Olyan könnyen megtudjuk szokni a jót, hogy természetesnek vesszük valaminek a meglétét.
Idén ötödik alkalommal vittünk segélyt Ukrajnába április 24-én. Nekünk már természetes, hogy havonta egyszer-kétszer átlépjük a határt. Így volt ez most is, pakoltunk, mentünk, ott lepakoltunk, majd indultunk haza.
Másnap Rácz Ferenc testvérem, a NEEKA Hungary Alapítvány elnöke hívott telefonon, és a következőt mondta: „Most hívtak Munkácsról, ott volt a Herszoni Adventista Terület elnöke. Amikor meglátta, hogy WC-papírt is vittünk, elsírta magát, és azt mondta, hogy mi el sem tudjuk képzelni, mekkora kincset vittünk aznap.”
Könnyek… – de miért? Kedves testvérek, higgyétek el, hogy nem a legdrágább, legillatosabb WC-papír volt! Nem is olyan messze tőlünk, már ez is kincsnek számít. Sokan kérdezik, hogy miért csináljuk, megéri? A határon is csak néznek értetlenül, hogy 3 éve megállás nélkül hordjuk a felajánlott adományt. Nem azért megyünk, mert megéri, nem is az elismerésért; tesszük, mert tennünk kell. Amikor ezeket a sorokat olvasod, mi már a következő útról jövünk hazafelé, és tervezzük a soron következőt. Köszönjük az imáitokat!
Szász Barna
