Az adventizmus mély vágyódásból született, Jézus második adventjének szenvedélyes várásából. A korai adventisták alig várták, hogy örökké élhessenek Krisztussal az általa készített hazában, hiszen megígérte:
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:1–3).
A történet William Millerrel, egy farmerrel kezdődik. Miután a 1812-es háborúban farkasszemet nézett a halállal, az élet legmélyebb kérdéseivel kezdett küzdeni magában. Az élet értelmét keresve jutott el a Bibliához. Belevetette magát a Szentírás olvasásába, ami felébresztette benne a hitet Isten iránt. Isten Igéjének hatalmas, átformáló ereje van! Felébreszti, meggyógyítja az ember szívét. Miller is ezt a lelki megújulást tapasztalta. „Jézusban Barátra találtam, és gyönyörűségem lett a Biblia.”
Logikusan gondolkodó, érvelő ember lévén Miller alapos, rendszeres bibliatanulmányozásba kezdett, ami 15 éven át tartott – 1816-1831 között. Világos célt tűzött maga elé: be akarta mutatni, hogy a Biblia egyrészt racionális, másrészt Istentől ihletett. Úgy érezte, hogy fantasztikus felfedezésre jutott Dán 8:14 verséhez érve: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” Arra következtetett, hogy ez a prófécia előre megjövendölte Krisztus közeli visszatérésének idejét, amikor megtisztítja a földet és megalapítja országát.
Miller ugyan nem jelölt meg egyetlen dátumot sem, de a követői arra biztatták, hogy szűkítse le a második advent időkeretét. Így jutottak el a hitre, hogy Krisztus valamikor 1843 és 1844 között tér vissza. Azután 1844 augusztusában egy tábori összejövetelen a New Hampshire-i Exeterben Samuel S. Snow megnevezett egy konkrét dátumot: 1844 október 22-ét. Érvelését az engesztelési nap tipológiájára alapozta. Lelkesedése gyorsan terjedt. Már csak néhány hónap és Jézus visszajön!
Az Éjféli kiáltás című lap egyik cikke jól érzékelteti, milyen energiákat szabadított fel a második advent közelségének reménye:
„Olyan érzéssel veszem kézbe a tollat, amit eddig soha nem tapasztaltam. Kétség sincs bennem afelől, hogy a hetedik hónap tizedik napján a tanúi lehetünk, amint megjelenik az ég felhőiben az Úr Jézus Krisztus. Már csak néhány nap van addig! Rettenetes pillanat lesz ez azoknak, akik nem készültek fel – de dicsőséges azoknak, akik készen várják. Az az érzésem, hogy most utoljára teszek közzé felhívást a sajtóban” (George Storrs cikke, The Midnight Cry. 1844. október 3.).
Néha azon gondolkodom, hogy mi vajon már elveszítettük a második advent utáni szenvedélyes várakozást? Amikor lelkesít bennünket valami – legyen az a sport, egy könyv, valamilyen hobbi – minden erőfeszítés nélkül, csak úgy árad belőlünk a szó. Így voltak az adventvárással a korai adventhívők. Még az óvatos William Miller is így írt, alig két héttel október 22-e előtt:
„Kedves Himes Testvér! Olyan dicsőségesnek látom a hetedik hónapot, mint még soha azelőtt… Már majdnem hazaértem! Dicsőség, dicsőség, dicsőség!!!… Csordultig tele a szívem, szinte még írni sem tudok… A kétségeim, a félelmeim mind eltűntek, és a sötétség is… Örömmel kiáltok majd fel, amikor eljön a királyok Királya” (William Miller cikke, The Midnight Cry. 1844. október 12.).
Azután elérkezett 1844. október 22-e. Reményteli szívvel vártak és vártak, de semmi jele nem látszott Jézus visszatérésének. Elérkezett a dél, majd lement a nap. Elmúlt az éjfél, de Jézus nem jelent meg. Ami akkor történt, azt a történészek úgy nevezik, hogy a nagy csalódás. Rettenetes volt, nagyban befolyásolta sokak életét és lelki sorsát.
Hiram Edson később így írt erről a szívet tépő tapasztalatról:
„Hatalmas volt a várakozás bennünk… Ahogy véget ért a nap, a csalódásunk bizonyossá vált. Szertefoszlottak leghőbb vágyaink, reményeink, és olyan erővel tört ránk a sírás, amit még soha nem tapasztaltunk. Minden földi barátunk elvesztésének a gondolata sem hasonlítható ehhez. Csak sírtunk és sírtunk egészen addig, míg meg nem virradt” (Hiram Edson: Unpublished MS. 1844).
Éreztél már ilyen csalódást Istennel kapcsolatban? Az 1980-as évek Bulgáriájában, a kommunizmus idején 9-es voltam, amikor eltanácsoltak az iskolából, mert szombaton nem mentem be az órákra. Csodáért imádkoztam, és vártam, hogy Isten közbelép, de nem tette. Teljesen összetörtem, és haragudtam Istenre.
