Isten, az Örökkévaló Fiú, Jézus Krisztusban öltött testet. Őáltala teremtetett minden, benne lett nyilvánvalóvá Isten jelleme, általa teljesedett az emberiség megváltása és Ő ítéli meg a földet. Az örökké igaz Isten igaz emberré lett Jézus Krisztusban. A Szentlélek által fogantatott és szűz Máriától született. Emberként élt, mint ember megkísértetett, de tökéletes megtestesítője volt Isten igazságosságának és szeretetének. Csodái által kinyilatkoztatta Isten hatalmát, és bizonyította, hogy Ő a megígért Messiás. Bűneinkért önként vállalta helyettünk a szenvedést és a kereszthalált; feltámadt a halálból és felment a mennybe, hogy közbenjárjon értünk a mennyei szentélyben. Népe végleges megszabadításáért újra eljön dicsőségben, és mindent újjátesz.
(Jn 1:1–3,14; Kol 1:15–19; Jn 10:30; 14:9; Róm 6:23; 2Kor 5:17–21; Jn 5:22; Lk 1:35; Fil 2:5–11; Zsid 2:9–18; 1Kor 15:3–4; Zsid 8:1–2; Jn 14:1–3).
A pusztaság viperák tanyájává lett. Kígyók csúsztak a fazekak alá, a sátrak cövekei körül tekergőztek, megbújtak a gyerekek játékai között, és várakozva lapultak a fekhelyeken. Méregfoguk mélyre hatolt, halált fecskendezve.
A pusztaság valamikor Izrael menedéke volt, de temetőjükké lett. Az emberek százai feküdtek haldokolva. A rémült szülők rádöbbentek, mi lesz a sorsuk. Ekkor Mózes sátrához siettek, és segítségért könyörögtek. „És imádkozék Mózes a népért.”
Mi volt Isten válasza? Formálj egy kígyót, és emeld magasra, hogy mindazok, akik ránéznek, éljenek. „Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra, életben marada.” (4Móz 21:9)
A kígyó mindig Sátán jelképe volt (1Móz 3; Jel 12), és a bűnt jelképezte. A tábor Sátán karjaiba vetette magát. És milyen gyógymódot ajánlott Isten? Nem azt, hogy a szentély oltárán nézzenek egy bárányra, hanem azt mondta nekik, tekintsenek fel a rézkígyóra.
Krisztusra mutató különös jelkép lett ez. Jézusnak „a bűn testének hasonlatosságában” (Róm 8:3) kellett felemeltetnie a szégyenteljes keresztre (Jn 3:14–15), mint ahogy a mérges kígyók mását feltették az oszlopra. Bűnné lett, magára véve mindazoknak bűnét, akik valaha éltek, vagy élni fognak. „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5:21) Krisztusra tekintve, a reményét vesztett emberiség életet találhat.
A testet öltés hogyan hozhat üdvösséget az emberiségnek? Milyen hatással volt ez a Fiúra? Hogyan válhatott Isten emberré, és miért volt erre szükség?
A testet öltés; jövendölések és beteljesedés
Meggyőzően mutatja Isten szeretetét az a terve, hogy meg akarja menteni még azokat is, akik elfordultak bölcs tanácsától (Jn 3:16; 1Jn 4:9). E terv alapján a Fiú „eleve el volt… rendelve, a világ megalapítása előtt” bűnért való áldozatul, hogy az emberiség reménysége legyen (1Pt 1:19–20). Az Ő feladata volt, hogy visszavigyen bennünket Istenhez, és megszabadítson a bűntől az ördög munkájának lerontása által (1Pt 3:18; Mt 1:21; 1Jn 3:8).
A bűn elidegenítette Ádámot és Évát az élet forrásától, és emiatt azonnal meg kellett volna halniuk. De a világ alapítása előtt lefektetett terv szerint (1Pt 1:20–21) „a békesség tanácsa” (Zak 6:13), a Fiú Isten lépett közéjük és az isteni igazság közé, áthidalva ezzel a szakadékot, és feltartóztatva a halált. Már a kereszt előtt is az Ő kegyelme tartotta életben a bűnösöket, és biztosította őket az üdvösség lehetőségéről. De emberré kellett lennie ahhoz, hogy újból teljesen Isten fiaivá és leányaivá tegyen bennünket.
Közvetlenül Ádám és Éva bűnesete után Isten reményt keltett azzal, hogy a kígyó és az asszony, valamint a kígyó magva és az asszony magva közötti természetfeletti küzdelem ígéretét mondta el nekik. 1Móz 3:15 titokzatos kijelentésében a kígyó és a kígyó magva Sátánt és követőit jelképezi; az asszony és az asszony magva jelképezi Isten népét és a világ Megváltóját. Ez volt az első biztosíték arra, hogy a jó és a gonosz közötti küzdelem Isten Fiának diadalmával fog zárulni.
A győzelem azonban fájdalommal jár. „Az [a Megváltó] neked [Sátánnak] fejedre tapos, te [Sátán] pedig annak [a Megváltónak] sarkát mardosod.” (1Móz 3:15). Egyikük sem marad sértetlen.
Attól a pillanattól fogva az emberiségvárta a megígért Szabadítót. Az Ószövetségből elénk tárul ez a várakozás. A próféciák előre figyelmeztettek, hogy amikor a megígért Szabadító megérkezik, a világnak elegendő bizonyítéka legyen a felismeréséhez.
A megváltás prófétikus dramatizálása. A bűneset után Isten az állatok áldozatát vezette be, hogy ezzel példázza az eljövendő Megváltó küldetését (lásd 1Móz 4:4). Ez a jelképes rendszer megrendítő módon mutatta be, hogyan törli majd el a Fiú Isten a bűnt.
A bűn – Isten törvényének áthágása miatt – az emberiségre halál várt (1Móz 2:17; 3:19; 1Jn 3:4; Róm 6:23). Isten törvénye a bűnös életét követelte. De Isten végtelen szeretetéből odaadta Fiát, „hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). Felfoghatatlanul nagyszerű segítőkészség! Maga az örökkévaló Fiú Isten fizeti meg helyettesként a bűn büntetését, hogy bűnbocsánatot adhasson, és megbékíthessen az istenséggel.
Az Isten és népe közötti szövetséges kapcsolat részeként Izrael az Egyiptomból való kivonulás után áldozatokat mutatott be a szent sátorban. A mennyei minta alapján Mózes által készített szentélynek és szolgálatainak az volt a célja, hogy a megváltás tervét szemléltessék (2Móz 25:8–9, 40; Zsid 8:1–5).
A bűnbánó bűnös egy hibátlan áldozati állatot – a bűntelen Megváltó jelképét – vitte, hogy bűnbocsánatot nyerjen. Majd kezét az ártatlan állat fejére helyezve, megvallotta bűntetteit (3Móz 1:3–4). Ez a cselekedet jelképezte azt, hogy a bűn a bűnösről az ártatlan áldozatra került át, bemutatva ezzel az áldozat helyettes voltát.
Mivel „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid 9:22), a bűnös ezután megölte az állatot, és így nyilvánvalóvá vált a bűn halálos természete. A reménység kifejezésének szomorúsággal teli módja ez, de a bűnös egyedül ezzel tudta kifejezni a hitét.
A papi szolgálat után (3Mózes 4-7) a bűnös bűnbocsánatot nyert az eljövendő Megváltó helyettes halálába vetett hite alapján, amit az állatáldozati rendszer jelképezett(vö. 3Móz 4:26, 31, 35). Az Újszövetség Jézusban, Isten Fiában ismeri fel Isten Bárányát, „aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1:29). „Drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1Pt 1:19) megváltást szerzett az emberiségnek a bűn végleges büntetése alól.
A Megváltóra vonatkozó jövendölések. Isten megígéri, hogy a Megváltó – Messiás – a Felkent – Ábrahám családjából származik. „És megáldatnak a te magodban a Földnek minden nemzetségei.” (1Móz 22:18; vö. 12:3)
Ésaiás megjövendölte, hogy a Megváltó fiúgyermekként jön el, aki ember és Isten is lesz. „Mert egy gyermek születik nékünk,fiú adatik nékünk, és az uralom az Ő vállán lészen, és hívják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ésa 9:6) A Szabadító Dávid trónjára lép, és az örökké tartó béke országlását alapítja (Ésa 9:7). Betlehem lesz a születési helye (Mik 5:2).
Az Isten-ember születése természetfeletti módon történik. Az Újszövetség kijelenti Ésa 7:14-et idézve: „Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1:23).
A Megváltó küldetését e szavak fejezik ki: „Az Úr Isten Lelke van énrajtam azért,mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét” (Ésa 61:1–2; vö. Lk 4:18–19).
Hihetetlen módon a Messiásnak visszautasítást kell elszenvednie. Olyannak tartják, „mint gyökér a száraz földből”. „Nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!… Nem gondoltunk vele.” (Ésa 53:2-3)
Egy közeli barátja árulja el (Zsolt 41:10) 30 ezüstpénzért (Zak 11:12). Kihallgatása alatt leköpik és megverik (Ésa 50:6). Kivégzői sorsot vetnek ruháira (Zsolt 22:19). Egyetlen csontját sem törik el (Zsolt 34:21), de oldalát átszúrják (Zak 12:10). Kínoztatása közepette nem tanúsít ellenállást, „mint juh, amely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg”(Ésa 53:7)!
