfi szólt hozzám egy vitorlásról, és pillanatok alatt felhúzott a hajóra, majd kivitt a partra. Megmentette az életemet! Eltűnt, soha többé nem láttam. Két évvel később újabb csoda történt velem, ez is a vízhez kötődik. 21 éves voltam, amikor első fizetésemből egy barátnőmmel együtt nagy útra vállalkoztunk: Dubrovnikban töltöttünk 17 napot. Nagyon vékonyan jöttünk haza, mert a szállást kifizettük ugyan, de az étkezésre nagyon kevés pénzünk maradt. Ez akkor nem számított, gyönyörű volt a tenger! Minden nap sokat úsztam az öbölben – a barátnőm nem tudott úszni, ő csak napozott –, legtöbbször rengeteg volt a fürdőző. Ezért is csodálkoztam az egyik nap, hogy senki sincs, teljesen üres volt az öböl. Annál jobb, senkit sem kell kerülgetnem – gondoltam magamban, és úsztam egy jót. Már messze jártam a parttól, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy férfi torkaszakadtából kiabál utánam. Nem hagyta abba a kiabálást, minden nyelven próbálkozott, ami csak eszébe jutott, mire végül a német szavaiból megértettem, hogy cápa van az öbölben. Én akkor, valószínűleg minden rekordomat megdöntve úsztam ki a partra, a saját árnyékomat is cápának láttam. Amikor lehiggadtam, a férfi megmutatta nekem az újságcikket arról, hogy előző nap egy német fiú valahogy átmászott a cápahálón, és éppen felénk, a szabadstrand felé úszott, amikor megtámadta egy éhes cápa, és ez a cápa pedig még mindig itt tartózkodott. Ezért nem volt egy fürdőző sem ekkor az öbölben.
Ezek a tapasztalatok mélyen bennem maradtak, de egészen 30 éves koromig nem kötöttem ezeket az élményeket a jó Isten gondviseléséhez. Ekkor még úgy gondolkodtam, hogy csak a vallásosan nevelteknek és a gyengéknek van szükségük Istenre, hogy legyen valami kapaszkodójuk. De én ekkor még nem hittem abban, hogy létezik az Isten.
Aztán hirtelen történt valami. Az egyik unokatestvérem akkoriban tért meg: katolikusból lett adventista. Ő elsődleges „misszióterületének” tekintett engem, böjtölt és imádkozott értem. Korábban adott egy szombatiskolai tanulmányt, és csak annyit kért, hogy mindennap olvassam el a Bibliából a reggeli dicséret szövegeit. Félretettem a leckét, hogy erre nekem nincs időm – akkor éppen a Belkereskedelmi Minisztériumban dolgoztam és a munka mellett szakközgazdásznak tanultam az egyetemen. Közben neveltem a kisfiamat, az akkor 6 és fél éves Zsoltikát. 1982. április első szombatján este várható volt, hogy jön az unokatestvérem és nem akartam, hogy szomorú legyen, ezért szombat délelőtt mégis a kezembe vettem a tanulmányt és a Bibliát is. Elkezdtem olvasni, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismertem a Bibliát, szinte majdnem mindig rányitottam a keresett igehelyekre. Biztosan ott volt mellettem az angyalom, akiről persze még nem is tudtam, hogy létezik. A reggeli dicséretben az utolsó, még elolvasott ige előtt ez a felszólítás állt: „Beszélgess Istennel!” Magamban gondoltam, hogy „Én beszélgetnék Vele, de hol van?” Felálltam, de még két lépést sem tettem, amikor nagyon messziről sok apró hangrészecskék érkeztek a fejembe, és belül összeállva mintegy sztereóban gyönyörű, bársonyos hangot hallottam, olyan otthonos volt: „ÉN ITT VAGYOK!” Megdöbbentem. Rögtön megszólalt az ördög hangja is, akiről szintén nem tudtam, hogy létezik: „Deák, te megbolondultál! Fél órát olvasod a Bibliát, és már hallucinálsz!” Kiléptem az előszobába, amikor a nagymamám szinte futva jött felém, és megkérdezte: „Mi volt ez a nagy hang?” Tehát ő is hallotta. Gondolom, ő is belülről, ugyanazon a mennyei csatornán keresztül. Aznap este az unokatestvérem megmutatta Jel 1:15-ből, hogy milyen az Úr Jézus hangja. „… hangja pedig olyan…, mint sok vizek zúgása.” Ilyen szép költői megfogalmazás nekem nem jutott az eszembe. Nem voltam másként elérhető.
