Az egész emberiség belebonyolódott az Isten és Sátán közötti nagy küzdelembe, ami Isten jelleme, törvénye és a világmindenség fölötti uralom kérdése körül forog. A harc a mennyben kezdődött, amikor egy szabad akaratú teremtett lény önmagát felmagasztalva Isten ellenségévé, Sátánná vált, és az angyalok egy részét is fellázította. E világba is behozta a lázadás szellemét, amikor Ádámot és Évát bűnre vitte. Az ember bűne azt eredményezte, hogy az emberiség elvesztette istenképűségét, a teremtett világ rendje felbomlott, és a föld a vízözön idején elpusztult. E világ az egyetemes küzdelem színtere lett, amit az egész univerzum figyelemmel kísér. De Isten szeretete végül is igazolódik. Krisztus, hogy segítse népét a harcban, elküldi Szentlelkét és a jó angyalokat, hogy az üdvösség útján vezessék, védelmezzék és oltalmazzák őket.
(Jel 12:4–9; Ésa 14:12–14; Ez 28:12–18; 1Móz 3; Zsid 1:14; Róm 1:19–32; 5:12–21; 8:19–22; 1Móz 6–8; 1Kor 4:9; 2Pt 3:6)
A Szentírás a jó és a gonosz, Isten és Sátán világűrbeli küzdelmét tárja elénk. Ha megértjük ezt az egész világegyetemre kiterjedő küzdelmet, könnyebben megtaláljuk a választ arra a kérdésre, miért jött Jézus e bolygóra.
A világűrbeli küzdelem
Bármilyen érthetetlen is, a jó és a gonosz közötti háborúság a Mennyben kezdődött. Hogyan támadhat bűn a tökéletes környezetben?
Isten azért teremtett az embereknél magasabb rendű lényeket (Zsolt 8:6), hogy szoros kapcsolatban éljenek vele (Jel 1:1; 3:5; 5:11). Erejük hatalmas, és engedelmeskednek Isten Igéjének (Zsolt 103:20). „Szolgáló lelkekként” végzik feladatukat (Zsid 1:14). Az emberek számára általában láthatatlanok, időnként azonban emberi alakban mutatkoznak (1Móz 18–19; Zsid 13:2). A világegyetem angyal révén ismerte meg a bűnt.
A küzdelem kezdete. A Szentírás bemutatja – Lucifer helyett képletesen Tírus és Babilon királyát nevezve meg -, hogyan kezdődött ez a világűrbeli küzdelem. Lucifer, „a fényes csillag, hajnal fia”, a „felkentoltalmazó Kérub” Isten színe előtt élt (Ésa 14:12; Ez 28:14).[1] „Te valál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben… Feddhetetlen valál útjaidban attól a naptól fogva, amelyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned.” (Ez 28:12, 15)
A bűn kialakulása megmagyarázhatatlan, és semmivel sem menthető, gyökere Lucifer önteltségéhez vezethető vissza. „Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben.” (Ez 28:17) Lucifer nem elégedett meg a Teremtő által neki adott tisztséggel. Önzésében az Istennel való egyenlőségre áhítozott. „Te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet… és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa 14:12–14) Isten helyére vágyott ugyan, de jellemére nem. Isten tekintélyét akarta megszerezni, de szeretetét nem. Az Isten uralma elleni lázadás volt az első lépés abban a folyamatban, amelyben Lucifer Sátánná, „ellenséggé” lett.
Lucifer megtévesztő lépéseinek hatására sok angyal már nem látta Isten szeretetét. Az ebből eredő elégedetlenség és az Isten kormányzatával szembeni hűtlenség addig terjedt, míg az angyalok seregének egyharmada csatlakozott Sátán lázadásához (Jel 12:4). Isten országának nyugalma megrendült, „és lőn az égben viaskodás” (Jel 12:7). Az égi háborúság azzal végződött, hogy Sátán, a nagy sárkány, a régi kígyó, az ördög „vetteték a Földre, és az ő angyalai is ővele levettetének” (Jel 12:9).