Az ártatlan Megváltó végtelenül sokat szenved a bűnösökért. „Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá…És ő megsebesíttetett bűnünkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg… De az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté… Kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség.”(Ésa 53:4–8)
A Megváltó azonosítása. Egyedül Jézus Krisztusban teljesedtek be mindezek a próféciák. A Szentírás egészen Ábrahámig visszavezeti nemzetségi táblázatát, Ábrahám fiának nevezve Őt (Mt 1:1). Pál pedig megerősíti, hogy az Ábrahámnak és utódainak adott ígéret Krisztusban teljesedett be (Gal 3:16). Széles körben alkalmazták rá a „Dávid fia” messiási címet (Mt 21:9). Azonosították a megígért Messiással, aki Dávid trónjára ül (ApCsel 2:29–30).
Jézus csodálatos körülmények között született. Szűz Mária „viselősnek találtaték a Szentlélektől” (Mt 1:18–23), majd egy római rendelet miatt Betlehembe, a Megváltó születésének megjövendölt helyére ment (Lk 2:4–7).
Jézus egyik neve Immánuel = „Velünk az Isten” volt, amely isteni-emberi természetére utalt, és bemutatta azt, hogy Isten azonosította magát az emberiséggel (Mt 1:23). Leggyakoribb neve, Jézus, a küldetésére, az üdvözítésre összpontosította a figyelmet. „És nevezed annak nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűnéből.” (Mt 1:21)
Jézus azonosította küldetését azzal, amit Ésaiás jövendölt a Messiás küldetéséről könyve 61:1–2-ben: „Ma teljesedett be ezaz Írás a ti hallástokra” (Lk 4:17–21).
Mély hatást gyakorolt ugyan népére, de üzenetét általában elutasították (Jn 1:11; Lk 23:18). Néhány kivételtől eltekintve, nem ismerték fel benne a világ Megváltóját. Ahelyett, hogy elfogadták volna, többször is halálosan megfenyegették (Jn 5:16; 7:19; 11:53).
Jézust három és fél éves szolgálata vége felé Iskáriótes Júdás, az egyik tanítványa elárulta (Jn 13:18; 18:2) harminc ezüstpénzért (Mt 26:14–15). Jézus nem állt ellen, inkább megfeddte a védelmére kelő tanítványait (Jn 18:4–11).
Ártatlan volt, semmiféle bűnt nem követett el, mégis, alig 24 órával az elfogatása után leköpdösték, megverték, kihallgatták, halálra ítélték, és keresztre feszítették (Mt 26:67; Jn 19:1–16; Lk 23:14–15). Katonák vetettek sorsot ruháira (Jn 19:23–24). Amikor keresztre feszítették, nem törték meg a csontját (Jn 19:32–33, 36), halála után pedig a katonák dárdával szúrták át az oldalát (Jn 19:34, 37).
Krisztus halálában követői felismerték, hogy ez az egyetlen áldozat, ami a bűnösökön segíthet. „Az Isten pedig a mihozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” (Róm 5:8) „Járjatok szeretetben – írta Pál -, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef 5:2).
Jézus szolgálatának és halálának ideje. A Biblia kijelenti, hogy Isten „az időnek teljességében” küldte el Fiát a Földre (Gal 4:4). Szolgálata kezdetén Krisztus kijelentette: „Bétölt az idő” (Mk 1:15). Azt mutatják ezek az időre vonatkozó utalások, hogy a Megváltó küldetése az alapos prófétikus tervezéssel összhangban haladt.
Több mint 500 évvel korábban Isten Dániel által megjövendölte Krisztus szolgálata kezdetének pontos idejét, és halálának idejét is.[1]
Izrael 70 éves babiloni fogságának vége felé Isten közölte Dániellel, hogy még 70 hét próbaidőt adott a zsidóknak és Jeruzsálem városának.
Isten azt várta el a zsidó néptől, hogy ez idő alatt megtérjenek, és felkészüljenek a Messiás jövetelére, úgy teljesítsék be a rájuk vonatkozó terveit.
Dániel arról is ír, hogy ezt az időszakot behatárolja „a gonoszság” vége és „az örök igazság” elhozatala. Ezek a messiási tevékenységek azt jelölik, hogy a Megváltónak ezen az időn belül kell eljönnie (Dán 9:24).
Dániel próféciája ténylegesen meghatározta, hogy „a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezése” után „hét hét és hatvankét hét” (Dán 9:25) után, azaz összesen 69 héttel később jelenik meg a Messiás. A 69. hét után pedig „kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz” (Dán 9:26) – ez utalás helyettesítő halálára. A 70. hét közepén kellett meghalnia, amikor „véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak” (Dán 9:27).
Az idői próféciák megértésének kulcsa az a bibliai alapelv, hogy a prófétai időmeghatározás szerint egy nap egyenlő egy valóságos (szoláris) évvel (4Móz 14:34; Ez 4:6).[2] E nap-év elve szerint a 70 hét (vagy 490 prófétikus nap) tehát 490 valóságos évet jelképez.
Dániel kijelenti, hogy ennek az időszaknak „a Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat” elhangzásakor kell kezdődnie (Dán 9:25). A zsidóknak teljes önállóságot adó rendeletet Artaxerxész, perzsa király, uralkodásának 7. évében bocsátotta ki, és az Kr. e. 457 őszén lépett életbe (Ezsd 7:8, 12–26; 9:9).[3] A prófécia szerint a rendelet kiadása után 483 évvel (69 prófétai hét múlva) megjelenik a „Messiás-fejedelem”. Kr. e. 457-től számítva a 483 év Kr. u. 27 őszén jár le, amikor Jézus megkeresztelkedett, és elkezdte nyilvános szolgálatát.[4] Gleason Archer, elfogadva a Kr. e. 457 és Kr. u. 27 évszámot, megjegyezte, hogy „rendkívül figyelemre méltó pontossággal teljesedett be ez az ősi prófécia. Csak Isten jövendölhette meg Fia eljövetelét ilyen bámulatos pontossággal. Ez dacol minden ésszerű magyarázattal.”[5]
A Jordánban történt keresztségekor Jézust a Szentlélek felkente, és Isten „Messiásnak” (héberül) vagy „Krisztusnak” (görögül) mondta; mindkettő jelentése: „a felkent” (Lk 3:21–22; ApCsel 10:38; Jn 1:42). Ennek az idői próféciának a beteljesedésére utal Jézus kijelentése: „Bétölt az idő” (Mk 1:15).
A 70. hét közepén, Kr. u. 31 tavaszán, pontosan három és fél évvel Krisztus keresztsége után, a Messiás életét adva, véget vetett az áldozati rendszernek. Halála pillanatában a templom kárpitja természetfeletti módon „fölétől aljáig kettéhasada” (Mt 27:51), ami azt jelölte, hogy Isten eltörölt minden szentélyszolgálatot.
Az adományok és az áldozatok a Messiás mindenre elegendő áldozatára mutattak előre. Amikor Jézus Krisztus, Isten igaz Báránya megáldoztatott a Golgotán bűnünk váltságául (1Pt 1:19), az előkép találkozott a megvalósulással, az árnyék beleolvadt a valóságba. Nem volt többé szükség a földi szentélyszolgálatokra.
Jézus pontosan az előre megjövendölt időben, a páska ünnepe alatt halt meg. „Hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Kor 5:7) – mondta Pál. Ez a bámulatosan pontos idői prófécia az egyik legerősebb bizonyítéka annak az alapvető történelmi igazságnak, hogy Jézus Krisztus a világ régen megjövendölt Megváltója.
A Megváltó feltámadása. A Biblia nemcsak a Megváltó halálát, de feltámadását is megjövendölte. Dávid prófétált arról, „hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott” (ApCsel 2:31; vö. Zsolt 16:10). Krisztus másokat is feltámasztott már a halálból (Mk 5:35–42; Lk 7:11–17; Jn 11), mégis, saját feltámadása mutatta be igazán azt a hatalmat, ami alátámasztotta állítását, hogyŐ a világ Megváltója. „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él, és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn 11:25–26)
Feltámadása után kijelentette: „Ne félj;én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő; pedig halott valék, és ímé, élek örökkön örökké, Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (Jel 1:17–18).
Krisztus két természete
János mély igazságot mondott el akkor, amikor kijelentette: „Az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk” (Jn 1:14). A Fiú Isten testet öltése titok. A Szentírás a kegyesség titkának nevezi azt, hogy Isten megjelent testben (1Tim 3:16).
A világok Teremtője, akiben megvolt az Istenség teljessége, gyámoltalan csecsemőként feküdt a jászolban. Leereszkedett, hogy magára öltse az emberiség köntösét, noha magasan felette áll az angyaloknak, és egyenlő az Atyával méltóságban és dicsőségben!