A pogány közgazdászt csak ilyen jelek és csodák által tudta Isten megszólítani. Ez után az eset után „faltam” az Igét, és Ellen G. White összes nagy könyvét. Az Újszövetséget 2 hét alatt olvastam ki egy balatoni nyaralás alkalmával. Ott is volt egy hihetetlen tapasztalatunk: a kisfiamtól elkérték az úszószemüvegét, és más gyerekek beljebb bedobták a vízbe. Akkor már ismertem valamennyire Istent, és imádkoztam, de Ő úgy látta jónak, hogy csak 3 nappal később, 3 napi vihar után adja vissza nekünk, mégpedig úgy, hogy úsztunk a Balatonban, és éppen annak a kislánynak a lába akadt bele a szemüvegbe, aki elkérte a fiamtól, és akit jól megbüntetett az apja! Ez a két hét nagyon sokat segített nekem a jó Isten megismerésében.
– Hallottad-e még a későbbiek során is Jézus hangját?
– Igen, még párszor. Például 1983-ban, még a keresztségem előtt nem sokkal. Nappal a szobámban egy csodálatos angyali kart hallottam énekelni, és a nevemet, Jézus hangján: „Jutka!” Ezt követően a keresztségemen pedig ezt az igeverset kaptam: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Mikor vízen mész át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem borítanak el. Ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged” (Ézs 43:1–2).
Egy másik ilyen „hallomásom” 1999 utolsó szombatján történt. Előzőleg péntek este leborultam imádkozni, és a másnapi prédikációból személyes üzenetet kértem Istentől és azt, hogy amikor megkapom, tudjam, hogy ez az. Erről azonban másnapra elfeledkeztem. A lelkész a prédikáció végén letette a Bibliáját, de aztán hirtelen újra kézbe vette, és felolvasta belőle 1Thessz 4:16–17. versét. Majd hozzátette: „Néhányan, akik itt vagytok, megélitek Jézus eljövetelét élve!” És abban a pillanatban, közvetlenül mellettem megszólalt egy hang, ami nem embertől származott: „Személyes üzenet, ez az!” Isten azóta is őrzi és erősíti bennem az ebbe vetett hitet: meglátom élve Jézus eljövetelét.
– Úgy legyen! Hiszem én magam is. Mely gyülekezetekben szolgáltál?
– A Keresztény Advent Közösségben 1988-tól 1997-ig Székesfehérváron, Szentgálon, környékén, Budapest Őrjárat utcában, majd sok alföldi városban. 1997-től a Hetednapi Adventista Egyházban Baján, Kiskőrösön, Kiskunhalason, Újpesten, Rákospalotán, Gyömrőn, majd 2005-től dupla megbízatással gazdasági vezetőként is, emellett Budapest Práter utcában, Zuglóban, Pesterzsébeten, Csepelen, Sashalmon, Kecskeméten, Cegléden lelkészként is szolgáltam. Bocsánat, ha valamelyiket kihagytam.
– Jelenleg hogyan éled meg mindennapjaidat?
– 2014-ben mentem nyugdíjba, azóta csendes életet folytatok – Jézus szavai szerint. Örülök családomnak, akik Biatorbágyon élnek: fiamnak, Zsoltinak, menyemnek, Juditnak, és a két gyönyörű unokámnak, a 12 éves Majának és a 9 éves Hannának. Kiscsoportos munkában veszek részt, több szombaton igét is hirdetek. Emellett ún. szemlélő körben szolgálok, ahol a Jézus élete c. könyvet vesszük át a bibliai szakaszokkal együtt, nagyon lassan, átbeszélve, átgondolva, végig imádkozva minden részletet. Naponta imasétát teszek, és éjjel is, ha nem tudok aludni, imádkozom a most születőkért, a most távozókért, az ismerős pici gyermekekért, a fiatalokért, az Isten szolgáiért, az adventi népért és vezetőiért, a volt gyülekezeteimért, tanítványaimért, és minden emberért a világon. És persze külön azokért, akik már az imakönyveimben vannak. Ez az „imaséta” Istentől kapott szolgálatom, ezért egyetlen napon sem hagyom ki.
– Ez áldott szolgálat, biztosan sok csoda történik az emberek életében kitartó imáid hatására! Mit üzennél a mai lelkészfeleségeknek, lelkészcsaládoknak?
– Azt, hogy tegyetek félre minden felesleges dolgot! Nincs sok idő hátra! Annyi emberrel legyen kapcsolatotok, amennyit fenn tudtok tartani! Figyeljetek a Szentlélekre! Ha így tesztek: nem fáradtok el, nem égtek ki, nem veszítitek el a reményt. Végül még egy kedvenc igeversem számotokra: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Jn 4:18).
– Hálásan köszönöm a beszélgetést! Áldás és öröm kísérje az életedet!
Hegyes-Horváth Csilla
NSZO munkacsoporttag
