Interjú Zarkáné Teremy Krisztinával
Különleges keresztény női elegancia jellemzi Zarkáné Teremy Krisztina lelkésznő, lelkészfeleség színes egyéniségét. Ehhez párosul rendkívül szép kifejező magyar beszéde, szabatos nyelvhasználata, bő szókincse, ahogyan az évtizedeken át tartó szinkrontolmácsolásain keresztül megismerhettük őt. Sokoldalú egyénisége napjainkban is gazdagítja egyházunkat, gyülekezeteinket. A Hetednapi Adventista Egyház Szombatiskolai Osztályának és az Ellen G. White Szolgálatok Osztályának vezetője, médiaszemélyiség, a Bibliatanulmányok egyik műsorvezetője évek óta, de az Advent Kiadó vezetőjeként is szolgált, mivel kedveli az irodalmat. Bibliaismerete és felkészültsége figyelemre méltó. Ő az, aki hazánkban a legtöbbet fordította angolról magyar nyelvre a szombatiskolai tanulmányokat, amit a Generálkonferencia Szombatiskolai Osztálya szerkeszt, miként a Mission Spotlight filmeket is, mely szintén Kriszti és férje, Péter fordításai által jut el minden gyülekezethez. Éveken át vezettek együtt Szünidei Bibliatábort az Advent Üdülőben, Balatonlellén és ifjúsági táborokat. Istenbe vetett erős hite gyermekkora óta töretlen. Kriszti a nehéz helyzetekben is bizakodó, mert felfelé néző lény, aki a Teremtő Istentől várja élete fonalának szövését. Helytállása, ragaszkodása egyházunkhoz és az Úr iránti bizalma példaértékű.
– Beszélj kicsit arról, hogyan lettél adventista? Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?
– Az istenhitnek mindig központi szerepe volt a családunkban, ez nagyban köszönhető anyai nagymamámnak, aki, noha nem volt mindig velünk, az Istennel való kapcsolatot az élet minden területén a legnagyobb természetességgel élte meg és vezette be az én életembe is. Meghatározó személyiség volt. A család mellett a gyülekezet szeretete szintén védő közeget jelentett, barátságokkal, igazi tartalommal. Aztán meglepetések, váratlan fordulatok során jutottam el oda, hogy negyedikes gimnazistaként elkezdtem a tanulmányaimat a SZET Lelkészképző Intézetében, az akkori Nagy Ignác utcai Gyülekezet egyik csoportjával együtt. Nem készültem lelkésznek vagy lelkészfeleségnek, hanem az angol nyelv, a fordítás volt az, amivel foglalkozni szerettem volna, ezért úgy gondoltam a teológiai ismeretek segíthetnek szakmailag. Ezzel indultam el egy úton, ami most is tart…
Akkoriban lelkes tagja voltam Bánfiné Roóz Magdolna, Magdi néni angol csoportjának, ami szintén a gyülekezethez, a barátokhoz kötő erős szál volt. A teológián élveztem a tanulást, a legtöbb tantárgyat, azt, hogy megismerhettem más egyházakat, tanárokat, hallgatókat. Mindennek hátterén még jobban értékeltem a speciális adventista tantárgyakat.
– Hol ismerkedtél meg a férjeddel? Mikor házasodtatok meg?
– A Székely Bertalan utcában találkoztam Péterrel (akit nem ismertem korábban, bár az édesapja, Zarka Dénes a gyülekezetünk lelkésze volt sokáig, akit gyerekként is nagyon szerettem, tiszteltem). Ekkoriban ismertelek meg benneteket is Marika, Imrével együtt, szintén a lelkészképző, illetve gyülekezeti csendesnapok, ifjúsági programok révén, valamint az emlékezetes lengyelországi kirándulás is felejthetetlen volt veletek.
Szeretném még megemlíteni Oláh Istvánt, aki a gyülekezetünk lelkésze volt, valamint Fazekas Károlyt, akiknek balatonlellei prédikációi emlékezetesek maradtak számomra.