Az ember alig tudja felfogni ennek a szent titoknak a jelentését, és akkor is csak úgy, ha a Szentlélekhez folyamodik világosságért. Amikor a testet öltés titkát próbáljuk megérteni, jól tesszük, ha gondolunk arra, hogy „a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké” (5Móz 29:29).
Jézus Krisztus igazán Isten. Mi a bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztus Isten? Ő mit tartott önmagáról? Az emberek elismerték Isten voltát?
1. Isteni tulajdonságai. Krisztus isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Mindenható. Azt mondta, hogy az Atya neki adott minden hatalmat „Mennyen és Földön” (Mt 28:18; Jn 17:2).
Mindentudó. Ahogy Pál mondta, benne „van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve” (Kol 2:3).
Jézus a következő kijelentésekkel erősítette meg, hogy mindenütt jelenvaló: „Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28:20), és „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18:20).
Istensége révén természetéből fakadóan rendelkezett a mindenütt jelenvalóság képességével, de a testet öltött Krisztus önként korlátokat szabott magának ezen a téren. Úgy döntött, hogy a Szentlélek szolgálata által lesz mindenütt jelenvaló (Jn 14:16–18).
A Zsidókhoz írt levél Jézus változatlanságáról tanúskodik, amikor kijelenti: „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8).
Önmagától való létezését bizonyította, amikor azt mondta, hogy élete van önmagában (Jn 5:26), János pedig így tett bizonyságot: „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága” (Jn 1:4). Amikor Krisztus kijelentette: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11:25), ezzel megerősítette, hogy benne „van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet”.[6]
A szentség természete, része. Ezt mondta az angyal, amikor Máriát üdvözölte: „A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának” (Lk 1:35). A tisztátalan lelkek felkiáltottak Jézus láttán: „Mi dolgunk van nékünk veled?… Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje” (Mk 1:24).
Jézus a szeretet. „Arról ismertük meg a szeretetet – írta János -, hogy Ő az ő életét adta érettünk” (1Jn 3:16).
Örökkévaló. Ésaiás „örökkévalóság atyjának” (Ésa 9:6) nevezte. Mikeás úgy utalt rá, mint „akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5:2). Pál így határozta meg létezése idejét: „Ő előbb volt mindennél” (Kol 1:17), amivel János is egybehangzóan írt: „Ez kezdetben az Istennél vala. Minden őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:2–3).[7]
2. Isteni ereje és előjogai. Isten tetteit a Biblia Jézusnak tulajdonítja. Teremtőnek (Jn 1:3; Kol 1:16), ugyanakkor Fenntartónak is nevezi: „minden Őbenne áll fenn” (Kol 1:17; Zsid 1:3). Szavával fel tudja támasztani a halottakat (Jn 5:28–29), az idők végén pedig megítéli a világot (Mt 25:31–32). Megbocsátotta a bűnt (Mt 9:6; Mk 2:5–7).
Isteni nevei. Nevei isteni természetére mutatnak. Immánuel azt jelenti: „Velünk az Isten” (Mt 1:23). Hivők és démonok is Isten Fiának nevezték (Mk 1:1; Mt 8:29; vö.Mk 5:7). Az Ószövetségben az Istenre használatos szent nevet, a Jahvét alkalmazták Jézusra is. Máté Ésa 40:3 szavaival mutatta be azt az előkészületi munkát, ami megelőzte Krisztus küldetését. „Készítsétek az Úrnak útját.” (Mt 3:3) János pedig a trónján ülő Seregek Urával azonosította Jézust (Ésa 6:1, 3; Jn 12:41).
Istenségének elismerése. János ábrázolása szerint Jézus az isteni Ige, aki „testté lett” (Jn 1:1, 14). Tamásból ezek a szavak törtek fel, látva a feltámadt Krisztust: „Én Uram és én Istenem!” (Jn 20:28). Pál úgy utalt rá, mint „aki mindeneknek felette, örökké áldandó Isten” (Róm 9:5); a Zsidókhoz írt levél pedig Istennek és a teremtés Urának nevezi (Zsid 1:8, 10).[8]
Saját bizonyságtétele. Jézus saját maga mondta, hogy egyenlő Istennel. Önmagáról így szólt: „én vagyok” (Jn 8:58), azonosítva magát az Ószövetség Istenével. Istent „én Atyámnak”, és nem „a mi Atyánknak” (Jn 20:17) nevezte. Az a kijelentése pedig, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10:30), annak az állításának ad hangot, hogy „egylényegű” az Atyával, és „ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik”.[9]
Egyenlősége Istennel. A keresztségi szöveg (Mt 28:19), a teljes apostoli áldás (2Kor 13:13), Jézus búcsúzóul mondott tanácsa (Jn 14–16), valamint Pál felsorolása a lelki ajándékokról (1Kor 12:4–6) tényként állítja Jézusnak az Atya Istennel való egyenlőségét. A Szentírás úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten „dicsőségének visszatükröződése, és az Ő valóságának képmása” (Zsid 1:3). Jézus így válaszolt, amikor megkérték, hogy mutassa be az Atya Istent: „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9).
Istenként tisztelték. Az emberek imádattal fordultak hozzá (Mt 28:17; vö. Lk 14:33). „Imádja Őt az Istennek minden angyala” (Zsid 1:6). „A Jézus nevére minden térd meghajoljon… És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr” (Fil 2:10–11) – mondta Pál. Számos befejező áldásmondás ad Krisztusnak dicsőséget „örökkön örökké” (2Tim 4:18; Zsid 13:21; vö. 2Pt 3:18).
Isteni természete alapfeltétel. Krisztus megbékéltette az emberiséget Istennel. Az embereknek szükségük volt Isten jellemének tökéletes kinyilatkoztatására, hogy személyes kapcsolatot alakíthassanak ki vele. Bemutatva Isten dicsőségét, Krisztus eleget tett ennek az igénynek (Jn 1:14). „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt.” (Jn 1:18; vö. 17:6) Jézus ilyen bizonyságot tett: „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9).
Az Atyától való teljes függőségben (Jn 5:30) használta Krisztus az isteni erőt, hogy bemutassa Isten szeretetét. Az Atya által elküldött szerető Megváltó gyógyítóként, helyreállítóként és bűnt megbocsátóként mutatta be önmagát, isteni erejével (Lk 6:19; Jn 2:11; 5:1-15, 36; 11:41–45; 14:11; 8:3–11). De soha nem tett csodát azért, hogy megkímélje magát olyan nehézségektől és szenvedésektől, amelyeket más ember is tapasztalt volna hasonló körülmények között.
Jézus Krisztus egy „az örökkévaló Atyával; természetével, jellemével, szándékával”.[10] Valóságos Isten.
Jézus Krisztus igazán ember. A Biblia azt tanúsítja, hogy Krisztus isteni természete mellett emberi természettel is rendelkezik. Döntő fontosságú ennek a tanításnak az elfogadása. Mindenki, aki „Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van”, aki pedig nem, „az nincsen Istentől” (1Jn 4:2–3). Krisztus emberi természetének bizonyítékát emberi születése, fejlődése, jellegzetességei és saját bizonyságtétele adja.
1. Emberi születése. „Az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk.” (Jn 1:14) A „test” itt emberi természetet jelent, ami alacsonyabb rendű mennyei természeténél. Pál egyszerűen szólva, ezt a következőképpen fejezte ki: „kibocsátotta Isten az Ő Fiát, aki asszonytól lett” (Gal 4:4; vö. 1Móz 3:15). Krisztus „emberekhez hasonlóvá” lett, „mint ember” (Fil 2:7–8). „A kegyességnek eme titka” (1Tim 3:16) az, hogy Isten így, emberi természetben jelent meg.
Krisztus nemzetségi táblázata úgy utal rá, mint „Dávid fiára” és „Ábrahám fiára” (Mt 1:1). Emberi természetében „Dávid magvából lett” (Róm 1:3; 9:5), és Mária fia volt (Mk 6:3). Asszonytól született ugyan, mint minden más gyermek, mégis volt egy nagy különbség, valami egyedülálló az esetében. Mária szűz volt, és ez a gyermek a Szentlélektől fogantatott (Mt 1:20–23; Lk 1:31–37). Anyjára való hivatkozással valóban embernek mondhatta magát.
2. Emberi fejlődése. Jézusra is vonatkoztak az emberi fejlődés törvényei; „növekedék és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel” (Lk 2:40, 52). Tizenkét éves korában ébredt tudatára isteni küldetésének (Lk 2:46–49). Gyermekkorában engedelmeskedett szüleinek (Lk 2:51).
A kereszthez vezető út a szenvedés általi állandó növekedés útja volt, ami fontos szerepet játszott a fejlődésében. „Megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid 5:8–9;2:10, 18) És noha fejlődött, nem követett el bűnt.
3. Embernek nevezték. Keresztelő János és Péter is embernek mondta (Jn 1:30; ApCsel 2:22). Pál beszél a kegyelemről, „amely az egy ember Jézus Krisztusé”(Róm 5:15). Ő az az ember, aki „által van a halottak feltámadása” (1Kor 15:21); az egy „közbenjáró… Isten és az emberek között” (1Tim 2:5). Krisztus, ellenségeihez szólva, embernek mondja magát: „Meg akartok engem ölni, olyan embert, aki az igazságot beszéltem néktek, amelyet az Istentől hallottam” (Jn 8:40).