Hogyan keveredtek bele az emberek e háborúságba? Sátán a Mennyből való kivettetése után Földünkön is elhintette a lázadás magját. Beszélő kígyó képében ugyanazokat a dolgokat mondta, amelyek saját kivettetéséhez vezettek, és így sikerült aláásnia Ádám és Éva bizalmát a Teremtő iránt (1Móz 3:5). Sátán elérte, hogy Éva elégedetlen legyen Istentől kapott helyével. Az Istennel való egyenlőség lehetőségétől fellelkesülve, az első asszony hitt a kísértő szavának – Isten szavát pedig kétségbe vonta. Isten parancsával szembeszegülve, evett a gyümölcsből, majd rávette férjét, hogy ő is azt tegye. Elárulták Istenbe vetett bizalmukat és hozzá való hűségüket azzal, hogy a kígyó szavának, és nem Teremtőjüknek hittek. Ennek tragikus következménye az lett, hogy a Mennyben kezdődött háborúság magva gyökeret vert a Földön (lásd 1Móz 3).
Sátán agyafúrt módon elragadta ősszüleinktől a Föld fölötti uralom jogát, amikor bűnbe vitte őket. Most „e világ fejedelmének” nevezi magát, és új támaszpontjáról, a Földről intéz támadást Isten uralma és az egész világmindenség békéje ellen.
Hogyan hatott e küzdelem az emberiségre? A Krisztus és Sátán közötti küzdelem hatása hamarosan nyilvánvalóvá vált, mivel a bűn eltorzította az emberben Isten képét. Noha Isten Ádámon és Éván keresztül felajánlotta az emberiségnek a kegyelem szövetségét (1Móz 3:15; lásd még e könyv 7. fejezetét), már első gyermekük, Kain meggyilkolta testvérét (1Móz 4:8). Mindjobban elterjedt a gonoszság, és így Isten fájdalommal volt kénytelen elmondani az emberről, „hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Móz 6:5).
Isten hatalmas özönvíz által tisztította meg a Földet megtérni nem akaró lakóitól, és megadta az új kezdet lehetőségét az emberiségnek (1Móz 7:17–20). Ám nem telt bele sok idő, és a hűséges Noé leszármazottai is eltértek az Istennel kötött szövetségtől. Isten megígérte, többé nem pusztítja el az egész Földet özönvízzel, ők mégis kirívó módon bizonyították bizalmatlanságukat, amikor Bábel tornyának építésébe fogtak. Így akartak feljutni egészen az égig, hogy megmeneküljenek, ha újabb özönvíz szakadna rájuk. Ekkor Isten úgy fojtotta el az emberek lázadását, hogy összezavarta addig egységes nyelvüket (1Móz 9:1, 11; 11).
A későbbiekben, amikor a világ ismét közel járt a teljes hitehagyáshoz, Isten kiterjesztette szövetségét Ábrahámra. Az volt a terve, hogy Ábrahámon keresztül a világ minden népét áldásban részesíti(1Móz 12:1–3; 22:15–18). Csakhogy Ábrahám leszármazottainak egymást követő nemzedékei is hűtlennek bizonyultak Isten kegyelmes szövetségével szemben. A bűn csapdájába estek, és amikor keresztre feszítették a szövetség szerzőjét és kezesét – Jézus Krisztust -, segédkeztek Sátánnak, hogy elérje célját.