Nagyon fáj, ha az ember csalódik Istennel kapcsolatban. A milleriták esetében itt nemcsak egy téves dátumról volt szó, hanem a bizalmuk tört meg. Mély sebeik lettek, sokan reményt vesztetté váltak, elveszítették a hitüket is Istenben. Ő azonban nem hagyta magukra őket, sosem hagy el!
Két hónappal később, 1844 decemberében Isten egy látomást adott egy fiatal lánynak, Ellen Harmonnak – a későbbi Ellen G. White-nak. Ez bátorítást jelentett a csüggedt hívőknek, és újjáélesztette bennük Krisztus visszatérésének reményét. Azonban még másra is rámutatott: Isten országa nemcsak a jövőben jön el, hanem már most tapasztalhatjuk! Egyszerre igaz, hogy „még nem” és „már”.
Gondolkozzunk el Isten országának ezen a két dimenzióján, és azon, milyen jelentősége van ennek a lelki életünkben, a hitünk útján!
1) Isten országa „még nem” jött el
Első látomásában Ellen White látta, amint Isten népe egy keskeny úton halad a mennyei város felé. Mögöttük erős fény ragyogott, amire az angyal azt mondta, hogy ez az „éjféli kiáltás”. A fény megvilágította az útjukat, hogy ne botoljanak meg.
„Nagy fény ragyogott mögöttük az útjuk kezdetén, amiről az angyal azt mondta, hogy ez az »éjféli kiáltás«. A fény az egész úton világított a lábuk elé, hogy el ne essenek” (Early Writings. 14. o.).
Mi az „éjféli kiáltás”, és miért kapcsolatos a „világossággal”?
Bizonyára mindannyian emlékszünk Máté 25. fejezetében a tíz szűz példázatára. A vőlegény késett, a lányok mind elaludtak, de éjfélkor kiáltás hallatszott: „Jön a vőlegény! Gyertek elébe” (Mt 25:6, ÚRK)! Isten megmutatta a látomásban, hogy továbbra is érvényes prófécia ez a kiáltás, megerősíti Krisztus közeli visszatérésének bibliai tanítását. Az előttük álló utat ennek kellett megvilágítania.
Miért világosság? Azért, mert ez a legjobb hír, ami valaha elhangzott. Jelenti a bűn és a szomorúság végét, valamint Isten örök országának a kezdetét. Krisztus második adventje lesz az emberiség történetének csúcspontja. János azt írta, hogy Isten „szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak… Íme, mindent újjá teszek” – (Jel 21:4–5, ÚRK).
Pál így írt erről: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek” (1Kor 2:9). Ellen White újból és újból megerősítette az áldott reménységet – Isten második adventjének csodálatos jövőbeli valóságát. Figyeljük meg a következő idézetet Ellen White-tól:
„A Biblia egyik legsúlyosabb, ugyanakkor legnagyszerűbb igazsága az, hogy Krisztus második eljövetelével lezárul a megváltás csodálatos munkája. Jézus, »aki a feltámadás és az élet«, Isten népében, amely oly sokáig zarándokolt »a halálnak földében és árnyékában« azt a drága és boldogító reménységet ébresztette, hogy eljön, és hazaviszi »azt, akit eltaszított magától«. A második adventről szóló üzenet a Szentírás alapvető tanítása. Attól a naptól kezdve, hogy az első emberpár fájó szívvel elhagyta az Édent, a hit gyermekei arra várnak, hogy a Megígért eljöjjön, megtörje a pusztító hatalmát, és visszavigye őket az elveszett Paradicsomba” (A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 261. o.).
„Örömteli várakozással tekintünk az elé, amikor Urunk hamarosan megjelenik az ég felhőiben… Vajon bárki elfáradhatna most?… Feladhatja a hitet? Elveszítheti a bizalmát? Türelmetlenné válhat? – Nem, nem! Erre még nem is gondolunk!… Isten gyermekeit töltse el reménység és bátorság, öröm és elragadtatás, amikor azon gondolkoznak, hogy mi mindent készített Isten az Őt szeretőknek” (Ellen G. White cikke: „Cast Not Away Your Confidence”, Review and Herald. 1888. július 31.)!
„Az Úr közel! Emeljétek fel fejeteket! Emelkedjetek fel gondolatban, és örvendezzetek! Bárcsak betelnének kimondhatatlan örömmel és dicsőséggel az örömüzenet ismerői, akik azt mondják magukról, hogy szeretik Jézust! Ennek a jó és örömteli hírnek fel kellene villanyoznia minden lelket. Ezt kellene ismételgetni otthonainkban, és megosztani azokkal, akikkel az utcán találkozunk. Mi lehetne ennél örömtelibb hír” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. Budapest, 2000, 2. köt. 361. o.)?
Az áldott reménység most is fényesen ragyog. Krisztus visszatérése még várat magára, de bizonyos! A látomás megerősítette, hogy az adventisták jó úton járnak a prófécia világossága vezetését követve, és Krisztus közeli visszatérésének ígérete megtart bennünket.