Jézus legkedveltebb kifejezése, amikor önmagára utalt, „az ember Fia”, amit 77szer használt (lásd: Mt 8:20; 26:2). Az Isten Fia cím a Szentháromságon belüli kapcsolatára összpontosítja a figyelmet, az ember Fia név pedig a testet öltés által az emberekhez való tartozását hangsúlyozza.
4. Emberi tulajdonságai. Isten az embereket kevéssé tette „kisebbé az Istennél” (Zsolt 8:6). A Zsidókhoz írt levél pedig úgy mutatja be Jézust, mint aki „egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál” (Zsid 2:9). Emberi természete teremtetett, és nem rendelkezett emberfeletti erőkkel.
Krisztusnak igazán emberré kellett lennie – ez küldetése részét képezte. Ehhez szükséges volt, hogy rendelkezzen az emberi természet lényeges tulajdonságaival, ezért „testből és vérből való” (Zsid 2:14) volt. „Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie” az emberekhez (Zsid 2:17). Emberi természetében megvoltak mindazok a szellemi és fizikai hajlamok, amelyek a többi emberre is jellemzők: éhséget, szomjúságot, fáradtságot, aggodalmat érzett (Mt 4:2; Jn 19:28; 4:6; vö. Mt 26:21; 8:24).
Másokért végzett szolgálatában megmutatkozott együttérzése, igazságos haragja és bánata (Mt 9:36; Mk 3:5). Időnként nyugtalan és bánatos lett, sőt még sírt is (Mt 26:38; Jn 12:27; 11:33, 35; Lk 19:41). „Erős kiáltás és könnyhullatás közben” imádkozott, egyszer még véresen verejtékezve is (Zsid 5:7; Lk 22:44). Imaélete Istenre való teljes hagyatkozását fejezte ki (Mt 26:39–44; Mk 1:35; 6:46; Lk 5:16; 6:12).
Jézus megízlelte a halált (Jn 19:30, 34), majd feltámadt, nem lélekben, hanem testben (Lk 24:36–43).
5. Az emberi természettel való azonosulásának mértéke. A Biblia Krisztust a második Ádámnak mondja, aki „a bűn testének hasonlatosságában” élt (Róm 8:3). Milyen mértékben azonosította magát, vagy azonosult a bukott emberiséggel? Alapvetően fontos, hogy helyesen értsük „a bűn testének hasonlatosságában” vagy a bűnös ember kifejezést. A keresztény egyház történelmében a nem pontos vélekedések sok megoszlást és küzdelmet okoztak.
a) Jézus „a bűn testének hasonlatosságában” volt. Krisztus emberi természetének megértéséhez segít a pusztában felemelt kígyó, amiről korábban említést tettünk. Az emberek gyógyulása érdekében felemelték a mérges kígyókhoz hasonlóra formázott rézkígyót, „a bűn testének hasonlatosságában” megjelenő Isten Fia pedig azért jött, hogy a világ Megváltója legyen.
Testet öltése előtt Jézus „Istennek formájában” volt, azaz kezdettől fogva isteni természettel rendelkezett (Jn 1:1; Fil 2:6–7). Amikor „szolgai formát” vett föl, félretette isteni előjogait. Atyja szolgájává lett (Ésa 42:1), hogy végrehajtsa az Atya akaratát (Jn 6:38; Mt 26:39, 42). Isteni természetére felvette az emberi természetet, „bűn testének hasonlatosságában” vagy „bűnös emberi természetben”, vagy „bukott emberi természetben” jelent meg (vö. Róm 8:3).[11] Ez semmi szín alatt nem utal arra, hogy Jézus bűnös lett volna, vagy bűnös cselekedetei, gondolatai lettek volna. Bűnös test hasonlatosságában jelent ugyan meg, de bűntelen volt, és bűntelensége minden vitán felül áll.
b) Jézus volt a második Ádám. A Biblia párhuzamot von Ádám és Krisztus között,Ádámot „az első embernek”, Krisztust pedig „az utolsó Ádámnak” vagy „második embernek” nevezve (1Kor 15:45, 47). De Ádám előnyösebb helyzetben volt Krisztusnál. Bukásakor az Édenben élt, mint tökéletes emberi lény, testi és szellemi erejének teljében.
Nem úgy Jézus. Amikor magára vette az emberi természetet, az már a bűntől sújtott világban 4000 éve csak romlott. Hogy megmenthesse a lealacsonyodás legmélyére süllyedt embereket, Krisztus magára vette az emberi természetet, ami Ádámnak a bukása előtti természetéhez képest mind fizikai, mind szellemi képességeiben csak hanyatlott – ennek ellenére nem követett el bűnt.[12]
Amikor Krisztus magára vette a bűn következményeit hordozó emberi természetet, Ő is alávettetett a mindnyájunk által tapasztalt fogyatékosságoknak és gyengeségnek. Emberi természete körül volt véve gyarlóságokkal (Zsid 5:2; Mt 8:17; Ésa 53:4). Érezte gyengeségét. Szüksége volt arra, hogy „könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben” járuljon „ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból” (Zsid 5:7). Így tapasztalta Ő is azt a szorongattatást és gyengeséget, amelytől oly gyakran szenvednek az emberek.
Tehát „Krisztus emberi természete nem az ádámi emberi természet volt, azaz nem a bukás előtti Ádám természete, sem pedig az elbukott ember természete, azaz nem minden tekintetben Ádámnak a bukása utáni emberi természete. Nem az ádámi volt, mert az magában hordta az ádámi természet ártatlan gyengeségét. Nem az elbukott természet volt, mert az sohasem süllyedt erkölcsi tisztátalanságba. Így tehát a szó legszorosabb értelmében a mi emberi természetünk volt az övé, de bűn nélkül.[13]
c) Kísértései. Hogyan hatottak a kísértések Krisztusra? Könnyen vagy nehezen állt ellen azoknak? Valódi emberi természetének bizonyítéka az, ahogyan átélte a kísértéseket.
I. „Megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan.” Krisztus az emberi természet részese volt – mutatja ezt az, hogy „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan” (Zsid 4:15). A kísértés és a bűn elkövetésének lehetősége valóság volt számára. Ha nem követhetett volna el bűnt, akkor sem igazán ember, sem a példaképünk nem lehetett volna. Krisztus magára vette az emberi természetet minden hajlamával együtt, beleértve a kísértésben való elbukás lehetőségét is.
Hogyan kísértethetett volna meg „mindenekben, hozzánk hasonlóan”?
Nyilvánvalóan a „mindenekben” nem jelenti azt, hogy pontosan olyan kísértések érték, amilyenekkel mi találkozunk ma. Sosem kísértette az, hogy az erkölcsi érzéket rontó tévéműsorokat nézzen, vagy autójával túllépje a megengedett sebességhatárt.
A minden kísértés mögött meghúzódó alapkérdés az, hogy alárendeljük-e az akaratunkat Istennek. Jézus minden megkísértetése közepette megőrizte Istenhez való ragaszkodását. Ember volt, mégis állandóan az isteni erőre hagyatkozva, sikeresen ellenállt a leghevesebb kísértéseknek is.
Krisztust a kísértés feletti győzelme tette képessé arra, hogy együttérzést tanúsítson az emberi gyengeség iránt. Mi pedig úgy győzhetjük le a kísértéseket, ha állandóan rá hagyatkozunk. „Hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (1Kor 10:13)
El kell ismernünk, végül is „a halandók számára megmagyarázatlanul hagyott titok az, hogyan kísértethetett meg Krisztus mindenekben, hozzánk hasonlóan, és mégsem követett el bűnt”.[14]
II. „Szenvedett, ő maga is megkísértet-vén.” Krisztus szenvedett, mialatt megkísértetett (Zsid 2:18). „Szenvedések által” lett tökéletessé (Zsid 2:10). Találkozott a kísértés hatalmával, ezért biztosak lehetünk benne, tudja, hogyan segítsen annak, aki megkísértetik. Egy volt az emberiséggel a kísértések elszenvedésében, amelyeknek az emberi természet alávettetett.
Hogyan szenvedett Krisztus a kísértések alatt? „A bűn testének hasonlatosságában” volt, de lelki képességei nem viselték magukon a bűn egyetlen foltját sem. Így szent természete rendkívülien érzékenyen reagált. Fájdalmat okozott neki minden érintkezés a gonoszsággal. Mivel tehát tökéletes szentsége arányában szenvedett, a kísértés sokkal több szenvedést zúdított Jézusra, mint bárki másra.[15]
Mennyire szenvedett Krisztus? Tapasztalatai a pusztában, a Gecsemáné kertben és a Golgotán azt mutatják, hogy végig ellenállt a kísértésnek, egészen a vére ontásáig (vö. Zsid 12:4).
