Egyszer volt, hol nem volt, történt egyszer 2016. szeptember 8-án, hogy egy több mint harmincfős csapat útnak indult Erdély szívéből, Marosvásárhely mellől, Mezőfeléből, hogy több száz km-t megtéve örömöt vigyen egy távoli kisvárosba.
Dunaújvárosban már létezik egy nyolcfős gyülekezet, amelynek tagjai már hónapok óta azért imádkoztak, hogy tegyen az Úr valamit ezért a városért. Nehezen indult el a szervezés, de ismét beigazolódott a mondás: Minden jó, ha a vége jó! A kis nyolcfős csoport és barátaik fellelkesültek, és tényleg erejük felett mindent megtettek a program sikeréért. Volt, aki szállást keresett, többen szállást adtak, mások főztek, ajándékot készítettek – felsorolni sem tudom, hányféle ötletet, lehetőséget találtak –, és ami a legfontosabb: együtt voltunk. Együtt izgultunk, együtt énekeltünk, együtt terítettünk, együtt kísértük vendégeinket a kirándulásra.
Pénteken közösen elmentünk a Szelidi-tóhoz, ami egy természeti szépség. Kellemes idő, szép látvány – csakhogy – ősz lévén, a padokat már fölszedték, betéliesítettek. Kicsit sétálva a vízparton, felfedeztünk egy „eladó” éttermet, aminek az előterében rengeteg pad és asztal volt. A szomszéd tulajdonostól megkérdeztük, nem zavarja-e őket, ha mi letelepedünk oda? Senkit nem zavartunk. Több mint két órán át énekeltünk, testvéreink tapasztalatokat mondtak el, közülük több tapasztalatot megkönnyeztünk. És hát több száz méterre is hallani lehetett énekeinket.
A közös ebéd után indultunk Dunaújvárosba, az evangélikus templomba, ahol a Jószolgálati Otthon javára egy kb. másfél órás programot adtak Erdélyből jött testvéreink. Az utolsó énekek Jézus visszajöveteléről szóltak, a legvégén az Advent Himnuszt énekeltük el a hallgatókkal együtt, a kiosztott lapokról. Jó volt látni, ahogy énekelték: „Áldott reménység lángol szívünkben…” Hisszük, hogy Jézus hamar visszatér…
A Jószoli Zenekar is adott egy mintegy 15 perces műsort. Megható volt látni, ahogy a különféle testi fogyatékkal élő fiatalok milyen lelkesen, boldogan zenélnek, énekelnek; szívüket, lelküket beleadták. Ez számunkra különösen inspiráló volt.
A végén a Jószolgálati Otthon megvendégelte az est aktív résztvevőit.
Összegzésül elmondhatjuk a következőt: Az oroszlánrészt az Úr adta. Ő indította testvéreinket, hogy időt, pénzt, fáradtságot nem kímélve, útnak induljanak a messzeségből, hogy énekeikkel bizonyságot tegyenek arról a Jézusról, aki nemsokára visszatér.
Az Úr indította a szállásadókat. Ő mutatta meg a találkozási pont helyét Dunavecsén, Ő késztette a segítőket, akik szívüket-lelküket beleadták a sütésbe, főzésbe, vendégfogadásba.
De az áldást is Ő adta. Ő, a mi hamarosan visszatérő drága Jézusunk! Ő adott örömöt a szívünkbe. Ő bátorított, hogy folytassuk a megkezdett munkát. Mindenért Őt illeti a hála és a köszönet! Dicsőség az Úrnak!
Gyürüs Istvánné