A világegyetem színpada, a Föld. Újabb bepillantást enged a nagy küzdelembe Jób könyvének beszámolója a világűrbeli tanácskozásról, ahová a világmindenség különböző pontjairól érkeztek a képviselők. A beszámoló így kezdődik: „Lőn pedig egy napon, hogy eljövének Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt; és eljőve Sátán is közöttük. És monda az Úr Sátánnak: Honnét jössz? És felele Sátán az Úrnak, és monda: Körülkerültem, és át- meg átjártam a Földet…” (Jób 1:6–7; vö. 2:1–7)
Ekkor az Úr lényegében ezt mondta: „Sátán, nézd meg Jóbot. Hűségesen betartja a törvényemet. Ő tökéletes!” (lásd Jób 1:8)
„Igen, de csak azért tökéletes, mert megéri neki, hogy téged szolgáljon. Vajon nem védelmezed őt?” – szállt szembe vele Sátán. Válaszképpen Krisztus megengedte Sátánnak, hogy bármilyen módon próbára tegye Jóbot, csak az életét nem vehette el (lásd Jób 1:9–2:7).
Jób könyvének világűrbeli perspektívája komoly bizonyítékot szolgáltat a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemről. E bolygó a színpad, amelyen a jó és a gonosz közötti megrázó küzdelem játszódik. A Szentírásban ezt olvassuk: „Látványosságai lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek” (1Kor 4:9).
A bűn megtörte az Isten és ember kapcsolatát, „ami pedig hitből nincs, bűn az” (Róm 14:23). A hit hiányának azonnali következménye, hogy az ember megszegi Isten parancsolatait vagy törvényeit. Ez a megszakadt kapcsolat bizonyítéka. Isten a megváltási terv által akarja helyreállítani a Teremtő iránti bizalmat, ami engedelmességben megmutatkozó, szeretettel teljes kapcsolathoz vezet. Ahogy Krisztus megjegyezte, a szeretetből engedelmesség fakad (Jn 14:15).
Korunkban, amit törvénytelenség jellemez, a tökéletes dolgokat közömbösítik, a becstelenséget dicsérik, a megvesztegetés teljesen megszokottá válik, a házasságtörés elterjed, a nemzetközi és egyéni megállapodásokat megszegik. Kiváltságunk, hogy a reménytelen helyzetben levő világon túlnézve, figyeljük a gondviselő, mindenható Istent. Ez a tágabb látószög mutatja be Megváltónk engesztelő áldozatának fontosságát, hiszen ez zárja le az egész világegyetemre kiterjedő küzdelmet.
A világűrbeli kérdés
Milyen sarkalatos kérdés körül forog ez az élethalálharc?
Isten kormányzata és törvénye. Isten erkölcsi törvénye éppen annyira fontos alapfeltétele a világegyetem létének, mint az összetartó és működését biztosító fizikai törvények. A bűn „a törvénytelenség” (1Jn 3:4 – Károli ford.), ahogy a görög anomía szó jelöli, vagy „törvényszegés” (1Jn 3:4 – új prot. ford.). A törvénytelenség abból ered, hogy valaki elveti Istent és kormányzatát.
Sátán nem vállal felelősséget a világban tapasztalható törvénytelenségért, sőt, éppen ő okolja Istent emiatt. Szerinte az általa zsarnokinak nevezett isteni törvény korlátozza az egyéni szabadságot. Továbbá azt hangoztatja, hogy a törvényt lehetetlen betartani, ezért ellentétes a teremtmények érdekeivel. Sátán a törvényt folyamatosan aláássa, és ezzel Isten uralmát akarja megdönteni, sőt, Istent is le akarja győzni.
Krisztus és az engedelmesség kérdése. Az engedelmesség és az Isten akarata előtt való meghajlás miatti küzdelem komolyságát mutatja, hogy Krisztusnak milyen kísértésekkel kellett szembenéznie földi szolgálata során; a halálos ellenséggel vívott párbajt, amikor kiállta azokat a kísértéseket, amelyek által „könyörülő… és hív Főpap” (Zsid 2:17) lett. Miután Krisztus 40 napig böjtölt a pusztában, Sátán azzal kísértette meg, hogy változtassa a köveket kenyérré, bizonyítva, Ő valóban Isten Fia (Mt 4:3). Évát is azzal kísértette meg az Édenben, hogy kételkedjen Isten szavában, most pedig megpróbálta elérni, hogy Krisztus kételkedjen annak érvényességében, amit keresztségekor jelentett ki Isten: „Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm” (Mt 3:17). Ha Krisztus a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és Istenfiúságát bizonyítandó, kenyérré változtatja a köveket, akkor ezzel Évához hasonlóan az Isten iránti bizalom hiányát bizonyította volna, ebben az esetben küldetése kudarccal végződik.