Krisztus nemcsak szentsége arányában szenvedett többet, hanem erősebb kísértésekkel is meg kellett küzdenie, mint nekünk, embereknek. B. F. Wescott megjegyzi: „A próbában levő bűnössel való együttérzés nem a bűn tapasztalatától függ, hanem a bűnös kísértés erejének ismeretétől, amit csak bűntelen lény ismerhet meg teljes intenzitásában. Aki elbukik, az az utolsó erőfeszítés előtt adja be a derekát.”[16] F. F. Bruce osztja az előbbi nézetet a kijelentésével. „Mégis, diadallal kiállta a próba minden formáját, amit az ember elviselhet, anélkül, hogy egy kicsit is gyengült volna Istenbe vetett hite, vagy valamit is engedett volna engedelmességéből. Ehhez az átlagos emberi szenvedésnél többre, nem kevesebbre volt szükség.”[17]
Krisztus még olyan hatalmas kísértéssel is szembenézett, amit ember nem ismerhet – hogy saját érdekében használja isteni erejét. Ellen White így fogalmaz: „Megbecsülés övezte a Mennyben, és korlátlan hatalomhoz szokott. Éppen olyan nehéz volt neki megmaradni az ember szintjén, mint amilyen nehéz az embereknek lealacsonyult természetük mélységéből kiemelkedni, hogy az isteni természet részesei legyenek.”[18]
d) Vétkezhetett-e Krisztus? A keresztények különbözőképpen vélekednek arról a kérdésről, hogy vajon Krisztus elkövethetett-e volna bűnt, vagy sem. Egyetértünk Philip Schaff-fal, aki ezt mondta: „Ha [Krisztus] kezdettől fogva abszolút tökéletességgel lett volna felruházva, vagy képtelen lett volna bűnt elkövetni, nem lehetett volna igazán ember, sem követendő példa. Szentsége nem saját tette vagy érdeme lett volna, hanem véletlenszerű vagy kívülről kapott ajándék, kísértései pedig valószínűtlen showműsor elemei lettek volna.”[19] Karl Ullmann hozzáfűzi: „A kísértés történetének, bárhogy is magyaráznánk, nem lenne jelentősége; és értelmetlen lenne a zsidókhoz írt levél kifejezése is, hogy „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan”.[20]
6. Jézus Krisztus emberi természetének bűntelensége. Az magától értetődő, hogy Jézus isteni természete bűntelen volt. De mi a helyzet emberi természetével?
A Biblia bűntelennek mutatja be Jézus emberi természetét. Születése természetfeletti volt – a Szentlélektől fogantatott (Mt 1:20). Mint újszülött gyermekről, a Szentírás arról tudósít, hogy szent (Lk 1:35). A bűnös emberi természetet vette magára, viselve a bűn következményeit, de nem a bűnösséget. Egy volt az emberiséggel, kivéve a bűnt.
Jézus „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt”, és „szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott” volt (Zsid 4:15; 7:26). Pál azt írta, hogy „bűnt nem ismert” (2Kor 5:21). Péter ilyen bizonyságot tett róla: „bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott” (1Pt 2:22), „hibátlan és szeplőtlen” bárányhoz hasonlította (1Pt 1:19; Zsid9:14). „Őbenne nincsen bűn… amiként Ő is igaz” (1Jn 3:5–7) – mondta János.
Jézus magára vette a mi természetünket, annak minden hajlamával együtt, de mentes volt az örökletes romlástól vagy elfajultságtól és a tényleges bűntől. Így kérdezte ellenfeleit: „Ki vádol engem közületek bűnnel?” (Jn 8:46). A legsúlyosabb megpróbáltatás előtt állva pedig ezt jelentette ki: „Jön a világ fejedelme, és énbennem nincsen semmije” (Jn 14:30). Jézusnak nem voltak gonosz hajlamai, sem bűnös szenvedélyei. Isten iránti hűségét a kísértések áradata sem tudta megtörni.
Jézus egyetlenegyszer sem vallott meg bűnt, és nem is mutatott be bűnért való áldozatot. Nem így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekem!”, hanem ezt mondta: „Atyám, bocsásd meg nékik” (Lk 23:34). Jézus töretlenül megőrizte az Atyától való függőségét (lásd Jn 5:30), mivel mindig az Atya akaratát kívánta végrehajtani, nem a sajátját.
Jézus „lelki természete”, az elbukott emberiségtől eltérően, tiszta és szent, „a bűn egyetlen foltját sem viseli magán”.[21] Hiba volna azt gondolni, hogy Jézus „teljes egészében ember”, úgy, ahogy mi. Ő a második Ádám, Isten egyetlen Fia. Ne gondoljuk azt se róla, hogy „bűnös hajlamokkal bíró ember volt”. Emberi természete ugyan mindenben megkísértetett, amiben az emberi természet megkísértetik, de Ő soha nem bukott el, soha nem követett el bűntettet. Soha, semmiféle bűnös hajlam nem volt benne.[22]
Jézus valóban az emberiség legmagasabb rendű és legszentebb példaképe. Bűntelen, és minden tette a tökéletességet mutatta be. Igazán Ő volt a bűntelen emberiség tökéletes példája.
7. Krisztusnak fel kellett vennie az emberi természetet. A Biblia számos okkal indokolja, hogy Krisztusnak miért kellett felvennie az emberi természetet.
a) Azért, hogy az emberiségért szolgáló főpap legyen. Jézusnak mint Messiásnak a főpap vagy az Isten és ember közötti közbenjáró szerepét kellett betöltenie (Zak 6:13; Zsid 4:14–16). Ehhez a feladathoz szüksége volt az emberi természetre. Krisztus eleget tett a követelményeknek, (I) „képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel”, mert „maga is körül” volt véve „gyarlósággal” (Zsid 5:2); (II) „könyörülő… és hű főpap”, ezért „mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz” (Zsid 2:17); (III) „segíthet azokon,akik megkísértetnek”, mert „szenvedett, Ő maga is, megkísértetvén” (Zsid 2:18); (IV) szánja gyengeségünket, mert „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt” (Zsid 4:15).
b) Azért, hogy megmentse még a legmélyebbre süllyedt embert is. A szolga szintjére ereszkedett le (Fil 2:7), hogy elérje az embereket ott, ahol vannak, és még a legreménytelenebb helyzetben levőt is megmenthesse.
c) Azért, hogy életét adja a világ bűneiért. Krisztus isteni természete nem hal-hat meg, tehát hogy meghalhasson, emberi természettel kellett rendelkeznie. Emberré lett, megfizette a bűn büntetését, ami a halál (Róm 6:23; 1Kor 15:3). Emberként megízlelte a halált mindenkiért (Zsid 2:9).
d) Azért, hogy példaképünk legyen. Krisztusnak bűntelen emberként kellett élnie, hogy példát adhasson az embereknek. Második Ádámként szertefoszlatta a hamis hitet, hogy az emberek képtelenek engedelmeskedni Isten törvényének, és győzni a bűn fölött. Bemutatta, hogy az ember hűségesen kitarthat Isten akarata mellett. Ahol az első Ádám elbukott, ott a második Ádám diadalt aratott a bűn és Sátán felett, így Megváltónk és tökéletes példaképünk is lett. Ereje által az Ő győzelme a miénk is lehet (Jn 16:33).
Őt nézve, mi, emberek „ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3:18). „Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra… Gondoljátok meg azért, hogy Ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek, lelketekben elalélván.” (Zsid 12:2-3) „Krisztus is szenvedett érettetek,néktek példát hagyván, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.” (1Pt 2:21; vö. Jn 13:15)
A két természet egysége
Jézus Krisztusnak két természete van, isteni és emberi. Ő az Isten-ember. De figyeljük meg, hogy testet öltésében Isten örök életű Fia vette magára az emberi természetet, és nem az ember Jézus tett szert isteni természetre. Istenből lett emberré, nem pedig emberből Istenné.
Jézusban ez a két természet egy személlyé olvadt össze. Figyeljük meg a következő bibliai bizonyítékokat!
A két természet egysége Krisztusban. A Szentháromság Istennel kapcsolatban emlegetett pluralitása nem vonatkozik Krisztusra. A Biblia egy személynek, nem kettőnek mutatja be Jézust. Különböző szövegek utalnak az isteni és az emberi természetre, ugyanakkor egyetlen személyről beszélnek. Pál Jézus Krisztust Isten Fiaként (isteni természetűnek) mutatta be, aki asszonytól született (emberi természettel; Gal 4:4). Így tehát Jézus, „amikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő” (isteni természetű), „hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén” (emberi természetűvé; Fil 2:6–7).
Krisztus kettős természete nem abból áll, hogy egy elvont isteni erő vagy befolyás kapcsolódna emberi lényéhez. „Az Ige – mondta János – testté lett, és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14). Pál azt írta, hogy Isten elküldte Fiát „bűn testének hasonlatosságában” (Róm 8:3); „Isten megjelent testben” (1Tim 3:16; 1Jn 4:2).
A két természet elegyedése. A Biblia időnként Isten Fiának emberi természetére vonatkozó kifejezéseket használ. Isten tulajdon vére árán váltotta meg egyházát (ApCsel 20:28; vö. Kol 1:13–14). Más helyeken pedig az ember Fiát mutatja be isteni természetére vonatkozó szavakkal (vö. Jn 3:13; 6:62; Róm 9:5).