Miután Péter megszerezte a diplomáját, összeházasodtunk. Én három évvel később végeztem a teológián, akkor már egyházi alkalmazottként, ami nagyrészt Magdi néninek köszönhető. Ő készített fel nemcsak a keresztségre, hanem a szombatiskolai munkára is. Örök példa számomra a lelkülete, a munkához, az emberekhez való hozzáállása. Láttam, hogy számára valóban „szent” úgy az irodalmi, mint az emberekkel kapcsolatos minden feladat.
Megemlítem még Rozmann Károlyné, Irénkét is, akinek a gondolatait, a körültekintő, alapos munkáját mindig mércének tartottam. Akkoriban feladatom a fordítás, a szöveggondozás volt, és ezt terveztem a továbbiakra nézve. Amint megszereztem a diplomámat a ma Evangélikus Hittudományi Egyetemnek nevezett intézményben, Mayor Zoltán, akkori DET elnök segédlelkésznek hívott el a gyöngyösi körzetbe. Egészen meglepett a saját reakcióm, mivel az addigi tartózkodásom után örömmel fogadtam az elhívást. Határozott elhívási élményem volt, és példaképeket is láttam magam előtt. A gyöngyösi szolgálatom után pedig Péterrel „csapatként” szolgáltunk az ő gyülekezeteiben.
– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni. Te, mit értékelsz a legjobban azért, hogy lelkésznőként és lelkészfeleségként szolgálsz? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?
– A fordításokat, az evangelizációkat, a bibliakonferenciákat különleges áldásként éltem, élem meg. Hatalmas élményt jelentett számomra részt venni, fordítani 1989-ben az első nyilvános evangelizációs sorozaton, aminek fő előadója Mark Finley volt (aki a későbbiekben több sorozatot tartott az országban). Ez egy új korszak nyitánya lett az egyház számára, de számomra is, tele lelkesedéssel, várakozással, összefogással. Kiemelkedő esemény volt még 1992-ben az első divíziós ifjúsági kongresszus szervezése Budapesten, a Sportcsarnokban, a nemzetközi csapatmunka, no és ott is a fordítás.
– Egyházunkhoz kapcsolódó emléked?
– A Zalaegerszegi Gyülekezet alapítását megelőző evangelizációs sorozat hónapját – amit id. Szőllősi Árpád vezetett – szintén a különleges élményeim között tartom számon, valamint a veszprémi és a szabadkai evangelizációs sorozatokat, mint ahogy szinte mindegyik sorozatot. A bibliakonferenciák is emlékezetesek maradtak számomra, kiváltságnak tekintem, hogy fordíthattam olyan előadókat, mint Jon Paulien vagy Clifford Goldstein, és még nagyon sokan mások is erős nyomot hagytak bennem, a gondolataik biztosan formáltak engem, bensőmbe épültek.
– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Tudom, külmissziós szolgálatot végeztetek a családoddal. Mennyire maradandó értéket képvisel ez számodra?
– Amikor Dávid fiunk két és fél éves volt, Pétert hat évre Egyiptomba hívták a Transzeurópai Divíziótól, az Egyiptomi Egyházterület elnökének. Újdonság volt számunkra a nemzetközi misszionárius élet. Aztán hosszabbítottunk is az időszakon, összességében az életünket alapvetően meghatározó nyolc évet töltöttünk ott, megismertük az országot, de a nemzetközi közösségbe is jobban bekapcsolódtunk. Ott, Kairóban a könyvevangélisták munkáját szerveztem az egyházban, majd emellett az utolsó öt évben egy nagy nemzetközi iskola 1–12 évfolyamában bibliaismeretet tanítottam külföldi diákoknak, adventista anyagokból. Mai napig nagy szeretettel, hálával gondolunk vissza az egyiptomi emberekre, arra az igencsak színes időszakra. Azt hiszem, jobbára Péter kedvéért mentünk ki, tapasztalatok sorozata után, amelyek meggyőztek arról, hogy ez a jó Isten vezetése, de inkább Dávid fiunk és az én kedvemért jöttünk vissza, és ez is jó döntés volt.