Krisztus számára azonban az volt a legfontosabb, hogy Atyja szava által éljen. Éhsége dacára így válaszolt Sátán kísértésére: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Istennek szájából származik” (Mt 4:4).
Sátán körképszerűen bemutatta Krisztusnak a világ összes birodalmát, azt ígérve, hogy „mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem” (Mt 4:9) – ez volt a következő próbálkozása, hogy legyőzhesse. Arra utalt, hogy ha Krisztus megtenné, amit kér tőle, visszaszerezhetné a Földet, így véget érne a küldetése, és nem kellene haláltusát szenvednie a Golgotán. Jézus egy pillanatig sem habozott, hanem Isten iránti tökéletes hűséggel parancsolta: „Eredj el, Sátán!” Majd pedig a nagy küzdelemben a legeredményesebbnek bizonyuló fegyverhez, a Szentíráshoz folyamodva, ezt mondta: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj” (Mt 4:10). Szavai véget vetettek a küzdelemnek. Teljességgel az Atyára hagyatkozva, legyőzte Sátánt.
Döntő ütközet a Golgotán. E világűrbeli küzdelem a Golgotán került a legjobban a figyelem homlokterébe. Jézus küldetésének vége felé Sátán, erejét megfeszítve, igyekezett meghiúsítani az Úr küldetését. Különösen kora vallási vezetőit sikerült felhasználnia, akiknek a Krisztus népszerűsége miatti féltékenységük oly sok bajt okozott, hogy a Mesternek be kellett fejeznie nyilvános szolgálatát (Jn 11:45–54). Miután egyik tanítványa elárulta, Jézust elfogták, hamisan tanúskodtak ellene, kihallgatták, és halálra ítélték (Mt 26:63–64; Jn 19:7). Hű maradt mindhalálig, az Atya akaratának tökéletesen engedelmeskedett.
A Krisztus életéből és halálából származó javak messze túlmutatnak az emberiség korlátozott világán. Krisztus ezt mondta a keresztről: „Most vettetik ki e világ fejedelme [Sátán]” (Jn 12:31); „e világnak fejedelme megítéltetett” (Jn 16:11).
A világűrbeli küzdelem a kereszten érte el csúcspontját. Krisztusnak Sátán gonoszságával szemben ott tanúsított szeretete és hűséges engedelmessége megrendítette Sátán fejedelmi helyzetét, és biztossá vált végső bukása.
A Jézus igazsága feletti küzdelem
Ma a nagy küzdelem Krisztus tekintélye körül dúl, és e küzdelemben nemcsak törvénye, hanem szava, a Szentírás is érintett. Olyan Biblia-magyarázati módok alakultak ki, amelyek csak kevéssé, vagy egyáltalán nem fogadják el az isteni kinyilatkoztatás lehetőségét.[2] Úgy kezelik a Szentírást, mintha semmiben sem különbözne más ókori dokumentumtól, és ugyanolyan kritikai módszerekkel elemzik. Egyre többen vannak azok a keresztények – beleértve a teológusokat is -, akik nem tekintik többé a Szentírást Isten Igéjének, akarata tévedhetetlen kinyilatkoztatásának. Következésképpen kétségessé vált előttük Jézus Krisztus személyének bibliai értelmezése; széles körben vitatják természetét, szűztől való születését, csodatetteit és feltámadását.[3]
A döntő kérdés. Amikor Krisztus megkérdezte: „Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?”, a tanítványok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illyésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül” (Mt 16:13–14). Más szóval, kortársai közül a legtöbben csupán embernek tekintették. A Szentírásban tovább folytatódóan, Jézus feltette a kérdést tizenkét tanítványának: „Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16:15–17).