Amikor Krisztus a Földre jött, Isten „testet” alkotott neki (Zsid 10:5). Az emberi természetet felvéve, isteni természetét öltöztette emberi természetébe. Ez nem úgy történt, hogy az emberi természetet isteni természetté vagy az isteni természetet emberi természetté változtatta. Nem lépett ki önmagából, hogy másik természetbe menjen át, hanem magára vette az emberi természetet. Így az isteni és az emberi természet összekapcsolódott.
Krisztus testet öltésekor Isten volta nem szűnt meg, és isteni természete sem ereszkedett le az emberiség szintjére. Mindkét természete állandóan megmaradt. „Őbenne – írja Pál – lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:9). Keresztre feszítésekor emberi természete halt meg, isteni lénye nem, mert az nem lett volna lehetséges.
A két természet egységének szükségessége. Ha megértjük, milyen kapcsolatban áll egymással Krisztus két természete, akkor alapvetően fontos dolgokat ismerhetünk fel Krisztus küldetésére és saját üdvösségünkre vonatkozóan.
1. Megbékélteti az emberiséget Istennel. Csak az Isten-ember Megváltó hozhat üdvösséget. A testet öltéssel Krisztus magára vette az emberi természetet, hogy isteni természetében részesíthesse a hivőket. Az Isten-ember vérének érdeme által a hivők isteni természet részesei lehetnek (2Pt 1:4).
A létra, amit Jákób álmában látott, Krisztust jelképezi, aki ott ér el bennünket, ahol vagyunk. Az emberi természetet magáravéve győzött, hogy az Ő természetében részesedve, mi is győzhessünk. Isteni karjával megragadja Isten trónusát, míg emberi lénye átöleli az emberiséget, összekötve ezáltal bennünket Istennel, a Földet a Mennyel.
Az összekapcsolódott isteni-emberi természet teszi eredményessé Krisztus engesztelő áldozatát. Az emberiség bűnéért nem szerezhetne engesztelést egy bűntelen ember vagy akár egy angyal élete sem. Csak az Isten-ember Teremtő szerezhet megváltást az emberiségnek.
2. Jézus emberi természetével fátyolozta el isteni természetét. Krisztus az emberi természet köntösével takarta be isteni természetét, félretéve mennyei dicsőségét és fenségét, hogy az emberek el ne pusztuljanak a környezetében. Isten volt akkor is, de nem úgy jelent meg, mint Isten (Fil 2:6–8).
3. Győzedelmesen élt. Krisztus emberi természete egyedül nem állhatott volna ellen Sátán csalásainak, de azért tudott győzni, mert benne lakozott „az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:9). Győzni tudott a bűn felett, mert maradéktalanul az Atyára hagyatkozott (Jn 5:19, 30; 8:28), és „az emberi természettel összekapcsolt isteni erő örök győzelmet aratott az ember számára”.[23]
Krisztus győzedelmes élete nem saját kizárólagos előjoga. Nem használt olyan erőt, amelyhez az ember ne folyamodhatna. Mi is beteljesedhetünk „az Istennek egész teljességéig” (Ef 3:19). Krisztus isteni ereje által hozzájuthatunk mindenhez, „ami az életre és kegyességre való”.
Ennek az a titka, hogy hinnünk kell az „igen nagy és becses” ígéretekben, amelyek által „isteni természet részeseivé” lehetünk, „kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon” (2Pt 1:3–4).Azt az erőt ajánlja fel, ami által Ő is győzött, hogy mindenki hűségesen engedelmeskedhessen, és győztes életet élhessen.
Krisztus vigasztaló ígérete a győzelemről szól. „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az Ő királyi székében.” (Jel 3:21)
Jézus Krisztus tisztségei
A próféta, a pap és a király tisztsége egyedülálló volt abból a szempontból, hogy általában olajjal megkenve fel kellett őket szentelni (1Kir 19:16; 2Móz 30:30; 2Sám 5:3). A próféciák rámutattak, hogy az eljövendő Messiás, a Felkent hordozza mindhárom tisztséget. Krisztus a próféta, a pap és a király tisztében közbenjárói szolgálatát végzi Isten és miközöttünk. Prófétaként Isten akaratát hirdeti; papként Isten előtt képvisel bennünket – és fordítva is; Királyként Isten kegyelmes hatalmát gyakorolja népe felett.
Krisztus, a próféta. Isten kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy Krisztus prófétai tisztet fog betölteni. „Prófétát támasztok nékik az ő atyjuk fiai közül, olyat, mint te, és az én Igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, amit parancsolok néki.” (5Móz 18:18) Krisztus kortársai felismerték ennek a jövendölésnek a beteljesedését (Jn 6:14; 7:40; ApCsel 3:22–23).
Jézus prófétának mondta magát (Lk 13:33). Prófétai hatalommal hirdette (Mt 7:29) Isten országának elveit (Mt 5–7; 22:36–40), és nyilatkoztatta ki a jövendőt (Mt 24:1-51; Lk 19:41–44).
Testet öltése előtt Krisztus betöltötte Lelkével a Biblia íróit, akiknek próféciákat adott szenvedéseiről és az azt követő dicsőségéről (1Pt 1:11). Mennybemenetele után is adott kijelentéseket önmagáról népének. A Szentírás azt mondja, hogy a hűséges maradéknak bizonyságtételt ad, „a prófétaság Lelkét” (Jel 12:17; 19:10; lásd még e könyv 17. fejezetét).
Krisztus, a pap. Isten fogadalma vetett szilárd alapot a messiási papságnak.„Megesküdt az Úr, és meg nem másítja. Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint.” (Zsolt 110:4) Krisztus nem voltÁron leszármazottja. Melkisédekhez hasonlóan Őt is Isten rendelete ruházta fel papi joggal (Zsid 5:6, 10; lásd a Zsidókhoz írt levél 7. fejezetét). Közbenjárói pa-pi szolgálata két szakaszra osztható, földire és mennyeire.
1. Krisztus földi papsága. A pap szerepe az égőáldozati oltárnál Jézus földi szolgálatát jelképezte. Jézus tökéletesen alkalmas volt a papi tisztre: valóságos emberi alakjában Isten hívta el, „az Isten előtt való dolgokban” cselekedett, és meghatározott feladata volt, hogy „ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnért” (Zsid 5:1, 4, 10).
A papnak kellett megbékéltetnie a híveket Istennel az áldozati rendszer által, ami a bűnért való engesztelőáldozatot jelképezte (3Móz 1:4; 4:29, 31, 35; 5:10; 16:6; 17:11). Tehát az égőáldozati oltáron folyamatosan bemutatott áldozatok azt jelképezték, hogy mindig kaphatunk engesztelést.
Ezek az áldozatok nem voltak elegendők. Nem tehették tökéletessé az áldozatot bemutató személyt, nem törölhették el a bűntetteket, és nem is adhattak tiszta lelkiismeretet (Zsid 10:1-4; 9:9). Pusztán árnyékai voltak az eljövendő jóknak (Zsid 10:1; vö. 9:9, 23–24). Az Ószövetség kijelentette, hogy maga a Messiás lép az állatáldozatok helyére (Zsolt 40:7–9; Zsid 10:5–9). Akkor ezek az áldozatok Krisztusnak, a Megváltónak helyettünk való szenvedéseire és engesztelő halálára mutattak előre. Az Isten Báránya bűnné, átokká lett értünk, az Ő vére tisztít meg minden bűntől minket (2Kor 5:21; Gal 3:13; 1Jn 1:7; vö. 1Kor 15:3).
Így tehát Krisztus földi szolgálata során pap és áldozat is volt egyben. Kereszthalála papi munkájának részét képezte. Golgotai áldozata után papi közbenjárásának központja a mennyei szentély lett.
2. Krisztus mennyei papsága. Krisztus a Mennyben fejezi be a Földön elkezdett papi szolgálatot. Isten szenvedő szolgájaként átélt földi megaláztatása tette alkalmassá arra, hogy mennyei Főpapunk legyen (Zsid 2:17–18; 4:15; 5:2). Prófécia nyilatkoztatja ki, hogy a Messiásnak papnak kell lennie Isten trónján (Zak 6:13). A megalázott Krisztus feltámadása után felmagasztaltatott. Most mint Főpapunk, „a mennyei felség királyi székének” jobbján ül, és szolgálatát végzi a mennyei szentélyben (Zsid 8:1–2; vö. 1:3; 9:24).
Krisztus közvetlenül Mennybe menetele után elkezdte közbenjárói szolgálatát. A templom szentélyéből felszálló illatáldozat füstje jelképezi Krisztus érdemeit, imáit és igazságát – ezek teszik Isten előtt elfogadhatóvá istentiszteletünket és imádságunkat. Füstölőáldozatot csak az égőáldozati oltárról vett szénnel lehetett bemutatni, ami arra utal, hogy milyen szoros kapcsolat van a közbenjárás és az oltárnál végzett engesztelőáldozat között. Krisztus közbenjárói munkájának alapját tehát teljessé tett engesztelőáldozatának érdemei képezik.
Krisztus közbenjárása bátorítást jelent népének, mert „ő mindenképpen idvezítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük” (Zsid 7:25). Krisztusnak a népéért végzett közbenjárása folytán Sátán vádaskodásai minden alapot nélkülöznek (1Jn 2:1; vö. Zak 3:1). Pál felteszi a szónoki kérdést: „Kicsoda az, aki kárhoztat?” Majd biztatásunkra elmondja, hogy nem más, mint Krisztus, aki Isten jobbján közbenjár értünk (Róm 8:34). „Bizony, bizony, mondom néktek – fejezte ki, Krisztus közbenjárói szolgálatát hangsúlyozva -, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” (Jn 16:23)
Krisztus, a király. Isten „a Mennyekbe helyeztette az Ő székét, és az Ő uralkodása mindenre kihat” (Zsolt 103:19). Magától értetődik, hogy Isten Fia, a Szentháromság egyik személye részes az egész világegyetem fölötti isteni uralomban.
Krisztus, az Isten-ember királyi uralmát gyakorolja azok felett, akik elfogadták Megváltójuknak és Uruknak. „Trónod, ó, Isten, örökkévaló – hangzik -, igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája” (Zsolt 45:7; Zsid 1:8-9).
Krisztus országának megalapítása nem ment végbe harc nélkül, mert „a Föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtttanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje [a Messiás] ellen” (Zsolt 2:2). De kudarcot vallanak tervükkel. Isten nyilatkozatával ülteti a Messiást a trónjára. „Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szenthegyemen!… Én fiam vagy te; ma nemzettelek téged.” (Zsolt 2:6–7; Zsid 1:5) A Dávid trónját elfoglaló Király neve: „AZ ÚR,A MI IGAZSÁGUNK” (Jer 23:5–6). Uralma példa nélküli, mert a mennyei trónon a pap és a király feladatát is el kell látnia (Zak 6:13).
Gábriel angyal jelentette be Máriának, hogy Jézus lesz a Messiás uralkodó. „Uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az Ő királyságának vége nem lészen!” (Lk 1:33) Királyságát két trónnal mutatja be a Biblia, és ez a két trón két országot jelképez. „A kegyelem királyi széke” (Zsid 4:16) a kegyelem országát jelképezi, a dicsőség királyi széke (Mt 25:31) pedig a dicsőség országát.
1. A kegyelem országa. Isten az első ember bukása után azonnal megalapította a kegyelem országát; ez az ország Isten ígéreteiben már akkor létezett, az emberek hit által a polgáraivá lehettek. De a maga teljességében csak akkor valósult meg, amikor Krisztus meghalt a kereszten. Amikor Krisztus felkiáltott a kereszten, hogy „Elvégeztetett!”, eleget tett a megváltási terv kívánalmainak, és ezzel hatályba lépett az új szövetség (vö. Zsid 9:15–18).
Jézus kijelentése – „Bétölt az idő, és elközelített a mennyeknek országa” (Mk 1:15) – közvetlen utalás volt a halálával hamarosan megalapított kegyelem országára. Ennek az országnak polgáraivá az újjászületés által lehetünk, mivel ez nem a teremtésre, hanem a megváltás munkájára alapozódott. Jézus így rendelkezett: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” (Jn 3:5; vö. 3:3). Is-ten országa növekedését a mustármag elképesztő fejlődéséhez hasonlította, valamint ahhoz a hatáshoz, amit a kovász végez a lisztben (Mk 4:30–32; Mt 13:33).
A kegyelem országa nem külsőleg látszik, hanem a hivők szívében végzett hatása által mutatkozik meg. Erről az országról tanította Jézus, hogy „nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt,vagy: Ímé amott van; mert ímé, az Isten országa tibennetek van” (Lk 17:20–21). Ez az ország nem ebből a világból való – mondta Jézus -, mert az igazság országa ez. „Én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (Jn 18:37) Pál azt mondta, hogy ez az ország Krisztusé; „igazság, békesség és Szentlélek által való öröm országa”, ahová a hivők átvitettek (Róm 14:17; Kol 1:13).
Gyötrelmes tapasztalat volt ennek az országnak a megalapítása, mert azt erősítette meg, hogy kereszt nélkül nincs korona. Jézus, a Messiás, az Isten-ember nyilvános szolgálata végén Jeruzsálembe ment, mint Dávid trónjának jogos örököse. Szamárháton ülve – ami a királyi bevonulás zsidó szokása volt (Zak 9:9) – fogadta a tömeg önkéntes, lelkes éljenzését. Amikor diadalmasan bevonult a fővárosba, „a sokaság”, mint király elé, szőnyeg gyanánt terítette le a ruháját, pálmaágakat vágtak le, és ezt kiáltották: „Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Mt 21:8–9) Így teljesítették be Zakariás próféciáját. Krisztus akkor Messiás királyként jelent meg.
Sajnos, nem maradt ellenállás nélkül az, hogy igényt tartott a trónra. Sátán gyűlölete a bűntelen Jézussal szemben a tetőfokára hágott. Néhány nap múlva, tizenkét óra leforgása alatt a hit védelmezői, a Szanhedrin parancsára titokban elfogták, kihallgatták, és halálra ítélték.
Kihallgatása alatt Jézus a nyilvánosság előtt megerősítette, hogy Ő az Isten Fia, népének Királya (Lk 23:3; Jn 18:33–37).Állítására válaszul gúnyból királyi palástot borítottak rá, és megkoronázták, de nem arany-, hanem töviskoronával (Jn 19:2). Maró gúnnyal nevezték csak királynak. A katonák ütlegelés közben így csúfolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” (Jn 19:3) Amikor pedig Pilátus, a római helytartó e szavakkal állította a nép elé: „Ímhol a ti királyotok!”, saját népe egyhangúlag így kiáltva vetette el: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!” (Jn 19:14–15)
Krisztus a legmélyebb megaláztatással, kereszthalálával alapította meg a kegyelem országát. Nem sokkal azután felmagasztaltatása vetett véget megaláztatásának. Mennybemenetelekor Atyja mennyei trónusára ült, mint pap és király (Zsolt 2:7–8; vö. Zsid 1:3–5; Fil 2:9–11; Ef 1:20–23). Ez a trónra lépés nem ruházta fel Isten Fiát olyan hatalommal, amit azelőtt nem mondhatott magáénak. Akkor azonban mint Isten-ember Közbenjárónak, az emberi természete először részesült a mennyei dicsőségben és hatalomban.
2. A dicsőség országa. Isten a Megdicsőülés hegyén mutatta be a dicsőség országát. Ott Krisztus saját dicsőségében jelent meg. „Az ő orcája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség.” (Mt 17:2) Mózes és Illés a megváltottakat jelképezte – Mózes azokat, akik Krisztusban haltak meg, és fel fognak támadni, Illés pedig azokat a hivőket, akik a második adventkor halált nem látva vitetnek a Mennybe.
Krisztus világot rengető eseményekkel alapítja meg a dicsőség országát, amikor visszatér (Mt 24:27, 30–31; 25:31–32). Az ítéletet követően, amikor az ember Fiának közbenjárói munkája a mennyei szentélyben véget ér, az „Öregkorú”, az Atya Isten, „ada néki hatalmat, dicsőséget és országot” (Dán 7:9–10, 14). „Az ország pedig, és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének; az Ő országa örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál, és engedelmeskedik.” (Dán 7:27)
A dicsőség országát akkor állítja fel Isten végleg a Földön, amikor véget ér a millennium, és az új Jeruzsálem leszáll a Mennyből (Jel 20–21). Ha elfogadjuk Jézus Krisztust Megváltónknak, a kegyelem országának polgárai lehetünk már ma, a dicsőség országának pedig második eljövetelekor. Korlátlan lehetőségeket kínáló élet áll előttünk. Nem kudarcokkal és szertefoszlott reményekkel, álmokkal teli életet ajánl Krisztus, hanem a fejlődés, a Megváltóval való sikeres együtt járás életét, ami mind erősebben és erősebben sugározza az őszinte szeretetet, az örömet, a békességet, a béketűrést, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és a mértékletességet (Gal 5:22–23); annak a kapcsolatnak a gyümölcseit, amit Jézus felkínál mindenkinek, aki átadja neki az életét. Ki utasíthat vissza ilyen ajánlatot?