2) Isten országa „már” eljött
Ellen White látomása a jelen valóságot is kiemelte: már itt és most tapasztalhatjuk Isten országát. Látta, hogy akik az úton haladtak, biztonságban voltak, „ha a tekintetüket Jézusra szegezték, aki közvetlenül előttük járt, a város felé vezetve őket” (Early Writings. 14–15. o.). Micsoda erő van ebben! Ha Jézussal éljük az életünket, már most tapasztalni kezdjük országának valóságát. Áldott reménységünk a második advent – de a menny már itt elkezdődhet!
Jézus ugyanerről beszélt a farizeusoknak. Amikor megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az országa. Azt felelte, hogy már itt van. Mielőtt második adventjének jeleit említette, kijelentette: „az Isten országa tibennetek van” (Lk 17:21). A zsidókhoz írt levél 11. fejezete pedig azt mondja a hűségesekről, hogy csak „távolról” látták az ígéreteket, de már a menny polgáraiként éltek.
Ellen White többször is megerősítette ezt:
„A mennynek már itt a földön el kell kezdődnie… Aki élő hittel elfogadja Krisztust, annak élő kapcsolata van Istennel… A menny légkörét viszi magával, ami Isten kegyelme. Ez olyan kincs, amit a világ nem vehet meg. Ha szent akarsz lenni a mennyben, előbb szentnek kell lenned a földön” (18. levél, 1891)!
„[Megváltónk] azt akarja, hogy bízzunk benne, annyira higgyünk szavának, hogy ezzel lehozzuk a mennyet földi életünkbe. Ha az életünk el van rejtve Krisztussal Istenben, ott lehet a menny a szívünkben és az otthonunkban” (28. kézirat. 1901).
„Krisztus mindennapi társa és meghitt barátja hűséges követőinek, akik Istennel szoros kapcsolatban és állandó közösségben élnek. Rajtuk támad fel az Úr dicsősége. Visszatükrözik Isten dicsőségének fényét, amelyet Jézusban látnak… Alkalmasak a mennyei lények társaságára, mert a menny szívükben él” (Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 291. o.).
„Ha meg akarjuk látni a mennyet, már itt a földön a mennyben kell élnünk… Legyen a menny a családunkban, Krisztus által, aki folyamatosan Isten elé járul. Krisztus legyen a figyelmünk középpontjában! Isten gyermeke Krisztusban Istennel találkozik és közösséget élvez vele” (Ellen G. White cikke: „Our Eternal Destiny Decided by Our Course Here”, Signs of the Times. 1893. július 31.).
A menny már itt a földön elkezdődhet, ha meghívjuk Krisztust az életünkbe. Amikor erősödik a kapcsolatunk vele, az életünk megváltozik, megújul, és már most tapasztalni kezdjük a megváltás örömét. Még a csalódások és fájdalmak idején is érezhetjük Isten jelenlétét, békéjét, megbocsátását, kegyelmét, és élhetünk közeli visszatérésének reményében.
Konklúzió
Hadd zárjam egy történettel. Egy fiatal ismerősöm a gyülekezetben nőtt fel, de nem volt mély kapcsolata Istennel. Nagyjából két éve változott a helyzet, amikor őszintén megtért, miután félelmetes módon találkozott az ördöggel. Alig van olyan az ismerőseim között, aki szó szerint küzdött egy gonosz lélekkel.
Régen gyors autókról és jól fizető állásokról szeretett beszélni. Szabadságról, kényelemről álmodott, de a lelki küzdelme után minden más lett.
Karácsony táján majdnem két óra hosszat beszéltünk telefonon. Egyszer csak elnevette magát, és azt mondta: „Hihetetlen! Már két órája Istenről és Ellen White-ról beszélgetünk!” (A Jézus élete című könyvet olvasta, ami teljesen lenyűgözte.) Majd hozzátette: „Nem érdekel, hogy mim van most. Pénzem, kényelmes otthonom is van, de ezeket már nem tartom fontosnak. Az életemben Isten a legfontosabb.” Ahogy hallgattam, arra gondoltam, hogy megérezte a menny előízét – itt és most –, miközben várja Jézus eljövetelét.
Kedves barátom, mi tart vissza attól, hogy már ma tapasztald Isten országát?
Amíg várjuk Isten országát, ami „még nem” jött el, élhetünk Isten országának a bennünk „már” eljött valóságában! Járjunk Jézussal mindennap, nézzünk rá! Mert ha ezt tesszük, a menny már itt és most elkezdődik a számunkra, miközben várjuk, hogy visszatérjen és hazavigyen bennünket. Ellen White gyönyörűen megfogalmazta ezt:
„A kegyelemben való növekedésünk, örömünk és hasznosságunk mind a Krisztussal való közösségünktől függ. Csak akkor növekedhetünk a kegyelemben, ha minden napon és órában közösségünk van vele, ha Őbenne maradunk. Ő nemcsak a szerzője, hanem befejezője is hitünknek. Krisztus az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég” (Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 51–52. o.).
Legyen ez a mi tapasztalatunk is! Ámen.
Ted Levterov, Ph.D.
A Generálkonferencia Ellen G. White Intézetének igazgatóhelyettese