Dávid magyar identitását erősítette, hogy itthon nőhetett fel (bár Egyiptomban kis „Magyarország” volt a falainkon belül). Tapasztaltabb misszionáriusok tanácsolták, hogy a gyerekeknek a tíz éves kor a legjobb a visszatérésre, és ez nálunk is beigazolódott. 5. osztálytól az egyetemig itthon tanult és szerezte a legjobb barátait a gyülekezetben, a cserkészek között. A szüleinknek is szükségük volt/van ránk. Nem utolsó sorban említem, hogy a mostani munkám, a Bibliatanulmányok fordítása, szerkesztése és a többi, ezzel kapcsolatos teendő áll a legközelebb a szívemhez.
– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Melyik volt a legemlékezetesebb szombatünneplésed?
– Minden szombat ünnep, nehéz lenne választani. Nagyon ritka az a szombat, amikor egyedül vagyok, ezek a napok általában szolgálattal, sokszor utazással is telnek. Konferenciák, evangelizációk mind-mind különleges alkalomnak számítanak, de nekem az is igazán jó érzés egy-egy szombati szolgálat végén, ha úgy jövök el bármelyik gyülekezetből, legyen az nagy vagy kicsi, amikor ezt mondják: „Milyen szép szombatunk volt!”
– Az adventista közösség ismert volt a vendégszeretetéről. Régebben gyakrabban hívták meg egymást a testvérek szombati ebédre. Tudom, nálatok is sűrűn összejött az ifjúság, a testvéri és baráti közösség. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?
– Igen, ez így van. Sok kedves emléket őrzünk, erről is hosszasan mesélhetnék. A közös étkezések alkalmai összekötnek, akár otthon, akár a gyülekezetben, akár a táborokban, a kirándulásokon. A legjobban az az étel esik, amit jó hangulatban, őszinte beszélgetés közben vagy felszabadultan, nevetve fogyaszthatunk el. Ezért említem a kirándulásokon, a bográcsban főtt ételeket, vagy a Terézvárosi Gyülekezet konyhájában készült finomságokat, a palacsintákat, az ünnepi, a mesteri díszítéssel még különlegesebbé tett vendégfogadásokat.
– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, amit még nem mondtál el senkinek, és úgy érzed most szívesen megosztanád?
– Már harmadik éve voltunk Egyiptomban, amikor egy november eleji napon felhívtak Kairó második legnagyobb nemzetközi, angol és amerikai iskolájából, hogy a tulajdonosnő szeretne velem beszélni. El sem tudtam képzelni, miért. Igen befolyásos, elismert személyiség ő nem csupán Egyiptomban, számos ország uralkodóival, vezetőivel baráti kapcsolatban áll. Másnap találkoztunk. Megkért, hogy tanítsak bibliaismeretet az iskola külföldi diákjainak, a diplomaták, a nemzetközi vezetők gyermekeinek (a hitoktatás Egyiptomban kötelező). Ragaszkodott az adventista tanításhoz: „Tudom, hogy igaz, amit tanítanak. (Ő egyébként muszlim.) Kezdjen holnap!” – mondta. Levegőt sem kaptam. Végül megegyeztünk, hogy legyen inkább holnapután. Tanítottam itthon is bibliaismeretet, de nem vagyok pedagógus, nem angol az anyanyelvem, szóval a helyzet egészen váratlanul ért. Rengeteget imádkoztam, imádkoztunk Péterrel, és hamarosan kezdett körvonalazódni a terv. Mondanom sem kell, hogy nem ezek voltak életem legnyugodtabb napjai…
A tulajdonosnő engedélyt adott, hogy rendeljek meg bármit, amit szeretnék, ami mint később kiderült, óriási védelem volt, ugyanis főleg az angol iskolarész erősen szekuláris igazgatójának egészen más tervei voltak. Könyveket és filckészleteket hozattam Amerikából. Ismerkedtem a diákokkal, a tanárokkal, az iskola követelményeivel, díszítettem a termet és tartottam az órákat – miközben folyton imádkoztam.