Ma mindenkinek választ kell adnia arra a kérdésre, amit Krisztus feltett a tanítványainak is. Az embernek erre az élet-halál kérdésre adott válasza attól függ, hisz-e Isten Igéjének bizonyságtételében, vagy sem.
A Biblia tantételeinek központja. Krisztus áll a Szentírás központjában. Isten arra szólít fel, hogy ismerjük meg az igazságot,amint az Jézusban van (Ef 4:21), mert Ő az igazság (Jn 14:6). Sátánnak a világűrbeli küzdelemben az az egyik hadművelete, hogy elhiteti az emberekkel: Jézus nélkül is megérthetik az igazságot. Vannak kísérletek, amelyeknek az a céljuk, hogy a hit középpontjába (1) az embert, (2) a természetet, illetve a kikutatható világegyetemet, (3) a Bibliát vagy (4) az egyházat állítsák.
Mindezek szerepet játszanak ugyan az igazság kinyilatkoztatásában, de a Szentírás Krisztust mutatja be az előbbiek Teremtőjeként, aki mindazok fölött áll. Igazi értelmük abban található meg, akitől származnak. Ha különválasztjuk a Biblia tantételeit Jézustól, akkor félreértjük Őt, aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14:6). Az antikrisztus természetére és szándékára vall, hogy hangoztatja: ne Krisztusban, hanem másban keressék az igazság lényegét. (Az eredeti görögben az antikrisztus szó nemcsak azt jelenti: Krisztus ellenfele, hanem azt is, aki Krisztus „helyét” elfoglalja.) Sátánnak sikerül elérnie célját, hogy elterelje a figyelmet az emberiség egyedüli reménységéről, ha az egyház tanításaiban nem Krisztust, hanem valami mást tekintenek az igazság központjának.
A keresztény teológia szerepe. Ez a világűrbeli kitekintés leleplezi Sátán tervét, aki mind az egész világegyetem, mind az igazság területén Krisztust meg akarja fosztani az Őt megillető helytől. A teológiának, ami a meghatározás szerint az Istenről és Istennek a teremtményeivel való kapcsolatáról szóló tanítás, minden tantételt Krisztus fényében kell feltárnia. A keresztény teológia megbízatása arra szól, hogy hitet ébresszen Isten Igéjének tekintélye iránt, és az igazság központját ne másban, hanem Krisztusban keresse. Az igazi keresztény teológia jól szolgálja az egyházat, amikor ezt teszi, mert eljut egészen a világűrbeli küzdelem gyökeréig, feltárja azt, és úgy mutat rá az egyetlen megcáfolhatatlan érvre, Krisztusra, amint a Szentírásban áll előttünk. Ebből a szemszögből nézve, Isten eredményes eszközként tudja felhasználni a teológiát az emberiség megsegítésére, hogy ellenálljon Sátán földi erőfeszítéseinek.
A tantétel jelentősége
A küzdelemről szóló tan felfedi, milyen roppant nagy küzdelem folyik, ami kihat a világon minden emberre, és ami az egész világegyetemet érinti. A Szentírásban ez áll: „Nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak” (Ef 6:12).
A tantétel állandó éberséghez segít. Ha az ember megérti ezt a tantételt, akkor meggyőződik arról, milyen fontos szembeszállnia a gonosszal. Csak úgy lehetünk sikeresek, ha Jézus Krisztusra, a Seregek Urára hagyatkozunk, aki „az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr” (Zsolt 24:8). Ahogy Pál mondta, a győzelem Krisztus által felkínált útján járni azt jelenti, hogy felveszitek „az Istennek minden fegyverét, hogy ellent állhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén, megállhassatok. Álljatok hát elő, körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, és felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével; mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, amely az Isten beszéde. Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Lélek által, és ugyanezen dologban vigyázván, minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentért” (Ef 6:13-18). Micsoda kiváltsága az igazi keresztényeknek, hogy türelmesen, hűségesen éljenek, minden időben harcra készen (Jel 14:12), bizonyítva: szüntelenül arra hagyatkoznak, aki „felettébb diadalmassá” (Róm 8:37) tette őket.
A szenvedés titkának magyarázata. A gonoszság nem Istentől származik. A világnyomoráért nem hibáztathatjuk Őt, aki szerette az igazságot, és gyűlölte a hamisságot (lásd: Zsid 1:9). Sátán, a bukott angyal felelős a kegyetlenségért és a szenvedésért. Jobban megérthetjük a még oly elkeserítő rablások, gyilkosságok, temetések, bűncselekmények és balesetek okát, ha e nagy küzdelem keretében nézzük azokat.
A kereszt egyaránt bizonyítja a bűn romboló voltát és Istennek a bűnösök iránti szeretete mélységét. Tehát a nagy küzdelem témája arra tanít, gyűlöljük a bűnt, és szeressük a bűnösöket.
Arra mutat, hogyan szereti Krisztus a világot most. Amikor Krisztus visszatért a Mennybe, nem hagyta népét árván, hanem együttérzőn ellátta minden segítséggel, ami a gonosz elleni küzdelemhez kell. Helyette a Szentlélek lehet állandó társunk, egészen Krisztus visszajöveteléig (Jn 14:16; vö. Mt 28:20). Isten megparancsolta angyalainak is, hogy vegyenek részt megmentő munkájában (Zsid 1:14). Győzelmünk lehetőségét biztosította. Reménységgel és bátran nézhetünk a jövő elé, mert Mesterünk ura a helyzetnek. Dicsőíthetjük üdvözítő munkájáért.
A kereszt a világűrbeli jelentőségére mutat. Krisztus szolgálata és halála idején az emberiség üdvössége forgott kockán, mert azért jött a Földre, hogy életét odaadva, bocsánatot szerezzen bűneinkre. Eközben bebizonyította, hogy Atyja jelleme, törvénye és kormányzata tökéletes, ami ellen Sátán hamis vádakat koholt.
Krisztus élete igazolta Isten igazságosságát, jóságát, és bizonyította Isten törvénye és uralma kifogástalanságát. Krisztus rávilágított, hogy minden alapot nélkülöz Sátánnak Istennel szembeni vádja. Bemutatta: ha a megtért hívők teljesen Isten hatalmára és kegyelmére hagyatkoznak, felülemelkedhetnek a mindennapos kísértések nehézségein, és képesek legyőzni a bűnt.
Lábjegyzet
| 1. | A „Lucifer” latin eredetű szó, jelentése: „világosság hordozó”. „A hajnal fia” gyakorta használt kifejezés volt. Jelentése „hajnalcsillag” – Vénusz. „A legfényesebb égitestnek, a ragyogó Vénusz bolygónak a még el nem bukott Sátánra való jelképes alkalmazása… a legmegfelelőbb, mivel szemléletes módon bemutatja, milyen kiemelt helyről vettetett alá Lucifer.” („Lucifer”, SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 683. oldal) | |
| 2. | Lásd a Generálkonferencia bizottsága: „Methods of Bible Study”, 1986. Hasel, Biblical lnterpretation Today (Washington, D. C., Biblical Research Institute, 1985) | |
| 3. | Lásd például K. Runia, The Present-day Christological Debate (Downers Grove, IL; Inter-Varsity Press, 1984.); G. C. Berkouwer, The Person of Christ (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1954), 14–56. oldal |