Lábjegyzet
| 1. | A 70 hétről szóló próféciával kapcsolatban, lásd 70 Weeks, Leviticus, and the Nature of Prophecy, szerkesztő Frank B. Holbrook (Washington, D. C., a H. N. Adventista Egyház Generálkonferenciájának Bibliai Kutatóintézete, 1986) 3–127. oldal | |
| 2. | Az év-nap elve bibliai alapjával kapcsolatban, lásd William H. Shea, Selected Studies on Prophetic Interpretation (Washington, D. C., Review and Herald, 1982) 56–93. oldal | |
| 3. | Artaxerxész uralkodásának idejét pontosan meghatározhatjuk az olimpiai játékok, Ptolemaiosz kánonja, az elefantinei tekercsek és a Babilonból származó ékírásos agyagtáblák idejéből. | |
| 4. | Lásd még C. Mervyn Maxwell, God Cares (Mountain View, CA., Pacific Press, 1981). 1. kötet, 216–218. oldal | |
| 5. | Gleason L. Archer, Encyclopedia of Bible Difficulties (Grand Rapids, MI, Zondervan, 1982) 291. oldal | |
| 6. | White: Jézus élete (Budapest, Advent Kiadó, 1989) 447. oldal | |
| 7. | Nem tagadja Jézus isteni természetét és örökös létezését az, hogy a Szentírás úgy utal rá, mint Isten „egy-szülött” vagy „elsőszülött” Fiára, vagy amikor azt mondja, hogy „ma nemzettelek téged”. Az „egyszülött” (Jn 1:14; 1:18; 3:16; 1Jn 4:9) kifejezés a görög monogenész szóból származik. Amonogenész szó bibliai használata arra utal, hogy jelentése az „egyetlen” vagy „egyedülálló” fogalomig terjed, ami rendkívülikapcsolatot mutat be, nem pedig az idő függvényében történt eseményt. Izsákot például Ábrahám „egyszülött fiának” nevezi, noha nem egyetlen fia volt Ábrahámnak, de még nem is az elsőszülött fia (1Móz 16:16; 21:1–21; 25:1–6). Izsák Ábrahám egyedülállóan páratlan fia volt, olyan fiú, aki apja örökébe lép. „Jézus Krisztus, a préegzisztens Isten, a teremtő isteni Ige, testet öltésekor egyedülálló értelemben Isten Fiává lett – ezért jelölik a „monogenész” szóval, mert egyedülálló, a maga nemében az egyetlen, létének és életének sok területén teljességgel páratlan. Nincs még egy tagja az emberi családnak, aki lényében olyan összetett, a Szentháromsággal való kapcsolata olyan példa nélküli lenne, vagy aki olyan munkát végezne, mint ami rá nézve igaz. A „monogenész” szó tehát az Atya Isten és Jézus Krisztus, a Fiú Isten, mint az istenség külön személyei közötti kapcsolatot mutatja be. Ez olyan viszony, ami Krisztus összetett, iste-ni-emberi személyiségének része a megváltási terv munkamegosztásával kapcsolatban.” (A Biblia fordításának problémáival foglalkozó bizottság, Problems in Bible Translation [Washington, D. C., Review and Herald, 1954], 202. oldal) Hasonlóképpen, amikor a Biblia „elsőszülöttnek” nevezi Krisztust (Zsid 1:6; Róm 8:29; Kol 1:15, 18; Jel 1:5), a kifejezés nem időpontra vonatkozik, inkább fontosságot vagy prioritást hangsúlyoz (vö. Zsid 12:23). A héber kultúrában az elsőszülött részesült a család kiváltságaiban. Eszerint Jézus, mint az emberek közül az elsőszülött, visszanyerte mindazokat az előjogokat, amelyeket az ember elveszített.Ő lett az új Ádám, az új „elsőszülött” vagy az emberi faj feje. A Jézus születésének napjára vonatkozóbibliai utalás alapját az egyszülött és az elsőszülött fogalmához hasonló fogalomban találjuk. „Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged” (Zsolt 2:7) – ez a messiási prófécia a szövegösszefüggéséből következően Jézus testet öltésére (Zsid 1:6), feltámadására (ApCsel 13:33; vö. 30. vers) vagy trónra lépésére (Zsid 1:3, 5) utal. | |
| 8. | További bizonyítékot találunk a görög nyelvtan szabályaiban. (1) Az „Úr” főnév határozott névelő nélküli használata. A LXX fordításában a JHVH határozott névelő nélküli küriosz. Ha névelő nélküli küriosszal találkozunk az Újszövetségben, az nagyon gyakran Istent jelöli (például Mt 7:21; 8:2, 6, 25). (2) Ha egy névelő tartozik két főnévhez, mint például amikor a következő kifejezésekkel mutatja be Krisztust Istenként: „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak” (Tit 2:13), „a mi Istenünknek és megtartónknak, Jézus Krisztusnak igazságában” (2Pt 1:1). (3) Amikor két főnév szerepel, és a második határozott névelő nélkül, birtokos esetben van, az egyik főnév esete meghatározza a másikét is. Amikor a Róm 1:17–18 így beszél „Istennek igazságáról” és „Istennek haragjáról”, hasonlóképpen mutatja be Jézust, mint „Isten Fiát” (Lk 1:35). | |
| 9. | White, „The True Sheep Respond to the Voice of the Shepherd”, Signs of the Times, 1893. november 27. 54. oldal | |
| 10. | White: Pátriárkák és próféták (Budapest, Advent Kiadó, 1993), 8. oldal | |
| 11. | Ezeket a kifejezéseket gyakran alkalmazták h. n. adventista írók, hogy Jézusnak az emberiséggel való azonosságát bemutassák, de soha nem értik ezalatt azt, hogy bármilyen módon is bűnös lett volna. Egyházunka tanításaiban az egész történelem során következetesen képviselte az Úr Jézus Krisztus abszolút bűn nélküliségét. | |
| 12. | Krisztus „ugyanazokat a szellemi és fizikai hajlamokat” vette magára, mint amelyek kortársaiban megvol-tak (White, „Notes of Travel”, Advent Review and Sabbath Herald, 1885. február 10., 81. oldal); emberi természetet, amely mind „fizikai, mind szellemi erejében és erkölcsi értékében” csökkent, habár erkölcsileg nem megromlott, hanem teljesen bűntelen volt (White, „»In All Points Tempted Like As We Are«”, Signs, 1902. december 3., 2. oldal; White: Jézus élete, 32. oldal). | |
| 13. | Henry Melvill, Sermons by Henry Melvill, B. D., szerkesztő C. P. McIlvaine, (New York, N. Y.; Stanford & Swords, 1844.), 47. oldal. „Az ártatlan gyengeség” alatt az éhséget, a fájdalmat, a bánatot stb. értette. Ezt a Krisztus bukás előtti és bukás utáni természetére vonatkozó tanítást „a helyes tantételnek nevezte”. | |
| 14. | White, 8. levél, 1895. The Seventh-day Adventest Bible Commentary; szerkesztő Francis D. Nichol, javított kiadás (Washington, D. C., Review and Herald, 1980.), 5. kötet, 1128–1129. oldal; vö. SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7. kötet, 426. oldal | |
| 15. | Vö. White, „In Gethsemane”, Signs, 1987. december 9., 3. oldal; White, SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7. kötet, 927. oldal | |
| 16. | Brooke F. Wescott, The Epistle to the Hebrews (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1950.), 59. oldal 17. | |
| 17. | F. F. Bruce, Commentary on the Epistle to the Hebrews (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1972) 85–86. oldal | |
| 18. | White, „The Temptation of Christ”, Review and Herald, 1875. április 1. [3]. oldal | |
| 19. | Philip Schaff, The Person of Christ (New York, N. Y., George H. Donan, 1913), 35–36. oldal | |
| 20. | Karl Ullmann, An Apologetic View of the Sinless Character of Jesus, The Biblical Cabinet; or Hermeneutical Exegetical, and Philological Library (Edinburgh, Thomas Clark, 1842), 37. kötet, 11. oldal | |
| 21. | White, „In Gethsemane”, Signs, 1897. december 9.; vö. White: Jézus élete, 214. oldal | |
| 22. | White, 8. levél, 1895., SDA Bible Commentary, 5. kötet, 1128–1129. oldal. A Webster-féle nagyszótár meghatározása szerint a hajlam „a hajlamosság minősége vagy állapota [erkölcsi értelemben hajlik valamire]; természetes hajlam; hajlamosság akár jót, akár rosszat tenni; hajlamosság, hajlam, tendencia” (Webster’s International Dictionary of the English Language [Springfield, MA; G. & G. Merriam & Co., 1890.]). E. G. White egyik kedvenc szerzője, Henry Melvill ezt írta: „Az emberi természetet az ártatlan gyengeséggel vette ugyan magára, de nem a bűnös hajlamokkal. Itt az istenség közbelépett. A Szentlélek árnyékozta be a szüzet, és megengedte, hogy a gyengeség átszármazzon belőle, de a gonoszság átszármazását megakadályozta; és így tette lehetővé, hogy megszomorodó és szenvedő ember szülessen, aki mindazonáltal folt és hiba nélkül való; könnyeket hullató ember, de akin nincs szennyeződés; aki ki van téve a gyötrelemnek, de nem hajlamos a támadásra; a legszorosabb kapcsolatban van a kialakult nyomorral, de végtelenül távol van annak kiváltóokától.” (Melvill, 47. oldal). Lásd Tim Poirier, „A Comparison of the Christology of Ellen White and Her Literary Sources” (Unpublished MS, Ellen G. White Intézet, a H. N. Adventista Egyház Generálkonferenciája, Washington D. C. 20012) | |
| 23. | White, „Temptation of Christ”, Review and Herald, 1874. október 13. [1]. oldal; vö. SDA Bible Commentary, 7. kötet, 907., 904. oldal; 5. kötet, 1113. oldal |