Eltelt öt év, tele izgalmakkal, kihívásokkal, élményekkel. Péterrel külön hálásak voltunk azért, hogy Dávid ott végezhette el az általános iskola első négy osztályát, őt is tanítottam. Az egyiptomi egyházunkkal is szorosabb kapcsolatokat alakított az iskola, erről Péter mesélhetne bővebben. Kicsikkel-nagyokkal sok mély beszélgetést folytattunk az órákon, ami hatalmas élmény számomra, a diákok leveleit értékes visszajelzésekként őrzöm. Szoktam rájuk gondolni, vajon, hogy alakult az életük, mennyire sikerült közelebb hozni hozzájuk a hitet. Hiszem, hogy a jó Isten most is munkálkodik értük.
A legnagyobb „kincseim” közé sorolom azt a kártyát egy Goethe idézettel, amit a visszaköltözésünk előtti utolsó tanítási napon a tulajdonosnő tűzött a búcsúajándékhoz: „Ha ismersz valakit, akivel távolságok és ki nem mondott gondolatok ellenére is érezhető a kölcsönös megértés, akkor az élet olyan, mint egy kert…”
A gondolataimban öt év megszámlálhatatlan imatapasztalata, története, élménye, de küzdelme is meghúzódik e sorok mögött. Emberi viszonyok között nekem ez egy kicsit a 139. zsoltárt idézi, ami persze az Istennel való kapcsolatról szól. Akárhányszor eszembe jut, mélyen megindít.
– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?
– Hm… Nem könnyű kérdés. Mindent a jó Istentől kérek. Vezetek egy imanaplót, nem napi szinten, inkább rapszodikusan, kisebb-nagyon kéréseket jegyzek fel benne távirati stílusban (vagy mai nyelven inkább tőmondatokban), a könyv végén pedig a teljesedéseket írom fel. Elképesztő, hogy mennyi imatapasztalata lehet az embernek, ha felfigyel rá! Ami kétségkívül listavezető, hogy Dávid hitben jár és fejlődik, megvan a saját kapcsolata Istennel.
– Mit gondolsz, e bizonytalan és változó világunkban zajló események Jézus közeli visszajövetelének jelei?
– Félelmet kelt szinte minden, ami csak történik, mintha az egész világ alól kihúzták volna a „talajt”, nemcsak a környezetünkben, hanem globálisan, és ez az, ami szerintem igen fontos jel, a helyzet globalitása. Egyedül Isten biztos, Ő ad biztonságot. A Bibliából kapunk egy képet az utolsó idők nehézségeiről, az emberek Istenhez való viszonyulásáról, a félelmekről, mindezt hatalmas kiváltság tudni, de ezen túl is mutat az Ige: a védelemre, a megoldásra, az újjáteremtésre, amit Isten megígért. Jézus visszajövetelének pontos idejét nem tudhatjuk, de egyértelmű, hogy a jelek bámulatos módon teljesednek. A félelemmel napi szinten küzdő emberek számára elképesztő nyugalmat adhat a tudat, hogy a Mindenható Isten kézben tartja a felfordult világot is, és egyen-egyenként tart számon bennünket. Isten jó, a jó terveit valóra is váltja!
– Mit üzensz az adventista testvérnőknek és a lelkészfeleségeknek?
– Nem is úgy mondanám, hogy mit üzenek, inkább számomra az a legfontosabb, hogy fantasztikus, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, családi egyetértésben. Mindenféle jön velünk szembe az életben, a sok jó mellett vannak rossz dolgok is, de ha az ember érzi, hogy ott van, ahová a jó Isten állította, akkor meg tud maradni a gyülekezetben, az egyházban, a szolgálatban, amit én a legfontosabbnak tartok. Ha nem szívből, hittel teszi a dolgait, azt észreveszi, megsínyli a környezete, de saját magát is elveszíti közben. Néha nem könnyű szeretni az embereket, az egyház pedig emberekből áll… Ezt valahogy fel kell dolgozni. Ebben a negyedévben a szombatiskola az Efezusi levélről szól, és kitér arra is, hogy Krisztus az egyház Feje, az Ő szeretete segíthet „elszenvedni” azokat, akiket nehezebb szeretni. Nekem ez a tétel is segít a feldolgozásban.
A jó Isten áldja meg továbbra is áldozatos szolgálatodat! Köszönöm szépen a beszélgetést.
Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag
